A hideg padlón behúzzák magukat a lábujjaim. Már sehogy se tudom őket megvédeni a kihűlés elől. Veszedelmes egy tél ez.

     A kanapén ülve bámulom a kopár karácsonyfát. Kicsi, talán a derekamig se ér, s még annál is jelentéktelenebb. Ennek a lakásnak nincs szüksége ilyenre. Nem is a lakásnak… Sokkal inkább nekem.

     A fán kívül nincs is más dísz kipakolva. Üres minden egyes polc, asztal, szekrény. Üres, mint a legutolsó buszjárat egy munkanapon.

     Lehet, most jobban örülnék egy munkanapnak is. Nem mintha, nem kedvelném a karácsonyt…De mégis. Ez az idei nem úgy sül el, ahogy terveztem. Távol a szeretteimtől, magányosan, barátnő, és háziállat nélkül. A fa alatt csak egyetlen egy csomag van ünnepi köntösben. Egy igen aprócska. A tartalma nem titok előttem. Se a feladója. Még a címzettjét is ismerem. Ezért se vonz, hogy nekiessek a kibontásának.

     A címzett én vagyok. A feladója is.

Ezért érzem azt, hogy felesleges lenne kibontanom, miközben dísznek a fa alatt jobban funkcionál. Nem egy haszontárgy. Nem fogom hasznát venni soha. Én legalább is biztosan nem. Talán más.

  

      Leheletem akár a gomolygó füst, úgy szökken a levegőbe. Igen, még a lakásban is. A radiátorokat már rég nem üzemeltetem. Nem akarom. Egy ilyen hideg embernek tűrnie kell a mindennapos fázást.

Megérdemli... Megérdemlem.

    Magamra veszem a szövetkabátot, egy könnyed sálat tekerek nyakam köré, belebújok a bakancsomba, s elhagyom az otthont, melyet valójában nem tekintek annak. Egy otthon meleg. Az otthon az a hely, ahol a szeretteid várnak. Az otthon az, ahol a legjobban érzi magát az ember.

     Velem ez a három tényező még sosem történt meg ebben a lakásban. Ez inkább az a hely, ahová elmenekülök. Elmenekülök az én idegen testemtől, attól a fura személyiségtől, ami bennem lakozik. Ez az én depressziós zónám, ahová senkit nem engedek be.

     Az indok egyszerű. Megrémisztenék vele mindenkit. Senki nem tudja, hogy valójában milyen az igazi Huang ZiTao. Senki nem tud erről a személyről semmit. Még Ő maga sem.

     Nem tudom, hol a valódi helyem, hogy kik azok, akik kedvelnek, hogy mit kéne tennem. Tengődöm. Még így, karácsony éjjelén is. Sodor az ár, - ami az én esetemben most a hideg fuvallat, mely apró hópihéket helyez kabátomra - s az ismeretlen felé visz.

Ilyenkor nem is tudom, hová mehetnék. Egy olyan hely kell nekem, ahol nem érezhetem magamat egyedül. Egy olyan hely, ahol megtalálom az igazi Huang ZiTao-t, és végre kibonthatja az ajándékát, amit most is a markomban szorongatok.

    Szebb helye lenne a fa alatt. Még mindig. De egy fura érzet azt kívánta, hozzam magammal.

    Az utca üres, néma, mégis vidám fényekben úszik. Kényelmetlenül érint a hely hangulata. Egyáltalán nem nekem való. Túl ragyogó, túl zavaró a lelki állapotomnak, a magányomnak.

Minden ház ablakából szűrődik ki a sok, színes csillogás. Kivéve az üzletekből nem. Azok mind sötétek belül, csak a kirakat, a felszínük világos. Hasonlóak, mint én.

      Mindenki másnak a ragyogó arcomat mutatom, de természetesen egyik sem ismeri a sötét belsőt.

Addig jó.

    

      Egy kis kocsma ma éjszaka is szívesen látja a reménytelen eseteket. Biztosan nincs jobb dolga a pultosnak sem. Ő is magányos. Nincs kivel ünnepelje a szeretet ünnepét.

- Jó estét – libbenek be a melegen, tárt karokkal fogadó helyre.

- Önnek is - jegyzi meg búskomoran a pultos.

Kigombolom a kabátomat, s szépen, lassú léptekkel odadöcögök a korhadt fára hasonlító pulthoz.

