- Mennünk kell, különben nem érünk oda. –
kiabál fel a felső emeletre.
Pár
perc után megint rám szól. – Hallod Mi Cha?
-
Igen! – ordítom vissza. – Csak egy perc.
-
Nem kell kicicomázni magadat. Nem olyan helyre megyünk.
-
Tudom. – odaszaladok a lépcsőkorláthoz, és kihajolok rajta, hogy egyenest
Soohyun szemébe tudjak nézni. – De szeretném magamat jól érezni, és smink
nélkül úgy érzem, nem vagyok önmagam.
-
Pedig hidd el, a nélkül is tökéletesen szép vagy. Most már indulhatunk?
Fejemet
enyhén előre biccentem.
Az
utolsó pár lépcsőfoknál tartok, amikor megbotlom saját lábamban, de Soohyun
azonnal utánam nyúl. Karjaiban végzem, s ez kisebb megkönnyebbülést kölcsönöz.
-
Minden oké? – kérdezi. Aggódó tekintete meg sem lep, hisz bármi történik velem,
egyből ilyen szemeket vet rám.
-
Igen, jól vagyok. Köszönöm, hogy elkaptál. – lesütöm pilláimat. Még mindig
belepirulok közelségébe, hiába viselem a jegygyűrűt, amit tőle kaptam.
-
Figyelj, Mi Cha. Biztos akarod ezt az egészet? Úgy érzem, és ezzel nem
megsérteni akarlak, hogy nem vagy felkészülve erre.
Ajkaimba
harapok.
Igen,
valóban nem akarom. Minden porcikám megremeg, ha csak belegondolok, mire
készülök, de az Ő kedvéért megteszem. Már csak azért is, hogy ne higgye rólam,
milyen törékeny vagyok. Nőni akarok a szemében. Csak ezért vállalom.
Bár,
ha őszinte akarok lenni magamhoz, szívem szerint megragadnám erősen a karját,
és hétévesek módjára elkezdeném rángatni, hogy ne tegyük meg ezt az értelmetlen
baromságot. Minek? Hogy belehaljunk? Kicsit sem jó móka. Mégis az én eszement
ötletem volt.
De ha most visszalépek, akkor nem ám, hogy
megnőnék a szemében, hanem csak jobban összetörpülnék. Akkorára, mint egy
bolha.
- Én kihajtok a kocsival az utcára. Te
várj meg a postaláda mellett. Nagyon vigyázz magadra. – figyelmeztet, majd egy
forró csókot nyom homlokomra.
-
Ez a folyamatos aggódás. – sóhajtom. - Idő előtt fogsz megráncosodni. – jegyzem
meg olyan hangosan, hogy még a csukódó bejárati ajtónál is meghallja.
Remélem
megértette még, amit mondtam, mert tényleg kezdek belefáradni. A nap 24
órájában őriznie kell valakinek, mintha gyémántból lennék. Nem is értem, minek
ennyire óvni, hisz nem vagyok én olyan fontos személy. Ezt el is kell mondanom
neki, hátha segít rajtam valamelyest a beszéd. Bár nem reménykedem, hisz nem
egyszer veszekedtem vele ennek okán.
Csodálom, hogy ezt az idióta tervemet nem
hurrogta le. Inkább tette volna azt, és akkor most nem kéne belevágnom.
Soohyun már kint vár rám kissé idegesen.
Kiszáll
a kocsiból, hogy kinyissa nekem az ajtót.
Mihelyst
beülök az anyósülésbe, már nyúl a biztonsági övért, hogy becsatoljon.
-
Soohyun. – forgatom mérgesen a szemeimet. – Nem kell ennyire kiszolgálnod.
Tudok magamról gondoskodni. Ami azt illeti, örülnék, ha befejeznéd már ezt az
egész fura viselkedést. Mitől óvsz? Van esetleg valami, amit eltitkolsz előlem?
-
Nem, nincs. Azért óvlak, mert szeretlek.
-
Én is szeretlek, de túlzásba viszed.
-
Nem.
-
Akkor mondj el mindent. – kérlelem. – Mond el, miért költöztünk ilyen messze az
összes barátunktól, és családtagjainktól, hogy miért nem engedsz el egyedül
sehová, miért nem akarsz már lazábbra fogni, és még egy millió kérdést
feltehetnék, de feleslegesnek érzem. Ezek adják számomra a legnagyobb
kérdőjelet.
