A hideg padlón behúzzák magukat a lábujjaim. Már sehogy se tudom őket megvédeni a kihűlés elől. Veszedelmes egy tél ez.

     A kanapén ülve bámulom a kopár karácsonyfát. Kicsi, talán a derekamig se ér, s még annál is jelentéktelenebb. Ennek a lakásnak nincs szüksége ilyenre. Nem is a lakásnak… Sokkal inkább nekem.

     A fán kívül nincs is más dísz kipakolva. Üres minden egyes polc, asztal, szekrény. Üres, mint a legutolsó buszjárat egy munkanapon.

     Lehet, most jobban örülnék egy munkanapnak is. Nem mintha, nem kedvelném a karácsonyt…De mégis. Ez az idei nem úgy sül el, ahogy terveztem. Távol a szeretteimtől, magányosan, barátnő, és háziállat nélkül. A fa alatt csak egyetlen egy csomag van ünnepi köntösben. Egy igen aprócska. A tartalma nem titok előttem. Se a feladója. Még a címzettjét is ismerem. Ezért se vonz, hogy nekiessek a kibontásának.

     A címzett én vagyok. A feladója is.

Ezért érzem azt, hogy felesleges lenne kibontanom, miközben dísznek a fa alatt jobban funkcionál. Nem egy haszontárgy. Nem fogom hasznát venni soha. Én legalább is biztosan nem. Talán más.

  

      Leheletem akár a gomolygó füst, úgy szökken a levegőbe. Igen, még a lakásban is. A radiátorokat már rég nem üzemeltetem. Nem akarom. Egy ilyen hideg embernek tűrnie kell a mindennapos fázást.

Megérdemli... Megérdemlem.

    Magamra veszem a szövetkabátot, egy könnyed sálat tekerek nyakam köré, belebújok a bakancsomba, s elhagyom az otthont, melyet valójában nem tekintek annak. Egy otthon meleg. Az otthon az a hely, ahol a szeretteid várnak. Az otthon az, ahol a legjobban érzi magát az ember.

     Velem ez a három tényező még sosem történt meg ebben a lakásban. Ez inkább az a hely, ahová elmenekülök. Elmenekülök az én idegen testemtől, attól a fura személyiségtől, ami bennem lakozik. Ez az én depressziós zónám, ahová senkit nem engedek be.

     Az indok egyszerű. Megrémisztenék vele mindenkit. Senki nem tudja, hogy valójában milyen az igazi Huang ZiTao. Senki nem tud erről a személyről semmit. Még Ő maga sem.

     Nem tudom, hol a valódi helyem, hogy kik azok, akik kedvelnek, hogy mit kéne tennem. Tengődöm. Még így, karácsony éjjelén is. Sodor az ár, - ami az én esetemben most a hideg fuvallat, mely apró hópihéket helyez kabátomra - s az ismeretlen felé visz.

Ilyenkor nem is tudom, hová mehetnék. Egy olyan hely kell nekem, ahol nem érezhetem magamat egyedül. Egy olyan hely, ahol megtalálom az igazi Huang ZiTao-t, és végre kibonthatja az ajándékát, amit most is a markomban szorongatok.

    Szebb helye lenne a fa alatt. Még mindig. De egy fura érzet azt kívánta, hozzam magammal.

    Az utca üres, néma, mégis vidám fényekben úszik. Kényelmetlenül érint a hely hangulata. Egyáltalán nem nekem való. Túl ragyogó, túl zavaró a lelki állapotomnak, a magányomnak.

Minden ház ablakából szűrődik ki a sok, színes csillogás. Kivéve az üzletekből nem. Azok mind sötétek belül, csak a kirakat, a felszínük világos. Hasonlóak, mint én.

      Mindenki másnak a ragyogó arcomat mutatom, de természetesen egyik sem ismeri a sötét belsőt.

Addig jó.

    

      Egy kis kocsma ma éjszaka is szívesen látja a reménytelen eseteket. Biztosan nincs jobb dolga a pultosnak sem. Ő is magányos. Nincs kivel ünnepelje a szeretet ünnepét.

- Jó estét – libbenek be a melegen, tárt karokkal fogadó helyre.

