Elernyedt testem, melyet megviselt a tíz órás munka, a busz egy szakadt ülésén hevert, mint egy rongybaba. Már nem érdekelt az sem, hogy nőnemű vagyok, és nem lenne illendő ennyire széttárt lábakkal ülnöm nagyközönség előtt, egyszerűen így volt kényelmes. Jobb könyökömet az ablaknak támasztottam, öklömre nyomtam arcomat és úgy bámultam kifelé az ablakon. A látást nehezítette a szemerkélő eső, amely elhomályosította a képet. Az esőcseppek iramosan csordogáltak lefelé a busz üvegein, eltorzították a külvilágot. A cseppecskék felnagyították a külteret, a pára, ami kiült az ablakokra, pedig eltüntette az éles alakokat, színes foltokká mosta el őket.

   A hideg üveg kicsípte csupasz könyökömön a bőrt, így elrántottam azt. Megdörzsöltem, hogy visszanyerjem a testem melegét, majd lazán leengedtem magam mellé a karomat és a vállammal dőltem neki a busz ócska falának.

   Tenyeremet ráhelyeztem az üvegre és elmostam a párát róla, a kezem után áttetszővé vált az ablak, visszanyerte eredeti lényegét, vagyis hogy az ember átlásson rajta. A kis folton keresztül, amelyet magam teremtettem rajta, végre kileshettem és szembesülhettem azzal, hogy merre is járunk. Sajnos háttal ültem a buszra felszerelt kijelzőnek, ami írta a megállókat, a fülhallgatót pedig semmi áron se vettem volna ki a fülemből, hogy halhassam a bemondót. Sokkal kellemesebb volt kedvenc énekesemnek a hangja, mint a vékony hangú nőé, aki felelős volt a buszmegállók bemondásáért.

  Amint felvette az újabb utasait a 78-as járat, indultunk is tovább zötykölődve a kétsávos utcákban – már jócskán a város külső peremén jártunk.

  Egy öreg hölgy igyekezett leülni velem szembe, elég nehézkesen ment már neki, ezért a karomat nyújtottam felé, hogy tudjon mibe kapaszkodni. A nő készségesen elfogadta segítségemet és egy aranyos, ráncokat feltoló mosollyal jutalmazott meg.

- Köszönöm szépen kisasszony – szólalt meg rekedtes hangján a néni.

- Ugyan, nincs mit – viszonoztam vigyorát. Még egy pillanatig figyeltem őt, hogy biztosan kényelmesen elfér a vékony kis lábai között a hatalmas, kockás szatyor, amit még mindig rendezgetett, húzogatott maga felé. Nem szerette volna, hogy az én komfortzónámba lógjon a teli szatyor.

   Tekintetem az ablakra vándorolt, ahol már csak hűlt helye volt annak a foltnak, amit saját kezűleg mostam el tenyeremmel. Hiányzott, hogy nem láthattam megint, így újra megtettem a szükséges mozdulatot, amivel a pára összeállt vízzé és lesöpörhettem a cseppeket az üvegről. Nedves kezemet beletöröltem sötét farmernadrágomba, de pilláimat egy percre se vettem le a külvilágról.

  Egy hirdetőtábla nagyon is felkeltette az érdeklődésemet. A zuhogó eső miatt rosszabbul láttam a galaxisos háttérre rakott fehér betűket, ezért hunyorogva, ide-oda nyújtózkodva próbáltam kivenni a rajta álló szöveget: „ALIEN EXHIBITION”. Ez állt nagyobb betűmérettel a táblán. Alatta fel volt tüntetve a múzeum neve is és az utca, házszám. Sajnos túl gyorsan haladtunk el mellette, így nem teljesen tudtam végigolvasni.

   Abban viszont biztos voltam az utca név által, hogy már nincs messze a kiállítás. Meg szerettem volna látogatni, mert különös mód oda voltam a nem evilági létért és érdekeltek az olyan feljegyzések, amelyekben földönkívüliek észlelését taglalják. Lehet sokan naivnak hittek az érdekes rajongásom miatt, de én váltig állítom azt, hogy ebben az univerzumban nem lehetünk csak mi, emberek. Kell léteznie egy másik fajnak, vagy akár emberiségnek is egy másik bolygón.

   Biztosan léteznek odakint az űrben fejlettebb civilizációk is nálunk. Igaz, abban kételkedtem, hogy ezek az űrlények valaha is porig szeretnék égetni a Földünket, vagy meg szeretnék látogatni azt. Sokkal könnyebb nekik is, ha nincsenek zargatva általunk. Így is túl messzire mentünk azzal, hogy kiléptünk a Föld hatásköréből és már az azt körülvevő égitesteket kutatjuk.

  

   A busz hirtelen lefékezett, én pedig nem vártam tovább, felpattantam a helyemről és a tömeget követve belevetettem magamat az esőzésbe. Miután kikerülgettem az embereket, felhúztam a fekete esernyőmet és elindultam arra, amerre véltem a kiállítást.

   Lábam alatt tocsogott a víz, a tornacipőm kezdett beázni, így határozottabban siettem, nagyobb léptekkel.

     A kisüzletek sorjában követték egymást, nem is láttam mást, csak ruhabutikokat, étkezdéket és kocsmát egymás hegyén-hátán. Ezeket követve a macskaköves úton végre tágulni láttam az utcát és egy teret pillantottam meg, aminek egy-egy oldalán egy szökőkút állt, hangosan zubogott bennük a hatalmas víztömeg.

