Az égen fekete felhők gomolyogtak, vészjóslóan eregették magukból a villámokat, melyeket hatalmas robaj követett. Bár még távol volt a vihar, a szomszédos hegyekben már javában állt a bál. Megfélemlítő volt az időjárás mostanság, de volt benne valami megigéző, valami varázslatos. Szerettem az ablakban állni ilyenkor, vártam, hogy megcsapjon a hideg szellő, ebben a párás, meleg időben. Olykor, amikor eleredt az eső, kinyújtottam a karomat, hogy érezzem a bőrömön a hűvös, simogató cseppeket.

      Édesapám betoppant a konyhába, ahol én is álltam és szokásosan bámultam kifelé az ablakon.

Azonnal odarohant hozzám, ellökött a párkányról, s a nagy lendülettől az asztalra dőltem. Becsukta az ablakot és erősen rácsapta a spalettát is. Teljes sötétségbe borult a szoba, apám éles arcvonalai eltűntek, viszont a szigorú szempár csak úgy villogott, akár csak a sötét felhők odakint.

  Értetlenül álltam a történtek előtt. Miért vált hirtelen ilyen agresszívvá? Pedig évek óta nincs baj. Mióta meghalt az a fiú a toronyba, minden rendben zajlott, nem volt mitől tartani.

- Mi történt? – bátorkodva kérdeztem rá.

- Sötét idők járnak felettünk. – Rekedtes suttogása arra a következtetésre adott okot, hogy valóban van miért aggódni. Ezernyi kérdést vetett fel bennem csupán egy kijelentés. Vajon mi lehet? De hisz meghalt… Bár ezt csak a falubeliek mondják, senki nem tudja, hogy ki volt a tanú… Az is lehet, hogy eltűnt a fiú. És apám vajon mit tudhat? Hetek óta csendes, magába forduló.

  Homlokához kapott, őszes csimbókjait szépen lassan hátra simította. Úgy maradt a haja. Most, hogy nem lógott a szemébe, észrevettem, hogy milyen fekete karikák éktelenkednek barna írisze alatt. Biztosan hetek óta nem alszik rendesen. Ápolatlan is volt.

- Tudhattam volna! Én idióta! – csapott az asztalra. Látszott, hogy őrlődik magában.

- Micsodát? – Már nem tudtam leplezni eléggé kíváncsiságomat. Szinte ráordítottam.

Ekkor lassan megfordult, hogy szembe nézzen velem. Körül tekintett, mintha attól félne, hogy figyel minket valaki, aztán becsukta a konyha ajtaját is. Gyertyát gyújtott egy könnyed intéssel, majd leült az asztalhoz, velem szembe.

- Jól van, nem titkolhatom az örökkévalóságig előled, Meredith. Felnőttél. – A szó öregesen hagyta el ajkait. 21 voltam, de sose éreztem magamat felnőttnek eddig a pontig.

  Megkortyolta fém kupáját, amit hangosan csattintott a falapnak. Szakállán csordogált a vörös bor, ajkait beszínezte az alkohol. Ekkor mélyen belefúrta tekintetét az enyémbe. Komorrá vált a hangulat. Mi sem tagadás, a gyomrom egészen felfordult az izgalomtól.

- A fiú, akiről már annyit hallottál… A fiú, aki a toronyban hunyt el…Én öltem meg. 

  A nappali kanapéján henyéltem. Órák óta nem csináltam mást, csak hallgattam a televíziót. Még mindig utáltam az érzést, hogy nem láthatom a képernyőt, de a fantáziám egyre élénkebbé vált, így viszonylag mindent el tudtam képzelni. Ez némelyest enyhített az űrön, amit nem tudtam betölteni a hangokkal.

  A fülem is kiéleződött. Egyre halkabb neszekre is felkaptam a fejemet. Még az olyanokra is, amiket szüleim nem észleltek. Így történt az is, hogy egyik este én figyelmeztettem anyáékat, hogy be akarnak törni a házba. Persze utólag az is kiderült, hogy csak az öcsém érkezett meg az iskolából.