- Önnek is - jegyzi meg búskomoran a pultos.

Kigombolom a kabátomat, s szépen, lassú léptekkel odadöcögök a korhadt fára hasonlító pulthoz.

- Mit adhatok? – kérdezi az idős, talán 60-as férfi. Ősz bajsza erősen takarja a felső ajkát. Hordó hasán pedig feszül a fehér kötény.

- Whiskyt – mondom határozottan.

Kitölti egy alacsony, kocka formájú pohárkába, s átpasszolja nekem.

- Egészségére.

Lehúzom a tömény piát, mely arcomat durva összeráncolásra kéri fel. A kaparó torkomat kénsavként marja szét, s mint a tüzes pokol, úgy landol a gyomromban.

- Kérek még egyet! – csapom az asztalra a poharat.

A férfi lecsavarja a kupakot, s nézi, ahogyan az aranyló ital megtölti az átlátszó poharat. Fel se tekint rám.

- Egy ilyen fiatal fiú egykén ezen a napon?

- Így igaz – válaszolom. Egy csepp bánat se tükröződik vissza szavaimból. Talán az alkohol elködösítette már a fájdalmat. Valamennyire.

- Nem szép dolog ez. Te neked nem szabadna egyedül lenned. Menj, keresd fel azt a lányt, és add át neki az ajándékod – bök a kis csomagra, ami most a pultot díszíti.

Félre érti a helyzetet a fickó.

- Ez nem egy lányé – suttogom.

- Talán… férfié? – puhatolózik óvatosan.

- Nem. Nem igazán.

- Hát?

- Ez az én ajándékom.

- És kitől kapta?

- Egy Huang ZiTao nevezetű fickótól - belekortyolok a piába. Ezúttal óvatosabban bánok vele, és csak apránként iszogatom.

- És miért nem bontja ki?

- Meg van rá az okom. Majd ha eljön az ideje, talán, de tudom, mit rejt.

- De meg sem akar róla bizonyosodni?

- Nem. Minek?

- Hát… csak… talán…

- Nem érdekel.

Tudom, hogy mostantól furán fog rám tekinteni a férfi. Ki azaz ember, akit ne érdekelne, hogy mit rejt egy titkos doboz tartalma?

Természetesen magamon kívül.

A fogadó ajtaja csilingel. Fel se tekintek, hogy ki az új vendég, csak annyit tudok, hogy ezzel elrontotta a meghitt, csak én, és a pultos hangulatot.

Közvetlen mellettem foglal helyet.

    Sálját letekeri nyakáról, s a puha, illatos anyaggal megcsapja véletlen az arcomat. Sőt, nem csapja meg. Megcirógatja. Az illatfelhő eléri a szaglószervemet, amely azt súgja, hogy ez egy nagyon kellemes női illat.

    Muszáj rá néznem.

Fiatal. Hosszú, barna hajjal rendelkezik, csinosan, és melegen van felöltözve. Karácsonyi feelingje van a teljes lényének. Még csak magányosnak sem mondhatom.

- Uram?! Egy csoki likőrt, ha lenne oly szíves.

Hangja simogató. A legszebb ária, melyet valaha hallottam.

    Visszafordulok, s a poharam aljára nézek.

Érzem a lány tekintetét rajtam. Érdeklődőnek látom. Tudom, hogy tudni akarja az okát annak, hogy miért itt tartózkodom. Őszintén vallom, hogy én is kíváncsi vagyok az ő sztorijára.

   

    A csoki likőrt kikapja. Ahogy legurítja, máris megérintenek apró ujjbegyei a vállamnál.

- Ne haragudj, de te miért tanyázol itt?

Hidegen rápillantok. Talán túl hidegen is.

- Nem akarok magyarázkodni.

A szemei pirosak. Biztosan sírt. De miért? Mi történt vele? Ki bántotta? Miért érdekel engem ennyire ez a lány?

- És te? – kérdem.

- Én sem magyarázkodom.

- Huang ZiTao – nyújtom neki balomat.

- _______ – adja a mancsát.

- Nincs kivel töltenem a karácsonyt.

- Ah, értem – bólint. Nem is faggat tovább, pedig biztosan tenne fel még jó sok kérdést.