   Felcsillant a szemem, amikor kiértem a térre, mert a két kúttal szemben ott állt a robosztus méretű csillagászati Múzeum, melynek egyik oszlopán egy hatalmas függő ponyva hirdette az Alien Exhibition-t.

   Nagyon megörültem neki, így nem is várakoztam tovább, fellépdeltem azon a húsz lépcsőfokon, ami elnyúlt a múzeum előtt, majd elsétáltam a félelmet keltően hatalmas oszlopok mellett. A két fából faragott, nagy méreteket öltő ajtó tárva nyitva állt, lábam alatt fekete szőnyeg terült el a márvány járólapokon, amibe bele is húzkodtam a cipőm talpát. Az esernyőmet összehúztam és visszacsavartam, de nem tudtam elrakni, mert csurom víz volt, ezért a kezembe fogtam.

   Az előtérben jobbra sorakoztak a jegypénztárak, melyek most kongtak az ürességtől. Egyetlen egy ablak mögött ült egy idős hölgy, aki éppen reszelgette a körmét. Olyan volt, mintha fel se tűnt volna neki az érkezésem, nem vette le a tekintetét az ujjairól.

   Az ablak elé álltam és megköszörültem a torkomat, hogy felfigyeljen végre a jelenlétemre. Unottan emelte rám a tekintetét, s csak ennyit kérdezett: - Miben segíthetek? – A szájában még a tej is elaludt volna, olyan lassan beszélt.

- Egy felnőtt jegyet szeretnék a kiállításra – válaszoltam, miközben a táskámból kikerestem a pénztárcámat.

- Az ingyenes – mondta még mindig belassulva.

- Oh, értem. Köszönöm akkor – feleltem, meghajoltam a nő előtt és elindultam a nagy árkád túlsó végébe, ahol egy táblán ez állt: „The beginning of the Alien Exhibition”

   Igazán örültem, amiért ingyenes a kiállítás, de annak ellenére, hogy nem kellett érte fizetni, az első terembe nem volt sehol senki. Ez teljességgel meglepett. Hogy lehet az, hogy valamire nem jönnek el az emberek, ha egyszer nem kell fizetni érte?

   Megráztam rosszallásból a fejemet, majd az első monitor elé álltam, ahol egy felvételen Niel Armstrong szerepelt, amint kilépett elsőként a Hold felszínére. Alatta állt egy fekete tábla megdöntve, amelyen fehér betűkkel állt egy kisebb történet is. Ezen végigfutott a szemem, majd továbbálltam, hogy egy újabb táblát is elolvassak.

   Egyre gyűltek az érdekesebbnél érdekesebb információk az agyamba miközben rendkívül jól szórakoztam.

   A következő terem el volt sötétítve, zöld és bíbor színes lámpák mozogtak ide-oda, a fények és a zene egy különös misztikus külsőt kölcsönzött a teremnek. Itt bent állt egy fiatal srác, éppen egy vitrin mögött álló űrlény bábut vizslatott.

  Én is beálltam mellé, a szoba egyik legérdekesebb darabja volt ez, így nagyon felcsigázott a látványa. Előtte természetesen egy kis tábla is állt, amit külön fénnyel világítottak meg, hogy lássál is belőle valamit.

  A fiú is olvasni kezdte, rendkívül közel lépett hozzám, zakója ujja hozzáért alkaromhoz, így kicsit arrébb húzódtam.

  Őt láthatólag nem zavarta az én közelségem, csak a szöveget bújta, meg néha úgy éreztem, hogy rám sandít, de ezt nem mertem elkönyvelni valósnak.

- Ez nagyon érdekes – hümmögte.

- Igen, az – feleltem csodálattal, amint végigértem a szövegen.

- Téged mi szél hozott ide? Furcsa látni valami élőt is ezen a kiállításon, mert a biztonsági őrökön kívül még nem igazán láttam húsvér embert ezen a helyen. – nevetett.

- Hát, ami azt illeti a buszról láttam a hirdetést és felkeltette az érdeklődésemet. Lehet, hogy bogarasnak fogsz hinni, de nagyon érdekel az ilyesfajta téma – magyaráztam lelkesen, bár kicsit kínosan éreztem magamat. 

- Akár hiszed, akár nem, pár nappal ezelőtt engem is ugyanígy sodort ide a szél! – lelkendezett. – Én most vagyok itt másodszorra.

- Ó. Az szuper!

- Egyébként Taehyung vagyok – nyújtotta kezét a fiú, akinek most mertem csak igazán felmérni a külsejét. Kedves mosoly, sűrű, festett szőke haj egy kis vöröses árnyalattal, ragyogó szemek, vékonyabb, íves kis ajkak. A szemei hatalmasak, pupillája olyan végtelen, mint maga az űr. Megbabonázott.

- Megfognád a kezem végre? – Huncut kacajjal kísérte kérdését.

  Kiábrándítottak szavai a bambulásból és megráztam magamat. Azonnal belesimítottam meleg tenyerébe a sajátomat és ráztunk egyet rajta, majd elengedett. Sajnáltam, amiért ezt megtette, puha kezét még évekig is szívesen fogtam volna.

- Bocsánat – suttogtam.

- És téged hogy hívnak? – érdeklődött.

- Én Jiyu vagyok – motyogtam.

- Tessék? Bocsánat, csak nem hallottam a zenétől.

- Jiyu – feleltem kicsit hangosabban.

- Áh, értem. Tehát Jiyu, lenne kedved velem végignézni a kiállítást? – kérdezte hatalmas vigyorral az arcán Taehyung.