  Na igen, az iskola… Ez az a hely, amit a balesetem óta meg se látogattam. Úgy döntöttem, hogy inkább feladom. Nem voltam hajlandó olyan iskolába járni, ahol fogyatékosként kezeltek volna és úgy is tekintettek volna rám. Nem. Azt szerettem volna, ha én is tökéletesen egyenrangú diák lehessek. Ez természetesen kizárt dolog volt. Nem láttam. Ilyen egyszerű. Pedig teljes értékű embert voltam én is.

  Ezáltal a barátaim többsége is csak ex-barátokká váltak. Nem hívtak, közösségi oldalakon nem tudtam még visszaírni nekik, mert a Braille írás tanulásával hadba álltam. Nem tetszett. Olyan furcsa volt az egész. Én látni akartam a betűket, nem tapintani. Mellesleg mindegyik karakternek egyéni volt a pontozása. Olyan más.

  Persze nem adhattam fel, különben soha a büdös életbe nem tudtam volna magamtól talpra állni a világban. Olvasás és írás nélkül az ember egy fabatkát se ér. Csak lassan haladtam vele, ennyi az egész.

  A legnagyobb pozitívum, amit magával rántott a vakságom, az az, hogy édesapámtól kaptam egy kutyát. Egy igazi vakvezető kutyát. Myunnak neveztem el, a nővérke után, aki oly gondosan ápolt ott, a kórházban. A Golden retriever fajtájú 2 éves szuka is olyan barátságos, kedves és segítőkész volt, mint maga a nővér. Innen ered a név.

  Myun egész álló nap velem volt, ha éppen otthon voltunk, akkor csak egy vékonyabb pórázzal a nyakában tartottam, de amikor az utcára kényszerültünk menni, egy vakoknak felszerelt hámot vetettem fel vele. Ezáltal nyújtott nekem biztos talpakat.

  Sose hittem volna, hogy egy kutya lehet ennyire okos is. Pedig erre a tévedésemre erősen rácáfolt Myun. Annyira megértett és óvott, mint egy önzetlen emberi lény. Rendkívüli természete volt. Ő volt az egyetlen társam, az igazi. Rajta kívül csak a családom volt és Hyemi, aki nem adta fel a barátságunkat vakságom ellenére sem. Bár neki lett pár hónapja barátja, így az utóbbi időben nem tudott annyi percet tölteni velem, mint azelőtt, de azért nem feledkezett meg rólam, és heti kétszer minimum benézett hozzám. Ez is bőven elég volt nekem.

  Ő persze rendszerességgel megpróbált rávenni arra, hogy menjek el vele, vagy vele és a barátjával ide, meg oda, mert jól érezném magamat biztosan, de mindig nemet mondtam rá. Féltem. Nem szerettem a nagyvilágba kilépni. A ház küszöbét átlépve minden olyan ismeretlen volt és hatalmas, na meg hangos. Nyüzsögtek odakint a nagyvárosban az emberek, nekem pedig esélyem se lett volna túlélni közöttük.

  Volt, hogy Myunnal kimentünk, hogy elmenjek az egyik bevásárlóközpont gyógyszertárjába, de félúton vissza kellett sétálnom, mert pánikrohamot kaptam az emberek zsibongó tömkelegébe.

  Ez a pánikroham dolog is azóta van csak. Előtte sose éreztem hasonlót. Egyszeriben összeszorult a gyomrom, ha kitört a roham és csak olyan gondolatok lepték el az agyamat, hogy itt fogok meghalni, most fognak elütni vagy agyon taposni.

  Ilyenkor Myun jelenléte se tudott megnyugtatni, pedig érezte rajtam a félelmet és próbált hozzám dörgölőzni, bújni.

  Még az volt a szerencse, hogy ez a roham nem volt gyakori esemény. Vagyis igyekeztem kerülni a tömeget. Magyarán mióta kiengedtek a kórházból – bő egy éve, itthon töltöttem az időm nagy részét. Be voltam punnyadva.