Ujjai megfeszülnek a kuplungon. Egyesbe rakja
és elindul az ezüst Audi.
-
Mi Cha. Azért, mert veled szeretném tölteni minden időmet.
-
Én is örülnék neki, ha így lenne, de néha kell némi változatosság is. Érted?
-
Mi magunk is meg tudjuk teremteni a változást. Nem kellenek mellé barátok.
-
Teljesen elszigetelődünk másoktól. Ez neked jó?
-
Valamelyest. Nem bízok másban. Csak benned édesem.
Fogalmam
sincs, mi változott meg benne ennyire.
-
És hogyhogy belementél az ejtőernyőzésbe? Nem értelek komolyan. Soohyun, tudod
mekkora következményekkel járhat az, ha rosszul engeded ki az ejtőernyőt, vagy
esetleg nem is tudod kiengedni?
-
Persze, hogy tudom. Ennél a cégnél dolgozom már vagy 5 éve.
-
Na, látod. És hány olyan őrült volt, aki miután kiugrott a repülődből, soha nem
látta újra a Napot?
-
Volt egy pár. – rántja meg a vállát. – De én bízom a cégemben. Velünk ez nem
fordulhat elő. Vagy mégis berezeltél? Forduljunk vissza?
-
Én ugyan nem. – rázom hevesen fejemet. – Menj csak.
-
Oké.
Beletapos
a gázba.
-
Megérkeztünk. – nézek fel a levegőben száguldozó repülőgépre.
-
Nézd, azok ott most fognak kiugrani. – mutat a másik oldalra Soohyun.
Átmászok
rajta, hogy nézhessem a nagy mutatványt. Tátott szájjal bámulom, ahogy az
emberkék egyesével hagyják el a gépet. Hangyák képében zuhannak a föld felé
iszonyatosan gyors tempóban.
Izgulva
várom, hogy vajon mikor fogja már kioldani az ernyőt valamelyik.
Az
elsőként ugró férfi húzza meg leghamarabb a kart, s a hatalmas sátorszerű anyag
kibontakozik végre a kis táskából, mire belekap a szél, az embert picit
visszarántja, majd vitorlaként díszelegve a teste felett lebeg könnyedén a
levegőben.
Csodás
dolog, hogy egy ekkora súlyú embert, egy ilyen kis anyag képes az egekbe
repíteni, s időkig fent hagyni.
-
Hogy tetszik? – kérdezi izgatottan a férjem.
-
Alig várom már, hogy kipróbáljam. Most őszinte leszek hozzád. Eddig paráztam
nagyon a magasságtól, és a szabadeséstől, de ezek után én is ki akarom
próbálni. Elvarázsolt.
-
Elhiszem.
-
Milyen érzés? Te már voltál odafent.
-
Csodálatos. Ahogy a levegő az arcodba csap, az adrenalin teljesen felpörget, és
sosem akarsz földet érni, csak időtlen időkig zuhanni a semmiben. Amikor ki
kell engedni az ernyőt, csalódottá válik az ember, de kárpótolja a fentről
látott messzi város látványa. Ahogy az égbetörő téglarengetegre rásüt a
narancssárga csóvájú napfény, s az ablakokról csillogó fények tükröződnek
vissza, melyek szinte megvakítják az embert.
Iszom
szavait. Én is ott akarok lenni. Fent. A kékségben.
-
Menjünk. – megragadom a kezét, ami még mindig a kormányon pihen.
Hatalmas
szemekkel nézem arcát. Szinte már könyörgő kutyaszemeket eresztek.
-
Jó, induljunk.
Elhagyja
a járművet, és átsiet az én oldalamra, hogy ki tudja nyitni nekem az ajtót.
-
Köszönöm. – erős karja után nyúlok, hogy segítsen kiszállni az ülésből.
-
Ha már itt vagyunk, el kell mennem, elintézni pár dolgot, aztán lemehetünk a
hangárba. Te addig menj be a recepcióra. Ott van BaekHa is.
-
Tudom. Ma mondta, hogy bent lesz. Meg akarja nézni az ugrásunkat.
-
Áh, értem. – egy hatalmas, cuppanós csókot nyom ajkaimra, s otthagy.
Életemben
először fordul elő, hogy egyedül hagy 5 percnél tovább. Lehet kezd átformálódni
a véleménye? Merjem remélni?
Merem.
Csekély eséllyel, de merem.
