- Psszzz! -
szisszen felém Taewoon.
Nem figyelek rá.
- Pssszzzz. AhRi! - suttogja.
- Mi van már? - idegesen kérdezek vissza.
- Te vágod ezt?
- Most hagyjál. Még vissza van egy feladat. Utána talán
segítek - szememet újra a lapra szegezem.
Félvállról átles a dolgozatomra, de erőteljesen rátaposom
a lábára, hogy még véletlenül se tudjon rólam jegyzetelni.
- Ha még egyszer átnézel... - fenyegetem.
- Jó, befejeztem. De legalább annyit árulj el, hogy
mennyi a cosinus alfa.
- NEM! - visszautasítom.
- Maguk ketten. Fejezzék be - szól ránk a tanár.
- Elnézést tanár úr - lehajtom a fejemet és harmadszorra
is nekiesem a feladatnak.
Már csak 10 perc van vissza az órából. A
dolgozatból pedig 5. Amit csak tudok, még ráfirkantok, hogy legalább egy-két
pontot még össze tudjak dobni.
Egyszer csak a fejemnek pattan valami, ami aztán a földön
köt ki. Egy papírgalacsin.
Egészen közelről érkezett. Mintha csak mellőlem dobták
volna oda.
Elpakolok magam elől, felveszem a kis papírcsomót, a
dolgozatot kiviszem a tanári asztalhoz, s gondosan nekiállok kihajtogatni a
papírt.
"Gyere óra után a suli mögötti gyorsétterem
elé"
Aláírás után kutatok, de nem találok.
Újra és újra elolvasom az üzenetet, de nem jövök rá, ki
írta.
Izgatottan lesek a faliórára. Még 7 perc. Addig
gyomorgörcsben kell várakoznom.
Karjaimat összekulcsolom és szorosan hasamhoz nyomom,
hogy enyhítsem a bent repdeső pillangók csapdosását, de csak nem múlik az
érzés. Sőt, erősödik az inger.
Legyen már vége a szenvedésemnek! Egyáltalán mit akarhat
tőlem az a valaki? És ki az a valaki?
Csengetés után két perccel már az étterem előtt
várakoztam kissé izzadtan a sok izgalom és sietség miatt.
Senki sincs még itt.
Körültekintek, de csak egy srác közeledik felém. Egy
alsóbb éves. Szegény nem áldotta meg a sors szépséggel, viszont aggyal annál
inkább. Most is a könyvei mögé bújva takargatja szemüveges, pattanásos fejét.
Kicsit megijedek, hogy talán ő volt az, aki keres, de
hamar rájövök, hogy ő bizony nem lehet, hiszen az osztályomban nem dobhatott
meg egy papírral óra alatt.
- Ne haragudj - szólít meg, mikor már csak két lépés van
köztünk.
Lehet mégiscsak elküldte volna valakivel az üzenetet és
hozzám juttatta? Én nem akarok ettől a gyerektől semmit.
Kicsit undorodva is nézek rá.
- Igen?
- Nem tudod, hol van a legközelebbi kisbolt?
Megkönnyebbülök.
- Oh, de. Ott a sarkon fordulj be, és az első kis üzlet
az.
- Köszönöm - meghajol, s többször is kedvesen megköszöni
kedvességemet.
- Nincs mit.
Elmegy.
Ez után újra az iskola felé lesem, hátha kijött már a
titkos levelezőm, de csak egy csapat kosaras csávót látok, meg rengeteg lányt
körülöttük.
Biztos nincs ott köztük a srác.
Hideg kezek
tapadnak a szememre, eltakarva a kilátást. Egészen közel húz magához az a
valaki.
Magas, hatalmasak a kezei, lehelete mentolos, férfi
parfümje friss illatot áraszt.
- Meglepetés - mély, férfias, mutált hang. Ez csak Woo
JiSeok lehet.
- Taewoon? - ahogy újra világossághoz jut a szemem,
azonnal megpördülök a tengelyem körül, és megbizonyosodom állításomról. Igazam
volt. - Te mit keresel itt?