- Te?

- Nem a legszebb karácsonyaim közé fog tartozni a mai. Ma kérte volna meg a barátom a kezemet… Végül közölte, hogy Ő ezt nem fogja tudni megtenni. Így végül én is egyedül töltöm az ünnepeket.

Megsajnálom.

- Szemétláda. Én nem tettem volna meg a helyébe. Aranyos lánynak tűnsz.

- Köszönöm. - Mosolya a csillagos eget is lehozza nekem. Elkápráztat.

Ujjaim megtapintják az ajándékom. Eszembe jut, hogy hol lenne a legtökéletesebb helye.

 - Figyelj csak, ezt odaadom neked –nyújtom át a kis, masnis csomagot.

- N-nekem? – remegő kezekkel nyúl az ajándék felé. – De hát…

- A címzett Huang Zitao. Igen, tudom. De nekem nem kell.

- Biztosan?

- Igen, biztosan.

- Miért?

- Mert ez a saját ajándékom magamnak. Nem kell. Jobb helyen lesz nálad.

Letépi a csomagolópapírt.

A kis doboz feltárja ezüstös külsejét, amelyen kicsi virágok pompáznak.

- Nyisd csak ki – utasítom.

Káprázattal bontja szét az ékszeres dobozt.

És igen, ott van benne.

- Ez… Ez gyönyörű, de Zitao, nem fogadhatom el, hisz nem is ismerlek.

- Nem, ne értsd félre. Én nem akarlak eljegyezni. Ez csak egy kis… Meglepetés szomorú lelkednek.

Pedig valójában eljegyzési gyűrűnek szántam. Az ok, amiért a címzett én vagyok, az azért van, mert nincs meg a feleségem neve. Nem ismerem a feleségemet, viszont nekem kell majd átadnom neki ezt a gyűrűt, így én fogom majd először a kezembe a csomagot.

Egyáltalán nem logikus, amit műveltem, de mégis, ez az én fura gondolatom volt. Meg kellett tennem. S most, egy csodálatos lány életét pezsdítettem fel ezzel a gyűrűvel, ami jelentéktelenné vált abban a percben, ahogy átnyújtottam neki, s csak remélem, hogy egy nap visszanyeri az értelmét. Hogy egy nap majd _______ lesz a feleségem.

- Köszönöm szépen.

- Ugyan nincs… - egy apró, gyengéd, simogató, meleg, selymes csók csattan sápadt arcomon, ami teljesen felforrósít. Szívemet átjárja a szeretet. Érzem, hogy soha többet nem leszek magányos, hogy nem lesz több unalmas, hideg karácsony -…mit.

Mert az igazi Huang Zitao meglelte önmagát. 

- Hagyjatok már békén. – próbálok menekülni a rajongók sokaságától, de nem tudok, elveszek köztük. A többieket se látom, csak néha feltűnik Kris feje. Sodródok az árral, fülem cseng a sok kiabálástól, alig kapok levegőt. Papírok, tollak mindenhol és persze rengetek lány. Annyira elfajultak a dolgok, hogy már a biztonsági őrök se tudnak túl sokat tenni.

Valaki megragadja a karom, és amikor meglátom a kéz tulajdonosát, megnyugszom. Kihúz a nagy tömegből és félrelökve mindenkit odatolakodunk a fekete kisbuszhoz, majd beszállunk.

- Tao, soha többet ne tűnj el mellőlem. – fegyelmez a leader. Több százszor elmondta már nekem, de olyan nehéz betartani, hogy a nap 24 órájában vele legyek (egy szobában is alszunk).

- Bocsánat Oppa Kris. – meghajolok.

- Semmi baj. – becsukja a kocsi ajtaját és elindulunk a hotel felé. Lassan telik az idő a kocsiban, a forgalom, mint mindig, most is iszonyatos. Kris az ablakon kifelé bámul és nézi a mellettünk araszoló kocsikat. Rám pillant, észreveszi, hogy bámulom. Gyönyörű, fehér fogait kivillantja vastag szája alól, máris jobb kedvre derülök. Térdünk összeér, ami még inkább oldja bennem a feszültséget, amit a rajongóknak köszönhetek. Szép lassan elbóbiskolok, majd összemosódnak a fények, lehanyatlik a fejem és elalszok.