- Örömmel – reagáltam rá azonnal és viszonoztam mosolyát is.

- És te mit dolgozol? Vagy még tanulsz? – kérdezte, miközben a másik terem felé haladtunk. Itt a plafon tele volt kis, fényes égőkkel, úgy festett, mintha a csillagos ég alatt járkálnánk. Taehyung szemébe néztem, amiben szintén a csillagos ég ragyogott. Ezernél is több fehér kis csillagocska virított íriszeiben.

- D-dolgozom – feleltem dadogva. Nem teljesen voltam ott helyben lélekben.

- És mit?

- Egy étterembe szakácsnak. Te?

- Én űrhajós vagyok. – Megszeppentem erre, ezért gyorsan reagált. – Jaj, nem hittem, hogy el is hiszed. Nem vagyok az, dehogyis – legyintett és hangosan nevetett. Egy pillanat alatt elhalkult és közelebb hajolt a fülemhez. – Valójában az egyik galaktikus civilizáció küldött, hogy kiszipolyozzam az emberek agyát, de pszt, ez hatalmas titok!

  Ezen már belőlem is kitört a nevetés. Első reakcióm az volt, hogy ez az ember nem normális, de miközben rátekintettem és még mindig jóízűen kacagott saját magán, rájöttem, hogy ő egy iszonyat kedves és aranyos fiú.

- Ez volt az utolsó terem – sóhajtotta. Úgy éreztem ő sem akarja, hogy véget érjen a kis űrlény kalandunk. Öt termen keresztül csak beszélgettünk, néha rátekintettünk egy-egy plakátra, egy képernyőre, amelyen videók játszódtak le, de valahogy már nem érdekelt annyira a kiállítás, mint azelőtt. Taehyung sokkal érdekesebb volt bármelyik másik űrlénynél – elvégre ő is az!

- Kár. Jól szórakoztam – vallottam be neki.

- Én is. Igazán megismételhetnénk valamikor ezt az utat.

- Nincs ellenvetésem érte. Mondjuk holnap ugyanekkor itt, a főbejáratnál? – kérdeztem.

- Teljességgel megfelel hölgyem! Lenyűgözött társasága kegyednek – megragadta bal tenyeremet, kicsit kinyújtotta és pukedlizett előttem egyet, mint egy úriember. Ajkát hozzáérintette kézfejemhez és egy apró csókot pihegett rá. Arcom vérvörös lángokban égett, teljesen elszégyelltem magamat Taehyung előtt. Csak abban reménykedtem, hogy nem látta meg.

- Akkor viszlát, kisasszony – kezét felemelte maga mellé, kisujját és gyűrűs ujját összenyomta a mutatót és a középsőt is, és köztük egy rést hagyott. Ez amolyan Star Trekkes üdvözlés volt.

- Viszlát titkos alien! – Én is követtem az ő elköszönési stílusát.

  A múzeum kapujában egy utolsó pillantást vetettünk egymásra és elváltak útjaink. Hazáig végigmosolyogtam az utat a friss emlékek miatt. Taehyung nagyon fura és vicces szerzet, de mindenekelőtt rendkívül kedves és előzékeny. Türelmetlenül számoltam vissza az órákat a holnapi találkánkig, ahol talán még jobban megismerhetem ezt az agyszipolyozó földönkívülit. 

Unalmas, monoton napok, hideg szobák, éjszakázások. Ezek jellemzik a napjaimat.
Na meg a 4-5 réteg ruha, papírzsepik halma, pirosra kidörzsölt orr, könnyedző szemek, gyulladt torok, sok-sok meleg tea és gyógyszerek tömkelege.
Mégis az íróasztalnál előregörnyedve gubbasztok egy asztali lámpa fényében naphosszakat.
Szorgalmasan olvasom a tételeket, és próbálom felfogni szivacs agyammal azt, amit leírva látok, de egyszerűen nem megy. Mondatonként meg kell állnom, hogy értelmezni tudjam azokat. Szörnyen lassan megy az egész, s mire eljutok a következő témáig, az előzőt már el is felejtem.
Ameddig nem voltam beteg, jobban ment, már készen voltam 10 tétellel, de azokat mostanában nem néztem át, s lepergett rólam az egész. Már a felére nem emlékszem.
Még egy hét és kezdődnek az érettségik. Itt szenvedek az emelt történelemmel, amit már utólag teljesen megbántam. Nem ebből a tantárgyból kellett volna emeltet tennem, hanem irodalomból.
Sosem voltam én az a nagyon okos, kitűnő tanuló személyiség, ezért is kezdtem el tanulni rá már 2-3 hónappal ezelőtt. Tudtam, hogy ilyen kútfővel nem lesz egyszerű jó eredményt elérni, márpedig az álmomhoz szükséges a magas pontszám.