  A legnagyobb gond csak az volt ezzel, hogy még a szüleimnek se nagyon tudtam segíteni a házi munkába. Arra voltam ítélve, hogy a hosszú napjaimat televízió nézésével, Myun sétáltatásával és hasonló egyszerű feladatokkal üssem el. Igazán nem is voltak feladatok ezek, csak sokszor a szüleim megkértek, hogy ne tegyek semmit - magyarán ne legyek útba takarítás közben-, így csináljam ezt és ezt.

  Így hát mindig engedelmeskedtem. Még ha untam is ezt a rutint. Már nagyon is.

Ezért volt jó, amikor Hyemi átjött. Akkor mesélt nekem olyan dolgokról, amiket nekem ki kellett hagynom. Ilyen volt az osztálykirándulás, az írásbelik, a szalagavató bál… Ugyanis ez mind a nyakukban volt. Mindebből kimaradtam. Jobban fájt volna egyébként, ha Hyemi nem újságol el róluk dolgokat, mert a szavain keresztül mindig úgy éreztem, hogy egy kicsit én is részese voltam az ott történteknek.

  Mindig nagyokat nevettünk, bár többnyire Hyemi beszélt, mert nekem mindig ugyanazzal telt a napom. Sose volt tartalmas és nem akartam olyanokkal untatni, hogy például mit ebédeltem. Pedig néha tényleg az ebéd volt a napom fénypontja.

  Szinte állandóan azzal fejezte be barátnőm a hosszas beszámolóit, hogy felajánlott valamilyen programot, amivel elüthetnénk egy kis időt. Ezek voltak azok, amiket rendszerességgel visszautasítottam. Persze egy idő után rájött Hyemi magától is, hogy nem kinti programokat kéne szerveznie, hanem olyat, amit bent is tudunk csinálni.

  Így kicsit visszaszálltunk a gyerekkorba és elkezdtünk társasozni. Természetesen olyan játékokkal, amikhez nem kellett szem. Ilyen például a ki nevet a végén. Hyemi mindig elmondta, hogy hányast dobtam és segített irányítani a kezemet, de lényegében én csináltam minden mást. Nem volt olyan izgalmas, de elmondhattam, hogy vakon is lehet társasozni.

 

  Pár év elteltével is ugyanolyan maradt a kapcsolatunk. Az egyetlen, ami megváltozott, az az volt, hogy Hyemi-n már ott volt az aranykarika, én pedig még azt se mondhattam el magamról, hogy csókolóztam már.

  Ha a barátnőm átjött, leggyakrabban a jövő évre tervezett esküvőről beszéltünk. Mindent segítettem neki kitalálni és még arra is felkért, hogy én legyek a nyoszolyólány. Azonnal igent mondtam, bár tudtam, hogy ez felelősséggel is jár. Nem voltam annyira biztos abban, hogy képes leszek ezeket a feladatokat elvégezni, de úgy voltam vele, hogy mindent a barátnőmért. Ha kéne, meghalnék érte. Ez volt hát a legkevesebb…

  Az elmúlt alkalommal mégsem az esküvő újabb fejleményeivel érkezett. Sokkal nyugodtabb és csendesebb volt Hyemi, ami nem volt tőle megszokott. Kicsit meg is ijedtem, hogy baj van.

- Valami történt? – kérdeztem aggódva.

- Nem – válaszolta. – Csak félek, hogy le fogod szedni a fejemet azért, amit tettem – mondta visszahúzódóan.

  Mibe sodort ez a lány? Szívverésem a duplájára nőtt, a torkomba akadt a lélegzetem. Csak rosszra tudtam gondolni.

- Ne haragudj, én tényleg csak jót akartam neked ezzel.

- De mi van? Nem értek egy szót sem az egészből – ráztam meg a fejemet.

- Na, jó. Kezdem az elejéről.

- Az jó lesz!

  Hyemi vett egy mély lélegzetet, majd belekezdett. – Tehát. Sonmi. Egyszerűen nem tudtam elnézni már azt, hogy évek óta itt sínylődsz ebben a házban és nincsenek barátaid rajtam kívül. Ami persze egyrészt megtisztelő, de másrészt kicsit aggasztó. Ezt remélem te is tudod.

  Bólintottam.

