- Szia, ne haragudj, nem láttál egy zsemleszínű Spánielt? – szalad oda hozzám egy jóképű fiatalember kétségbeesetten.

-  Öh… Tessék? – nézek rá furcsán. Nem hallottam tisztán a kérdést.

Kicsit lehiggad és elismétli: - Nem láttál erre felé egy zsemleszínű Spánielt? A parkban sétáltattam mikor meglátott egy másik kutyát és utána futott. Én szem elől tévesztettem és most itt vagyok. – megint kapkodva beszél.

- A-ha. Hát nem, nem láttam, de ha gondolod, segíthetek a megtalálásában. Csinálhatnánk plakátokat is, hátha könnyebben előkerül a jószág. – ajánlom fel.

- Oké. Én Aaron Kwak vagyok. – nyújt kezet.

- ________. – rázom meg puha tenyerét. – Esetleg kéne pár adat a kutyáról, meg a telefonszámod.

- Már adom is. – előhúz egy papírt, amire leírja a számot és a kutya pár adatát. – Zikonak hívják. Fajtiszta kan Spániel, nagy szemekkel. Zsemle színe van, talán kicsit világosabb. 3 éves.

- Ennyi azt hiszem elég is lesz. Akkor kezdjük azzal, hogy szétválunk. Én elmegyek arra. – mutatom az irányt. – Te meg arra. – bökök az ellenkező utcára. – És itt találkozzunk úgy más fél óra múlva. Ha nem lesz itt egyikünk időben, hívjuk egymást. Akkor is, ha megvan a kutya.

- Értettem. Akkor fighting. – emeli fel kezét.

- Fighting. – belecsapok, és már szaladok is abba az utcába, amerre kell mennem.

A lehető legtöbb embert leszólítom, de a többségüknek még csak idejük sincsen, hogy megválaszolják a kérdésemet. Elsuhannak mellettem.

- Ne haragudjon, nem látott egy...

- Nem. – lohol el sietősen egy középkorú, öltönyös férfi.

- Héé, maga. Elnézést. – szaladok oda egy idős hölgyhöz. – Nem látott esetleg egy Spánielt?

- Sajnálom, de nem. A belváros elég veszélyes egy elveszett kutyának. Jobb, ha minél hamarabb megtalálják. Sok sikert hozzá. – nagy, gurulós táskájával eltipeg.

Most rendesen beparáztatott. Mi lesz, ha nem lesz meg, vagy esetleg már túlkésőn? Igaza van a néninek. Veszélyes a város egy kutyának.

Felgyorsítom a tempót, alig fél óra alatt körbe jártam a környéket. Igaz, nem mentem tovább a hat sávos utaknál, de gondoltam, odáig a kutya sem mehetett el. Vagy ha igen, akkor visszaszaladt a városba. Talán Ő sem olyan butus, hogy átmenjen a város egyik legforgalmasabb útján.

Visszabattyogok a találkahelyre, de Aaron még nincs itt. Ránézek az órámra, ami jelzi, hogy még nem járt le egészen az idő. Talán pont most ér vissza. – És ahogy ezt gondoltam, tényleg így lett. - Na? – kérdezem.

Megrázza a fejét.

- Menjünk és készítsünk plakátokat. A közelben laksz?

- Igen.

- Akkor jó, mert én nem. Ugye van nyomtatód.

- Persze, hogyne. Akkor menjünk. – szomorú és csalódott. Látom rajta, hogy legszívesebben még egyszer átfésülné a környéket, de inkább szót fogad nekem.

- Nyugi, meg lesz Ziko.

- Elhiszem. – tudom, hogy nem. Látom rajta, hogy nem hisz nekem, csak nem akar veszekedni.

Megölelem. Nem sajnálatból, csak mert szükségét érzem annak, hogy most egy olyan személy legyen a közelében, aki pozitívumot sugároz át neki.

Elengedem. Vesz egy mély levegőt. – Itt vagyunk. – beüti a kapu kódját, ami sípolással jelez, hogy nyitva. Aaron belöki, udvariasan előre enged és megvárom, hogy követhessem. A második emeltre megyünk, elő keresi a lakáskulcsát és beleilleszti a zárba, ami kattan. Kitárja előttem a lakását. Nagyon szép, bár kicsit rendetlen.

- Bocsi, mostanában nem volt túl sok időm takarítani.

- Elnézem neked. Mit dolgozol?

- Az egyik Entertainmentnél.

- Ó. És milyen beosztásban? – érdeklődöm.

- Gyakornok.

- Valóban? De jó! Megismerhettem egy híres énekest. – örvendezem.

- Még nem.

- Majd úgy is az leszel.

Bekapcsolja a számítógépét és szinte azonnal neki is veselkedünk a tervezésnek. Keresünk Zikoról egy képet, ahol elég jól látszik az egész kutya.

- Milyen kis aranyos. – teszem hozzá, miközben nézzük a fotóalbumot róla. Elég sok kép készült a kutyáról, de egy mostanit választunk ki.

- Ez jó lesz. És akkor még ráírjuk az elérhetőségünket és ennyi.

- Így igaz. Várj, az enyémet is?

- Igen. Hátha egyikünk nem lesz elérhető és megtalálták.

- Okés. Hány példányba nyomtassuk?

- Legyen úgy 100.

- Az nem lesz kicsit sok? – ráncolom a homlokom.

- Nem baj. Minél előbb megvan, annál jobb. Mellesleg jó, ha sokan látják.

Bólintok. Megnyomom a nyomtatás gombot és beindul a masina.

- Szerintem, mivel úgysem nyomtat valami gyorsan, vigyük pakkokba. 20-at 20-at felkapunk és mire vissza jövünk, kész lesz nagyjából a többi is. Ja, és kábé méterenként helyezünk el egyet, illetve a forgalmasabb helyeken többet is lehet.

- Jójó. _________! Annyira köszönöm, hogy segítesz megtalálni. – hálásan vállamra helyezi tenyerét.

- Ez csak természetes. Gondolom te is segítettél volna, ha hasonló helyzetben vagyok.

- Igen, mivel tudom milyen érzés ez egy kutyásnak. Tényleg, akkor gondolom neked is van minimum egy.

- Úgy bizony. Jello. Japán spicc.

- Azok szép állatok.

- Tudom. Na, már meg is van 20 plakát. Én indulok elsőnek. Felváltva menjünk, hogy ne kelljen bezárni a lakást. Ha esetleg valami történne, hívlak. – kacsintok és már le is száguldozok a lépcsőkön.

A tűzőt, a ragasztót és a papírokat szorosan magamhoz ölelem. Letámadok egy villanypóznát, alig egy perc alatt már fent is van egy papiros. Megyek tovább, közben néha megállítom az embereket, kik persze nem látták szegény Zikot.

Tök hamar végig járom a környéket, szinte percek alatt fogyott el a 20 lap. Vissza sietek Aaronhöz, de megfeledkeztem a kódos ajtóról. Felcsöngetek hozzá, Ő pedig beenged.

- Na?

- Ké-készen vagyok. – lihegem.

- Tessék. Ezt idd meg mind. – nyom a kezembe egy palack vizet. Hihetetlen gyorsasággal kortyolom ki belőle az éltető vizet. Lehűsíti testemet.

- Hmm.. Kamsahamnida. Ez nagyon jól esett.

- Szívesen. Akkor én megyek is. Addig nyugodtan csinálhatsz bármit. – becsukja maga mögött az ajtót teljesen egyedül hagyva a lakásban. Oda ülök a gép elé és a facebookomon is megosztom a kutya eltűnését. Elég hamar megosztják ismerőseim is, talán van remény, hogy előkerüljön.

Épp olvasgatom a kommenteket, mikor visszaér Aaron. Ki van merülve.

- Itt. – fujtat.

- Ülj le és igyál. A többit hagyd rám, te menj és pihenj le. – lököm a kanapéra. – Kiraktam Zikot a Facebookomra is meg még pár közösségi oldalra. Meg lesz, szinte biztos vagyok benne.

- Reméljük a legjobbakat. – húzza száját.

