- Ma délután újabb baleset történt a 70-es úton. Az autó frontálisan nekicsapódott a szalagkorlátnak. Egy férfi vezette a járművet, s mellette volt felesége is. Az asszonyt súlyos sebesüléssel vitték be a kórházba, a férfi kimentése a roncsból még folyamatban van. A forgalom teljesen leállt, így forgalmi dugókra számíthatnak a város azon részén – mondja monoton hangon a 60-as férfi.

Még vagy hatféle balesetről közvetít, majd utólag egyetlen egy mondat hagyja el megereszkedett ajkait: - Remélem minden úr meglepte kedves barátnőjét minimum egy szál rózsával. Boldog Valentin-napot. Későbbi híreinkkel… - de már nem tudja befejezni mondatát, mert kikapcsolom a készüléket.

- Tehát ma lenne Valentin-nap? – cinikusan megrázom fejem, egy röpke félmosolyra húzom vaskos számat.

   Felkelek a kanapéról, hogy az íróasztalon felkapcsoljam kislámpámat. Újra fényhez jut a szoba.

Nagyobb sóhajtozások közt levetem magamat a kényelmetlen bükkfaszékre, s előre görnyedve az asztal fölé hajolok.

A lapok ki vannak készítve az íróasztalra, s a fekete tollam is.

- Remélem, most összejön – lehelem a lapra.

Felkapom a tollat, hátha megszáll az ihlet, de az nem jön.

Ez megy egy hónapja. Egy kerek teljes hónapja. 31 napja. Minden nap leülök, hogy nagyot alkossak, de agyam képtelen rá. Leblokkol, amint kezembe ragadom a drága töltőtollamat. Minden egyes nap fejfájást okoz, mert 4-5 órán keresztül az üres lapok fölé görnyedve intenzíven töröm az agyamat. Már eszembe jutott, hogy írhatnék a politikáról, majd a sok híradónézésnek köszönhetően felmerült bennem a balesetek ötlete is, de nem bizonyult erős témának. Gondoltam én szerelemre, de azaz egy, ami a legnagyobb fájdalmat okozta nekem. Szívem 31 napja sír. 2.629.746 másodperce. S ez a szám egyre csak növekszik. Minden egyes másodpercnél nagyobb az üresség, a fájdalom.

De az óra ketyeg tovább, s nekem szükségem van az ihletre. Írhatnék az elmúlásról is, de nem bírnék vele. Az érzéseimet, amiket most átélek, nem tudnék csak úgy papírra vetni. Tudom, hogy nem egyszer hullatnék könnyeket a lapokra szétfolyatva vele a tintát.

De erősnek akarok mutatkozni. Egy rongyos lapot nem fogok beadni az ügynökségnek. Az nem én lennék.

Kiegyenesítem gerincoszlopomat, s elhatározom, hogy ma tényleg megírom, még ha hajnalig is kell vele bajlódnom.

A kezdetet megzavarja telefonom csörgése.

- Mi az? –kapom fel idegesen, meg se nézve, ki a hívó.

- Monster? Hallod, hogy állsz az írással? – kérdi Suga a másik oldalról. Hangjából kicseng, hogy nem ezt akarta kérdezni, csak puhatolózik még egy kicsit.

- Most álltam neki megint.

- Aha, az szuper. És ma meglesz?

- Talán. Mit akarsz Suga?

- Nemm… akarlak ezzel most sürgetni, de az igazgató szeretné, ha még ma behoznád a nyers szöveget. Pontosabban éjfélig.

- Mi a fasznak? – idegesen válaszolok.

- Már lassan 1 hete tervezzük felvenni a számokat. Ez az egy hiányzik. Te mondtad, hogy elvállalod, és most mégis itt tartunk. Se szám, se szövegkorrigálás, és még a többi számot se vettük fel, mert te arra se veszed a fáradtságot, hogy be gyere, vagy hogy velünk lógj a dormban. Nem csak én panaszkodok a viselkedésedre, hanem a hátad mögött mindenki.

- Suga, a tököm tele van már mindenkivel. Lehet fel kéne adnom ezt az egész szakmát…

- NamJoon. Azzal csak te veszítenél.

Leteszi.

A telefont lebaszom a papírok mellé. Idegesen tarkómra helyezem mindkét tenyerem, s hátradőlök. Kifújom a beszorult levegőt, ami akkora nyomást fejtett ki tüdőmre.

- Most mit tegyek? – kérdeztem csendben a sötétségtől.