Becaplatok
a recepciós pulthoz, ahol Baekha szorgalmasan munkálkodik a gép előtt.
Papírokat rendezget, s közben nagyban bújja a monitort. Észre sem vesz, mikor a
pulthoz állok.
-
Baekha. Szia. – integetek neki hevesen.
-
Szia. – fel sem néz, csak lapozgatja tovább a lapokat.
-
Hogy vagy? – szinte feleslegesnek érzem a kérdést, hisz még csak arra sem
méltatott, hogy rám nézzen. Beszélni végképp nem fog velem ennyi munka mellett.
-
Semmi. – válaszolja.
Hát
igen. Nem figyelt rám.
Egy
hatalmas sóhajjal elhagyom barátnőm kis magánszféráját, és keresek inkább egy
ülőalkalmatosságot, ahol szépen megvárhatom Soohyunt.
Telnek
a percek, negyedek, órák.
Egyre
zavarodottabb a gyomrom. Az ugrás miatt izgulok, s nem akarnak megszűnni a
hatalmasodó pillangók a hasamban. Ez 2 óra után elég kellemetlenné vált.
Felkavarta gyomrom tartalmát, iszonyatos hányinger kerülget.
-
Itt vagyok. Te hogyhogy nem beszélgetsz Baekhaval? – furcsállja Soo.
-
Elfoglalt.
-
Jól vagy? Nagyon sápadtnak tűnsz. – átkarolja derekamat és szemléletesen
átfürkészi arcomat.
-
Igen. Teljesen jól vagyok. Kicsit izgulok, de ennyi.
-
Hát akkor jó. Induljunk is, hogy minél hamarabb túlessünk az ugráson.
-
Csak nem félsz te is?
-
Miért, te félsz? Eddig azt hittem nem.
-
Áh, dehogy félek. – legyintek.
Kicsit
sem vagyok biztos ebben a kijelentésemben…
-
Jó napot kívánok. – meghajol előttünk a repülőgép pilótája. Soohyunnal még kezet
is fog.
-
Jó napot Önnek is. – köszönök tisztelettudóan.
-
Soohyun, csak nem jöttél ugrani? – mosolyog férjemre a pilóta.
-
Ami azt illeti, de. A feleségem, Mi Cha ötlete volt, én pedig nem ellenkeztem. Az
előző alkalom is szuper volt.
-
Ez is az lesz. Gondolom, már tudod a szabályokat. Mikor kell kiengedni az
ernyőt, hogyan kell ugrani, érkezési pozíció, satöbbi. Merjelek titeket egy
hevederbe rakni? – töpreng a pilóta.
-
Ezt a döntést rád bízom. Te értesz hozzá.
-
Szeretnétek együtt lenni. – szeme kettőnk közt cikázik.
Bátortalanul
felszólalok, de csak egy halk nyikkanás hagyja el a torkomat.
-
Igen kisasszony?
Legyintek.
Szeretnék
Soohyunnal lenni, de megkérdőjelezem tudását ilyen téren. Neki nem kifejezetten
ez a munkája. Itt dolgozik ugyan, de a legkevésbé sem fizikai munkát végez. És
még csak nem is a hangárban, hanem egy irodában. Valahogy kétlem, hogy olyan
jól tudná kezelni az ernyőt.
-
Nem bízol meg bennem? – fürkészi íriszemet Soo.
-
Én? De, de lehet, jobb lenne, ha egy szakképzett ember csinálná. Érted, mit
akarok mondani, nem?
-
Értem. Oké, eldöntöttem. Együtt megyünk.
-
Jó. Mi? – kapcsolok. – De most mondtam, hogy én nem úgy szeretnék.
-
Bízz már meg bennem. – vállamra helyezi kezét.
Szóval már Ő is
bizonyítani szeretne… Hurrá!
-
Nem azzal van a bajom, hogy nem bízok benned. Csak szimplán tudom, hogy te nem
részesültél ilyesféle képzésben. Nem hiszem, hogy azért, mert egyszer már
kipróbáltad, tudnád, hogy mit kell csinálni. Ennyi a véleményem a dologról. Ha
meg akarsz halni, akkor csak hajrá, menj egyedül, de én ugyan nem megyek fel
veled.
-
Úgysem lesz gond. – megragadja csuklómat, és közelebb húz magához.
-
Hjaj, jó. Belemegyek. – sóhajtom.
-
Helyes.
-
Akkor hozhatom a felszerelést? – szólal meg a pilóta.