- Mindig hívtalak, hogy mozdulj ki velem, de sosem jöttél. Nem akartam rád erőltetni, de egy idő után kétségbe ejtett a tudat, hogy így soha nem fogsz találni magadnak senkit. Csak egy mód volt rá. Hát én megtettem – fogta vissza a levegőt Hyemi. Érezhetően megfeszült mondata végére.

- És? – sürgettem a folytatásra.

- Felregisztráltalak egy társkeresőre. Nyugi, tudom, hogy először furcsán hangzik, de nem adtam meg rólad semmilyen olyan személyes adatot, amit te nem raktál volna ki. Csak az alapokat. És képzeld. Írt egy srác, aki említette, hogy a haverja nagyon szívesen találkozna veled. Ő volt az egyetlen normális, nagyon kedves üzenetet írt. És volt egy információ a fiúról, amit nem árulok el neked, hadd legyen meglepetés, de engem felpezsdített. Kaptam róla képet is és irtó aranyos. Találkoznod kell vele Sonmi! Muszáj! Most vár a válaszomra. Jobban mondva a válaszodra. Mi legyen?

  Ledöbbentett. Nem is tudtam, mit mondhatnék. Először is, egy társkereső? Komolyan? Idáig fajultunk? Kicsit becsapottnak éreztem magamat, hogy a barátnőm a hátam mögött rendezkedett az életembe. Igaz, az enyhített egy kicsit rajta, hogy sikerült találnia nekem valakit… De mégis kit? Igazából nem tudtam mit reagáljak. Az idegesség azt parancsolta, hogy nemet mondjak. Azt is fogok. Megmakacsoltam magamat. Nem akartam vele találkozni.

- Nem – feleltem szigorúan. Erősnek akartam tűnni, hogy a barátnőmnek eszébe se jusson tovább firtatni a témát. Igaz, valahogy sejtettem, hogy ez nem lesz elég neki.

- De Sonmiiiii! Ez egy tök jó lehetőség! Aludj rá egyet, jó? Kérlek! Fontold meg. Megírom neki, hogy még egy napot szeretnél várni a döntéssel. Rendben? – hadarta izgatottan. Ezzel is csak rá akart beszélni az ő akaratára.

- Nem. Nem akarok vele találkozni!

- Somni, én ezt eddig tűrtem! Egészen idáig folyamatosan behódoltam a te akaratodnak, de most már nem! Elég lesz. Nem érzed, hogy én csak jót szeretnék neked? Itt heversz évek óta és nem teszel semmit! Pedig ne feledd, hogy mindig ott volt az alkalom! Én hetente felajánlottam neked… - mondta a lány heves vérmérséklettel. Hangjában csalódottságot véltem felfedezni.

  Mindketten sértettek voltunk. Ezen csak egy dolog segíthetett. Nem szerettem Hyemivel rosszba lenni, mert ő volt az egyetlen támaszom, akit nem szerettem volna elveszíteni. Ilyenkor mindig rezgett a léc a barátságunk alatt. Egyikünk mindig megérezte – legtöbbször Hyemi – és engedtünk a saját döntésünknek, hogy a másiké érvényesüljön. Sose volt kompromisszum.

  Fájt, amit hozzám vágott. Még akkor, hogy tudtam, mindenben igaza van. Ő persze nem tapasztalta, hogy mennyire is rossz vaknak lenni. Régen minden ilyen tervébe lazán belementem. Minden egyes programján részt vettem. Ez… ez a fogyatékosság pedig mindent tönkre vágott. Magamba fordultam, mert rettegtem a külvilágtól.

- Én most elmegyek. Holnap reggel visszajövök. Addigra legyen meg a végleges döntésed. Nem foglak nyaggatni vele, ezt megígérhetem. – A lány felállt a kanapéról, majd elindult. Elhaltak koppanó léptei, aztán csapódott az ajtó.

    Kora este hangos könyvet hallgattam. Egy újabb kellemes regényt használtam fel kikapcsolódásnak, amibe belemerültem. Ennek ellenére is frusztrált a döntés gondolata.

