Az erdő csendes, nyugodt környezet. Az ember az egyetlen kártevője. Ennek tudatában is szeretünk elmenekülni a fák közé, csakhogy egy kis nyugalmat leljünk benne.
Kiskoromban apukám vitt ki a tisztásra, hogy állatokat figyeljünk.
Sokat tanultam tőle a természetről. Mesélt nekem az állatok szokásairól, arról, hogy mely növények mérgezőek, de legfőképpen az fogott meg, amikor a körforgásról beszélt. Arról, hogy a növényevők miként és mit esznek, és arról, hogy a ragadozók hogyan vadásszák le a prédáikat.
Szemtanúja is lehettem, amint egy lompos farkú róka ravaszan megbújt a tisztás szélén a cserjék tövében, és figyelte a tisztáson ártatlanul táplálkozó nyulat. Kivárta a megfelelő pillanatot, majd ráugrott a nyúlra. A nyúl kiszabadult a vadállat mancsai alól, sebesen futott a fák közé, de a róka gyorsabb volt. Hiába próbált menekülni a kis állat, a róka fogai mélyen a nyakába hatoltak, a gerince reccsent egyet és vége volt.
Én is szerettem volna róka lenni.
Apa megígérte, hogy ha nagyobb leszek, lehetek én is az.
Türelmesen vártam, mígnem egy nap, a 14. születésnapom után beültetett a furgonjába és kihajtottunk újra a tisztásra. Rég nem voltunk már kint. Amint iskolás lettem, túl fáradt voltam ahhoz, hogy bárhova is elmenjek vele. El is feledtem addigra, hogy mi volt a régi vágyam. De aznap, a 14. születésnapom utáni nap újra fellángolt bennem az érzés.
Friss, mégis ismerős helyen voltam. Lábam alatt ropogtak a gallyak, a levelek, egy idő után kellemes melódiává fonódtak. Minden egyes lélegzetvétellel tisztább lett a tüdőm. Éreztem, hogy újra élek. Átszellemültem.
A platóról apám levett egy jókora fegyvert és büszkén megállt vele a furgon mellett. Várta a reakciómat, de nem tudtam mit is mondhatnék, így hát ő szólalt meg először.
- Azt mondtad egyszer, hogy róka akarsz lenni. Eljött hát az ideje. - Láttam a szemében a csillogást, de nem tudtam értelmezni, mit jelenthet. Bizonytalanul tekintettem rá és vártam, hogy folytassa mondandóját. Valami hasonlót várhatott el tőlem is, mert nem szólalt meg, csak mosolygott.
- Apa, nem biztos, hogy még szeretném ezt... - mondtam egészen halkan.
- Márpedig fiam, ma a kezedben fogod tartani ezt a fegyvert és lőni is fogsz vele! - csapkodta meg a puska csövét tenyerével.
És mennyire igaza lett. Aznap tényleg fogtam a kezemben a fegyvert. Pár órás célba lövés után pedig már magabiztosan szorítottam magamhoz a puskát, szememet pedig egy mezei nyúlon tartottam. Igazán féltem. Remegett a puska csöve a kezemben, a homlokomon gyöngyözött az izzadtság még az őszi hideg ellenére is.
A hűvös szél szembe csapott velem, ez volt a jel, ami felkészített és eltökélt. Meghúztam a ravaszt. Lehunytam a szemem. Hangos dörrenés hullámzott végig a deres mezőn, egyre távolodott a hang a lombok között, majd teljes némaság ülepedett a tisztásra. Leeresztettem a fegyvert és kémlelni kezdtem a helyet, ahol nemrég még a nyulat láttam. Ilyen távlatból nem lehettem biztos a sikerben.
Apám erősített meg a gyanúmban, hogy a nyúl bizony elszökött. Csalódott voltam, de elszánt is. Nem hagyott lankadni a tudat, hogy megöljek egy nyulat, így bár nem is aznap, de két héttel később hazavihettem az első prédámat.
Apa azt is megengedte, hogy végignézzem, amint megnyúzza és kibelezi az állatot. Este az is kiderült, hogy a nyúl hús finom. Volt egy sajátos ízvilága, nem olyan volt, mint a disznó, vagy a marha, de pont ez tette olyan különlegessé.