- Jajj, te. – újból megölelem. – Elő kerül, nem hiszem, tudom. – egy puszit nyomok halántékára és eltűzök, még mielőtt megszólalhatott volna. Kicsit kínosan érzem magam, de majd elmúlik.

Folytatom az eddigieket.

- És az utolsó plakát. – dőlök neki a fának. Leülök a tövébe, kicsit pihentetem lábaimat, aztán visszaindulok. Most volt akkora szerencsém, hogy egy bácsi akkor jött ki, és tartotta nekem a kaput, amin gyorsan besurrantam.

Benyitok, de néma csend fogad. Aaron a kanapén kidőlve alszik ugyanabban a pózban, amiben ott hagytam. Gyengéden oldalra döntöm, hogy kényelmesebb legyen neki. Lábait felrakom a díványra, egy takarót ráterítek, amit a szobájából hoztam ki.

Álmában még szebb, mint máskor. Gyönyörű arcvonásai vannak, bőre sima, kezei vékonyak.

Elmosolyodom látványától.

Úgy döntök, míg ő békésen pihen, elmegyek zuhanyozni. Gondolom nem bánja, hisz azt mondta, azt csinálok itt, amit akarok. Keresek egy törölközőt és bevetem magamat a langyos víz alá.

Tetőtől talpig jó habosan átdörzsölöm a testem, lemosom magamról a sok habot és kiszállok a zuhanyból. Megszárítkozok, de nem akarom a koszos ruhámat visszavenni, ezért belopakodok Aaron szobájába és kitúrok egy hosszú inget magamnak. A fehérneműimet visszahúzom és arra rá az inget. Kimegyek a nappaliba és leülök a földre, pontosan a nyugágy mellé. Tovább bámulom Aaron arcát, végül én is beadom a derekamat, elnyúlok a szőnyegen és elalszom.

- Héé, pszt, ___________. Ébredj. – ébresztget Aaron.

- Hmm? Mi az? – ülök fel kómásan.

- Most hívtak, hogy meg lett Ziko. Megadtam a címemet, elhozzák ide. – annyira ragyog. Végre boldog. Meseszép a mosolya, maga az egész ember.

- De jó. – tapsikolok, de igazából nem tudok hangot adni önfeledt örömömnek, mert még túl fáradt vagyok ahhoz.

- Hány óra?

- Olyan 10 körül. – kinézek az ablakon, már elég sötét van odakint.

- Te jó ég. Mennem kéne. – hazudom.

- Jajj, ne siess. Várd már meg, míg ide hozzák. – megragad a csuklómnál fogva.

- Legyen. Aaron, én éhes vagyok.

- Készítsek gyors valamit? Mondjuk, én nem vagyok valami éhes, de oké.

- Nem, akkor hagyjad. Majd otthon eszek.

- Most már ne menj haza. Itt aludhatsz. Ilyen sötétbe nem engedlek haza. – olyan közel húz magához, hogy testünk egymáshoz simul. Hajamhoz iszonyat gyengédséggel ér hozzá, egy tincset hátra dob. Farkasszemet nézünk, aztán lecsukja hosszú pilláit, és lassan elindul felém. Birtokba veszi ajkaimat, ízlelgeti, de alig mer hozzájuk érni. Szopogatja a felső részét, miközben én az ő alsó ajkát nyalogatom. Megérzem én is a nyelvét, ami teljesen beindít. Kell, még többet akarok belőle.

Kicsit átváltok a hevesbe, de vissza fogom magam, miután behatoltam a szájába, mert nem akarok éhes farkasnak tűnni. Átveszi az irányítást, betör az én ajkaim közé.

Arcát simogatom, és a tarkóján babrálgatom rövidke haját.

Már épp mélyítette volna a dolgot, amikor csengetnek. Elszakadunk egymástól, sajnálkozva ad egy puszit orromra, majd odabattyog az ajtóhoz. Kinyitja, a kutya szinte az ölébe ugrik, izgágán ugrándozik körülötte.

- Nagy szerencséje volt magának fiatalember, hogy megtaláltam a kutyáját.

- Tudom, tudom és nagyon köszönöm, hogy visszahozta. Hogyan hálálhatnám meg?

- Nekem az is bőven elég, ha továbbá jobban vigyáz erre a jószágra.

- Ne aggódjon hölgyem, így lesz.

- Akkor hát, további jó éjszakát.

- Magának is. – bezárja az ajtót és játszadozik tovább Zikoval.

- Khöm… - krákogok. – Kiengedsz? – nézek a nyílászáró felé.

- Mondtam, hogy itt alszol.

- De én nem mentem bele. Amúgy is, most jobb, ha Zikoval töltöd az éjszakát. – kicsit lehet féltékenyen hangzott, de az is vagyok.

- Naaa, aludj itt! – letérdel a lábaim elé és könyörgőre fogja.

- Esetleg.

- Hol is tartottunk amúgy? – emelkedik fel a szintemre.

- Hmm… Azt hiszem itt. – csókolom meg.

- Várj egy percet. – ledobja magáról a fehér felsőjét. – Melegem van.

- Huh, nekem is az lett. – mérem végig felső testét.

- Folytassuk a hálóba? – felkap a karjaiba.

- Maybe… - rácuppanok ajkaira, ő pedig bevisz a hálóba. 

(tényleg érdemes mellé ezt hallgatni ;) ) 

Erős smink, szoros copf, dögös ruha, magas sarkú csizma. Egy függöny választ el a színpadtól, mégse akarok kimenni. Hogy őszinte legyek, utálom a munkámat. Minden egyes nap után bűntudattal megyek haza, szüleim szemébe se merek nézni, de a pénzért is meg kell valahogy dolgozni. Valahogy…

- Kedves vendégeink, ma külön számmal fog fellépni Kawaii Pussy. Pénzt szívesen fogad, külön táncot később kérhetnek tőle. Szóval nagy tapsot a mi kis cicusunknak. – ordítja bele egy mikrofonba a tulaj.

  Kezdődik a műszakom.

Ridegséggel lépkedek fel a lépcsőkön. Csend, férfiak, árgus szemek. Kisétálok egészen a stage elejéig. Körül nézek, aztán intek a DJ-nek, hogy indítsa a zenét.

Kecses mozdulatokkal vissza sétálok a rúdig, amit erős markommal megragadok, és egy gyors pörgést teszek rajta. Csípőmmel hullámozok párat, aztán egyre lejjebb guggolok. Pucsítva felállok, aztán lehajolok úgy, hogy melleim szinte kiessenek a tartóból. Ezt a férfiak örömmel látják, végre a pénzem is elkezdett gyülemleni a színpadon. A hátamat a hideg csőnek nyomom, végighúzom rajta, szétterpesztem lábaimat, ezzel belátást férkőztetve intim testrészemhez. Már éppen állnék fel, amikor belép egy fiatal férfi.

Vörös öltöny, fehér ing, arany óra, szűk, fekete nadrág, vékony, koromsötét nyakkendő. Narancssárgás haja fel van zselézve. Csillogó szemeit végig futtatja rajtam.

- Gyerünk Cica, ne csak ácsorogjál! – kiabálja egy paraszt a közönségből. Észhez kapok és folytatom a táncomat, de közben tovább figyelem a jövevényt. A pulthoz megy, leül egy bárszékre, italt kér aztán megint rám néz. Érdeklődve figyeli táncomat, ezért beleadok apait, anyait. Felmászok a rúdra, fejjel lefelé pörgök rajta, csak a lábaimmal kapaszkodok. Aztán megfogom kézzel, vékony lábaimat szétterpesztem és úgy forgok még egyet. Végül lejövök úgy, hogy előre lendítem alsó felemet, a cipőm hangos koppanással ér földet a műanyagon. Ki izzadtam, lihegek, torkom kiszáradt, de nem hagyhatom abba. Még mindig túl kevés a pénz.

Négy kéz láb ereszkedek, a földön csinálok pár „szexi” mozdulatot, de a közönségemnek ennyi nem elég, még mindig nincs semmim szinte. Felállok és hátranyúlok a melltartóm kapcsához. Könnyedén ledobom magamról. Erre őrjöngeni kezdenek. Dobálják a zsét a lábaim elé. Büszkén mutogatom nőiességem egyik jelét, gyengéden megmasszírozom a kezeimmel.