   Az óra éjfélt ütött. A pilláim akaratlanul is lecsukódtak. A fülemben lévő fülhallgatók kicsúsztak félig, mellém kerültek a párnára. Már nem volt erőm visszadugni őket. A félálom állapotába kerültem. Mégsem tudtam teljesen elmerülni az álmok tengerében. Az a fiú, az a randevú nyomasztóan kecsegtetett, de tartózkodtam tőle. Féltem, hogy nem tud arról, hogy vak vagyok, hogy ezt esetleg elfelejtette említeni neki Hyemi. A találkozáskor pedig csalódna és hátat fordítana nekem. Nem mellesleg soha nem voltam igazi randevún. Milyen kérdéseket kell feltenni ott? Mit lehet elárulni magamról? Rettegtem. Most mit válaszoljak reggel Hyeminek?

 Másnap, amikor felébredtem, olyan érzésem volt, mintha újra a kómából keltem volna fel. Valószínűleg a fájdalomcsillapítók kiütöttek. Az előző nap csak ködképként lebegett előttem, mintha egy csúfos álom lett volna, valami orvossal és egy kellemes hangú nővérkével.

  A kötés alatt hiába próbáltam felnyitni pilláimat, a fájdalom beléjük hasított, szinte belekönnyeztem, így inkább jobbnak láttam visszazárni őket. Már most utáltam ezt a helyzetet. Mintha egész nap csak úgy léteznék egy üres térben, ami vagy a valóságot képezi, vagy az álmot. A valóság már halottá vált számomra. Nem láthattam, csak hallhattam, így az egész olyan volt, mintha egy folytonos álomba csöppentem volna. Felkelek reggelente, de mégsem teljesen. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy a fülemmel nem volt gond. Bár itt, a kórházban legszívesebben ettől a páros részemtől is megszabadultam volna, mert a gépek állandó pityegése csak az őrületbe sodort. Nem elég, hogy idegesített, de egy idő után megfájdult tőle a fejem is.

 Az ajtó kinyílt és valaki betoppant a kórterembe. Becsukta maga után az üveglapot - ahogy tegnap távozott a doktor úr és becsapta maga után, az üveg rezgéséről tájékozódtam róla, hogy milyen anyagból is van.

- Jó reggelt! - csendült fel Myun nővér hangja mézes-mázosan. Persze a jóféle mézes-mázos értelemben.

- Jó reggelt - próbálgattam hangomat, de továbbra sem tudott kiteljesedni olyanra, mint az eredeti.

- Hogy van? - Úgy tűnik ez ilyen állandósult kérdés itt, a kórház falai között.

- Kicsit még kómásan - feleltem és a homlokomhoz nyúltam, hogy megvakarjam. Kezdett a géz alatt bepállani a bőröm, így egyre gyakoribbá vált a viszketés.

- Ma kötést cserélünk és belecsöppentünk a szemébe. Az majd kicsit csillapít a fájdalmán.

- Fájni fog? - kérdeztem kicsit megijedve. Nem lepleztem félelmemet, utáltam a szemcseppeket, pedig allergiámból kifolyólag kellett volna használnom. Természetesen inkább viszketni hagytam a látószervemet, mintsem belecsöppentsek vele. Egyszerűen nem mertem soha.

- Egy kicsit. - Ezt becsültem. Legalább nem hazudik, mint általában ilyenkor a doktorok vagy ápolók. Igaz, ezzel csak azt érte el, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom.

- Ki kell mennem a mosdóba - suttogtam. Nem akartam illetlen lenni, de már nagyon kellett és jelenleg nem voltam olyan állapotban, hogy ezt az utat egyedül megtegyem.

- Rendben, akkor segítek - toppant az ágy mellé Myun nővér. Valamit még megnyomott, amitől az ágy lejjebb ereszkedett, majd megragadta az alkaromat és annak segítségével kitoltam magamat az ágyból. Az ágy szélén ültem. Idegőrlő volt ez a pillanat. Az első séta. Szem nélkül. Egyszerre félelmetes és izgalmas amolyan morbid módon...

  Gyengéden lejjebb csúsztam a takaróról, és szépen lassan megérintettem talpammal a hideg kőpadlót. Másik karommal azonnal keresni kezdtem egy támpontot, amit meg is találtam Myun nővér vállában. Sajnos a bal karja nem volt szabad, valamit egészen vállszélességben magához szorított. Ahogy megtettem az első lépést bizonytalanul, az alkaromnak csapódott valami, olyan érzés volt, mintha egy légy szállna rám.