Ráfüggtem a vadhús ízére. Akartam még és ebben apám sem tántorított vissza. Kivitt sokszor az erdőbe a hétvégéken. Neki is lehetett egy kis ideje, amit a fiával tölthetett, nekem pedig így nyílt lehetőségem az új szenvedélyemnek élni.
Évek alatt precíz vadásszá váltam. Már volt saját furgonom, amivel kijártam az erdőbe, így megszűnt az apa-fia program. Jobb is volt így. Egyedül még jobban élveztem a dolgot. Akkor éreztem magamat igazán rókának, hisz magányosan várhattam a prédámra.
Egy nap felfedeztem egy ösvényt, melyet szarvasok jártak ki. Követtem. Biztos volt a benne, hogy a végén sikerül elejtenem végre egy nagyobb vadat is, nem csak borzokat, meg nyulakat. Óvatosan lopakodtam a csapás mentén, amikor egy bő fél órás séta után megpillantottam valamit egy jókora bokor mögött. Sűrű ágai és nagy, sötétzöld levelei nem engedtek túl nagy rálátást a lényre, de szinte biztos voltam benne, hogy rátaláltam a megfelelő szarvasra, már csak ki kellett várnom a tökéletes pillanatot.
Felszegeztem a fegyvert és türelemjátékot játszottam az állattal. Csendben mozgolódott, olyan volt, mintha tétován keresne valamit az avarban. Majd hirtelen megrezzent a bokor, az ujjam megcsúszott a ravaszon, én pedig átestem egy fatönkön.
Megdöbbenve hallottam, hogy az elejtett lény üvöltése nem is volt olyan állati, sokkal inkább emberi. Bepánikoltam. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek, hisz meglőttem egy embert az erdő közepén.
Mereven ültem a nyirkos avarban, mozdulatlanul. Csak szívem vert hevesen, éreztem, ahogy lüktet a vér az ereimbe. Tüdőm nyugtalanul zihált. Gondolataimra sötétség borult.
Valami azt sugallta, nem tehetek már érte semmit. Nem szabadott meglátnia, így halkan felvettem a fegyvert és távolabb futottam attól a ponttól. Nem tehettem mást. Mentőket nem hívhattam rá, hisz nem volt vadászengedélyem, és bár baleset volt, ezért is lecsukhattak volna simán.
A furgonig visszavezető úton csak azon pörgött az agyam, hogy vajon él-e még. Honnan vérezhet? Milyét lőttem meg? Tárcsázta már a mentőket? Meghalt már?
Mind megválaszolatlan maradt, de egyben biztos voltam. Gyilkos lettem. Elvettem egy ártatlan ember életét, akit még csak nem is ismertem. És bár tartottam a következményektől, valami furcsán jó érzés azt súgta, hogy jó munkát végeztél. Elfogtad a legnagyobb vadat.
Az események után sietősen hazavezettem. Megpróbáltam otthon, a családom előtt nyugodtan viselkedni. A békés vacsora alatt közöltem velük, hogy el szeretnék költözni, ha lehet, még aznap. Meglepte őket a hír. Anyám először tiltakozott, de végül meggyőztem egy álsztorival, ami egy barátnőt, és egy albérletet is tartalmazott.
Igaz, valójában egyik sem létezett.
Vacsora után összeszedtem a legfontosabb holmijaimat és bedobáltam őket egy sporttáskába. Elbúcsúztam szüleimtől, megígértem nekik, hogy hamar visszatérek, hogy meglátogassam őket. Fájt hazudni nekik, de csak ezzel kímélhettem meg őket a csúf valóságtól. Attól, hogy a fiukat hamarosan a rendőrség fogja keresni.
Így útnak indultam az ismeretlen felé. Elhagytam szülővárosomat, hogy Daegu-ban próbáljak szerencsét.
Másnap, olyan délután egy körül már a városban vezettem egy motel után kutatva. Végül egy órás kóválygás után rátaláltam egy barátságosnak tűnő helyre, ahol kivettem egy szobát.