- Mit adhatok? – kérdezi az idős, talán 60-as férfi. Ősz bajsza erősen takarja a felső ajkát. Hordó hasán pedig feszül a fehér kötény.

- Whiskyt – mondom határozottan.

Kitölti egy alacsony, kocka formájú pohárkába, s átpasszolja nekem.

- Egészségére.

Lehúzom a tömény piát, mely arcomat durva összeráncolásra kéri fel. A kaparó torkomat kénsavként marja szét, s mint a tüzes pokol, úgy landol a gyomromban.

- Kérek még egyet! – csapom az asztalra a poharat.

A férfi lecsavarja a kupakot, s nézi, ahogyan az aranyló ital megtölti az átlátszó poharat. Fel se tekint rám.

- Egy ilyen fiatal fiú egykén ezen a napon?

- Így igaz – válaszolom. Egy csepp bánat se tükröződik vissza szavaimból. Talán az alkohol elködösítette már a fájdalmat. Valamennyire.

- Nem szép dolog ez. Te neked nem szabadna egyedül lenned. Menj, keresd fel azt a lányt, és add át neki az ajándékod – bök a kis csomagra, ami most a pultot díszíti.

Félre érti a helyzetet a fickó.

- Ez nem egy lányé – suttogom.

- Talán… férfié? – puhatolózik óvatosan.

- Nem. Nem igazán.

- Hát?

- Ez az én ajándékom.

- És kitől kapta?

- Egy Huang ZiTao nevezetű fickótól - belekortyolok a piába. Ezúttal óvatosabban bánok vele, és csak apránként iszogatom.

- És miért nem bontja ki?

- Meg van rá az okom. Majd ha eljön az ideje, talán, de tudom, mit rejt.

- De meg sem akar róla bizonyosodni?

- Nem. Minek?

- Hát… csak… talán…

- Nem érdekel.

Tudom, hogy mostantól furán fog rám tekinteni a férfi. Ki azaz ember, akit ne érdekelne, hogy mit rejt egy titkos doboz tartalma?

Természetesen magamon kívül.

A fogadó ajtaja csilingel. Fel se tekintek, hogy ki az új vendég, csak annyit tudok, hogy ezzel elrontotta a meghitt, csak én, és a pultos hangulatot.

Közvetlen mellettem foglal helyet.

    Sálját letekeri nyakáról, s a puha, illatos anyaggal megcsapja véletlen az arcomat. Sőt, nem csapja meg. Megcirógatja. Az illatfelhő eléri a szaglószervemet, amely azt súgja, hogy ez egy nagyon kellemes női illat.

    Muszáj rá néznem.

Fiatal. Hosszú, barna hajjal rendelkezik, csinosan, és melegen van felöltözve. Karácsonyi feelingje van a teljes lényének. Még csak magányosnak sem mondhatom.

- Uram?! Egy csoki likőrt, ha lenne oly szíves.

Hangja simogató. A legszebb ária, melyet valaha hallottam.

    Visszafordulok, s a poharam aljára nézek.

Érzem a lány tekintetét rajtam. Érdeklődőnek látom. Tudom, hogy tudni akarja az okát annak, hogy miért itt tartózkodom. Őszintén vallom, hogy én is kíváncsi vagyok az ő sztorijára.

   

    A csoki likőrt kikapja. Ahogy legurítja, máris megérintenek apró ujjbegyei a vállamnál.

- Ne haragudj, de te miért tanyázol itt?

Hidegen rápillantok. Talán túl hidegen is.

- Nem akarok magyarázkodni.

A szemei pirosak. Biztosan sírt. De miért? Mi történt vele? Ki bántotta? Miért érdekel engem ennyire ez a lány?

- És te? – kérdem.

- Én sem magyarázkodom.

- Huang ZiTao – nyújtom neki balomat.

- _______ – adja a mancsát.

- Nincs kivel töltenem a karácsonyt.

- Ah, értem – bólint. Nem is faggat tovább, pedig biztosan tenne fel még jó sok kérdést.

- Te?

- Nem a legszebb karácsonyaim közé fog tartozni a mai. Ma kérte volna meg a barátom a kezemet… Végül közölte, hogy Ő ezt nem fogja tudni megtenni. Így végül én is egyedül töltöm az ünnepeket.

Megsajnálom.

- Szemétláda. Én nem tettem volna meg a helyébe. Aranyos lánynak tűnsz.

- Köszönöm. - Mosolya a csillagos eget is lehozza nekem. Elkápráztat.