Ránéztem a lapra. Aztán a ketyegő órára. Fél hat. Automatikusan az ablak felé lestem. Sötét van és még esik is a hideg eső. A szél egyre hangosabban dobálja az esőcseppeket az ablaknak. Durván koppannak az üvegen.
A következő tárgy, amit ilyenkor általában ellenőrizni szoktam, az a mobilom. Hetek óta némaságra van ítélve szegény, de utálom, ha megzavarnak az amúgy sem túl intenzív tanulásomba.
A kijelzőn felvillan a kék fény, vagyis volt valami. Feloldom a zárat. Egy nem fogadott.
- Hoseok? - suttogom meglepődötten, rekedtesen.
Tárcsázom a számát. Alig csöng ki, máris felveszi.
- Yejun?
- Igen. Miért kerestél? - érdeklődöm.
- Hazafelé menet beugrom a boltba. Hozzak neked még teát?
Elmosolyodom. - Igen.
Hálás vagyok, amiért a gondomat viseli.
- Gyerekteát? - kuncog bele a készülékbe. Hallom, ahogy a csapattársai is hangosan felnevetnek a háttérben.
Elpirulok kissé. - Igen - cincogom halkan.
- Sietek haza, csak még átöltözöm, aztán megyek vásárolni. Lesz egy kis meglepetésem is.
- De Hope, haza tudsz jönni ekkora esőben? Van nálad esernyő?
- Ne aggódj, megoldom - tudom, hogy a vonal túloldalán széles mosoly terül szét arcán. - Te pedig légy szorgalmas, és tanulj.
- De egész nap azt csinálom. Már képtelen vagyok! - Nyafogok, mint a kisgyerekek.
- Bírd ki, ameddig hazaérek. Utána átvesszük az anyagot együtt. Segítek.
Felsóhajtok. - Legyen.
- Helyes. Szeretlek.
- Én is.
Leteszi.
Eszembe jut a hiánya. Már mióta elment, bennem lappangott az érzés, de most kiteljesedett, urrá lett rajtam. Szeretném már látni kedves vigyorát, csillogó szemeit, a kis gödröcskéit. Meg akarom fogni meleg tenyerét, át akarom ölelni vékony, csontos testét. Hallani akarom a szívverését, a mély sóhajait, a férfias hangját, a hümmögését, a nevetését.
Igen, s most eljött a pillanat, hogy félretegyem a papírosokat.
Egy pillanatig sem akarok harcokra, egymillió évszámra és személyre gondolni. Végig fut a hideg a hátamon, ha csak egy is eszembe jut.
Kikelek a jó meleg takaró alól, amibe be voltam burkolózva az íróasztali széken. Belebújok a mamuszomba, s elcsoszogok benne a fürdőszobáig.
Lehunytam a szemem, s csak aztán léptem a tükör elé. Kinyitottam.
Hát igen, nem számítottam jobbra.
Cilámpás tincsek lógnak ki copfomból innen-onnan, arcom sápadt, mint a hó, s nyúzott, az orrom piros, akárcsak Rudolfnak. A táskákat már nem a vállamon, hanem a szemem alatt cipelem, és szép, nagy karikák éktelenkednek alatta.
Kéne kezdenem valamit magammal. Talán nem ártana először megfésülködnöm.
Kiszenvedem hajamból a hajgumit, aztán a kezembe ragadom a fésűt. A koronám ősellenségét.
Sok-sok húzás, és "Au"-zgatás után végre normálisnak mondhatom a hajzuhatagot. Felkapok rá egy fehér, pom-pomos sapkát, hogy legalább a fejem ne fázzon.
Az arcom azonban változatlanul rossz állapotban van.
Elsőként alapozót kenek szét a fejemen, aztán igyekszem korrigálni a karikákat, a pirosságot másféle kenceficével, majd egy kis szemceruza és spirál.
A végeredményt tűrhetőnek minősítem.
A gardróbba indulok kedvenc babarózsaszín pulcsimért, melyen egy édes hullócsillag díszeleg. Magamra öltöm, s visszamegyek a nappaliba.
Baromi nagy a sötétség.
Az egész szobában csak a kisvillany ég, ami mellett konkrétan megvakul az ember. Azt lekapcsolom és világosságot varázsolok a nagyvillanyokkal.