Nekiláttam tervezni. Tudtam, hogy nincs más lehetőségem. Meg kellett szabadulnom a fegyvertől és új gumiabroncsokat kellett szereznem. Ez volt az elsődleges. Aztán jöhetett a lakás és egy állás.
Két hónap alatt rendbe szedtem magamat. Mindent véghez vittem. Volt egy kis lakásom, amit egy emeletes házban béreltem, és szereztem állást is egy kis vendéglőben, pincérként. Nem volt nagy előre lépés, de legalább már volt valamim.
Közben folyamatosan figyeltem a híradót és az oldalt, ahol a keresett személyeket listázták. Sehol nem szerepelt a nevem és ez nyugalomra adott okot.
Túl nagy nyugalmat is.
Újra vadászni akartam, de nem volt meg hozzá a megfelelő felszerelésem. A puskát elástam. A terepmintás ruháimat eladtam. Már nem is nyúlra vágytam igazán... Valami teljesen más izgatott azóta az eset óta. Néhanapján megrémültem a gondolataimtól, néha pedig eltökélten tervezgettem. Mindenféle dolog megfordult a fejemben.
Látni akartam a félelmet az ember szemében. Hogy én domináljak egy lélek felett. De nem tudtam, hogy mi tévő legyek.
Egy nap elhatalmasodott rajtam az érzés. A munkahelyemen csúcsforgalom volt, rengeteg ember várta, hogy felvegyem a rendelését, és egyre feszültebbé váltam. A hetes asztalnál kiömlött a bor az úr ingjére, a kettesnél az anyuka várta, hogy összeszereljem neki az etetőszéket, a négyesnél türelmetlenül jelezték, hogy elfogyott a víz.
Felment bennem a pumpa, de nem ereszthettem ki a gőzt, mert az az állásomba is kerülhetett. Apránként elvégeztem a dolgomat, de egyre rosszabbul kezeltem az embereket. Legbelül undorodtam tőlük. Azt reméltem, hogy hamar lejár a műszak, hazamehetek, és kipihenhetem magamat.
De nem így lett.
Egy férfi nekem esett, mert állítása szerint megbámultam a barátnőjét. Hozzávágtam, hogy esetleg a barátnőjének nem kellene úgy kiraknia a melleit, akkor nem lenne ilyen veszélye a dolognak. És akkor elröppent egy pofon. Hangosat csattant az arcomon, de csendet hozott magával a vendéglőbe. Néma, meglepett tekintetek sokasága nézett minket.
Álltam, egy helyben, megszégyenülve, és nem tehettem semmit. Ez volt a protokoll. Hajszálon táncoltatta az idegeimet a srác, de nem engedtem meg magamnak, hogy megtegyem. Hátat fordítottam neki, és minden tiszteletet hátra hagyva kisétáltam az utcára.
Semmi másra nem vágytam jobban, csak arra, hogy kiordíthassam magam, hogy tomboljak egy nagyot, és lehiggadjak. Mindezt hiába tettem meg, nem csillapodtam le.
Levettem a derekamra kötött kötényt, kihajítottam a kukába és elindultam a néptelen utcákon. Csak mentem és mentem. Nem is figyeltem, hogy merre. Dühös lépteim visszhangot vertek a házak falain.
Végül egy park szélén találtam magamnak nyugalmat. Leültem egy kispadra, combomra könyököltem és arcomat beletemettem a tenyerembe. Nem sírtam. Még mindig dúltak bennem az érzések, az undor, amit az emberek iránt éreztem. Felkavarodott a gyomrom tőle, már szinte hánynom kellett tőle.
Úgy döntöttem nem érdekel, mi lesz. Már úgysem lesz jobb a jövőm. Mindig is ott fog kísérteni az a fájó kiáltás, amit a meggyilkolt emberem adott ki magából, és mindig is ott lesz bennem a vágy, hogy újra halljam. Mert eszeveszettül hallani akartam, látni és tapasztalni szemtől szembe.
Léptek zaját hallottam bal oldalamról érkezni. Tudtam, hogy ez mit jelent. Itt volt az alkalom. Meg kellett ragadnom hát.