- Ez az kicsim, ne hagyd abba! – ugyanaz a faszi az, aki az előbb is be kajabált. Nem bírom tovább épp idegekkel. Lelépek az emelvényről, végig sodródok a férfiakon, kik többször is megcsapdossák fenekemet, hozzá akarnak nyúlni mellemhez, de ezeket a kezeket nagy nehezen ellököm magamtól.

- Na mizu aranyom? Nem táncolsz többet nekem? Pedig olyan szép vagy. – erősen ittas. Lehelete mindent elárul.

- Nem azért jöttem. – fölényesen tekintek le rá. Sokkal alacsonyabb nálam. Kövér kis seggdugó.

Felidegesít, hogy nem az íriszeimmel, hanem a melleimmel szemezget, ezért lekeverek neki egyet. Jó csattanósra sikerült.

- ________ ez meg mi a jó Isten volt? – jön oda mérgesen a főnököm.

- Elegem van. – toppantok a cipőmmel.

- Valóban? – gúnyos hangneme nem tetszik. – Attól még nem keverünk le másoknak. Akkor sem, ha az illető kikészít minket. Akkor se, ha azaz illető ittas. Na, takarodj innen. – mutat a hátsó kijártra.

- Megyek. – felszaladok a színpadra és összekotrom a pénzem.

- Azt már nem cica. – ragad meg a főnököm a hajamnál fogva. Arra kényszerít, hogy álljak fel, de egyszerűen nem tudok, mert a fényes műanyag padlón mindig megcsúszik a csizmám. Elszórom a pénzt, amit felkapartam. – Ezt az összeget átnyújtod most szépen nekem kártérítésként.

A fájdalom megvakít. attól félek, hogy megkopaszt.

- Hé, te ott. Engedd el azt a lányt. – közelít felénk a narancssárga hajú fiú. – Mondom ereszd el. – és behúz a főnökömnek. Az összerogyva esik le az emelvényről, én összehúzom magamat, mert félek a következőktől. – Ez azt hiszem a tiéd. – adja a kezembe a pénzt.

Félénken bólintok.

- Nyugi, én nem bántalak. Gyere velem, elviszlek valahova, ahol pihenhetsz. – nyújtja kezét. Habozok egy kicsit, végül beleegyezem. – Keress valami tisztességes ruhát magadnak, én kint foglak várni az épület előtt. Azokat meg jobb, ha berakod egy táskába. – bök a pénzre.

Megint bólintok. Egy édes mosolyt enged arcára.

- Elvitte a cica a nyelvedet? Nem harapok, ne félj. – hátat fordít és kimegy a kicsiny helységből.

Berohanok és felkapom magamra azt a ruhát, amiben jöttem. Szót fogadok a srácnak, és egy sporttáskába bedobálom a pénzt. Amint ezzel megvagyok, kimegyek a fiúhoz.

- Itt vagyok. – szólok neki, hátha nem vett észre.

- Látom. Na, mehetünk? – vágja zsebre kezeit.

- Öhm… Igen. De hova?

- Ahova csak akarsz.

- Mi ez? Valami átverés? – próbálok rájönni a titok nyitjára.

- Nem, dehogy. Ez a valóság! – valamilyen gyógyszer hatása alatt állhat. Én komolyan félek tőle, pedig semmi rosszindulatot nem veszek ki belőle.

- Ismersz esetleg? Láttál már engem valaha? Vagy követtél?

- Miért tettem volna ilyesmit? Nem, nem ismerlek.

- Akkor miért akarsz minden áron elvinni valahova?

- Mert amit az előbb láttam, megrázott.

- Köszönöm, de nem kérek a jótékonyságodból. Magam is boldogulok. – persze ez nem igaz.

- Tényleg? Szerintem már nem lenne hajad, ha én nem jöttem volna. – és igaza van.

- Köszi tényleg, hogy megmentettél, de többé nem fordul elő velem ilyesmi.

- Honnan veszed? Sose lehet tudni. – rándít a vállán. – Kár lenne érted. Gyönyörű noona vagy. – beharapja ajkát és elindul kocsija felé.

Végig nézem, ahogy odabattyog.

- Hát te? – lepődik meg, amikor kinyitja az ajtót. Én már bent ülök az anyósülésen, biztonsági övvel becsatolva.

- Ne kérdezz, csak menjünk. – teszem keresztbe karjaimat.

- Hova óhajt kegyed utazni? – udvariaskodik.

- Bangkok, Bermudák, Hawaii. El egy szigetre.

- Költséges vagy mit ne mondjak, de oké. Ma megveszem a repülőjegyet, aztán mehetsz is.

- Egyedül? – szívem heveset dobban. Nem akarok egyedül menni.

- Miért? Barátnődnek is vegyek jegyet? Bár az tényleg elég költséges lesz.

- Én azt hittem te jössz velem. – tetőtől talpig rák vörös leszek. Hajamat birizgálni kezdem, hogy ezzel leplezzem zavaromat, de ez csak még feltűnőbbé teszi.

- Tessék? Hogy én? Végül is, egy kis szabadság nekem se ártana. – meglep, hogy belemegy.

- Akkor jössz?

- Hogyne. Jó kaland lesz. – kacsint rám. – Amúgy mi is a rendes neved?

- __________. Neked kedves idegen, semmiből jött srác?

- A kedves nem is rossz jelző. Amúgy Lee ChanHee. De a gazdag körökben csak Chunji.

- Ááhh. Én meg a sztriptíz körökben Kawaii Pussy. De szerintem ezt inkább hagyjuk.

- Szerintem is. Kicsit… nem akarlak megsérteni, de kurvás.

- Hát igen, ez volt a cél. Minél kurvásabb a neved, annál jobb. Ne haragudj, hogy meg kérdezem, de mit kerestél a klubban?

- Apám mondta, hogy a tulajnak adjak át… Ezt igazából nem szabadna elmondanom, de a főnöködnek egy pisztolyt adott el apám. Viszont nincs felhatalmazása fegyvertartásra, szóval ez most feketén ment.

- Aha. Már meg se lep.

Hirtelen elnehezedik a fejem, álmosság kerít hatalmába. Lehunyom pilláimat és az ablaknak döntve fejem, bealszok.

Már egy hete vagyunk Bangkok egyik legszebb szállodájában ChanHeevel. Annyira összemelegedtünk, hogy már a nyilvánosság előtt is úgy viselkedünk, mint egy pár.
 Kiderült számomra, hogy ChanHeevel egy idősek vagyunk, szóval azóta nem is noona-zott. Elnézést is kért ez miatt. 

Épp a hideg medencében áztatom magamat, mikor bemászik mellém.

- Mi van cica? – vizes kezével megsimogatja orcámat.

- Tudod, hogy nem szeretem, ha így hívnak.

- Ne haragudj, de annyira illik rád. – egy puszit kapok tőle orrom hegyére. – Ma este is menjünk le a partra? – veti fel az ötletét.

- Nekem ma inkább lazítani van kedvem. Mióta itt vagyunk, nem is pihentünk. Az a tegnapi séta a városban teljesen kikészítette a talpaimat.

- Szóval masszírozásra vágyik tested? – huncutul emelgetni kezdi szemöldökeit.

- Haha. Bár tényleg jól esne. – átkarol, én pedig belefúrom magamat a biztonságot nyújtó testébe. – Nem tudom mi lenne velem nélküled ChanHee.

Megegyeztünk, hogy míg itt vagyunk, nem hívjuk egymást úgy, ahogy otthon szokás. Bár én teljesen elhagyom az eddigi hivatásomat, így Kawaii Pussy már a múlté, de a Chunji név még mindig megtiltott.

- Mi lesz, ha haza megyünk? Már csak egy hét. – szomorkodok. Fejemet ChanHee nyakán pihentetem, a lágy víz néha hozzáér számhoz.

- Keresel egy munkát. Aztán miután találunk, bemutatlak a szüleimnek. Te elviszel a tiedhez? – kérdezi izgatottan.