- Én küldtem neked az üzenetet - száját beszívja, kezeit
zsebre vágja.
- De miért? Azt hittem valaki esetleg... - lehunyom
pilláim, hangom elhalkul a mondat közepén.
- SungMin? - kérdezi.
- Igen.
Kínossá válik a hangulat.
Taewoon a legjobb barátom, de SungMinról még neki sem
szeretek beszélni. Évek óta tetszik, s már kétszer próbáltam neki elmondani,
mit érzek, de mindkettő alkalommal elcsesztem, és nem mondtam neki végül
semmit. Viszont tudom, hogy Ő más után esdekel. Ezért sem voltam bátor
kimondani, mennyire vonzódom hozzá.
- Remélem azért nekem is örülsz.
- Persze.
Szorosan megölelem, és el sem engedem.
- Na, helyes - tenyerét a fejem búbjára helyezi.
Mellkasába nyomja arcomat.
- Amúgy mi az oka annak, hogy ilyen rendkívüli módon
rendeltél ide?
- Megéheztem. És mert stílusosan akartalak meglepni.
Bocsi, ha miattam izgultál annyit.
- Semmi baj. Már nem is reménykedem, hogy valaha összejön
SungMinnal, úgyhogy legközelebb nem fogom azt hinni, hogy Ő hívott volna
bárhova is.
- Nem kéne feladnod. Ez az egy nem vall rád. Eddig sosem
adtál fel semmit. Te egy kitartó lány vagy AhRi - udvariasan kinyitja nekem a
falatozó ajtaját, és előre enged.
- Az egy dolog, de neki nem kellek. Neki YuJin kell, és
ezt tisztességbe tartom.
- De hát akkor is... Ahj, AhRi. Nem arról van szó inkább,
hogy félsz?
- Nem csak arról - lebiggyesztem ajkamat. - Mindegy. Nem
való nekem fiú. Főleg Ő nem illik hozzám.
- Hát valóban nem vagytok egy súlyban. Sungmin rohadt
sokat jár bulizni, te meg hogy is mondjam, hogy ne sértselek meg...
- Egy forever alone okos tojás. Tudom, hogy erre célzol.
- Valahogy úgy, igen - egy rövidke szünetet tart. -
Különben mit kérsz enni? - tereli a témát. Felnéz a pult fölötti listára, és
egyből kiválasztja a szokásost.
- Nekem mindegy. Én is azt, amit te.
- Akkor kettő hamburger lesz sült krumplival elvitelre.
- Miért, hol akarod elfogyasztani? - kérdezem tőle.
- Majd elmondom.
- Hát oké - hátat fordítok a pultnak és keresek egy
helyet, ahová leülhetek, míg elkészül a rendelés.
Taewoon a pultra támaszkodik, s engem néz.
Miután idegesítően sokáig pihentette rajtam szemét, nem
tudtam visszafogni magam, és rászóltam.
- Már nézni sem szabad?
- De, csak zavarba hozol - vallom be neki őszintén.
- Bocsánat, amiért még a legjobb barátod is képes zavarba
hozni.
- Itt a rendelésük. Italt esetleg mellé?
- Igen, egy fél literes kólát.
A srác teli tölti a poharat, és Taewoon kezébe nyomja.
- 10 300 won lesz.
Kifizeti és indulásra késztet.
Átadja nekem a kólát, amit serényen elkezdek szürcsölni a
szívószálon keresztül.
- Hova megyünk? - kérdezem még egyszer.
- Az épület mögé. Ott van apám kocsija. Arra
ráülhetünk. A kocsi kulcs is nálam van.
- Hogyhogy? Ugye ma nem kocsival jöttél? - nézek rá
gyanakodva.
- Nem. Vagyis...
- Taewoon - mérgesen megforgatom a szemeimet. - Balesetet
is okozhattál volna és okozhatsz is!
- De hát itt lakom kétutcányira. Csak miattad hoztam ide
a járgányt.