Egyenletes, magabiztos léptek hangja volt ez. Inkább férfias, mint nőies. Egyre közeledett. Izgatott lettem, de nem néztem fel. Fenn akartam tartani a látszatot, hogy én egy ártatlan, szomorú ember vagyok. Pedig mennyire is messze járt a valóságtól..
Visszaszámoltam.
Három... Kettő... Egy...
És megragadtam a megfelelő pillanatban a csuklóját. Erősen szorítottam vékony, csontos testrészét, ami egyre ellenállóbbá vált. Ki akart szabadulni a szorításból.
Kieresztette a hangját is, kétségbeesetten ordított fel, édesen jajveszékelt, és kalimpált. Ütött, vágott, ahol ért, de nem okozott nagy kárt bennem. Sokkal erősebb voltam nála. Fölé tornyosultam, árnyékom teljes testét bekebelezte.
- Nyugodj meg. Semmi gond. Ne haragudj, ha rád ijesztettem, csak a segítségedre lenne szükségem. - Rámosolyogtam.
Nem tűnt nyugodtnak. Inkább kételkedett bennem. Jól is tette, de nehezítette a dolgomat.
- Öhm... És miben segíthetnék? - tette fel bizonytalanul a kérdést. Éles szemöldöke felszaladt sima homlokán, érdeklődést mutatva felém.
- Tényleg ne haragudj, hogy rádijesztettem, csak szörnyen rossz napom volt, és mindennek tetejébe még el is hagytam a kulcsomat, valahol itt, a parkban. Összevesztem a barátnőmmel, őnála volt a lakáskulcsom, amit elhajított. A sötétben nem láttam, hogy merre repült. Egyelőre hiába kerestem, nem találtam. Gondoltam több szem többet lát. Csakhát nem jött senki, te voltál az egyetlen... - sóhajtottam keserűen. Úgy tűnt elhitte azt, amit mondtam.
Hófehér arcán megjelent a sajnálat ábrázata, ami csak is jót jelentett. Befogta a csalit.
- Egyébként Hoseok vagyok - nyújtottam kezet neki.
- Yoongi - ragadta meg a felé tartott tenyeremet. Megráztuk, majd elengedtük egymást.
- Nagyon menő a hajad - böktem a bozontos hajkoronájára, ami világos kék és zöld árnyalataiban pompázott. Nem megszokott frizura férfiaknak, de épp ezért volt stílusos. Tökéletes alanyt választottam magamnak. Helyes volt, apró termetű, vékonyka. Talán kicsivel idősebb lehetett nálam, de nem sokkal. Arca kerek, erős állkapoccsal, pici, de annál csillogóbb szemek. Pontosan olyan volt, aki felett szívesen uralkodtam volna.
- Köszi.
- Akkor esetleg elkezdhetnénk a keresgélést. Ha jól emlékszem, azt a bokrot még nem néztem meg - böktem egy jókora cserjére, amit több másik bokor is övezett. Éreztem, hogy az lesz a megfelelő hely.
- Rendben.
Békésen haladtunk egymás mellett. Rezzenéstelen arccal figyeltem, ahogy halad mellettem, nyugodtan, mintha olyan békés lenne ez az éjszaka. Pedig nem volt az. A halovány utcai lámpa alatt felragyogott hófehér, tiszta bőre. Olyan tökéletes volt, nem úgy, mint én.
- Ha szabad érdeklődnöm... Mi volt a nagy vita tárgya?
- Á, szóra sem érdemes. Már régóta civakodtunk - legyintettem. - Nem értette meg, hogy miatta dolgozom ennyit. Nem másért.
- Szóval nem volt elég időd rá... Sajnálom. - hajtotta le fejét.
- Semmi gond. Már amúgy sem éreztem iránta semmit. - Szemrebbenés nélkül hazudtam neki, mint a vízfolyás. Kezdtem belejönni a szerepbe.
- Hamar elmúlnak az érzések. Tudom. Az exemmel ugyanezért szakítottunk.