- Hát persze.

- Szeretlek _________. – még jobban magához húz.

- Én is ChanHee. – Ekkor egy olyan dolgot fedezek fel, ami bizsergést vált ki belőlem. Izgatott leszek, nem bírok magammal. – ChanHee, én nem bírok tovább várni. – suttogom fülébe, amilyen halkan csak tudom. – Én most akarlak.

Elengedi testemet, de kezemet még mindig fogja. Kisétálunk a medencéből, kicsit megtörölközünk, a cuccokat összepakoljuk és sietősen felmegyünk a hotelszobába. Már az ajtóba ledobjuk a táskákat, kirakjuk a „ne zavarjanak” táblát, és már le is repül rólam a vizes fürdőruha felső. ChanHee falja az ajkaimat, nyelvével szinte megfullaszt, bár én is vagyok olyan heves, mint ő.

Nekinyom az ajtónak, egyik lábammal körbefonom combját, egyik kezemmel hajába túrok, másikkal hátát simogatom. Csípőm enyhe hullámzásba kezd, nekilökve érzékeny pontomat a dudorának. Hangos sóhajok hagyják el szájainkat fullasztó csókok között.

Felkap és pár pillanat alatt már az ágyon heverek kiterülve, fölöttem Chunjival. Nyakamra téved, szívogatni kezdi a bőrt rajta. Fogaival kissé összecsípi, de igazából alig érezhető.

Ujjaim végig szaladnak testén, de megállapodnak nadrágja tartalmánál. Megragadom, és erőteljesen húzogatni kezdem, de ő benyúl, és lassan kicsúsztatja kezemet a gatyából.

A fürdő bugyimat kiköti, kiszedi alólam és ledobja a szőnyegre. Szememet betakarja egy nyakkendővel, így nem látok semmit. Izgulok.

  Belső combomon végig simít, vészesen közelítve nyílásomhoz. De ahelyett, hogy ujját érezném meg magamban, egy nedves, puha, kicsit érdes anyag ér hozzá. Végig siklik csiklómon egészen a lukamig. Ott elidőz, még mielőtt beljebb menne. Aztán megteszi. Nyelve hegyével köröz bennem. Hajába kapaszkodok, letépem magamról a kendőt, hogy lássam ChanHeet. Pilláit lehunyva nyal.

Hangosakat nyögök, szinte 15 másodpercenként elhagyja a számat egy nagyobb sóhaj. Végül már levegőért kapkodok. ChanHee megijed, ezért kiszáll belőlem, felkúszik hozzám és megcsókol, így megérzem a még szájában lévő nedvem ízét.

- ChanHeeeh. – lehelem ajkára.

Leveszi magáról a fürdőnacit. Lefekszek, Ő fölém tornyosodik, és forrón megcsókol. Mire feleszmélek, már tövig bennem van, és lassan mozog csípőjével.

A párnába kapaszkodik, megpróbál még mélyebbre lökni, de ez már fáj. Belekapok a karjába, véresre karmolászom azt.

- Nehh… ne haragudj ChanHeeh… - fújom ki magam.

- Semmih. – Ő is fárad.

Kicsit kijjebb csúszik, de csak pont annyira, hogy ne fájjon, aztán nagyobbakat lök rajta. Megduzzad a bennem lévő merevsége, nedve szétárad alsó felembe.

- CHANHEEE. – ordítom a hotel szobába. Elérem az orgazmus tetőfokát, csak élvezni tudom Chunji melegségét. Fejét mellkasomhoz húzom, beletúrok puha hajába és nagyokat sóhajtva várod, hogy kicsusszanjon belőlem. De Ő nem akar. Ott piheg rajtam, szemeit lecsukva, mozdulatlanul. Szívének heves dobogását hasamnál érzem, megnyugszom, hogy semmi baja.

- ChanHee. – szólongatom, de semmi válasz. – Édesem.

- Hmmm?

- Nem, esetleg nem másznál ki belőlem?

- Deee. – lustán kicsusszan, aztán mellém dobja magát. Betakarom egy vékony takaróval, aztán karjai közé fúrom magam és adok egy csókot a szájára.

- Szeretlek ChanHee.

- Én is ____________, nem is tudod, mennyire. – alig hallhatóan duruzsolja fülembe. 

Elkészítem neki a palacsintát, amit jóízűen elfogyasztunk.

- Ez tényleg nagyon finom volt. – dicséri a főztöm. – Figyelj csak, nem megyünk el ma valahova a városba? Úgy megnézném a központot.

- Felőlem. – rántom meg a vállam. – Bár sose értettem, hogy a turisták mi szépet látnak benne. Szerintem a ti városaitok sokkal érdekesebbek.

- Hidd el, ha egy egész életen át ott élsz, neked se lenne olyan érdekes. Mindig is egy kisebb városba vágyódtam. Meg lehet bolondulni a nagy háztömbök között. Arról nem is beszélve, hogy naponta hány ember veszik el vagy téved el. Mintha elnyelné őket a föld. A forgalmas utakról nem is beszélve. Életveszélyesek. Egy turistának esélye sincs Szöulban A-ból B-be jutnia, ha nincs ismerős, vagy ha nem ért a térképekhez.

Nagyot nyelek. – És mi lesz velem, ha majd meglátogatlak? Egyáltalán kijutok a reptérről?

- Ott leszek én neked. – vigyorog. – Nem vesznél el.

- Akkor jó. – megnyugszom.

- Még mindig szeretnék menni a városba. – próbál rávenni a dologra.

- Ajh… Jól van. Megyünk.

- Ez az. – örömittasan belebokszol a levegőbe.

- De csak pár órára! És meghívsz egy kínaira! – teszem hozzá.

- Téged bármire meghívnálak.

- Inkább nem mondom mire gondoltam.

- Óó! Dehogynem. Hallgatlak. – teszi keresztbe lábait. – Tudod jól, hogy imádom a perverz gondolatokat, főleg, ha azok tőled származnak.

Huncut mosoly, édes pofa. Ez csak is azt jelentheti, hogy beindítottam fantáziáját.

- Tudod mit? Nem mondok semmit.

- Jó, hát ha nem, nem. Egyszer úgyis megtapasztalhatom gyakorlatban is. Nem is akarom, hogy előre lelődd. – tátott szájjal bámulok felé.

- Elment a józan paraszti eszed is?

- Mert? Niki, jól tudod, hogy csak ki vagyok rád éhezve. Mióta megláttalak és valljuk be, nem egyszerű uralkodni magamon.

- Pedig még várnod kell. Nem adom egykönnyen magam.

- Oké. Csak figyelmeztetlek. Egy hetem van! – azzal a perverz mosolyával távozik a konyhából.

- Most hova mész?

- Kipakolom a cuccaimat. – szól ki a szobámból. Utána megyek és segítek neki. A meggyűrt ruháit ki is vasalom.

- És nézd, ez itt a Széchenyi Tér. Pécs szíve lelke.

- Mennyi fiatal van errefelé.

- Már hat óra. Nem is csodálkozom.

- Miért? Az mit jelent?

- Ilyenkor kezdenek el összegyűlni, aztán pár óra múlva már a Szit-en látod őket holt részegen.

- De durva. Nálatok ezt szabad?

- Nem szabadna, de látod… Pár évvel ezelőtt én is még benne voltam. – pirult arcomat hajam mögé próbálom rejteni, de Chanyeol kitűri oldalra.

- Héé, nem fogok ezért megharagudni, nyugi. Ezért nem érdemes zavarba lenned, csak, meglep, ennyi. – megrántja a vállát. – Olyan más ez a rendszer Ázsiában.

- Sokkal komolyabban veszik a piálást és a cigizést, tudom.

- Úgy ahogy mondod. És hogy őszinte legyek, nem is bánom. Egészséges vagyok legalább. És megnézheted, hogy mi meddig élünk.

- Nem kell a fejemhez vágnod. Értem! – idegeskedek.

- Én csak azt mondom, hogy azt szeretném, ha sokáig velem lehetnél. – vállaimnál fogva megállít. Egyenest a szemembe néz, majd egy gyengéd csókot lehel ajkaimra. – Szeretlek.

