A szem a lélek tükre - állítják sokan. Ezt nem is vitathattam, így volt, mégis léteztek olyan emberek, akik lelkek nélkül éltek, és olyanok is, akik szem nélkül. Nekem megvolt mindkettő, mégis az utóbbi hasznavehetetlenül helyezkedett el a koponyámba. Évek óta már, hogy elvesztettem a látásomat. Friss jogosítvánnyal az ember boldogan ül a volán mögé és utazgat mindenfelé szabadon. Én is átéreztem ennek hatását, büszkén csusszantam be édesapám Nissan pick up-jába, ami a legkevésbé sem a frissen levizsgázott emberekre volt tervezve. Nagy és magas autó volt, az én kis termetem elveszett a sofőrülésben, én mégis bátran szálltam be.

   Egy nyári szülinapi bulira igyekeztem. Késésben voltam, így rendesen rátapostam a gázra, szinte tövig nyomtam - meg is tehettem, elvégre is autópályán vezettem. A vesztembe rohantam hatalmas sebességgel... Egy órája se vezettem, de a karom már leszakadt, erősen kellett tartanom a kormányt, valamiért folyamat ellentartott, jobbra húzott. Nem estem kétségbe, de a vérnyomásom feljebb szökött, a tenyerem izzadni kezdett.

  Le akartam húzódni az autópálya szélére, hogy a következő kijáraton le tudjak menni, de a kanyart már nem sikerült bevennem, a tenyerem alól kicsúszott a bőr kormány és én egyenest a szalagkorlátnak csapódtam.

  Az utolsó pillanatokban egy hatalmas levegőt vettem és felkészültem a biztos halálra. Percekkel később ébredtem fel az ájulásból, az egész testem zsibbadt, a fejem hasogatott, de a legnagyobb fájdalmat a szememnél éreztem. Élesen szúrta valami, rosszabb volt annál, mint amikor homokot szórnak bele. Ezerszer rosszabb. Nem tudtam kinyitni sem, a próbálkozásom során csak még jobban szúrta látógömbömet valami. Karomat kiszabadítottam a légzsák martalékából és azonnal a szememhez nyúltam. Amint megtapintottam a hegyes üvegszilánkokat, amik kiálltak szemhéjamból, remegni kezdtem. Hatalmába kerített a fájdalom, a tudat, hogy talán nem lehet megmenteni a látásomat. A többi testrészem nem is érdekelt már, akár a lábamat is elveszíthettem volna, de a szememet nem akartam.

  Megbódultam, érzékeltem, ahogy a vér kiszökik az arcomból és újra eszméletlen állapotba kerültem.

  Két héten keresztül kómába voltam. Semmire nem emlékszem, néha álmodtam, de azokat is hamar elfeledtem. Egyetlen álom ragadt meg kútfőmben. Saját magamat láttam benne, bekötött szemmel. Egy fekete selyemkendő szorult a fejemre, befedte az orrnyergemet, a látószervemet, a füleim hegyét, a hajamra simult és hátul volt összekötve egy szoros csomóval.

  Folyamatosan visszatérő látomássá vált ez, és ahogy felkeltem kómámból, az volt az első, hogy megérintsem szemüregeimet. Ujjaim nem selymet érintettek, de nem is bőrt. Durva anyagú géz fedte fél arcomat.

  A sírás kerülgetett, de a könnyek hiába próbáltak kiszökni a könnycsatornáimból, az hatalmas fájdalmakkal járt.

- Jó estét Sonmi! - szólalt meg egy kellemes, de ismeretlen női hang. Ez volt az első szó, amit két hét alvás után halhattam.

- Ki van ott? Mi történt? - dőltem előre a magasra polcolt ágyból, mégis vissza kellett vetődnöm a párnák közé, mert a hirtelen mozdulat kellemetlen szédülést váltott ki. A fejem is lüktetett, így jobbnak láttam visszafeküdni.

- Én Myun nővér vagyok és kórházba kerültél az autóbaleseted után. Esetleg emlékszel valamire? - tette fel a kérdést kimérten.

   Átsuhantak az események a tekervényeimbe, de nagyon tompán dolgozott az agyam, pár percbe is telt, mire meg mertem szólalni. - Azt hiszem igen.

- Ne haragudj, de muszáj lesz feltennem néhány általános kérdést. Utána a doktor úr veszi át a helyemet és részletesen elmeséli a diagnózist.

- Rendben, legyen - suttogtam erőtlen hangommal. Két héten keresztül pihenhettek a hangszálaim, így nehezükre esett újra kellően működni.

- Hogy hívnak?

- Park Sonmi - feleltem kurtán.

- Hány éves vagy?

- 18.

- A szüleidet hogy hívják?

- Park Soo Kyung az édesanyám és Park Min Ho az édesapám. Van egy testvérem is, Park Chun Woo.

- Nagyon jó! - Hallottam, ahogyan sercegett a golyóstoll a papíron. A nővér mindent jegyzetelt.

- A szüleim voltak bent? - kérdeztem aggódva.

- Természetesen, a baleset után azonnal értesítettük őket és besiettek a kórházba. Minden nap ellátogattak. Ma is voltak itt, fél órája sincs, hogy elmentek. De őket is értesíteni fogjuk a felébredésedről, ma már azonban nem látogathatnak meg. Pihenned kell.

  Ezt szomorúan hallottam. Hallani akartam a családomat, és legfőképpen bocsánatot szerettem volna kérni tőlük, főleg apától a kocsi miatt. Biztosan mérhetetlen kárt okoztam benne, javíthatatlanra törtem. Felemésztett a bűntudat, amiért így rájuk ijesztettem.