- Tao, Tao, ébredj. Itt vagyunk. – szólongat Kris kellemes hangján. Kicsit meg is ráz a vállamnál fogva, de csak gyengéden.

- Oké, ébren vagyok. – kinyitom szemeimet és igéző tekintetével találkozok. Fekete szemei csillognak, mintha csak kristályból lennének. Kiszállunk mindketten, táskámat a vállamra hajítom és felkészülve a tömegre, elkezdek futni Kris után. Hátranyújtja a kezét, hogy fogjam meg, én nem ellenkezek, megragadom és úgy futunk be a hotelba, ahol már bizonyára vár minket a főnökség.

- Annyeong haseyo. – meghajolnak előttünk, mi is így teszünk. Ez után valamit elkezdenek mondani nekünk, amit hol megértek, hol nem, de igazából fogalmam sincs miről motyog nekünk a hotel tulajdonosa. Megkérdezem Krist diszkréten, hogy miről folyik a beszélgetés, de ő is csak vállat rándít rá, és azt válaszolja, hogy semmi érdekes. Miután végre befejezték a tárgyalást, felvezetnek minket a szobáinkba. Természetesen Kris lefoglal nekünk egy szobát, ami csak a miénk lesz. Titkon örülök neki, hogy ilyen kettes szobák vannak, és nem egy pakkban lesz az egész csapat.

- Huh, milyen szép a kilátás. – megyek oda az ablakhoz. – Azt figyeld. – mutatok le a hotel elé. – Ezek mind a mi rajongóink.

- Sose hittem volna, hogy idáig eljutunk.

Ahogy végignézek a rengeteg tini lányon, elérzékenyülök, én se hittem volna, hogy ennyire szeretni fognak minket. Főleg nem engem. Sose tartottam magam nagyra, nem szeretem magam, viszont mióta megismertem Krist, megváltoztatta a véleményem. Már elfogadtam magam, és sokan cukinak is tartanak, bár ezt a címet szeretném lecserélni egy szexire. Meg akarom mutatni, hogy én nem csak cuki tudok lenni, hanem egy olyan férfi, aki után olvadhatnak a lányok. Ki akarok törni a Maknaek sorából.

- Kris, most érzem először, de azt hiszem, honvágyam van.

- Majd elmúlik, nyugi. Nekem is már sokszor volt honvágyam, de leküzdöttem. Hívd fel ommát, vagy tereld el a figyelmed mással. – én csak egyetlen egy dologgal tudnám elfelejteni ezt az egészet, és az Kris. Tudom, hogy nem szabadna ilyenekre gondolnom, de már oly régóta vonz vastag, pici ajka, úgy megízlelném. Megint őt figyelem, ahogy szájába teszi a vizes palackot és nagyokat kortyol a jéghideg vízből. Nyelek egy nagyot. – Te is kérsz? – nyújtja át. Elveszem tőle, és beleiszok. Kiiszom az egészet, majd lerakom az üres üveget a komódra.

- Én elmegyek fürödni, ha nem gond. Hamarosan vacsora.

- Okés. Azt hiszem nekem se ártana lezuhanyozni.

- Gyere velem. – először vonakodok a dologtól. – Na, gyere! Ne félj, nem fognak minket buzinak tartani ez miatt. – neveti el magát, bár erről szó sincs. Nem azért nem akarok vele fürödni, mert esetleg azt gondolnák, hogy a másik nem után érdeklődnék, hanem arról, hogy ha meglátnám Krist meztelenül, valószínűleg nem tudnám magam visszafogni. Épp elég az is, amikor az öltözőben egy szál alsógatyában flangál.

 Mély levegőt veszek és belépek a fürdőbe. Az hatalmasabb, mint gondoltam. Elámulok a minden féle szerkentyűktől, a zuhanykabin egyenesen óriási. Még iPod is van benne. Amint megnyomom, egy csomó mai slágert ad fel, és azok közül is kiválasztom az egyik kedvencemet.