Megálltunk a bokor előtt. Szemtől szembe fordult velem.
- De te jó srácnak tűnsz. - félig-meddig mosolyra húzta rózsaszín, szív alakú ajkát.
- Te is. Tényleg, ne haragudj még egyszer, hogy rád ijesztettem.
Legyintett egyet, majd a bokor felé fordult. - Na, lássunk neki.
Óvatosan széthúzta az ágakat, majd bebújt a bokorba. Telefonjával világította be az avart, majd túrni kezdte azt.
- Igen, neki kéne... - Elhalt a hangom a végére.
Valami azt súgta, hogy ez így nem lesz jó. El kéne engednem. Ő nem az, akit én keresek. Ő jó ember. Visszatántorodtam. Megint elvesztem a gondolataimban, egyre jobban kavarogtak bennem, ambivalens érzéseim harcot vívtak egymással.
Lehajoltam, hogy úgy tegyek, mintha keresnék, de megszédültem. A földre rogytam. Ezt nem tehetem...
Hangosan felsírtam, mint egy csecsemő. Másodpercek alatt könnyek szöktek a szemembe, elhomályosították a világot. Nem láttam semmit, csak elmosódott foltokat. Torkom elszorult, szinte fuldokoltam. Nehéz fejemet lehajtottam a szúrós gallyakra.
- Mi a baj? - kérdezte aggódva Yoongi. Meleg tenyerét lapockáim közé tette, lassú, körkörös mozdulatokkal simogatta hátamat.
Apránként megnyugodtam annyira, hogy szóhoz is jussak.
- Elnézést... Csak... Én ezt nem. Menj el! Most! Nem az vagyok, akinek hiszel. Én rossz vagyok! Most, szaladj, amíg még nem késő! - kiáltottam rá. Kitöröltem szemeimből a könnyeket, hogy Yoongi elkomorult arcára nézhessek.
- Nem ismerlek. De amennyit sikerült megismernem belőled, az jóságos volt. Szimplán meg vagy törve. Biztosan a szakítás tehet róla. Elfojtottad az érzéseidet és most csak úgy kirobbantak. Meglátod, már csak jobb lesz! - biztatott szent szavaival.
- Nem Yoongi. Félreértesz! - kiabáltam rá dühösen. Mit érthetett meg belőlem? Hisz ő nem ismert! Senki nem ismerhetett, még én magamat sem ismertem! Miért történt mindez velem? - Menj, rohanj! - indulatosan a járdára mutattam.
- Nem. Itt maradok veled, amíg le nem nyugszol! - szólt már ő is erélyesebben.
Felnéztem. Egyenest szemeibe szegeztem a tekintetem. Csak bámultam bele bambán, és ő állta a hosszas pillantásom. Akkor rájöttem, hogy ő nem nyúl, nem is borz, de még csak szarvas sem. Ő egy róka.
Megállt közöttünk a levegő. Hirtelen gyönyörű lett az éjszaka.
Yoongi térdre ereszkedett elém, majd átölelt. Szorosan magához fűzött. Nyakába fúrtam fejem, édes parfümje illata átjárt, megbódított.
Hideg fém szúrta át a hasam.
Védekezőn megrándult körülötte izmom, de a vér hajthatatlanul kibuggyant a sebből. Átjárt a melegség.
Lassan vér szökött a számba is. Alig kaptam levegőt. Minden egyes lélegzetvétel alatt küszködtem, de hiába próbáltam kiköpni a felgyülemlett vért, az a tüdőmbe hatolt.
Bármennyire is szenvedtem, élveztem, mert ott volt velem Yoongi. Megbocsátottam neki azt, amit tett velem, mert igazán megérdemeltem.
- Köszönöm - suttogtam fülébe utolsó erőmmel.
Kihúzta belőlem a hideg fémet, elhajította és mindkét tenyerét hátamra helyezte. Simogatott.
Utoljára felemelkedtem, hogy arcára nézhessek, hogy ez legyen az utolsó emlékem, majd visszarogytam a vállára, és elsötétült előttem minden.
Szívem küszködött még, de én már feladtam.
Ez volt a nyulak sorsa.
