Broken Boat [Bang Yongguk from B.A.P]
12:40
Az
élet kifürkészhetetlen. Születhetsz rossz helyen, rossz időben, vagy felnőhetsz
rendes körülmények között is, szép életet élve, majd egy nap rájössz, hogy rossz
helyen voltál rossz időben.
Abszurdul hangzik. Vajon melyik lehet a jobb? Egyből belecsöppenni a
szituációba és abban nevelkedni, vagy normális életet élni és megvárni, míg
arcon csap a valóság? Valószínűleg ebben nevelkedni jobb, végülis masszívabbá
válsz, bár nem tudnám elképzelni a gyerekkoromat ily módon.
Pedig mennyi szennyezett kezű kölyök szaladgál odakint. Előbb tanulnak
meg lopni, mint olvasni. Én lopni nem tudok, csak olvasni. Mostani helyzetemben
bár fordítva lenne, de nekem ezt adta a gép. Jó gyerek voltam… vagyok. Csak
mások akarják velem elhitetni, hogy rossz vagyok. Én hülye! Már kezdek bedőlni
nekik.
Szóval
jó gyerek vagyok. Jó szülők neveltek, átlagos életet éltünk. Volt néhány
barátom is, meg minden, de azok a jobb fajták. Például soha nem drogoztam.
Alkoholt fogyasztottam, de az más. Tízen pár évesen ki ne inna már?
Most
töltöttem be a huszonötödik életévemet. Vagyis pár hete. Már 5 kerek éve itt
rohadok. Hihetetlen.
Hogy hol?
Jelenleg a kivégzési soron.
És miért?
Mert jó gyerek vagyok.
Harmadik
nap. 5. év 3. hét
Törött hajó. Megint ezt olvastam. Ez a könyv
csodálatos alkotás. Negyedszerre olvasom ki.
Ma reggel kását kaptam. Azt mondták, hogy
megnézhetem este a teli Holdat is. Ezt kívántam csak. Az utolsó kívánságom ez
volt.
Becsuktam
a naplót és kézbe vettem ismételten a Törött hajót, amit kinyitottam a 238-239.
oldalon, pontosan ott, ahol tartottam. Épp csak elolvastam az első mondatot (A
hullámok egyre erősödtek…), amikor léptek zaját hallottam odakintről. Ez Jeff
volt, az afroamerikai őr. Ő jár a leghatározottabban.
Egyre közeledett, míg már annyira közel járt, hogy az árnyéka besurrant a
szobába az ajtó alatti résen. Árnyéka egyenest felém fordult, majd kulcszörgés
kíséretében kinyitotta a vaskos fém ajtót.
- Látogatója jött! – szólt rekedt, mély
hangján, azzal elővette a bilincsét, amit könnyedén rácsattintott a csuklómra.
Jeff sosem kímélt. Az ujjaim percekkel később már zsibbadtak.
Kíséretében egy csomó elektromos kapun áthaladva végre átjutottunk a D
épületbe, ahol vannak a kihallgató szobák. - Hát
persze! Ha valódi vendégem érkezett volna, akkor egyenest az A-ba vittek volna.
De valódi vendégem már nem volt úgy… talán 4 hónapja. Vagy több. A naplóm tudja
a választ, de az a cellában maradt.
- Ki jött? – kérdeztem Jefftől. Igazából
nem érdekelt a válasza. A kérdést se akartam feltenni, de most jól esett
feltenni.
- Meglepi – válaszolta. Egy fikarcnyi érzelem
se mutatkozott az arcán, így egész groteszk volt a válasza, de elfogadtam.
Amúgy se akartam tudni előre. Indokolatlan kérdésre indokolatlan válasz.
Megelégedtem vele.
A kihallgató
előtt megálltunk, csakhogy Jeff ismét elmondja a fő szabályokat, amiket már
minden itt lakó kívülről fújt.
1.
Nincs érintkezés.
2.
Nem vehetsz át tárgyakat és nem
adhatsz át semmit.
3.
Nincs sugdolózás
Ezt követően jött a tájékoztató, miszerint
a kihallgatásról videó és hangfelvétel is készül és őrizzük meg a nyugalmunkat,
különben következményei lehetnek a tetteinknek.
Az
utolsó résznél akarva-akaratlanul kicsúszott egy felhorkanás. Nekem már mi
veszíteni valóm lenne? Még 4 nap, és vége az életemnek.
Jeff nem jutalmazta „jó hangulatomat”, sőt, szúrós tekintetével el is
vette azt.
Kinyitotta az ajtót, majd előre engedett.
A protokoll szerint egy, a földbe fúrt lánchoz csatolta a bilincsemet aztán
egyedül hagyott. Olykor bent szokott maradni egy fegyveres őr, de ezúttal nem
volt senki a sarokban, amit furcsálltam is kissé.
Az
üvegnek háttal voltam ültetve, így amikor meghallottam a kapu jellegzetes
sípoló hangját, elgondolkodtam, hogy engedjek-e a kíváncsiságomnak és kinézzek
az ablakon, vagy higgadtan várjam meg, míg leültetik velem szembe a jövevényt.