-
Igen, nyugodtan. – bólint Soo.
- Meghoztam. – húzza maga után a nehéz
felszerelést. – Segítsek felhúzni?
-
Nekem igen. – igénybe veszem segítségét a pilótának.
Hamarabb
sikerül is felhúznom a súlyos védőruhát, mint Soohyunnak.
A kezembe nyomnak még egy sisakot is,
melynek hatalmas, kemény plexiüvegét le tudom hajtani, hogy védje arcomat. S
még egy síelős szemüveget is. Felhúzom mindkettőt, gondosan eligazgatom
rakoncátlan tincseimet is.
-
Minden kész. Akkor felszállhatunk?
-
Szerintem igen. Nem izgulsz? – szegezi a kérdést felém Soo.
-
De, megint előtört bennem. Remegnek a lábaim.
-
Jó lesz. – összekoccantja kobakjainkat.
Bemászik
a repülőbe, majd segít felhúzni. Leülünk, míg a gép el nem indul.
Miután
túl vagyunk az emelkedő érzésen, melyet akkor is rühelltem, mikor Japánba
repültünk át nyaralni, felállítanak minket, és összekötik testünket ilyen-olyan
hevederrel, madzaggal. Legvégül ráadják Soohyunra a táskát, melyben ott lapul
az ernyő, illetve egy mentőernyőt is ránk szerelnek.
Soohyunnak
még további utasításokat adnak, majd odaküldenek minket a gép nyitott
oldalához.
Kicsit
kihajolok, hogy szemügyre vehessem a kilátást.
Iszonyatosan
nagy távolság választ el minket a földtől. Megint rám tör a pánik.
-
Hülyeség ezt megcsinálni! – üvöltöm, ahogy csak tudom, de a nagy szélben
kétlem, hogy eljutott volna Soohoz.
-
3 ugraniuk kell. – ordítja az ismeretlen férfi.
Ujjaival
mutatja a visszaszámolást.
Három.
Kettő.
Egy.
És
Soohyun nem ugrik. Helyette egy hatalmas lökéssel küldenek minket a mélybe.
Ahogy
kiesünk a gépből, összeszorított fogakkal, és szemekkel kapaszkodok a millió
egy kötélbe, amit ránk aggattak, de egyik sem ad biztos fogást. Hiába szorítok
mindent görcsösen, az nem fog megvédeni.
Hirtelen
mégiscsak kíváncsivá válok, és érdekel, hogy mi lenne, ha kinyitnám a szememet.
Legalább résnyire.
Lassan,
de biztosan megteszem.
Olyan…
fura. Mintha nem is zuhannánk eszeveszetten, hanem csak lebegnénk. Nem
érzékelem, hogy közelednénk a rét felé.
Soohyun
mutogatni kezd jobb kezével. Először nem értem, de rájövök, hogy a város felé
mutat.
Odapillantok.
Tényleg
olyan, mint amilyennek leírta nekem a kocsiban.
Újra
lenézek.
Már
sokkal közelebb vagyunk.
Most
kéne kiengednie az ernyőt. Nem teszi.
Rettegve
kutatok a kis kar után. Megtalálom, és iszonyatosan nagy erővel megrántom.
Akkorával,
hogy elszakad.
-
Soohyun! – sipítom.
-
Mi az?
-
Oldd ki a másik ernyőt. – pánikolok.
-
Azon vagyok. – tapogat a másik kis kar után. – Ah, megvan.
Megrántja.
Semmi.
Megint
megrántja.
Megint
semmi.
Ekkor
eszmélek rá, hogy nincs már visszaút. Nem menekülünk.
Sírva
kioldom a hevedert, és Soohyun kezébe kapaszkodom. Gyorsan megfordulok, a
plexit szinte letépem az arcom elől.
Soohyun
leveszi a sisakját.
Megragadja arcomat, és megcsókol. Minden
érzelme benne volt ebben a gesztusban. Szeretet, félelem, féltés. Minden, amit
eddig is el akart nekem mondani, de nem mert.
-
Szeretlek. – tátogja.
Nem
hallom, de megértem. Szájáról sem kell leolvasnom, hisz szemei is ezt tükrözik.
-
Én is. – suttogom vissza.
Mellkasához
bújom, s várom a biztos halált azzal, akit mindennél jobban szeretek.
Ez volt életünk
legnagyobb kalandja, s egyben a vesztünk is.