Ujjaim megtapintják az ajándékom. Eszembe jut, hogy hol lenne a legtökéletesebb helye.

 - Figyelj csak, ezt odaadom neked –nyújtom át a kis, masnis csomagot.

- N-nekem? – remegő kezekkel nyúl az ajándék felé. – De hát…

- A címzett Huang Zitao. Igen, tudom. De nekem nem kell.

- Biztosan?

- Igen, biztosan.

- Miért?

- Mert ez a saját ajándékom magamnak. Nem kell. Jobb helyen lesz nálad.

Letépi a csomagolópapírt.

A kis doboz feltárja ezüstös külsejét, amelyen kicsi virágok pompáznak.

- Nyisd csak ki – utasítom.

Káprázattal bontja szét az ékszeres dobozt.

És igen, ott van benne.

- Ez… Ez gyönyörű, de Zitao, nem fogadhatom el, hisz nem is ismerlek.

- Nem, ne értsd félre. Én nem akarlak eljegyezni. Ez csak egy kis… Meglepetés szomorú lelkednek.

Pedig valójában eljegyzési gyűrűnek szántam. Az ok, amiért a címzett én vagyok, az azért van, mert nincs meg a feleségem neve. Nem ismerem a feleségemet, viszont nekem kell majd átadnom neki ezt a gyűrűt, így én fogom majd először a kezembe a csomagot.

Egyáltalán nem logikus, amit műveltem, de mégis, ez az én fura gondolatom volt. Meg kellett tennem. S most, egy csodálatos lány életét pezsdítettem fel ezzel a gyűrűvel, ami jelentéktelenné vált abban a percben, ahogy átnyújtottam neki, s csak remélem, hogy egy nap visszanyeri az értelmét. Hogy egy nap majd _______ lesz a feleségem.

- Köszönöm szépen.

- Ugyan nincs… - egy apró, gyengéd, simogató, meleg, selymes csók csattan sápadt arcomon, ami teljesen felforrósít. Szívemet átjárja a szeretet. Érzem, hogy soha többet nem leszek magányos, hogy nem lesz több unalmas, hideg karácsony -…mit.

Mert az igazi Huang Zitao meglelte önmagát. 

Kedves Te!

Dér és fagy.

    Ez fogad kora reggel, amikor kilépek a meleg otthonból. Mégis izgatottan vetem bele magamat a hidegbe, mert belülről valami fűt. Erősen.

A hideg járda pillanatok alatt áthűti a lábujjaimat, de én mégis kisiettem...Megint. Miattad.

A régi megszokástól eltérően most már korábban is kelek egy jó ideje. Fárasztó. Ahogyan az is, hogy szüntelen rád gondolok. Csak rád.

    Amikor alszom, megjelensz az álmaimban, és olyanokat művelünk együtt, amiket nem ám, hogy a közeljövőben, de még a távoliban se fogunk megtenni.

Amikor eszem, arra gondolok, hogy milyen jó is lenne, ha együtt falatoznánk az általunk elkészített ételből.

Amikor fekszem, azt kívánom, bárcsak mellettem lennél, s mellkasodra hajthatnám a szerelemtől elködösült kútfőmet.

     NEM HAGYSZ OKOSODNI!

Akárhányszor szeretném figyelmesen végigkövetni a tanórát, te nem engeded! Tudod milyen szörnyű, hogy arra eszmélek fel, hogy megint lemaradtam úgy 3-4 sorral a többiektől?

És amikor már az sem érdekel, hogy átnézzem beadás előtt a dolgozatot, csak egyenest bambulok a semmibe, miközben agyam már egy teljesen más világba sodort? És amikor a kérdések jelentéktelen mondatokká válnak, s nem tudsz rájuk választ adni?

Utállak!

Nem. Nem utállak... Én kedvellek.  

    A buszmegálló üres nélküled. Én minden reggel ott vagyok és várok. Várok arra, hogy jöjjön a távolsági busz, amely minden pillanatban egyre csökkenti a köztünk lévő távolságot.

Pontosan tudom már, hogy mikor ér be az első járat, és ha nem szállsz le róla, reménykedem, hogy majd a következővel megteszed. Ha azzal sem, tudom mi a teendőm, de ekkor már csalódott vagyok.

Felszállok a helyi buszra, s az iskola felé veszem az irányt.

Első megálló. A szegény gyerekek felszállnak, s tolongva foglalnak helyet az üléseken.