- Apád tud róla?
- Ázsiai körúton van. A munka miatt. Nem fogja megtudni.
- És anyád?
- Tízig dolgozik. Addig meg még van bőven időnk, hisz még
csak 6 óra - vadállat módjára megragad a csípőmnél egy karjával, s körbefonja
vele azt. Felemel a talajról, majd a kocsi nyitott platójára lerak.
- Woonie! - kiabálok rá sértődötten. Tudom, hogy utálja,
ha így becézem.
- Most mi van? Ne hívj már így! – rám förmed.
Mellém ül a platóra.
- Mássz beljebb, és akkor becsukom hátulját - utasít.
Így is teszem.
A platón egy pokróc van szétterítve, hogy kényelmesebbé
tegye, az amúgy kemény borítású szállítóteret. Még párnákat is vesz ki az
utastérről Taewoon.
- Ezt nagyon jól megcsináltad - megtapsolom. - Woonie?
Kérdezhetek valamit?
- Persze, bátran - mondja teli szájjal.
Széles vigyor jelenik meg arcomon. Letörlöm
hüvelykujjammal Taewoon szájáról a szaftot, s közben egy nagyot nyelek, hogy
rákészüljek a kérdésre.
Tae hatalmas szemeit egyenest íriszeimbe fúrja, rágása
lelassul.
- Miért csináltad mindezt értem? Hisz nem ünnepelünk
semmit. Vagy én vagyok ilyen szörnyű alak, és elfelejtettem volna?
- Nem, szó sincs róla. Semmit nem ünneplünk. Csak
szimplán egy szép estét akarok tölteni a legjobb barátnőmmel - közelebb hajol
hozzám, hogy meg tudja simogatni hajam.
- Ah, értem - frusztrálva lepillantok az én
hamburgeremre, és harapok belőle egy falatot.
Elszorul a torkom, alig tudom lenyelni azt a falatot.
Hiába próbálom magam jól érezni, de nem megy.
- Jól vagy? Olyan mélabús fejet vágsz.
- Ja, igen, persze.
- Nézd! - mutat az égre Taewoon. - Kezd besötétedni. Ott
van egy csillag már az égen. Mennyire fényes.
- Hol? - feltekintek én is, de nem találom. Követem Tae
mutatóujját, de még úgysem veszem észre.
- Gyere közelebb.
Teljesen mellé csúszom. A vállára helyezem államat, és
akkor meglátom a világító égitestet.
- Az fogja jelképezni a 10 éves barátságunkat - karját
hátra bújtatja, és derekamat megfogja, hogy még véletlenül se tudjak
eltávolodni tőle.
Nem mintha szeretnék...
- Kérsz még krumplit? - kérdezi.
- Nem, köszönöm. Tele vagyok.
- Na, nézd. Ez az utolsó - felmutatja.
- Nem kell - elrántom a fejem válláról.
- Biztos? - meg akar erősíteni döntésemben.
- Teljességgel.
- Hát jó. Te tudod - megrántja a vállát, és bekapja a
felét a burgonyának. - Akkor legalább a felét harapd le - mondja összeszorított
szájjal, alig érthetően.
- Taewoon - szólok rá. Ma nagyon kínos helyzetekbe akar
hozni. Már így is elég félelmetesnek érzem azt, hogy ennyire közel ül hozzám.
És még a derekamat is átkarolja. Én hülye pedig még a fejemet is a vállára
hajtom. Mintha egy párt alkotnánk.
És mi lenne akkor, ha az egyik osztálytársunk észrevenné?
Másnap már az egész iskola azt a hazugságot terjesztené, hogy mi belsőséges
kapcsolatot folytatunk Taewoonal.
- Na. Harapd már le.
És képes vagyok belemenni... Ennyire tényleg nem lehetek
bolond.
Bekapom a még ropogós részét, de Tae jobban betolja a
számba, így alig van köztünk egy falatnyi sült krumpli.