Az óra ketyeg tovább. Tick-tack-tick-tack. A lapon pedig még mindig nem áll semmi.

Az a kevés önbizalmamat is elhagytam a telefonbeszélgetés során, amit a hívás előtt sikerült összegyűjtenem.

Igaz, még csak délután 6 van, de az a 8 óra nem tűnik túl soknak. Főleg ilyen üres aggyal.

   Kínomban már a lakást kezdem szemeimmel pásztázni, hátha találok valami olyat, amitől megszáll az ihlet.

Tévé? Nem. Bár a műsorokról zagyválhatnák, de maradandót akarok létesíteni, ahhoz pedig nem holmi polgárpukkasztó zagyvaságokról kell írnom.

Az előttem lévő politikai újságra tévedek.

Politizálás? Nem. Az sem elég jó, hisz már mindent kimerítettem ebből a témából az előző comebackünknél.

Rápillantok egy könyvre.

Iskola? Tanítás? Nem. Semmiképpen sem. Lejárt lemez.

Végül mégis csak leragadok azon a képen, amit direkt próbáltam kikerülni íriszeimmel. Még a tudat is zavar, hogy az a kép még mindig fent van a parafatáblámon, mely pontosan az íróasztalom felett helyezkedik el.

- Heejin? - Ő lenne mégis csak a megoldás? Másra amúgy sem tudok gondolni.

És róla mit?

Egyáltalán nem szeretnék rossz szájízű szöveget írni, mert egyből tudná, hogy neki céloztam. De talán… ha csak úgy ámblokk fiú-lány ismerkedésről regélnék. Ha hallaná Heejin a számot, talán még azt is hihetné, hogy túltettem magam rajta, és most mással vagyok.

Egyszeriben megvilágosodok. Ekkora reménysugár még sose vetült rám. Azonnal bele is kezdek az írásba, és úgy körmölök, mint azelőtt még egyszer sem.

    Az óra fél tizenegyet üt. Még két sor, és meglesz. Nincs sok. Az ujjaim már görcsösen szorongatják a tollat, sajog minden tagom, de nem tartok több pihenőt.

Pulcsim ujjával törlöm le a gyöngyöző izzadságot homlokomról. Kiszáradtam az írás közben, s meg is éheztem, de önmagamra még egy percem se volt.

Hat és fél órán keresztül csak körmöltem, többször újraírtam, terveztem, átgondoltam, hogy milyen ritmust kéne alátenni, satöbbi.

Leamortizált, s teljességgel kimerültem, de megérte.

Az utolsó tollvonást büszkén teszem meg. A tollat eldobom, s azonnal a telefonom után nyúlok.

Tárcsázom Sugát, aki 4 kicsörgés után végre fel is vette.

- Kész! Suga, megvagyok – örömittasan lihegem bele az okostelefonba.

- Be tudod még hozni?

- Beérek. Fél óra, és ott leszek. Ígérem!

Letettem. Felkaptam magamra a bőrdzsekimet, mindent magam mögött hagyva, kezembe a kisköteg lappal loholtam le a lépcsőházban.

Izgatottan szaladtam a buszmegállóba, ahova be volt állva a járatom, s már éppen csukta be ajtaját, amikor intettem a sofőrnek.

Ő megvárt, s nagy megkönnyebbüléssel léptem be a járműbe.

- Köszönöm. Egy jegyet szeretnék – nyújtom át a jegynek szánt pénzt.

- Tessék fiam – adja át a kis cetlit, amit ki is lukasztok.

Leülök egy üres ülésbe.

A párás ablakon keresztül próbálom kivenni, mi folyik odakint a nagyvilágban, amit már régen láttam.

Az eső éppen csak szemerkél, s kis vonalakat hagyva az ablakon, csapódik neki az üvegnek.

Nekihajtom nehézkes fejemet a hideg üvegnek, s pilláim elkezdenek szórakozni velem. Mintha ólom lenne bőröm alatt, úgy csukódik le, én mégis minden alkalommal próbálom nagyra tárni szemeimet.

Mindhiába. Túl fáradt vagyok, s a busz ringat, akár egy bölcső.

Csipogásra leszek figyelmes. Felriadok kisebb rándulással a hang hallatán. Eszembe jut, hogy hol is vagyok, és hogy hova tartok.

Magamba folytok egy hosszas káromlást, majd rálesek, hogy hol vagyunk.

A monitor azt jelzi, hogy most hagytuk el a megállót, ahol le kellett volna szállnom.