- Én is. – szorosan átölelem. – Amúgy hova is akartál vinni? Hm… nem is tudom, de nagyon korog már a gyomrom… - próbálom rávezetni a kajálásra. – És annyira kívánom már azokat a golyókat.

- Nekem van kettő is. – akkorát felröhög, hogy mindenki ránk szegezi tekintetét.

- Ezt neeee! – még én is visítok. – Nem arra gondoltam te Istenverte!

- Bocsi, de ezt muszáj volt el lőnöm. Na, hol van az a kínai?

- Itt le kell mennünk. Tudod, ahol leszálltunk a buszról. Azzal szembe van az a bevásárlóközpont. Annak a felső szintjén az ételudvarnál.

- Nekem ez így kínai. – megint felkacag, de most jóval halkabban.

- Haha. Mindegy is, a lényeg, hogy én tudom.

- Jójó, csak menjünk, mert tényleg nagyon éhes vagyok én is.

Gyorsan lebaktatunk a dombon, bemegyünk az Árkádba és útba veszem a gyorsbüféket. Azonnal kiszúrom kedvenc, kis éttermemet a szokásos kínai kiszolgáló fiúval.

- Sziasztok. Mit adhatok?

Chanyeolra nézek, aki nagyban próbálja elolvasni a lapokra írt ételeket, de feladja és elkezd mutogatni. Én a kedvenc szezámmagos csirkémet kérem krumplival.

- És két pálcikát légy szíves. Meg egy üveg kólát. – teszem hozzá. Kifizetjük és a tálcákkal elindulunk szétnézni hely után.

Leülünk egy asztalhoz, majd nekiállok falatozni. Chanyeolra nézek, aki csak csipegeti a tésztáját.

- Mi a baj? Nem ízlik?

- Merőben eltér az igazitól.

- Jó, ez csak gyorskajás kiadás. Ne számíts másra.

- Elég megtévesztő tud lenni az a kínai fiú. – bök pálcikájával az említett személyre.

- Ő nem tehet róla, csak itt kapott állást. Mellesleg Ő csak kiszolgál, nem szakács.

- Én akkor is beleszólnék, hogy készítsék otthonosabban.

- Akkor aztán repülhetnél is haza. Ha munkáról van szó, azért nálunk is vannak elvárások. Pl, hogy nem szólok bele abba, amit más csinál.

- Ohó, akkor jönnél ki egyszer hozzánk dolgozni. Szerintem egy napot se bírnál ki.

- Valóban? Na, majd meglátjuk.

- Mikor akarsz jönni? – csillan fel fogsora.

- Majd egyszer. – elbizonytalanodok. Ki fogok én valaha jutni oda? Egyszer úgy megnézném.

- Mindig ezt mondod, most mégis én vagyok itt és nem te nálam.

- De ott vannak neked a fiúk is. Akkor nem tudnál annyira velem foglalkozni. – De nem ez az igazi oka.

- Valld be. Félsz az úttól. – kivesz a tányéromból egy húsgombócot és benyomja a szájába. Komótosan rágni kezdi, de nehezen megy neki. Nem is baj, legalább addig befogja.

- Nem félek, csak… Látod, egyszer végig ültem egy nyolc és fél órás repülőutat.

- Esz most a kécceresze lesz. – makogja teli szájjal.

- Át kell még gondolnom. – beveszek egy krumplit és lassan elnyammogom. Közben mély gondolatmenetek suhannak át agyamon. – És mi van ha lezuhanok?

- Az őrangyalod vagyok. Megvédelek. – végig simítja kézfejét orcámon.

Eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne, ha a repülő lezuhanna, de Chanyeol valahogy megmentene. Fizikai képtelenség, de mégis, olyan jó elképzelni. 

- Itt kéne már lennie. – nézek a méregdrága órámra. A kocsi ablakán kihajolva bámulom ezt az elhagyatott helyet. Társamra pillantok.

- Biztos csak eltévedt. Mi se találtunk ide könnyen. – veti rám szemeit Chanhee.

- De Ő gyalog jön.

- Na látod. Tuti eltévedt.

- De nem szabadna itt olyan sokáig tartózkodnunk. A járőrök különösen kedvelik ezt a helyet.

- Akkor miért ide jöttünk? – kérdezi a társam.

- Mert ez a legalkalmasabb.

- L.Joe, szerintem menjünk. – megfeszül a teste.

- Nem, nézd, ott jön! – mutatok egy női alakra.

- Remélem sokat perkál. Nem kis munka volt megszerezni az LSD-t.

- Én azt hittem te állítottad össze? – hüledezem. – Szóval most más anyagát adjuk el drágábban ennek a csajnak?

- Pontosan. Hidd el, jó cucc ez. Nem olcsón vettem.

- Nem fogja ennyiért megvenni. Ha rajtunk marad Chunji, én nagyon ki leszek akadva.

- Jó, jó, majd megoldom.

A csaj behajol az ablakon. Keblei majd kiesnek a ruhából. Arca gyönyörű. Chanheenek is megakad a szeme a lányon. – Sziasztok.

- Hello. – köszönünk neki.

- Öhm… Ugye ti vagytok az emberiem?

- Igen, mi.

- Mennyi lesz?

- 600 ezer von.

- Bocsánat, mennyi? – lepődik meg. – Nem ennyiben egyeztünk meg L.Joe. Ne vágj át.

- Közbe jött valami. Az anyag nem saját termés. Chunji barátom szerezte egy…

- Én szereztem a nagypiacon. Nagyon jó anyag, akitől vettem, megbízható barát.

- Nekem ez nem tetszik. – ráncolja össze homlokát.

- Ne, ne, ne. Kérlek. Nagy szükségünk van a pénzre. – átnyúlok ChanHeen és megragadom a csaj csuklóját.

- Akkor egyezünk meg egy árban. 600-ért nem veszem meg.

- 550? – próbálkozik ChanHee.

- 500. – ajánlja a lány.

- 525 ez az utolsó ajánlatom. – így én.

- Legyen. – a lány elkezd kotorni a táskájában. – Tessék, itt van. – adja át az összeget. – Hol a cucc?

- Itt van. – lenyúl a lába közé ChanHee és átadja neki a zacskót. – 1 kiló.

- Áhh.. Az elég lesz egy darabig.

- Hé ott, maguk? Mit művelnek? – a sikátor elején egy egyenruhás férfi áll.

- Úristen L.Joe, most mi a faszt csináljunk? – esik kétségbe Chunji.

- Te, ugorj be hátulra. Rázós menetünk lesz. – fordulok a csaj felé. Ő nem gondolkodik, hátra beül és már be is izzítom a kocsit. Hátra felé tolatok, egy rácsot ki is döntök, de nem érdekel. A lényeg, hogy minél távolabb húzzunk innen.

- Hova viszel? – a lány is pánikol.

- Nem tudom. Menjünk a határra. Te, öhm… bocsi, hogy is hívnak?

- ___________.

- Oké, ________, dobd ki az ablakon a zacskót.

- De hát…

- Nincs hát, ha lebukunk, mi mehetünk a sittre, és tudod, nem akarok ott kikötni.

- Apám befolyásos ember, ha börtönbe kötök ki, nekem és neki annyi. – teszi hozzá a most elég szótlan Chunji.

- Kik vagytok?

Összenézünk ChanHeevel. – Figyelj, mivel dealerek vagyunk, nem szabadna az eredeti nevünket megadni…

- Bízhattok bennem. Utána nekem is kell mondanom valamit.

- Hát jó, legyen. Én Lee Chan Hee vagyok, Ő pedig Lee Byunghun.

- Tesók vagytok?

- Nem, dehogy. – válaszolok. – Most te jössz. Mit akartál mondani?

- Azt, hogy nem én vagyok az, akinek kell az anyag. Csak engem küldött, mert Ő nem mer az utcára kimerészkedni.

- Akkor már elég szar állapotban lehet.

- Lassan egy és fél éve.

- Ki Ő?