- Mi ez? - tettem fel a kérdést, bár nem biztos, hogy elég egyértelműen.

Mégis, az ápolónő megértette és könnyedén válaszolt. - Hoznunk kell magunkkal a katétert is, tudod. Egyébként milyen az első lépés ennyi idő után? Nem fáj semmid? A baleset során csak kisebb zúzódások keletkeztek a lábadon, de nem tudhatjuk mi, hogy te mit érzel.

- Nem, nem fáj - ráztam meg a fejemet. - És nem akarok hazudni, de borzalmas így menni. Minden lépés olyan bizonytalan... - csüggedtem el. Ezt ő is észrevette, a szám görbéje akaratlanul is lefelé biggyedt.

- Hé, Sonmi, ne aggódj! Bele fogsz jönni, csak most még furcsa. Minden az lesz, de hidd el, pár hónap és minden olyan lesz, mint régen, csak kicsit máshogy - próbálta tartani bennem a lelket. Ez kifejezetten jól esett, bár nem kecsegtetett szép jövővel. Valahogy nem tudtam elképzelni azt, hogy sétabottal a kezemben mászkálok otthon vagy a városban... Talán egy vakvezető kutya jobban illene hozzám. Csak a szüleimnek is bele kell mennie, ami nagy falatnak ígérkezett. Édesapám allergiás a kutyaszőrre, és ez nem könnyíti meg a helyzetemet.

  Még tíz lépést tettem, ami elég lassan ment és bizonytalanul, de Myun nővér nagyon segítőkész volt és türelmes. Ez is volt a dolga.

  Elvégeztem a dolgomat, bár a wc papírt nem találtam olyan könnyen, de végül az is a kezembe akadt nagy nehezen.

  Myun visszafelé is segítőkezet nyújtott, még vissza is takargatott, majd szólt, hogy most elmegy egy időre, hoz nekem reggelit. Addig is egyedül maradtam újra, csipogó gépekkel körülvéve. Unottan ültem az ágyban és vártam, míg az ápolónő visszatér.

  Délben megebédeltem, Myun még abban is segített, jóformán megetetett, megitatott, mintha újra 2 éves lennék, kicsit szégyelltem is miatta magam. Miután megteltem a kórházi koszttal, ami annyira nem is volt borzalmas, mint azt már hallottam, a doktor úr is meglátogatott és Myun segítségével levették rólam a kötéseket. Végre felfrissülhetett a bőröm és kedvemre megvakarászhattam itt-ott, ami miatt rám is szóltak, hogy nem szabad. Hát eljött a csöppentés ideje is. Az ebédem 360 fokos fordulatokat tett a gyomromban, nem éreztem túl jól magam. Lefektettek a párnák közé, és a doktor kifeszítette ujjaival a szememet környező bőrt. A szívem feltornászta magát a torkomba és ott dobogott tovább olyan sebességgel, hogy azt már megirigyelte volna egy Ferrari motorja is. Nem mondom, iszonyatosan fájt az, ahogy kifeszült a szemhéjam, a szemgolyóm égett. Ahogy a csepp hozzáért a látógömbömhöz, felordítottam és elfordítottam a fejemet, hogy ki tudjak szabadulni a doktor úr martalékából és végre össze tudjam zárni a pilláimat. Ez sem jelentett felüdülést, még mindig baromira csípett és fájt. El is kezdtem szidalmazni az Istent magamba, amiért páros szervnek teremtette a szemeket, mert még mindig vissza volt egy cseppentés a másik felébe.

- Az a rohadt... Ez nagyon fáj - nyavalyogtam, miközben tenyeremmel leszorítottam azt a felemet, amely égett.

- Na, Sonmi, gyere, essünk túl rajta. Ha engeded, felhívom a szüleidet is, hogy jöjjenek be azonnal. - kérlelt Myun nővér. Egyre közvetlenebbé vált velem és ez tetszett. Nem tudom, hogy ez, vagy az vett rá, hogy visszafordítsam a fejemet a doktor úr felé, hogy túl essek végre ezen a folyamaton. Valószínűleg mindkettő.