A következő megálló viszont nincsen olyan messze. Csak éppen esernyőm nincs. Ha elázik a papír, az azt is jelenti, hogy elveszíthetem az állásomat.

   Felkészülve a legrosszabbra, hátrébb megyek a buszba, hogy le tudjak szállni.

A jármű megáll, széttárja ajtaját, s egyből megcsap a dermesztő hideg. A papírt a bőrdzsekim alá gyömöszölöm, és elhagyom a járatot.

Szöul belvárosi utcáinak legnagyobb előnye, hogy szinte majdnem mindegyik üzletnek van egy kisebb ernyője, ami alá bemenekülhet az ember eső elől.

Ezek alatt szaladgálok, de még így is bőrig ázok pikk-pakk.

A két buszmegálló közti távolságot 5 perc alatt gyűrtem le futással, ami már fél siker, mert a cél onnan alig 3 perc.

 

 Megváltásként élem át, ahogy kinyitom a BigHit üvegajtaját. Beesek rajta, s gondolkodás nélkül felszaladok a második emeletre.

Csurom vizesen a folyosón csúszkálva benyitok a táncterembe, ahol J-Hope, Jung Kook és Jimin megint tolják a szokásos dance bottle-jeiket. Most éppen Jimin volt soron, de ahogy megláttak, abbahagytak mindenféle mozgást.

- Te? –lepődik meg Hope.

- A stúdióban még van valaki?

- Suga elméletileg ott csövezik V-vel meg Jinnel – így Jimin.

- Ah, oké. Köszi.

Bezárom magam mögött az ajtót, és folytatom az utamat a stúdió felé a 3. emeletre.

Kopogás üti meg fülkagylómat.

Egyre közeledik, s már a lépcsőket rója, amikor megpillantom a hosszú, fekete hajat, a sápadt bőrt, az ismerős ruhadarabokat.

- Heejin? – a sok szenvedés után, amit okozott, a neve mégis édesen csúszott ki ajkaim réséből.

Felkapta fejét neve hallatán.

Lélektükreink azonnal megtalálták egymást, s mint régen, egybeolvadtak. Egy pillanatra sem pislogott egyikünk sem, és más felé se fordítottuk fejünket.

- Te mit keresel itt? – teszem fel az első normális kérdést, ami először felmerült bennem.

- Sugánál voltam.

Válasza kicsit meglep.

- Ma mosást tartottam, és megtaláltam az alsódat… Gondoltam visszaadom neked – magyarázza.

- Adhattad volna közvetlen nekem is. Minek küldözgetsz ilyen dolgokat Sugán keresztül? Tiszta megalázó! – ideges leszek. Nem tudtam dühömet kontrollálni, muszáj volt kiadnom.

- Mindegy, már úgy sem lesz legközelebb! – üvölti vissza, és letrappol a lépcsőn, majd elsuhan mellettem.

Várok, vacillálok.

Most jobb esetben utána kéne mennem, de lábaim nem engedelmeskednek. Hagyják futni őt…

Lehet ez a végzetem. Nem szabad egymás útjait tovább kereszteznünk.

Letekintek a lapra, amit még mindig örömmel szorongatok.

Talán nekem pont ezt kell tennem. Most belépni a stúdióba, és felvenni a zenét.

 Ez az én célom.

De a valóság…

…

Várok, vacillálok.

Szívemnek engedelmeskedek és visszarántom a lányt csuklójánál fogva.

- Heejin? – feszülten, gyomromban pillangókkal állok előtte. Lenyelem a gombócot, amely nem enged szólásra jutni, s végre belekezdek. – Tudtad, hogy egy nap 86.400 másodpercből áll? – hatásszünetet tartok, de túl kínosnak találom, ezért folytatom. – És azt, hogy ebben a 86.400 másodpercben mennyi lehetőséget hoz az ember? Végtelen sokat. És mindig csak egy döntést hozunk. Azt hiszem, hogy 2. 629.746 másodperccel ezelőtt életünk egyik legrosszabb döntését hoztuk meg mindketten. Nem akarok tovább élni nélküled, mert egy élet 2.366.820.000 másodperc, és ennyi időt magányosan letölteni képtelen lennék. Megbocsátasz nekem, kérlek? Mert én sohase tudtam rád haragudni.

Széttárom karjaimat, s Heejin törékeny testének közelsége azonnali melegséggel tölti el szívemet. A válasz egyértelmű szavak nélkül is.

Több rossz döntést nem hozunk az életünkben…