Az ajtónál kulcszörgés hallatszik. Kattan a zár.
Megjött! - Örömittasan pattanok fel a gurulós székből, s sietek az előszobába.
Karjaiba omlok.
A kabátja hideg, arcát kicsípte a szél, légzése szapora.
- Siettem - lihegi.
- Nem kellett volna annyira.
- Hogy vagy?
- Mint a betegségem első napján. Nem értem. Semmit nem javul.
- Holnap nem megyek be reggel próbára. Visszaviszlek az orvoshoz. - A kabátját felakasztja a fogasra.
Egy szatyrot átveszek tőle, s a kiskonyhába viszem azt. Hope követ. Egymás mellé tesszük a pultra a zacskókat, majd egymás felé fordulunk.
Nem tudom türtőztetni magamat, újra át kell, hogy öleljem.
- Na, mi az nyuszi? - kissé gügyögősre válik a hangja.
Megcsókolja a halántékomat.
- Hiányoztál.
- Hjajj, egyelek meg. Te is nekem. Nem vagy éhes?
- De.
- Hoztam Rament. Instant, de most ez is megteszi. Nincs kedvem főzőcskézni. - Meglepő, de Hoseok a jobb szakács közölünk, ami, hát... Szégyen az én személyemre nézve, de ez van. Nem vagyok gasztrótündér .
- Tökéletes lesz.
Felteszi a vizet forrni, s előhalássza a két zacskót, melyben benne van a tészta és a poros alap.
Pár perc múlva beleteszi a cuccokat a lábosba, majd ráteszi a fedőt.
- És, hogy telt a napod?
Vállat ránt. - Fárasztó volt és kemény. Sokat gyakoroltunk. Meg egy órát bent ültünk a stúdióban is dalszöveget írni. Meg addig Jimin lelépett vlogot csinálni.
- Fent lesz a neten?
- Majd biztos. Na, kész a leves. Terítsél addig meg.
Úgy teszek.
Mire kiteszem az összes tányért, evőeszközt, addig Hopi is meghozza a gőzölgő edényt.
- Ez tuti jó lesz most a torkodnak.
- Rajtam már ez se segít - lemondóan tekintek arra, hogy makkegészségesen menjek be érettségire.
- Kikúrálunk az érettségiig, ne aggódj.
- Hope, én félek - vallom be, miközben a tányérom tartalmát piszkálgatom a pálcikával.
- Mitől? - Összeráncolt homlokkal tekint fel rám, s egy jó nagy adag tésztával tömi meg a nyílását.
- Attól, hogy leblokkolok, hogy nem fog eszembe jutni semmi. Már most elfelejtettem egy csomót! - Igen. Baromira kétségbe vagyok esve.
- De okos lány vagy. Menni fog, hidd el. Ott, élesben már nem így fogsz gondolkodni. Légy magabiztos, és optimista. Akkor minden jó lesz. Most csak itt bevonzod magadnak a rosszat ezzel a sok negatív dologgal.
- Jó! - mérgesen vágok vissza. - Igyekszem, nem az lenni, de stresszes vagyok.
- Azért is lettél beteg. Figyelj édesem, ma átnézzük a visszamaradt tételeket, és holnap egyet sem fogsz elolvasni. Egyetlenegyet sem. Reggel elviszlek az orvoshoz és utána egy teljes napot az ágyban fogsz tölteni. Pihenned kell most már.
- De...
- Nincs de. - Vág a szavamba.
Bólintok beletörődve a sorsomba.
- Majd nézünk egy jó filmet, vagy valami. Nézd a jó oldalát. Egész nap együtt lehetünk végre.
- Nem fogsz bemenni? - lepődök meg.
- Nem.
Már nagyon régen nem volt ilyen, ezért most nem is tudom, hogy reagáljak rá. Természetesen iszonyat boldog vagyok, de közben borzalmas, hogy beteg vagyok, és ez miatt nem mehetünk sehová.
- Miattam nem kell itthon maradnod, komolyan.
- És ha azt mondom, hogy nem csak miattad maradok? - kiissza a levest a tányérból. - Nem is ettél semmit! - átveszi tőlem a pálcikákat és kiemel a tányéromból egy csomó tésztát.
- Edd meg - utasít.
Az egész tányér levest megetette velem.
- És most lássunk neki azoknak az évszámoknak, mert még egy csatát nekünk is vívnunk kell velük.
- Szörnyen vicces vagy - ironikusan elmosolyodom.
Mindketten leülünk az íróasztal elé. Hope kezébe kapja a lapokat, amiket nagy bőszen átfut, s kiválasztja a megfelelőket.
- Na, tehát ezeket még nem néztük át együtt - mutat fel két tételt.

Az első tételen fél óra alatt átfutunk.
Hope egy pillanatra otthagy, s visszatér, valamit rejtegetve háta mögött.
- Ezt majd elfelejtettem - nyújt át egy doboz édességet.
- Ah, pepero! - örvendezek.
- Boldog Pepero napot.
- Jé, az ma van?
- Igen. Egy csomót kaptunk a rajongóktól, de én valami különlegeset akartam neked hozni, nem simát.
- Nagyon köszönöm - megölelem.
Őszintén hiányzik a forró, szenvedélyes csókja, de nem tehetem meg. Hope többször is próbált már a héten, de én mindig visszautasítottam. Egyszerűen nem akarom, hogy elkapja, pedig fogalma se lehet róla, hogy mennyire akarom már.
- A teádat meg közbe felraktam.
Kibontom a csokit, s benyomok egy pálcikát J-Hope szájába.
Előre sejtettem, hogy azt szeretné majd, hogy harapjam le a másik felét.
- Megegyeztünk - emlékeztetem rá.
- Nem érdekel.
- Nem foglak tudni pátyolgatni mostanában.
- Akkor majd magam teszem. Egyszerűen már leszarom. Akarom.
- Hjajj.
Lehunyja a szemét. A csokis felét bekapom, s onnantól már én sem figyelem az eseményeket. Vakon majszolom az édes finomságot, miközben hallgatom, ahogy J- Hope is előre törekvően rágcsálja azt. Ropog fogunk alatt a pálcika.
Az orrunk hegye összeér. Megállok. Innentől már Hope dolga az egész.
Harapásonként közeledik. Ajkaink egymáshoz simulnak. Az extázis dolgozik bennem, az egész testem bizsereg. Akarja Hopeot. Kívánja Hopeot.
S meg is kapja őt.
Az utolsó falatot kikanalazza számból a nyelve segítségével. Megeszi, s újra visszatér hozzám, belém.
Nyelvünk ritmikusan simulnak egymáshoz, kényeztető köröket lejtenek a csokis mámorban. Ennyire édes még egyik csókunk se volt. Ez még az elsőt is felülmúlja.
A pillangók ugyanúgy csapdosnak a hasamban, a szívem iszonyat gyorsan adja a vért a tág ereimbe.
Hope a karfán támaszkodik, s maga felé húzza a széket folyamatosan, nehogy a nagy erővel, amivel nekem nyomul, hátra csússzak.
Hoseok kiveszi a nyelvét, még nyom pár puszit ajkamra, s abbahagyjuk.
Kérdő tekintetemre azonnal meg is adja a választ. - Nem akarom, hogy átessünk a ló túloldalára. Ez is csak arra volt jó, hogy... jobban akarjalak. Na mindegy, én türelmes vagyok.
- De miért nem csinálhatjuk most?
- Viccelsz? Beteg vagy. Ennyi belefért, de az túl megerőltető dolog lenne most számodra.
- Jó, valóban, igazad van.
- Hát tudom én. Kész a tea. Hozok neked, addig less bele az utolsó tételbe.
Magam elé teszem a lapot, de egy szót se értek belőle. Megint.
Hoseok két jókora gőzölgő bögrével tér vissza.
- Na, akkor ezt most felolvasom neked először, aztán részenként elmagyarázom. Úgy jó?
Előre biccentem a fejem.
Belekezd az olvasásba, de hamar elvesztem a fonalat. Szemeim nehézkessé válnak, folyamat lecsukódnak. Többszöri kényszeres fenntartás után beadom a derekamat. Elalszom az íróasztalra hajtva a fejemet.