- Mire emlékszel a balesetből? - jött egy újabb kérdés Myun nővértől.

- Hm... Arra, hogy nagyon izzadt volt a tenyerem, és én odafigyeltem az útra, de túl gyorsan hajtottam és nem tudtam már bevenni a kanyart. Aztán üvegszilánkok... mindenhol. A szememben - elcsuklott a hangom. Újra késztetést éreztem arra, hogy megtapintsam a kötést, mégsem mertem megtenni a nővér előtt.

  A szívem legmélyén már ott hervadt egy árva kérdés, de nem mertem feltenni a nővérnek. Úgy gondoltam, ha megteszem, nem tudom majd befejezni a mondatomat és elsírom magamat. Az viszont fájt volna. Bár nem is ettől féltem a legjobban, hanem a választól. Szinte sejtettem, hogy mit mondana a nővér. Nem akartam hallani.

- A kocsival mi lett? - tereltem el a gondolataimat.

- Roncstelepre került, ha jól tudom. Erről nem igazán informálnak minket, a mi feladatunk a beteg ellátása, nem a helyszín megtisztítása és felmérése.

Bólintottam. - Igaz is.

  A nővér párat koppantott cipőjével a kövezett padlón, közelebb jött hozzám. Valamit állíthatott a mellettem lévő gépeken, a csipogásokból ítélve. Halk szuszogása egyenletes volt, nem úgy, mint az enyém. Furcsa volt újra levegőt venni, szinte kapkodnom kellett érte. A tüdőim is ellustultak.

- Miért veszek ilyen nehezen levegőt? - kérdeztem érdeklődve.

- Tegnap vettünk le a lélegeztetőről. Megszokta a tüdőd, hogy nem magától működik, most biztosan kicsit furcsa még, de ne aggódj, pár óra, és újra belejössz - biztatott a nővér.

  A pittyegések befejeződtek. - Behívom a doktor urat, rendben?

Megköszörültem száraz torkomat. - Igen, azt hiszem - feleltem erőtlenül. Nem fűlött rá a fogam, hogy megtudjam, mi van velem, de elkerülhetetlennek tekintettem ezt a procedúrát. Túl kellett esnem rajta.

  Teltek a percek, szinte óráknak tűnt a várakozás, és én egyre idegesebb lettem. Üres gyomrom kavargott, így nem is éreztem éhséget, csak a hányingert.

  A kilincs nyikorogva lecsapódott egy erős kéz alatt, majd az ajtó elvált a keretétől és suhogva kinyílt. A doktor úr megköszörülte a torkát, párszor nyammogott, mint aki most fogyasztotta volna el jóízűen a vacsoráját, majd megszólalt öblös, rekedt hangján. - Jó estét kisasszony! Fel tetszett kelni? - kérdezte kedvesen. Mély hangja miatt ez a kedvesség elég érdekesen hangzott, valahogy nem illett hozzá, de jól esett kérdése.

- Igen - feleltem a tőlem telhető legaranyosabb hangomon, de az nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Inkább tűnt halálhörgésnek, mintsem egy boldog szónak. Igaz, cseppet se voltam örömteli, de megpróbáltam legalább annak tűnni.

- Hogy van? - Nyikorogva leült mellém egy székre.

- Nem akarok hazudni, nem túl jól.

- Ezt a választ reméltem. Egy ilyen baleset után senki se lenne jól. Tudja, elképesztően erős nő maga!

Elvörösödtem, bár nem voltam benne biztos, hogy ezt észrevette, a kötés takarta az orcám nagy részét is.

- Köszönöm.

- Gondolom, nem szeretné hallani a rossz hírt, de muszáj elmondanom - mondta egyel komolyabb hangsúllyal.

Beletrafált. Tényleg nem akartam tudni, de muszáj volt.

- Akkor fogjunk hozzá - sóhajtott. Valószínűleg neki se volt ínyére kimondani a valóságot, de ez volt a munkája. Már hozzászokhatott.

  A párnák közé süllyedtem, teljesen elnehezedett a testem, az izmaim is megmerevedtek a feszültségtől. Tapintható volt a levegőben a komoly hangulat, a doktor is többször nyelt, mire belekezdett.

- Nos, maga is tudja, hogy komolyan megsérült a látószerve. Sajnos nem csak a retinája sérült meg, az üvegszilánkok nagyon mélyre hatoltak. Teljesen szétroncsolták a szemgolyóit. A műtőben már nem volt túl sok dolgunk, az üvegszilánkokat teljesen eltávolítottuk, hogy ne karcolja a szemeit, de ennyit tudtunk magáért tenni. Nagyon sajnálom mindazt, ami történt magával. Természetesen egy idő után hozzá fog szokni az új helyzethez, nincs veszve semmi, maga előtt áll az élet, de azt is tudnia kell, hogy ez magától függ. El kell fogadnia azt, hogy megvakult és tovább kell lépnie rajta. Persze nem mondom, hogy ez egy könnyű út lesz, de tudja, hogy a kórház, a családja, a barátai mind maga mellett állnak és mi azért vagyunk, hogy segítsünk magán. - Reményteli mondatai a legkevésbé se javítottak a kedélyállapotomon.

  Magamba zuhantam és nem találtam kiutat a saját testem rabságából. Már soha nem is fogok. Örökre itt ragadtam, a saját gondolataim rabjaivá váltam, már nem szabadulhattam.

Félelmetesen ért a valóság. Miután nem bírtam megszólalni, az orvos elhagyta a szobát. Egyedül maradtam a kórterembe, teljesen egyedül.

  Magába szívott a vaksötétség és a magány csúfos valósága.