Nagyra nyílt szemekkel bámulom elégedett, mosolygós
látószervét, melyek ragyognak a Hold fényében.
Tetőtől talpig elpirulok.
Gyorsan leharapom a krumplit, és szégyenemben
összekuporodva ledőlök a pokrócra, hátat fordítva Taenek. Fejemet három párnába
temetem, hogy véletlenül se látszódjon ki, és hogy Taewoon ne lássa a rákvörös
pírt az orcámon.
- AhRiiii - ráteszi kezét csípőmre, és enyhe nyomást
gyakorolva rá, lökdösni kezd. - Most miért bújsz el?
- Mert.
- De hát nem történt semmi - nevet.
- Nem baj. Akkor is kínos.
Fülemről letépi az egyik párnát.
Egészen közel hajol hozzá.
Arcát babahajaim cirógatják, ahogy lélegzése gyengén
megmozgatja a szálakat.
- Ülj fel kérlek. Akkor elmondok neked egy titkot.
Erre kíváncsian kidugom a fejemet. Taewoon tudja, hogy
egy dolog van, amit mindennél jobban utálok. És az a titok. Mert ezek a titkok
azért vannak, hogy kiderüljenek, és én szeretném őket hallani.
- Ne kelj fel. Inkább melléd fekszem.
Adok feje alá egy párnát. Ráhajtja azt, jobbját pedig
kinyújtja nekem, hogy én arra tegyem buksimat.
Helyette viszont mellkasára hajtom rá, kezemet pedig
bedugom fekete pulcsijának zsebébe melegedni.
Keze újra fejem búbján köt ki, és körkörös mozgásba kezd
mutatóujjával.
Annyira nyugtató.
- Mennyi csillag lett az égen. Csodaszép.
- Az - helyeslem. - Woonie? Mi az a titok?
- Ígérd meg, hogy senkinek nem mondod el! - vált
komolyra.
- Rajtad kívül nincs senkim, akinek elmondhatnám.
- Csússz feljebb, hogy bele tudjam súgni a füledbe.
Felcsúszom. Vállára rakom a fejem. Jobbjával magához
ölel.
- Most már megsúgod?
Felnézek rá. Két fekete bogárszeme eltűnt szemhéja alá,
vastag, húsos szája pedig lassan halad felém.
Lehunyom a pilláimat, félve összeszorítom a fogaimat, és
akkor megérzem közelségét.
Épphogy csak hozzám ér. Várja, hogy visszautasítom-e,
vagy sem.
Nem lenne szívem visszautasítani.
Szavak nélkül is megérti, hogy megkapta az engedélyt.
Érzékien rányomja puhaságát rózsaszín ajkaimra. Felső részét kapja be először,
majd azt elmajszolva letéved az alsóra. Nyelve hamar kitüremkedik fogai közül,
hogy rásegítsen szám nedvesítésében.
A ragacsos nyál összeragaszt minket, és ahogy egy kicsit
is elválunk egymástól, cuppanó hangot hallat.
Annyira átadom magam az érzésnek, hogy úgy döntök,
mehetünk tovább is.
Széttárom fogaimat, és átnyalok Taewoon mézes bödönébe.
Nyelveink találkozása teljesen beindít. Egymáson csúszva
ízlelgetik nedveink keveredését.
Taewoon
maga alá teper, így Ő fölém magasodva folytatja, amit elkezdett. A dominanciát
újra átveszi, és átfurakszik az én számba, hogy azt is körbe járják
ízlelőbimbóink.
Fél kézzel támaszkodik a platón, míg a szabaddal
felfedezőútra indul testemen.
Csípőmre helyezi hatalmas tenyerét, s a csipke felsőm alá
csúsztatja hatalmas tenyerét.
Egészen a melltartómig engedem. Ahogy elér oda, leállítok
mindenféle mézes-mázos folyamatot.
- Tae. Itt elég lesz - letörlöm finom nyálát a számról.
Nem merek a szemébe nézni se.
- De hát... Én nem akartam lefeküdni veled itt és most.