- Yejun! Nyuszi! Ébredj - rázza Hope a vállamat.
A takaró valahogy a hátamra került, Hoseokon meg a pizsamája ékeskedett.
- Amíg elmentem fürödni, hagytam, hogy aludjál itt kint. Most viszont beviszlek.
Alám nyúl, én a karomat gyengén átdobom a vállán, s felemel.
Kómás vagyok, semmit sem érzékelek, csak Hope érintését. Újra, s újra lecsukódnak a szemeim menet közben.
J-Hope lerak az ágyra, kiszedi alólam a takarót, s rám teríti.
- Jó éjszakát nyuszi - nyom egy puszit a számra.
- Te nem jössz? - nyöszörgöm félálomba.
- De, csak lekapcsolom kint a villanyt.
Oldalamra fordulok, s alszom tovább.
Érzékelem, amikor besüpped mellettem az ágy. Gyorsan a kis meleg zugomba vackolom magamat, amit J-Hope teste biztosít nekem.
Így biztonságba érzem magamat. Ez az én menedékem. Az én testőröm, védelmezőm. 

     Barna, sárga és vörös árnyalatok uralják az egész tájat. A városban az élet már nem az utcákon folyik, sokkal inkább a meleg, fűtött kávézókban, butikokban, éttermekben.

   Természetesen ezúttal is előfordulnak olyan bátor jelentkezők, akik megkísérlik a pólóban, szoknyában flangálást, de a libabőrt ők sem tudják elrejteni.

Az átlag, a normál, ha minimum egy kényelmes ballonkabátot, vagy egy dzsekit veszünk magunkra, valami pulóverrel. Sokan már a sálat is nyakuk köré tekerik. A kis lurkóknak meg már a kesztyűk is kijárnak.

Én egy krémszínű könnyed ballonkabátot, egy sárga sállal feldobva viselek. Kezeimet zsebre vágom azért, mert ujjbegyeim átfagynak a nagy hidegben.

Az idő jócskán romlott a hét folyamán. Az elején még egész napos volt, azonban így péntekre olyan süvítő szél tépázza a száraz fákat, hogy majd kifacsarja őket gyökerestül.

Hajamat sem kíméli. Durván belekap, és egy lökéssel csomókat köt bele. Ide-oda dobálja. Hol az arcomba fújja a tincseket, hol a hátam mögött lebegeti, mint egy zászlót.

   Az avart nem hagyja nyugton. Folyamatosan kavarognak tűsarkúm körül a száraz barna levelek.

Egy-kettő mindig alá is kerül, s akkor reccsenő hanggal szétporlad, ahogyan sebes lépteimmel eltiprom őket.

Egy újabb fogat kocogtató fuvallat köszön velem szembe. A kabátomat még jobban összehúzom magamon, az arcomat sálam mögé rejtem. Dideregve megvárom állva, hogy elálljon ez a hideg szél.

    A valódi célom a belvárosban található, s eme kis sétálóutcától még jó pár háztömbnyire található. Feladom az ötletet, hogy gyalog eljussak a körmösömhöz. Azonban egy kávézó meleg, otthonos belseje nagyon csalogatóvá válik.

A tömeg is tűrhető, így felbátorodva lépek be a kis üzletbe. Csengettyűszó jelzi érkezésemet.

   A kis kávézó valóban olyan otthonos, mint amilyennek kívülről láttam. Egy kicsit sötét, de mindenképpen meleg. Úgy van megoldva az egész, mintha csak egy fakunyhóban lennénk valahol az Alpokban. Még kőből kirakott kandalló is van, melyben ropog a tűz. Az oszlopok és a fal burkolata valamilyen sötét fából vannak, durván megfaragott asztalok és székek vannak.

Csak páran ülnek bent, de mivel a helység sem túl nagy, így ez a pár ember teljességében elfoglalják az asztalokat.

A pulthoz baktatok.

Egy idősebb nő azonnal felkel a kis sámlijáról, és odasiet hozzám. A tulajdonos lehet.

- Mit szeretne fogyasztani kedvesem?

Elmélázok a kézzel írt táblákon. Minden egyes termék ára és neve van rajta feltűntetve. Némelyik különleges kávé még meg is van magyarázva.

- Mit ajánlana? – teszem fel a kérdést.

- Nos, ilyen hideg időben gondolom nagyon átfagyott odakint. Van chilis cappuchinonk, ami garantáltan felmelegít. Nem túl csípős, éppen hogy csak kellemes.

- Ühm… Esetleg más?

- Különlegeset szeretne?

- Nem kifejezetten. Melyiket fogyasztják a legtöbben?

- A karamellás macchiatot.

Ez valóban jól hangzik. Ízlelőbimbóim pezsegni kezdenek.

- Akkor egy olyat szeretnék.

- 5 perc, és hozom. Addig kérem, foglaljon helyet.