A lány lehajtja a fejét. – Az apám. – nedvesség csorog végig arcán.

- Sajnálom. – mondja Chunji.

Én nem merek semmit mondani, mert az ilyenben elég rossz vagyok.

- Hé, haver, engem kirakhatnál otthon. – kéri ChanHee.

- Okés. – két utcával arrébb megállok a nagy ház előtt. – Jó éjt Chunji.

- Nektek is. – felbaktat a dombon és bemegy a nagy vaskapun.

- Ha gondolod, előre ülhetsz. – fordulok a még mindig pityergő _______ felé. Bólint és előre mászik. Lábait felhúzza az ülésre, fejét térdére hajtja.

- És ha nem viszel neki több drogot? Ha megpróbálnád leszoktatni róla?

- Megver. Nézd. – mutat egy igen nagy sebhelyet ajka belsejében. – Úgy kellett összevarrni.

- Elvonó?

- Nem jutott be. Háromszor próbáltam berakni, mindháromszor elutasítottak.

- Sajnálom.

- Nincs mit. Ez már veszett ügy.

- Mégis megvisel téged.

- Akkor is az apám… - letörli könnyeit.

- Vigyelek haza?

- Isten ments. Menjünk el valahova. Jó messzire.

Kicsit nevetek. Erre egy puszit kapok az arcomra. Megfagyok. A lány kuncog egyet, majd átmászik az én felemre, az ölembe ül, és nyakamat kezdi cirógatni.

- Gyönyörű szemeid vannak ByungHun.

- Az L.Joet jobban szeretem. – suttogom. – Neked is szépek ________.

Egyre közeledik, pilláimat lehunyom és megérzem puha, nedves ajkait. Érzékeny felületét ágyékomhoz nyomja. Először mellein futnak végig ujjaim, aztán letévedek combjára. Beljebb csúszik kezem, belemarkolok vaginájába, Ő pedig egy hangosat nyög.

- L.Joehh… Nem, nem kéne egy eldugottabb helyre mennünk?

- Nekem jó itt is.

- De hát a rendőrök…

- Félsz?

- Hazudnék, ha nemet mondanák.

- Annál izgalmasabb a dolog. – Kicsatolom nadrágomat, ameddig csak tudom, azaz a combom közepéig lehúzom. Neki könnyű dolga van, mert egybe részes ruhája szoknyában végződik. Bugyiját átdobja az anyósülésre, alsómat a nadrágomhoz húzza. Megragadja férfiasságom és addig húzogatja, míg olyan merev lesz, mint egy vas. Benyúlok szoknyája alá, csiklójával babrálok egy kicsit, majd lukjához teszem ujjamat, és nyomogatni kezdem. Hangos sóhajok hagyják el száját. Becsúsztatom, de szinte meg se érzi, hogy benne van az ujjam. Egyből mellé rakok még két ujjat, így már hárommal vagyok benne. Erre már Ő se bírja tovább.

- Kérlek…

Kiveszem belőle, és átveszi a helyét férfiasságom.

Ő mozgatja magát rajtam, és meg is lepődök, hogy igen gyors iramot diktál. Hangosakat nyögdécsel, teste izzadt, arcáról megint elkezdenek folyni a könnyek. Hajamba kapaszkodik, erősen tépkedi szőke hajszálaimat.

- __________. Ha ezt most azért csinálod, mert mérges vagy az apádra…

- L.Joe, ah… Nem, nem csak azért csinálom. – hátra csapja fejét, hátát ívbe vágja, egyenletesen lélegzik. Megremegek, és akkor én is elmegyek. Belé engedem fehér nedvemet.

   Egy forró csókot nyomok ajkára, könnyeit letörlöm. – Hova akarsz menni?

- Mindig is el akartam menni egy nagyvárosba.

- Szöul?

- Igen. Végre túl akarok lépni mindenen. Egy normális állást akarok, egy új életet. – suttogja.

- Nem akarom itt hagyni ChanHeet. Ő a legjobb haverom.

- Megvárjuk, és holnap elindulunk vele.

- Nem hiszem, hogy akarna jönni.

- Rávesszük.

- Az apja belebetegedne, ha megtudná, hogy elmegy.

- Valóban? Akkor majd én beszélek vele. Jól rá tudok venni embereket dolgokra.

- Azt látom. Én se akartalak megdöngetni.

- Haha. – ad egy puszit arcomra. – Akkor, ma itt alszunk a kocsiba?

- Kénytelenek vagyunk. Várj, betolatok oda és lecserélem a rendszámot.

- Oké. – visszamászik hátra és elnyújtózkodik az ülésen. Olyan gyönyörű, ahogy alszik. Szívem heveset dobban, ahogy arcára pillantok. Bár ma találkoztunk először, azt hiszem többek leszünk barátoknál, idővel. 

   Száguldás. Ez az életem. Ezért van motorom, ezért utazok naphosszakat, ezért nincs munkám.

Mint mindig, most is úton vagyok, de nem is akárhova tartok, hanem Tokyoba. Szöulból indultam, egyenest Buasn felé, ahol aztán komppal átmegyek a szigetországba. Onnan már csak el kell jutnom Tokyoba, ahol részt veszek egy versenyen. Két, három nap alatt meg is leszek.

   Az emeletes ház előtt állok, és próbálom hozzáerősíteni a mocihoz a sporttáskámat. Nem viszek túl sok cuccot.

   Kedvenc, fekete motoromat választottam az útra, ugyanis nem csak egy van. A többit fájó szívvel hagyom hátra a garázsban, de megnyugtat a gondolat, hogy egy hét, és újból láthatom drágaságaimat. Úgy beszélek róluk, mintha a háziállataim, vagy éppen a pasim lenne.

Miután sikerült felkötnöm szorosan a táskát, megigazítom ruhámat, felrakom a bukót és átdobom a lábamat a motoron. Kényelmesen elhelyezkedek rajta. A kulcsot kiveszem és belecsúsztatom az indítóba. Elfordítom, a motor felizzik és fénysebességgel száguldozok az utcákon.

Első piros, áhh, már a másodikon is átmentem, és most jön a harmadik. Szirénák hangzanak fel mögöttem, az adrenalin szétárad a testemben. Csuklóm automatikusan ráránt a gázra, felgyorsítva amúgy se lassú motoromat. Az autók között szlalomozok, esélyük sincs utolérni engem. Még mindig hallom a rendőrök szirénáját, de már korántsem annyira, mint 2 perccel ezelőtt.

Ismerem Szöul minden egyes négyzetét, így nem is nehéz kicseleznem a rendőrséget. Amint elérkezünk egy kereszteződéshez, azonnal bevetem magam a forgalomba. Igaz, hogy piros van, de van akkora merszem, hogy beforduljak a jobb sarkon. Egy kamion jön szembe, a másik oldalon pedig egy kisebb autó. A kettő között átcsusszanok, szinte súrolva a karomat.

- Innen már nem olyan forgalmas. – jegyzem meg. Hátrapillantok, hogy követnek-e, de nem. – És Kim Chae Ra megint megcsinálta!!! – büszkélkedek.

Észre se vettem, hogy mellettem egy motoros ugyanolyan tempóban száguldozik, mint én. Egymásra pillantunk, fekete rostélya miatt nem látom az arcát, de szinte biztos vagyok benne, hogy fiú. Yamaha motorja az egyik legvagányabbak közé tartozik.

Kicsit lelassítok, Ő felhúzza az üveget, és csík szemeit rám szegezi. Fehér mosolyát kivillantja, ezzel kihívva egy versenyre. Rábólintok, intek neki, és ráhúzok a gázra. Egyik autó suhan el mellettem a másik után.

A fiú se rossz, tartja velem az iramot. Vajon tudja, hogy merre tartok? Nem hiszem, hogy végig fog követni. Pedig kíváncsi vagyok erre a rejtélyes motorlovagra.

Piros van. Megálljak? Az nem az én stílusom, de mégis, talán most, hogy más is van a nyomomba, be kéne tartanom a szabályokat. Megállok. Ő szint úgy.

- Hova tartasz? - kérdezem.

- Busan. És te?

- Tokyo.