Csak azt hittem adsz nekem ennyi szabadságot, hogy legalább alányúljak. Ne
haragudj - szomorkásan és bűnbánóan lehajtja fejét.
- Nem, nem ezzel van a baj. Az egésszel. Én nagyon
szeretlek Woonie, de...
- De te nem akarsz többet. Értem, és tudom.
Úgy görnyed törökülésben, magányosan a platón, mintha a
világ összes fájdalmát a hátán hordaná.
- Woonie! - nyaggatom. - Kérlek, ne haragudj, de meg kell
értened - kitörlöm a szemembe összegyűlt könnyeket. Kezemet válla felé nyújtom,
hogy rátegyem.
- Mondom. Megértem! - elrántja karomat. Tiszta hevesen.
Kiugrik a platóból, megkér, hogy én is szálljak ki. A
pokrócot lehúzza és dühösen a kocsiba dobja összegyűrve.
- Akkor majd holnap - beül a vezetőülésbe, bedugja a
kocsi kulcsot, s beindítja a járgányt.
Megszeppenve állok előtte.
- Szeretlek Tae! - üvöltöm, ahogy elindul a motor.
- Az ide édeskevés - kihajt a parkolóból és elmegy.
Otthagyva engem egyes egyedül.
Persze másnap nem jött be suliba. Sőt, azon a héten sem
volt egyáltalán.
Az egész hónapot elmulasztotta.
Végül eltanácsolták a sok hiányzás miatt.
Fél év alatt 1 hetet volt bent. Akkor is csak azért, mert
én nem voltam akkor suliba, és valami haverjától megtudta, hogy nem leszek.
Tíz kerek év telt el azóta, hogy nem láttuk egymást.
Végül a mai nap elhozta a várva várt pillanatot.
- Ahri? Elmondod, hogy ezzel mi a francot kezdjek? -
Nathalie felmutat egy szakadt, csipkés fátylat
- Nem tudom. Vidd be Yurinak, hogy csinálja meg. Ha nem
tudja, akkor bizony kukába vele.
- Utálom, hogy sosem tudnak odafigyelni a vendégek az
ilyenekre. Még csak ki sem fizették, pedig ez nem egy olcsó darab volt.
- Legközelebb nem leszünk ennyire elnézőek.
Jegyzeteimre pillantom.
- Fél kettőre van egy bejelentett menyasszonyod. Két órád
lesz segíteni neki, mert utána jön a következő.
- Ah, Jézusom. Ez a mai nap eszméletlen.
- Beindult a nyári szezon - magyarázom. - De nézd a jó
oldalát. Több eladott ruha, több bevétel, több fizetés.
- Ez az egy mentsváruk van az idegesítőbbnél idegesítőbb
nőknek, s rokonaiknak.
- Legyél már egy kicsit megértőbb velük. Csak izgulnak az
esküvő miatt. Te is ilyen leszel majd.
- Az kizárt. Már tanultam az előttem álló több ezer
esetből. Nem hagyom az utolsó hónapra a ruhakeresgélést, az biztos. Nekem már van is egy tervem, milyen legyen a
ruhám.
Elkalandozom.
Szemem előtt lebeg az én álmaim ruhája.
Gyöngy és kristály berakás díszíti kagyló formájú melltartórészt.
Csípőtől szélesedő tüllszoknya, mely a földet súrolja. Egyszerű, s mégis
tökéletes. Amúgy is annyi pompát láttam már itt, az üzletben, hogy nekem elegem
van belőle.
- Hahó. Itt vagy még? - csettint előttem Nathalie.
- Ja, aha.
Újra a lapra nézek.
- Hozzám a következő vevő csak kettőkor érkezik.
- Szerintem addig menj, és igyál egy kávét - javasolja
Nath.
- Megfogadom.
Ledobom íróasztalomra a sok jegyzetet, innen-onnan kilógó
kis cetliket, s lezuttyanok az irodai székembe. Ledobom lapos balerinámat, és
felrakom tappancsaimat a gépházra, mely az íróasztal alatt gubbaszt.