Reméltem, hogy valaki elhagyja az üzletet, míg én kiválasztom a kávét, de sajnos csalódnom kellett. Az üzlet ugyanúgy tele van. Ettől függetlenül csend ül a helységben.

Egyetlen egy pár van, a többiek egyesével ülnek egy könyv társaságában. Nincs is jobb kikapcsolódás a fiatalság számára a szünetben. Vagyis a diáksereg okosabbik felének biztos.

Körültekintek. Minden egyes arcot jól kielemzek (már amelyiket ki tudom, ugyanis egyesek nagyon takargatják magukat a könyvükkel).

Egy valakit azonban nem a könyv takarása bújtat el, hanem a dobogó korlátja. Ugyanis a pult és némelyik ülőhely közt pár foknyi eltérést egy dobogóval egy pár lépcsőfokkal korrigáltak.

A dobogót azonban a biztonság kedvéért vastag, tömör fával választották le. Körülbelül egy ülő ember válláig ér az egész.

Viszont ennek a valakinek csak a sapkájának hegye látszik ki.

   A másik illető, akit kiszúrtam magamnak, az egy békés lány, de ezúttal is a kíváncsiság kerekedett feljebb bennem. A rejtélyes sapkást választom.

   Lassan megmászom azt a két lépcsőfokot. A fiú háttal van nekem.

Bizonytalanul megállok majdnem a bejáratnál.

Most tényleg menjek oda hozzá?  

Még egy pillanatig figyelem. Bár nem látom, miért görnyed annyira az asztalra, de olyan, mintha írna valamit.

Fehér kis zsinór lóg ki a füléből, tehát biztosan nagyon koncentrál arra, amit csinál.

Mégiscsak a lányt kellett volna választanom?

Nyelek egy hatalmasat.

Megkocogtatom a fiú vállát.

Először összerezzen.

Egy nagyon röpke pillantást vet rám, aztán kiveszi a fülhallgatót.

- Igen? – kérdezi mély, dörömbölő hangján.

Lesokkolok.

Biztosan jó választás volt ez.

A fiúnak gyermekien szép arca van. Kicsi, mégis gyönyörű szemei. Ajkai mosolyra húzódnak, s fehér fogai kivillannak. Mellé párosul még ez a férfias, mély hangja. Totálisan kiakadok. Megszólalni se tudok.

- Ühm… Mit szeretnél?

- Ja, őőő… - még mindig nehezen térek vissza a Földre. – Nincs sehol se szabad hely. Esetleg leülhetnék veled szembe, vagy zavarnálak?

Fölmér szemléletesebben is.

- Nem, nem zavarsz – mondja végül.

Gyorsan leülök. A kabátomat lehámozom magamról, aztán csendben nézem. Ő újból az asztal fölé görnyed. Bár most a fülébe nem tömte vissza a hangszórókat, a kezében továbbra is görcsösen szorongatja a ceruzát. Mintha az tudást adna át neki.

Látszik rajta, hogy keményen töri az agyát.

A lapon azonban csak pár mondat helyezkedik el.

Sokáig vesződöm, hogy szólítsam-e meg, vagy inkább maradjak kussban és várjam a kávémat.

Meglepetésemre azonban ő szólal meg először a kínos csend után. Előtte azonban még megbizonyosodott róla, hogy őt nézem.

- Amúgy a nevem Min Yoon Gi – nyújtja át a kezét az asztal fölött.

- Az enyém Shin Myung Ji – megragadom puha tenyerét.

Szégyenlősen elkapja pillantását. Újra a lapra tekint.

- Megkérdezhetem… - tartok egy pillanatnyi szünetet, míg újra rám néz. – Hogy mi ez, amit írsz?

- Ja, hogy ez? – bök a lapra. – Dalszöveg.

Egyből felkelti az érdeklődésemet.

- Áh. Tehát dalszövegszerző vagy? – tippelek.

- Nem egészen. Részben igen. Másrészt rapper.

- Ó! – Meglep a válasza. – És egyedül?

- Nem. Természetesen bandában. – Mintha büszke lenne magára. Mosolya azonban elárulja, hogy boldog és örül, hogy ezzel eldicsekedhet.

- Mióta?

- Nem olyan rég debütáltunk.

- És hogyhogy te írod a dalszövegeket? Az általában nem csapatmunka?

- Néha. Ezt viszont elvállaltam. Nagyon szerettem volna bizonyítani.

- Ah, mindent értek.

   A néni időközben megzavarja a kommunikációnkat. Vigyorogva néz ránk. Átad két bögre karamellás macchiatót.

Yoongi értetlenkedve néz a nőre.

- De hát én nem is kértem több kávét.

- A ház ajándéka – kacsint rá.

- Oh, értem. Köszönöm. Akkor ezt neked adom. Majd én fizetem a tiédet.

- Ne, hagyjad. Rosszul érezném magamat, ha tartoznék valakinek.

- Ez nem tartozás. Csak szeretnélek meghívni egy kávéra. Vagy már ezt sem szabad a mai társadalomban? – emeli fel a szemöldökét.

- Jó, legyen – adom be a derekamat.

Yoongi örömittasan mosolyog rám.

- És te kedves Myung Ji, mivel foglalkozol?

- Tanulok egyetemen.

- Akkor hogyhogy nem te is egy könyvvel a kezedben bújtál meg ebben a szerény kis kávézóban? – kicsit gúnyolódós a hangja. Bár inkább csipkelődő.

- Mert én a szüneteimet nem úgy töltöm, ahogyan más stréber egyetemisták.