- Hosszú út. Akkor Busanig egy verseny?

- Benne vagyok. – előre nézek. Sárga, izzítom a motort, zöld, elengedem a féket, kilövés.

   Kiértünk a városból. Itt már 200-al is simán mehetek. Ahogy látom, a fiú sem ellenkezik a sebesség átlépéséért. Eddig én vezetek, de néha beelőz, persze hamar vissza is szerzem tőle az előnyt. Hiába, már 4 éve élvezem az utak szabadságát, és olyan tapasztalatokat szereztem száguldó ismerőseimtől, hogy azokat nem egyszerű felülmúlni. Ahhoz képest, hogy milyen béna sofőrök vannak az aszfalton, ez a csávó még nem is rossz.

   Megint én vagyok elől, mikor hátrapillantok, hogy megnézzem, hol van ellenfelem. Nem sokkal mögöttem. Hirtelen lelassít, és ledobja magáról a bukót. Utánam kiált, de nem hallom, mit mond. Kétségbeesett feje megijeszt. Előre fordulok, elrántom a kormányt ijedtemben, egyenest bele az erdőbe. Egy őz, egyetlen egy állat, és megvan a baj. Mindenem sajog, nem vagyok benne biztos, hogy csontjaim épségben megúszták ezt a kalandot. Abban se vagyok biztos, hogy én magam megúszom ezt. Forró, nehéz tárgy érkezik rám, fejbe vág, azonnal elvesztem az eszméletemet.

 

- Héé, jól vagy? – rázogat fel a fiú.

- H-hol vagyok? Sajog a fejem. – nyúlok a homlokomhoz. Feltápászkodok, de szinte azonnal forogni kezd velem minden.

- Inkább dőlj vissza. Hozok egy kis vizet. – felkel mellőlem és odasétál a motorjához. Kivesz belőle egy üveg, hidegnek látszó palackot, és a kezembe adja. Nem tudom letekerni a kupakot, ezért visszaadom neki. Ő könnyedén lecsavarja, számhoz emeli az üveget, és megitat.

- Mi történt?

- Egy őz ugrott eléd, de elrántottad a kormányt, az út szélén megcsúsztál és berepültél ide, az erdőbe. Ne tudd meg, mennyire megijesztettél. Idefutottam hozzád, a motort ledobtam rólad és elkezdtelek szólongatni, bár a nevedet nem tudom. Én Bang Minsoo vagyok, de a motoros haverjaim CAPnek hívnak.

- Én Kim Chae Ra, a barátaimnak csak Rara. – nyújtok kezet, de félúton megakadok, ugyanis sajogni kezd. – Ne haragudj, nem tudok kezet rázni. – nézek le a sajgó végtagomra.

- Semmi gond. Mid fáj?

- Mindenem. – nevetek. – De erős vagyok, egy két perc, és jól vagyok, hidd el.

- Ez nem megy ilyen egyszerűen. Lehet kéne hívni mentőket.

- NEM! Arra semmi szükség. Menjünk tovább. Tudok vezetni.

- Aha, és mit akarsz vezetni? Azt a motort? – bök a fél méterre fekvő roncsra. Nagyon összetört. Elérzékenyülök, szipogok párat. Le se veszem a szemem a járgányról. Annyira fáj, hogy elvesztettem. Annyi mindent éltem át vele. Az a sok kilométer, amit együtt tettünk meg…

- Ő volt a kedvencem. – húzom félmosolyra a számat.

- Nagyon szép darab volt. Azt hiszem, mostantól együtt kell mennünk.

- Rendben.

- Segítek felkelni. – hónom alá nyúl és megemel. A lábaimat magam alá szedem, rájuk erősödöm és felnyomom testemet. Átdobja karomat a vállán, de nem tudok megmozdulni.

- Ez így nem megy. – térdhajlatomhoz és a derekamhoz kap, kicsit leguggol és felvesz a karjába.

- A motorra rá tudsz ülni?

- Talán.

- Kibírod Busanig az utat? Elviszlek ott a kórházba.

- Kibírom. – felrak a hátsó ülésre, de még nem dobom át bal lábamat. – Köszönöm.

- Mit?

- Hogy megálltál és segítesz.

- Hagytalak volna ott? Ugyan már. Soha nem lettem volna rá képes. Az nem versenyszerű.

- Igazad van. – átölelem. El akarom engedni, de ő nem engedi. Közelebb jön, a két lábam közé áll, csípőmre rakja kezeit, és lassan közelít. Puha szája birtokba veszi enyémet. Alsó és felső ajkaimat tépkedi, gyengéden belenyal. Széttárom szájnyílásomat, nyelvünk összeér, egymáshoz dörzsölődik.

Kezeim nyakán végigfutnak, hajába turkálok, aztán letévedek a karja simogatására. Az övé mellembe markol, körkörösen masszírozza. Ahogy hozzáér, kiráz a hideg, lepkék ezrei csapdosnak gyomromban, átjár a forróság, kiver a víz.

   Eltolom magamtól. Szép szemeit fürkészem a válasz után. Mi volt ez?

- Legközelebb innen folytatjuk. – kacsint.

   Felmászik a motorra, átkarolom, arcomat hátához nyomom és útnak indulunk. Vigyázz Busan, jövünk! 

- Kris, várj egy percet. – szaladok utána olyan gyorsan, ahogy csak tudok a reptéren.

- Mond. – áll meg pont előttem, így nekiütközök.

- Bocsánat hyung. – meghajolok. – Ami azt illeti, ma nem jó az este… Baekhyunnak már megígértem. – elszégyellem magam.

- Már megint?

- És mi van Taoval? Esetleg nem elég…

- Shh… - szakít félbe. Mutatóujját szája elé helyezi, hogy ezzel is jelezze, hogy jobb, ha befogom. – Nem akarom, hogy a többiek is meghallják.

Hátra pillantok és Luhant látom meg magunk mögött. Aztán Chen, Lay és a többiek is lassan beérnek minket.

- Amúgy semmi bajom pandával, de mostanában nagyon fájlalja… khöm… - köhint egyet. Persze egyből tudom, mire érti.

Bólintok. – És fordítva még nem? – amennyire csak lehet, próbálunk a dologról úgy beszélni, mintha nem arról lenne szó, de nem egyszerű. Luhan így is nagyon hegyezi a fülét.

- A-a. Nem is akarom. – rázza fejét. – És Ő se. – hajol közelebb.

- Áh. Ugyanez a helyzet nálunk is.

- Chanyeol? Nekem ma le kell vezetnem a feszültséget. – egyenesedik ki. Táskáját a vállára csapja és egy pillanatig más felé nézelődik, hogy hagyjon gondolkodni. – És tudod, holnap már nem lesz együtt a K meg az M. – emlékeztet.

Hosszasan töröm a fejemet, hogy mi legyen. Ekkor Baekhyunt fedezem fel, aki éppen Kyungsooval vált szót. Intek neki, hogy jöjjön egy percre, de nem figyel rám.

- Baekhyun! – emelem fel a hangom. Erre már ő is felkapja a fejét.

- Igen? – megtalálja tekintetem. Megint intek neki, mire áttöri magát a többieken és szorosan magam mellé húzom.

- A ma estéről lenne szó. Lehet el kéne tolnunk egy másik napra.

- Miért? – lepődik meg. Kicsit össze is ráncolja homlokát.

- Wu Fan…

- De hát megígérted. – kutyaszemekkel fordul felém. Ajkát még kicsit le is biggyeszti. Fújtatok egyet, hangot adva annak, hogy nem tudok dönteni.

- De holnap már nem lesznek velünk…

- Döntsél. Ha gondolod, átmehetek Kyunggiehoz is. – elkap a féltékenység.

- Nem engedlek. – ragadom meg a könyökénél fogva Baekiet.

- Szóval marad? – néz rám. fél percig egymás szemét fürkésszük, de nem tudom egyszerűen…

Hirtelen ötlettől vezérelve megfogom Kris karját és közelebb húzom magamhoz.

- Na, idefigyeljetek. Csak egyszer mondom el, milyen ötletem támadt, de erről senki se tudhat. – suttogom olyan halkan, amilyen halkan csak tudom.