Végre kinyújthatom őket kényelmesen.
- Amy? Csinálnál nekem egy bögre tejeskávét? - kérdem kolléganőmet.
Sóhajtozva bár, de belemegy.
Lerakja a
forró bögrét az íróasztalomra és kisuhan az irodámból teljesen egyedül hagyva.
Kézbe veszem a csészét és beleszürcsölök.
Átjár a melegség. Végre nyugalomra leltem ebben a sűrű és
forgalmas napban.
De örömöm nem
sokáig tart.
- Ahri, gyere ki. Itt van a kettő órásod - tör be Nath.
- De még nincs is kettő! - hüledezve állok az eset előtt.
Akarok még pihenőt!
- Kicsit előbb ért ide elmondása szerint.
- Szólj neki, hogy egy perc, és kimegyek hozzá.
- Okés.
Felhúzom a cipellőmet, bevedelem a fél bögre kávémat, és
megigazítom szoknyámat.
Kitipegek az irodából, s akkor meglátom Nathet és a
vevőmet.
- Jó napot, Park Ah Ri vagyok, és én segítek megtalálni
álmaid ruháját - kezet nyújtok és hatalmas mosollyal mérem fel a nő alkatát.
Könnyű lesz neki ruhát találni méretre. Modellalkat, fiatal, gyönyörű
amerikai-koreai arcvonások. Szinte bármit húz fel, csodásan nézne ki benne.
- Nagyon örülök, hogy végre eljöhettem ide. Kathy vagyok.
- Először is pár kérdéssel indítanék. Kiket hoztál
magaddal?
- Édesanyámat, pár barátnőmet, illetve később beugrik a
férjem is.
- Biztos szeretnéd lelőni a ruhádat a férjed előtt?
- Úgy beszéltük meg, de nem vagyok benne biztos, hogy
szeretném. Azért idejön.
- Oké. Esetleg van valami elképzelésed a ruháról?
- Nincs.
- Ez az első próbád?
- Igen.
- Mennyi a maximum, amennyit adsz egy ruháért?
- Mindegy. A férjem fizeti.
Szóval gazdagok is.
- Akkor nézzünk körül, gyere.
Órákon keresztül próbáltunk, mire rátaláltunk az igazira.
Az ara elbőgte magát, a rokonok, barátok ujjongtak.
A bolt
ajtócsengettyűje megrezzent. Az ajtón egy férfi lépett be, s amint meglátta
Kathyt, elcsodálkozott.
Ahogyan én is a férjen.
A régi emlékek. Fiatalkori önmaga.
- T-Taewoon? - kérdezem.
- Igen, honnan tudja...a... - felismert - a nevem? Ah Ri?
Te hogy? - a lélegzete is elakad.
- Én... Jézusom. De régen láttalak - megölelem.
- Már vagy 10 éve.
- Lehet több is. Hogy vagy?
- El vagyok foglalva az esküvő miatt, de különben jól.
Te?
- Fáradtan. Sok a munka.
- Remélem Kathyvel nem volt nehéz.
- Áh, dehogy. Kathy határozott volt.
- Akkor jó. Gyönyörű a ruha. Remélem az ára nem olyan
eget rengető.
- Megbeszélhetünk valami komfortos árat, de ahhoz gyere
be az irodámba. Nathalie! Kérlek, segíts Kathynek levenni a ruhát.
- Megyek!
Taewoonnal leültünk az íróasztalhoz, s belekezdtünk az
alkudozásba.
- Eredetileg 1.000.000 won.
- Az rengeteg. Legyen 750.000.
- 900.000. Nem engedhetek belőle sokat. A tervező
kiakadna.
- 850.000.
- Legyen. De többet nem engedek.
- Rendben. Akkor holnap gyere el velem egy kávéra. 1-kor
legyél a sarki kávézóban. Itt a számom - átnyújt egy névjegykártyát.
- Okés.
- Nagyon jó volt látni téged.