- Miért, mikor jöttek volna? - érdeklődtem Myun nővértől, miközben a doktor úr a másik szememet is kifeszítette.

- Csak estefelé. Tegnap legalábbis azt mondták.

  A doktor elvégezte a cseppentést, így Myun nővér válaszát megkoronáztam egy újabb hangos visítással.

  A doktor távozása után Myun nővér még bekapcsolta nekem a televíziót, ami semmi jóval nem kecsegtetett. A kezembe nyomta a távirányítót, az ujjamat is rátette az adóváltó gombra, hogy könnyebb dolgom legyen. Hiába kapcsolgattam és hallgatóztam, valahogy már a tévézés sem nyújtott olyan élményeket, mint régen. Az, hogy csak a beszédet hallhattam, már nem adta vissza a képet, így jobb híján a híradós csatornán maradtam. Ott legalább tényeket közöltek, nem volt szükség mozgóképre is ahhoz, hogy el tudjam képzelni a baleseteket, amiket bemondtak, vagy az elképesztő sztárhíreket, amik egyáltalán nem számítanak híreknek, csak mindennek iszonyat nagy feneket kerítenek, ha róluk van szó.

  Még ez mellett is unatkoztam, így rettentően megörültem, amikor hangos üdvözölések közepette végre belépett az ajtón a családom. Sőt, még Hyemi-t is magukkal hozták, aki a legjobb barátnő címet viselte a szívemben.

- Szervusz, kincsem, hát végre ébren vagy! - hangzott el édesanyám hangos és megkönnyebbült hangja. Szorosan átkarolt és el sem akart engedni, míg végül édesapám segített levakarni rólam anyát. Ő egy atyai homlokcsókkal áldott meg, majd öcsém következett, aki felugrott az ágyamra és a hasamba fúrta kis buciját. Nem is tágított mellőlem, sőt, szinte kitúrt az ágyból, hogy ő is felférjen a matracra és be tudjon feküdni mellém. Bár 10 éves volt, elég apró termetű, így ezzel se volt gond, egész jól elfértünk mi ketten.

  Hyemi is boldogan adott két puszit az arcomra, de hangjából azt ítéltem meg, hogy kicsit szomorú. Megértettem, én is az lennék a helyében.

- Minden rendben kincsem? Jól etetnek itt téged? Nem vagy rosszul a sok gyógyszertől? Rendesek veled az ápolók és doktorok? - halmozott el kérdésekkel aggódó édesanyám.

- Igen anya, minden a legnagyobb rendben - sóhajtottam, bár örültem neki, hogy ennyire érdeklődő. - Ezt leszámítva persze - böktem a fejemre.

  Elnémult a szoba, csak a halk sóhajokat hallottam.

- Mi lesz most velem? - törtem meg a csendet. Most először estem igazán kétségbe a szemem elvesztése óta. Eddig csak szomorkodtam miatta, talán kicsit depressziós is lettem, de még nem aggódtam azért, hogy mi lesz velem, a jövőben. Nem titkoltam, féltem. Iszonyatosan. Úgy éreztem én képtelen leszek ehhez hozzászokni, nem is értettem, hogy másoknak ez, hogy sikerül... Annyira kíváncsi vagyok a szobában lévők arcára. Attól is rettegtem, hogy egyszer majd elfelejtem, hogy hogyan is néznek ki. Azt hittem, hogy majd láthatom a testvéremet felnőni, a szüleimet megöregedni és a barátnőmet a menyasszonyi ruhájában a jövőbeli, eddig ismeretlen férje mellett. Mindez elveszett a sötétségbe örökre. Most már csak a hangjukat hallhatom és csak a képzeletemre támaszkodhatom. De legfőképpen az zavart - és ez lehet, hogy önző lesz -, hogy nem láthatom saját magamat. Elveszett a remény, hogy lediplomázzak, hogy találjak magamnak egy férfit, hogy családot alapítsak...   Megpecsételte ez a baleset a teljes életemet.