- Mi lenne az? – kérdi Kris.

- Ma este gyere át hozzánk. Baekhyunnal közös a szobánk. Akkor gyere, amikor már mindenki alszik, mi megvárunk.

- Miről folyik a téma? – jön oda Tao gyanakodva.

- Semmi, semmi. – elengedem mindkettőjüket, szétrebbenünk.

Gyanús tekintettel mér végig minket, majd Kris mellé ál és arrébb vonulnak tőlünk.

- Én visszamegyek D.O.hoz, nem fejeztük be az eszmecserénket.

- És én? – elszomorít, hogy megint itt hagy.

- Csak egy pillanat, visszajövök. – és már el is tűnt apró termetével. Vagyis csak nekem apró.

- Mi újság Channie? – fogja meg a vállamat Luhan.

Tudom, hogy titokban ők is csinálják Sehunnal, de mostanában hallottam olyan pletykát is Laytől, hogyha nincs Sehun, akkor XiuMinnel bújnak össze.

Megrántom a vállam. – Veled?

- Velem se sok.

- Jesszus, ez a sok rajongó, mikor érünk már ki innen? – kérdezi ingerülten Sehun.

- Nyugi van, szerintem már lassan kint vagyunk. Nézd, ott a kijárat. – mutat az ajtó felé Luhan.

- Éhes vagyok. – így Sehun.

- Majd a hotelbe kapunk kaját Hunnie, addig is itt egy szenyó. – nyom a kezébe egy becsomagolt szendvicset Lulu.

- Kamsa Luhannie. – hajol meg mosolyogva.

- Na végre, szabadlevegő. – tűnik fel köztem és Luhan között Lay. Mélyeket lélegzik a nem túl friss, reptéri levegőből. Igaz, a bentinél azért valamivel frissebb.

- Itt vagyok. – jön a másik oldalamra Baekie.

- Okés. Ülünk egymás mellé a kocsiban?

- Aha, ülhetünk. – szélesen vigyorog.

Besötétedett. Baekhyunnal ketten vagyunk a szobába. A két nem túl nagy ágyat összetoltunk, hogy közelebb legyünk egymáshoz. Miután behúztuk a függönyöket is és bekapcsoltuk a tévét, beindítottunk egy filmet.

- Mit nézünk? – kíváncsiskodik Baekhyun.

- Nem tudom még milyen, de valami új. Nemrég játszották a moziban.

- De régen voltam már moziban.

- Én is. – visszajátszódik képzeletemben, ahogy megveszem a popcornt meg a kólát és helyet foglalok a nagy vászon előtt. – Hát nem mostanában fogunk menni. – keseredem el.

- Hát nem. Hol lehet már Kris? És milyen ötleted támadt? Nem számoltál be róla részletesen.

- Baekie, ez maradjon meglepetés. Majd ha már Kris is itt lesz, elmesélem.

Baekhyun az ágytámlának nekidőlve várja, hogy vége legyen a sok reklámnak. Én is befekszek mellé, meglepetésemre még oda is bújik hozzám. Jóleső érzés terjed szét egész testemben. Vállamra hajtja fejét, én pedig az ő bucijára, belém karol, az én kezemet pedig a combján pihentetem.

- Muszáj átjönnie Krisnek? – suttogja.

- Igen, bár nekem is jobban tetszik így.

- Zárjuk ki. – javasolja.

- Neeem, az nagy bunkóság lenne. Na, kezdődik a film. – mutatok a képernyőre.

Figyelmesen nézzük, már nagyjából a felénél járhat a film, amikor kezem már Baekhyun érzékeny pontjánál pihen. Nem is vettem észre, hogy lecsúszott odáig. Kicsit zavarba jövök, de Baekie csak egy mosolyt villant rám és lassan becsúsztatja nadrágjába a kezem. Amint megtapintom férfiasságát, elindul bennem egy vágy, az iránt, hogy rámarkoljak. Ezt meg is teszem, Baekhyun pedig egy halk sóhajjal jutalmazza műveletemet.

- Ne hagyd abba. – nyom egy csókot az arcomra. Kiráz a hideg.

Nekilátok a kézi munkának, amit Baekhyun egyre jobban élvez. Szemeit összezárja, és fehéren csillogó fogait összeszorítja. Azokon keresztül présel ki néha egy-egy sóhajt, vagy éppen felszisszenést.

Halk nyikorgás kíséretében jön be Kris az ajtón.

- Meg se vártok? – buja vigyorra húzódik ajka.

- Ne haragudj hyung, de nem bírtunk már várni. – így Baekhyun.

- Semmi gond. – leül az ágy szélére és a tévére szegezi tekintetét. – Mit néztek?

- Valami új filmet, de nem rossz.

- Te izgalmasabb vagy nekem Chanyeol. – mondja Baekie. Akaratlanul is elpirulok. Kicsit elfordítom a fejemet az ágy széle felé, mire Kris ajkai megtalálják az enyémet. Olyan hirtelen ért az egész, hogy véletlen erősebben megszorítom Baekhyun szerszámát, mire ugrik egyet az ágyban. – Yaa, Chanyeol. Most kérj bocsánatot.

Elszakadok Kristől, de ő erőszakosan vissza akarja tuszkolni nyelvét a nyílásomba.

- Kris, nyughass. – torkollom le. – Baekhyun, ne haragudj. – kiveszem nadrágjából a markom és odahajolok, hogy egy puszit nyomjak arcára.

Megragadom a csípőjénél fogva, és nekem háttal fordítom Baekiet. Egy mozdulattal lerántom róla minden féle alsóneműt. Kris is így tesz velem, de ő erőszakosabban. Majdnem lefejeltem Baekhyun lábát, mert lábaimat kicsúsztatta alólam. Hasra vágódom, bár nem nagyon fájt, mert kutyapózban voltam az ágyon. Egy póló van rajtam, ahogy Baekien is. Kris se vár sokáig, ledob magáról minden ruhát, és egyből nekem esik. Én félve húzom ölembe egyetlenemet, és lassan belémélyesztem merevségem. Kris férfiassága elég kényelmetlenül van bennem, de idővel megszokom méreteit. Karom elsiklik Baekie csípője mellett, és megint megragadja botját. Gyorsan húzogatom, míg hátulról gyengéden lököm. Kris nem kíméletes velem, Ő nagyokat rugózik, de nem bánom. Így, hogy már megszoktam méretét, élvezetes.

- Ahh… Kris… - dörmögöm bele a sötétségbe. Csak a tévé fényei adnak némi világosságot.

- Chan… Chanyeol… - kapaszkodik meg a nyakamba Baekie. – Szeretlek.

- Én is nagyon. – puszilgatom gyengéden nyakát. És akkor elmegy. Anyaga kezemre folyik, aztán egy zsepiért kapok, amivel letisztítom magam és Baekhyunt. Közben Kris is egyre merevebb lesz bennem, aztán Ő is elmegy. Nem engedem, hogy belém folyjék fehéres cucca, megragadom és kihúzom magamból.

Hangos nyögések közepette végül én is elélvezek.

Pár percig csak fetrengünk az ágyban és sóhajtozunk. Épp vége lett a filmnek is, így most már tényleg teljes a sötétség a szobában. Kris felkapcsolja a kisvillanyt, felveszi a nadrágját, és mindkettőnknek ad egy jó éjt puszit, majd kimegy.

- Nem volt ez olyan rossz. – mondom Baekhyunnak.

- Nem. Remélem azért Tao nem fog tudomást szerezni róla…

- Áh, nem hiszem. Kris se akarja. Ő tuti nem mondja el neki.

- Én is így gondoltam. – felrángatja magára az alsóját és betakarózik. Követem példáját.

Átkarolom, és odasúgok, egy jó éjtet, de Baekhyun közelebb húzódik, belenéz csillogó szemeivel az enyémbe, aztán egy apró, gyengéd csókot lehel ajkamra.

- Mit gondolsz? Lesz ilyen legközelebb? – kérdezi még mindig arcomat fürkészve.

- Maybe next time…