- Viszont. Sokszor gondolok rád. Már hiányoztál. Azok a
régi szép idők.
- Hmm. A platón.
Magába mered. - Igen. Ott csesztem el az egészet.
- Tae, dehogy. Én rontottam el mindent - bűnbánóan
lehajtom fejemet.
- Tae baba, nem jössz már? - nyit be Kathy.
- De, egy perc.
Kifizeti a ruhát.
- Köszönöm - megölel.
- Akkor holnap.
- Igen. Szia.
És elmennek. Kézen fogva.
Felsóhajtom.
Túl nagy a fájdalom.
Most akár én is lehetnék Kat helyébe.
Taewoon pedig semmit nem változott. Ugyanolyan szexi, és
rossz fiú. Hiányzik basszameg.
Még mindig szeretem.
Idegesen várakozom a kávézóban.
Mikor Tae benyit a kis üzletbe, hevesen megdobban a
szívem.
Rám mosolyog.
Megölel.
A felhők közé repít.
A régi elfojtott érzelmek most megújultak, s heves
erőkkel tombolnak bennem.
- Hogy vagy Woonie?
- De rég hallottam ezt.
- A feleséged nem mondta még neked?
- Nem. Csak neked engedem ezt a nevet.
- Aranyos vagy. Kértem neked kávét, ha nem baj.
- Oh, nem. Látom te már megittad a felét.
- Szomjas voltam. Bocsánat.
- Semmi baj. Ah Ri? Kérdezhetek valamit?
- Persze, nyugodtan.
- Neked van valakid jelenleg?
Nem tudom, hogy mondjam el neki az igazságot. Mert az
igazság szomorú, és fájó tény, melyet nem túl sok emberrel osztok meg. De
Woonie volt a legjobb barátom.
- Nem, nem igazán. Elég bonyolult.
- Van időnk. Mesélj.
- Nem igazán volt barátom. Vagyis, próbálkozások. Na meg
Sungmin.
- Nem gyógyult be a seb?
- Csak jobban felhasogatta - Taewoon babráló ujjain
ragadnak szemeim.
- Történt valami?
- Miután elmentél a suliból megváltoztak a klikkek az
osztályban. Én valahogy Sungmin és a haverjai mellett kötöttem ki. Még elég
friss volt a dolog, amikor Sungmin elhívott a szülinapi partyjára.
- Wow. Hát tényleg lemaradtam erről. Történt ott valami?
- Nem... vagyis azon kívül, hogy otthagytam a partyn a
szüzességemet, nem igazán. Én... tényleg iszonyat megbántam azt az estét - az
emlékek felelevenítődnek elmémben, s sírásra késztet. - Azóta nincs szerencsém
a fiúk körében. Fiatal, szűz lányra várnak. Én itt vagyok, öregszem, se
családom, se férjem.
- AhRi, ne csüggedj el. Gyönyörű vagy még most is.
- Átkozom a napot, amikor elutasítottalak. Veled tényleg
szép életem lehetne.
Kínos szótlanság ül közénk.
- Nagyon sajnálom én is. Tudom, nem mondhatnék ilyet, de
Kathy meg sem közelít téged. Úgy érzem, nálad jobban már senkit sem
szerethetek. Mikor megláttalak most is... egyszeriben nem is érdekelt, hogy a
menyasszonyom milyen gyönyörű. Te elvakítottál.
Elpirulok.
- Te is tudod, hogy többet nem szabad találkoznunk.
- Miért?
- Mert a végén még valami olyat tennénk, amit nem kéne.
- De AhRi, ha több embert is kell megbántanunk, mi
egymásnak lettünk teremtve.
- Tévedsz. Kat szeret téged. És gondolom, te sem hiába
veszed el.
- De őt nem szeretem. Igazából az egész házasságot az ő
szülei erőltették. A szüleim meg kapva kaptak az ajánlaton, mert nem bírták
elnézni, ahogy fiúk egykén szomorkodik a szobájában, és unottan eljár néha
dolgozni. Kat sem javított a helyzeten, csak annyit enyhített, hogy már nem
vagyok magányos. Szar ez így!