- Hát akkor mit szoktál csinálni? – közelebb hajol az asztalon. Érdeklődővé válik. Kissé szemtelenné.

- Szeretek eljárni esténként beülni a barátokkal valamire. Délutánjaimat meg inkább magamra szentelem.

- Értem. Ezen felül vannak még hobbijaid?

- Nem. Nem igazán. Mondhatom azt is, hogy unalmas nőszemély vagyok.

- Komolyan? Pedig az én érdeklődésemet igen is sikerült felkeltened. Tudod, nagyon rejtélyesnek tűnsz.

Ezt még soha nem mondta nekem senki.

Talán nem is viselkedtem még így egy srác előtt sem. Ez lehet a megoldás. Valami arra késztetett, és továbbra is szeretné, hogy ezt a rejtélyes maszkot viseljem. Nem akarok mindent egyszeriben kitálalni.

- És ez jó, vagy rossz? – belekortyolok a gőzölgő italba.

- Eddig jó – ő is így tesz.

- Mmm… Ez nagyon meleg.

- Várjál még egy kicsit, még kihűl. – Íriszei ajkamat vizslatják. – Öhm… Van ott egy kis… - piros pozsgás arcát lehajtja.

- Hm? Mi?

- Ahj, várjál.

Megfog egy szalvétát, kihajtja, s az ujja köré tekerve a számhoz közelíti.

Az utolsó pár milliméternél egyre lassabban közeledik. Végül ráhelyezi.

Végigsimít felső ajkamon. Mindkettőnknek elakad a lélegzete is.

Yoongi ujján érzem, hogy remeg. Nagyon gyengéden, és lassan szedi le a habot róla. Jól tudom, hogy szíve szerint nem szalvétát használt volna.

- K-köszönöm – motyogom, miközben majd elsüllyedek szégyenemben.

- Nincs mit.

Újra visszatér a papírosaihoz. Úgy tesz, mintha az előbbi meg se történt volna közöttünk.

Folyamatosan szuggerálom, de egy pillantásra se méltat.

Megköszörüli a torkát.

- Segítsek? – kérdezem.

- Öh, miben?

- Dalt írni.

Bár ahogyan ezt kimondom, máris elszáll minden önbizalmam. Őszintén fogalmam sincsen róla, hogy hogyan kell dalt írni.

- Hát, ha tudsz.

- Felolvasnád azt a pár sort, amit írtál?

- Biztosan?

- Különben nem tudnék rajtad segíteni.

Megköszörüli a torkát.

- „Baby baby, you’re a caramel macchiato, Your scent is still sweet on my lips, Baby baby tonight…”

Megdermedek.

- Öhm, hát nem is tudom – eltűröm a hajamat, és mint egy szakértő, a papíros fölé hajolok. – Eddig tetszik, csakhogy ez nem túl sok.

Yoongi beharapja alsó ajkát. Egy pillanatra elbambulok.

A lelkiismeretem már kajabál, hogy: ÚRISTEN, HARAPJ MÁR BELE TE IS!

Persze nem hallgatok rá. Milyen is lenne az?

- Yoongi?

- A Sugát különben jobban kedvelem, de mondjad.

- Ez a dal… tehát… vagyis… kinek szól?

- Kinek akarod? – érdeklődve figyel.

Arcom rákvörössé válik.

Nagyon gyengéden, alig észrevehetően a mutatóujjammal mellkasomra bököm. Nagyon gáznak érzem magamat.

Bólint. - Jó választás.  

- És Suga? Hogy szeretnéd folytatni?

- Mit?

- A dalt. – Rápillantok az utoljára leírt sorra. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit akar ma éjjel velem csinálni.

- Oh, hogy az? Hát, ahogyan te szeretnéd – egyre kajánabb vigyorral néz rám.

Inkább a bögrébe fojtom a kínomat.

- Nos? – nyomatékosítja meg a kérdését.

- Hallgatlak. – Leteszem a bögrét.

- Mondjuk egy vacsorával? – oldalra biccenti a fejét.

- Hol, mikor?

- Nálam. Mondjuk, legyen este 8.

- És hol van az a Nálam?

Leírja egy kis cetlire a címét és telefonszámát. - Pontosan itt. Nehogy elveszítsd.

- Ne aggódj. A szemem fényénél is jobban fogok rá vigyázni.

Szívem már most zakatol. Ebből az emberből többet akarok. Minden egyes szava, tette cukormázas.

- Akkor én megyek is. Készülődnöm kell – áll fel.

Kabátját felveszi, papírjait megragadja. A pulthoz megy, ahol fizet, aztán visszajön az asztalhoz.

Iszok a macchiatóból.

Érzem, hogy újabb habréteg került felső ajkaimra. Yoongira nézek.

Ő azonnal elmosolyodik. Megragadja hüvelykujjával az államat, mutatóujjával megtámasztja azt. Lehajol, s könnyedén ajkaimra pihegi édes csókját. Nyelve hegyével leszedi a habot felső ajkamról, majd egy cuppanással elválik tőlem.

- Finomak az ajkaid – állapítja meg.

Mámoros állapotomat fokozzák bókjai.

Megszólalni se tudok. Még elköszönni se. Ő viszont kimegy az üzletből, s a kis ablakon keresztül még int nekem.

    A cetlire tekintek, amit a kezembe szorongatok már egy jó ideje. Elsüllyesztem a táskám legaljára, hogy a szél biztosan ne kapja ki a kezemből.

   Nagyon izgatott vagyok az este miatt. Főleg, mert megtudom, hogy mi fog következni a baby tonight után…