- Ó, ez jó. – elkezdünk önfeledten szórakozni. Énekelünk és közben Kris nekiesik a vetkőzésnek. Miután már egy ruha se maradt rajta, megpróbálok nem oda nézni, de hát nem tudom megállni, hogy egy pillantást ne vegyek rá. – Na, mi van? Nehogy már csak én legyek pucér. – odajön, és szó szerint letépi rólam a felsőt. Megijedek hatalmas erejétől, összerezzenek. – Nyugi, nem bántalak. – rátapad puha ajkaival az enyémre. Váratlanul ér ez a hevesség, hisz azt hittem eddig, hogy még sose gondolt rám…úgy. Nyelvével a szám falát kezdi csiklandozni, bebocsátást engedek neki. Mikor összeérnek nyelveink, olyan bizsergés járja át testem, hogy teljesen lebénít. Derekamnál fogva közelebb húz magához, így jobban érzem teste melegét. Nyelvünk egyre gyorsabban mozog, attól félek, hogy összegabalyodunk. Hirtelen megáll, egy cuppanós hanggal kiszáll a számból. Végignéz rajtam, lerántja rólam a nadrágot és vele együtt az alsómat is. Megragad a karomnál fogva és bevezet a zuhanyfülkébe. Meleg vizet enged a zuhanyrózsából, belök alá, amitől csurom víz leszek. A forró víz égeti a bőrömet, Krist kérem, hogy engedjen kicsit hidegebbet. Elfordítja a csapot, végre kellemes a víz hőmérséklete. Megsimogatja arcomat, majd tusfürdőt nyom a kezébe. Először a mellkasomat keni be habbal, aztán szépen lassan lejjebb is. Amikor a fenekemet mossa, olyan közel húz magához, hogy nemi szerveink összeérnek. Végigfut rajtam a hideg az érintésére, érzem, ahogy a férfiasságom az egekbe szökik. Ekkor Kris széles mosolyával lenéz rá és megragadja. Elkezdi mosni, végül már annyira beleéli magát a dologba, hogy nem akarja elengedni. Addig húzogatja, míg fel nem sóhajtok. Rettentő mocskosnak érzem magam, félek, hogy mi lesz akkor, ha ezt megtudják mások is. Nem marad időm ezen filózni, mert hátra csapom a fejem, elélvezek. Előttem egy sárkány lebeg és egy panda. Olyanok együtt, mint két erős páros.

Egy meleg érintést érzek a vállamon. Átpördít a másik oldalamra, így háttal vagyok Krisnek. Mikor leesik, mit akar most tenni, arcomat a kezeimbe temetem és várom a percet, hogy megérezzem magamban a botot. Nekitámaszkodok a zuhany oldalának, Kris széttárja a hátsó felem, hogy megtalálja a lukam és belém rakja a makkját. Megfeszülök, de rájövök, hogy ez így nem lesz jó, csak még jobban fájni fog. Ellazulok, fujtatok párat, és akkor Kris még beljebb nyomja. Nem bírom, felordítok, fájdalmasan.

- Csss… Te se akarsz lebukni, igaz? – leheli a fülembe, majd egy forró csókot nyom a vállamra. Megremegnek lábaim. Hát persze, hogy nem. Ellazítom magam újból, Kris pedig mozogni kezd bennem. Miután már kitágultam valamennyire, élvezetesebb lesz, de addig még végigszenvedtem hét percet. – Gyorsíthatok egy kicsit pandám? – csak bólintok egyet és ráharapok az alsó ajkamra. Kris egyre merevebb lesz, és akkor, mint egy csapásként ér forró nedve. Egyet lök még rajtam aztán kiszáll belőlem. Én azonnal felé fordulok, még le is spricckálja a hasamat az anyagával. Egy csókot nyomok az ajkára.

Lemosom magamról a nedvét és együtt kiszállunk a kabinból.

- Ne haragudj Tao. Én ne…

- Nyugodj meg sárkányom, élveztem.

- Hé, srácok, megjöttünk. Hol vagytok? – ordít be Chen.

- A fürdőbe, egy perc és jövünk. – szól ki Kris. Odadob nekem egy törcsit, amit magam köré tekerek. – Ez a mi titkunk. – kacsint rám.

Kimegyünk együtt és úgy teszünk, mintha semmi se történt volna.