Az utóbbi mellett döntöttem, nem akartam mutatni a frusztráltság egy csepp
jelét sem.
Így
vártam. Kicsit türelmesen, mégis türelmetlenül.
Kinyílt mögöttem az ajtó. Lágy, női sóhajt észleltem érkezni mögülem,
melyet egy érdes, férfi hang követett. Csak annyit mondott: „Rendben”.
A
zár hangosan a helyére kattant, majd csak azután haladt el mellettem a
bizonyára női nemű ember. Csak akkor néztem már rá, miután leült velem szembe.
Ő is barnább bőrű volt, rövidebb, állig érő hajjal, kellemes, mégis kemény
tekintettel. A megrendíthetetlen szerepét próbálta magára húzni. Vagy talán
tényleg az is volt. Nem tudhattam, még nem találkoztam vele.
A
férfi továbbra se mutatta meg magát, de nem akartam hátrafordulni, hogy
megnézhessem magamnak. Ki akartam őt zárni, mintha itt se lenne.
A
nő eközben összekulcsolt kezét az asztalra helyezte és egyenest belenézett a
szemembe félelmet nem ismerően.
- Dr. Tara Lewis vagyok az FBI
viselkedéskutató csoportjától. Gondolom sejti, hogy miért is kerestük fel Önt,
Mr. Bang.
Mielőtt válaszoltam volna, átgondoltam a helyzetemet. Továbbra is az
igazat akarom vallani, igen.
- Nem én tettem.
- Nem. Értem. És vele mi a helyzet? – Elővett
egy borítékot, amit eddig az asztal alatt rejtegetett, az ölében. Felnyitotta
és elém rakott egy kinyomtatott képet.
Lenéztem, de abban a pillanatban be is hunytam a szememet. Hideg,
sikoly, fényvillanás, vér. Ki kellett nyitnom újra, de az asztalra már nem
néztem.
- Nem én voltam.
- Ezt már tudjuk Mr. Bang. Nem maga volt.
De akkor ki tette? – tette fel a kérdést. Éreztem benne a vádaskodást. Tudtam
mire megy ki ez az egész és kezdtem kicsit zaklatottá válni.
Egy újabb gyilkosság, amit rám akarnak
kenni.
- Nem tudom – mondtam őszintén.
- Akkor hadd segítsek egy kicsit. – Tara állkapcsa
megfeszült. Kieresztett egy fáradt sóhajt, majd előre dőlt. A könyökére
helyezte teste súlyát. – A képen látható lány Keira Mason, 20 éves. Éppen a
kollégiumhoz tartott, amikor valaki rátámadt. A testét a szökőkútba helyezték
el. Fojtogatás nyoma a nyakon, késszúrás a hasán… - sorolta.
- Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni! –
pattantam fel a székből és erősen rácsaptam ököllel az asztalra. – Értsék meg,
hogy nem én öltem meg Jennifer-t! Ehhez a lányhoz meg még annyira sincs közöm! –
szinte már üvöltöttem. – Itt ülök ebbe a kibaszott börtönbe 5 éve, a halálomat
várva, ártatlanul!
Eddig a pontig soha nem jutottam el. Mindig is tudtam, hogy ártatlan
vagyok, és hogy hamarosan meghalok, de nem volt még soha egészen idáig reális
az egész. Annyira el akartam hinni, hogy talán nem is igaz, hogy már tényleg
elhittem.
Férfi létemre kiszökött egy könnycsepp, amit majd 5 éven át tartogattam.
Tara hátradőlt a székében, összeráncolta
homlokát és a sarokba bámult. Hallottam, ahogy kattognak az agykerekei. Végül
illedelmesen szünetet kért és a társával együtt elhagyták a szobát.
Csak akkor ültem vissza a székbe, miután
kimentek. Nem tudtam mit gondoljak. - Végre hisznek nekem? Vagy még mindig a
meghamisított bizonyítékokra próbálnak hagyatkozni? Hát nem látják, hogy a valódi gyilkos tette
ezt azzal az új áldozattal is? Hisz ő már 5 éve él úgy, hogy szabad. Úgy igazán
szabad. A tettest lecsukták… Az ártatlant.
Nem akartam újra látni, de ismételten Keirára pillantottam. Ezúttal
hosszabban néztem a képet és elemeztem a holttestet.
Tara zavart meg, aki visszatért eközben. Leült és várt. Talán arra, hogy
most én mondjak valamit.
- Ez a lány… Hasonlít Jenniferre – szinte elhalt
a hangom, ahogy megpróbáltam kiejteni a számon a nevét.
Tara bólintott.
- Tudja, Mr. Bang, arra gyanakodtunk, hogy
esetleg egy másolója akadt.
Szinte éreztem, hogy rossz úton járok, amikor egy kis reményt véltem
felfedezni arra, hogy kijuthatok innen élve.
- De… - kezdtem volna bele.
- De a boncoláskor valamire rábukkantunk.