Igaza van. Kurvaszar helyzet. Bármit lépünk, valakit
megbántunk, vagy mi szívunk.
- Akkor mi legyen? - vetem fel a kérdést.
- Gyere velem Japánba.
Kibukik belőlem a nevetés.
- Ezt te sem gondolod komolyan - folytatom a kacagást.
- Márpedig tényleg komolyan mondtam.
- Tae, vicces vagy nagyon, de elég lesz a poénkodásból.
- Nem viccelek! Menjünk. Ma pakolsz, holnap indulunk.
- De Tae. Ez nem így megy. Ott a munkahelyem, a szüleim.
Nekik mit mondok? És a te munkahelyed? Anyádék? A FELESÉGED?
- Nem tudnak innentől érdekelni. Csak te és a szabadság.
- Ennyire eszement ötleted még sose volt - átgondolom a
dolgokat.
Hülyeség. Egy kurva nagy hülyeség. Mégis akarom.
- Elintéznéd a repülőjegyet?
- Naná.
- És adnál még egy napot?
Hezitálom. Biztos akarom? Meg akarok szökni? Mindezekre a
kérdésekre a válaszom igen, de ott vannak a tényezők, melyek visszahúznak.
- Persze. Neked bármennyit. Csak ne várakoztass meg
annyira.
- Nem foglak. Csak egy nap. Holnap felhívlak. Most
hazamegyek, megfontolom és holnap reggel hívlak.
- Megegyeztünk - széles mosolya elkápráztat.
Felállunk mindketten. Szorosan megölelem búcsúzóul, de ő
nem enged el.
- Szeretlek - suttogja fülembe.
- Én is.
Elereszt.
- Akkor holnap.
- Holnap. Szia
Még aznap este hívtam fel Taewoont. Megbeszéltük, hogy
idióta dolog lenne itt hagyni mindent.
*1 évvel később*
Mégis megtettük.
Otthagytuk a násznépet, szülőket, munkahelyet, barátokat.
Mindent magunk mögött hagytunk.
Taewoonnal Tokyo melletti kis városba költöztünk egy
családi házba.
- Woonie!
- Mondjad baba. Ma megyünk a tengerpartra? - cuppanós
puszival üdvözöl a konyhában Taewoon.
- Mehetünk, de előtte szeretnék neked valamit mondani -
izgatottan nézek rá.
- Na, mond - őt is sikerült felcsigáznom.
- Azt hiszem bővülni fog a családunk - az orra alá nyomom
a terhességi csíkot.
Vesz rá egy pillantást, majd kiszalad a házból.
Érthetetlenül állok egymagam a konyhába, s arra gondolok,
hogy talán Tae megfutamodott, és soha nem jön vissza. Lehet elcsesztem ezt a
baba dolgot. Nem kellett volna még erőltetnem.
Bepánikolok.
Vetessem el? Egyedül neveljem?
De az ajtócsapódás megzavar elmélkedésemben.
Taewoon szorosan karjai közé zár, s egy csokor virágot
nyom a kezembe.
- El se hiszem, hogy sikerült! AhRi, lesz egy gyerekünk!
- hatalmas vigyorát képtelenség lenne letörölni képéről.
- Nagyon izgatott vagyok.
- Én is! És mi legyen a neve?
- Egyelőre azt lenne jó megtudni, hogy mi a neme. Várjunk
még ezzel. Előttünk áll 9 hónap, hogy mindent megtervezzünk.
- Igazad van - megcsókol. Ajka bohókásan összecsípi felső
párnámat, míg nyelve betolakszik a nyílásba.
- Szeretlek!
- Én is, nagyon - megragadja kezem, és letérdel előttem.
Kabátjából kivesz egy kis dobozt. Kinyitja, s nem is mond semmit, én sem
szólalok meg, csak a nyakába vetem magam, és örömömben elpityeredem.
- Igen. Igen! IGEN!