Valami olyan részletre, ami talán kedvezhet Önnek is. Mi az FBI-tól vagyunk,
tudjuk, hogy soha nem volt rá döntő bizonyíték arra, hogy Ön tette volna, így
mi nem úgy kezeljük, mint egy elítéltet. Bennünk is ott volt a kétely, egészen
mostanáig.
- Tegyük fel, hogy hisznek az ártatlanságomban.
Mit fognak csinálni? – kezdtem kételkedni.
- Megkeressük a valódi gyilkost –
válaszolta Tara játszi könnyedséggel, mintha az olyan könnyű dolog lenne.
- 4 napom van hátra! – emeltem meg ismét a
hangomat.
- El is halaszthatjuk a kivégzést, van
hozzáférésünk ehhez.
- Jó, de mennyivel? 3 nappal? 1 héttel? És
mennyi idő megtalálni egy gyilkost? 1 hónap? Talán 2? Vagy kell hozzá még egy
ártatlan ember élete?
- Higgadjon le uram! Azért vagyunk itt,
hogy segítsünk Önnek. Még ma benyújtjuk a kérelmet a kivégzés időpontjának
elhalasztásával. A társaink pedig már nyomoznak az ügyben. Ki fogjuk hozni Önt
innen. – Ígéretet tett. Az ígéret szép szó. Kezdtem hinni ismételten.
Tara felállt és a társához lépett. Már éppen indultak volna ki az ajtón,
amikor eszembe jutott valami.
- Mi volt az a bizonyíték?
Néma csend.
- Egy üzenet – felelte Tara. – Még nem
kaptatok el.
Ötödik
nap 5. év 3. hét
Befejeztem a Törött hajót. Ismét. Ma reggel kenyér volt vajjal és
lekvárral. Még két nap van hátra. Tegnap Jenniferrel álmodtam. Hideg, sikoly,
fényvillanás, vér. Hideg, sikoly, fényvillanás, vér. vér. Vér. VÉR. Tara
megígérte. Azt mondta kivisz. Jennifer. Ha kijutok, meglátogatom a sírját és
viszek neki egy szál vörös rózsát. Azt mondta kivisznek innen. Még két nap…
- Yongguk? – lépett be a cellába egy
biztonsági őr.
- Igen? – sóhajtottam fel. Éppen a Törött hajót
olvastam.
- Nem halasztják el a kivégzését.
Bólintottam. Az őr magára hagyott.
2 nap. Ennyi maradt hát vissza. Bár hittem
Taranak, de az időpont közeledtével egyre bizonytalanabbá váltam. Nem is nagyon
szerettem rá gondolni. Inkább azon agyaltam, hogy mit egyek utoljára. Egy KFC
talán jól esne…
Hetedik
nap 5. év 4. hét.
Hétfő
Másik cellába kerültem. Eggyel közelebbibe a
kivégző teremhez. Az előző lakója meghalt. Ma reggelire müzlit kaptam és egy
almát. Finom volt. Ma találkozom Jenniferrel. Finom lesz a vacsora is.
Kinyílt az ajtó. Tara lépett be rajta.
- Megvan a fegyver, rajta pedig egy másik
újlenyomattal. Rá tudjuk bizonyítani másra a gyilkosságot. Ha még gyorsan
cselekszünk, megmenekülhet, Mr. Bang. Van esélye.
Nem
néztem rá. Olvastam tovább.
- Hallja?
- Nincs más választásom. Nem tudom
becsukni a fülemet.
- Meg tudjuk menteni az életét –
hangsúlyozta Tara.
- Már nem érdekel. Tudja, gondolkodtam.
Jenniferrel akarok találkozni inkább.
- De hát…
- Dr. Tara Lewis – felálltam az ágyból. –
Tudja, öt éve azért kerültem ide, mert egy olyan késsel ölték meg Jennifer-t, a
legjobb barátomat, melyen csak az én ujjlenyomatom volt. A kampuszon hagytam el
a bicskámat. November 10.-én este sétálgattam egyedül a parkban, amikor
meghallottam a sikolyt. A sikoly irányába eredtem és akkor a lámpaoszlop alatt
megláttam Jennifer vérbe fagyott testét. De nem én hívtam a 911-et, mert akkor
ért oda Jason is, aki azt hitte én tettem. Ez nem véletlen egybeesés. Ezt az
élet akarta így – megfogtam Tara vállát és elmosolyodtam. - Azt hiszem most is
az élet akarja úgy, hogy én távozzak, mint ahogy azt is, hogy rosszkor rossz
helyen legyek.
Hetedik
nap 5. év 4. hét
Finom volt a vacsora. Már csak 1 óra és
találkozunk. Remélem most szebb lesz a legutóbbi találkozásunknál. Hozom a
Törött hajót is. Tudod, a kedvenc könyvedet. Várom már.
Idegen
helyen, idegen kezekben a testem, kényelmetlenül kellene éreznem magam, de
hiszem, hogy ez nem a valóság. Az csak most fog kezdődni, ezután.
- Utolsó szó?
- Ártatlan vagyok. Én vagyok a Törött
hajó.
0 megjegyzés