Második megálló. A közlekedési eszköz begördül a megállóba, s te ott állsz. Bőszen tüdőzöd a rákkeltő pálca utolsó slukkjait, majd egy könnyed mozdulattal a nedves, nyálkás betonra ejted a parázsló dohányt. A tűz a víz érintkezésével azonnal kialszik. Nem úgy, mint én. Te vagy a jéghideg víz, ami rám zúdul abban a percben, ahogyan meglátlak, s én, mint a főnix madár, lángra lobbanok, hogy újjá születhessek a jelenlétedben.

    Egyetlen pillantás a válaszod tengerkék ékköveiddel az én fürkésző tekintetemre. Egyetlen egy, amit a nap 23 óra és 59 percében be kell osztanom.

   Te hátra mész, én elől maradok, s csendben magam elé meredve, fülemen a fejhallgatóval elmerülök a zene hallgatásába. Annak a zenének a hallgatásába, amiről mindig te jutsz eszembe. Az a szám, aminek a szövege a vágyaimat taglalja. Ez a szám az okozója annak, hogy akárhányszor rád sandítok, elpirulok. Elpirulok, mert rád vágyom. Csak rád. És eszembe jutnak az álmaim. A nedves álmaim, amelyekben eggyé válunk. Azok, amikben nem csak egy csók erejéig forrunk össze.

    És szomorúan hagyom el a buszt. Keserűen, mert tudom, hogy te tovább mész az ismeretlen célod felé, én pedig sínylődöm, mert alig láthattalak, mert megint csak egy buszmegállónyi utat tettünk meg együtt, holott lehetne az három is, s mert megint nem tudtam meg rólad többet.

    Mert valójában nem tudok rólad semmit. Semmit az égvilágon, azon kívül, hogy kora reggel mik a szokásaid, s hogy honnan jössz.

   Nem tudom a neved, az életkorod, a hangod színét, a kedvenc számodat, hogy kik a barátaid, hogy melyik iskolába jársz. Siralmas kilátás.

    Mégis, én ki akarok lábalni ebből az állapotból. Nem érdekel a becsületem, az sem, hogy talán túlontúl elszánt vagyok, mert Te vagy azaz ember, aki miatt még az álmaimról is képes lennék lemondani. Mert Te vagy az új álmom.

    Bennem van a tartás. Az a fajta, amelyik visszahúz, amelyik fél közeledni, amelyik azt mondja, hogy ha te majd akarsz tőlem valamit, lépsz. Ez sosem fog megtörténni. Érzem, tudom, és fáj az igazság, de tisztában vagyok vele, hogy számodra én csak egy ember vagyok a sok közül, ugyanolyan átlagos, ugyanolyan semleges, mint a többi. Csak azt nem tudod, hogy én belül mennyire is más vagyok. Hogy mennyire jobban akarlak, mint bármelyik másik fiatal nő ezen a Földön.

    Én ki vagyok éhezve a szeretetre, de csakis arra, amit te nyújthatnál nekem.

Miért nem kapom meg? Mond, miért? Miért nem jár már ki ez nekem? Hol marad a sok jótett utáni főnyeremény? Vagy mégsem voltam olyan jó? Létezik egyáltalán főnyeremény? Te biztosan az lennél... Nekem mindenképpen.

   Meddig leszek képes rád várni? Talán örök időkig. Talán egyszer megszakad a folyamat, amelyet nap, mint nap űzünk, amikor kora reggelenként együtt vegyülünk bele a szürke tömegbe. Talán kopni fognak a vágyak, ha már nem látlak többet. De az életemre esküszöm, hogy az a nap lesz a kis világom legszomorúbb napja.

    Mióta vagy, semmi sem egyszerű. Nélküled viszont unalmas lenne a könnyedség. Te teszed komplikálttá az egészet, s ez tetszik. Fogalmam sincs, hogy miért, de tetszik.

Szívem mélyén már ott hervad a szó, csak azt várja, hogy kikívánkozzon, még ha lehet, sosem hagyja el ajkaimat keserédes hangzása… Szeretlek. Ennyit mondok neked.

Sok szeretettel:

A Te valakid.

(Megjegyzés: Ez az a szám:) 

     Már egy hete folyamatosan dolgozom a konyhában. Pár napon belül eljön a vizsgám, és tökéletesítenem kell az eperkrémes habcsók tortámon, mert az istenért sem akar a habcsók tökéletes állagúvá válni.

   Többszöri próbálkozás után kezdtem feladni, de olyankor Jin megjelent mögöttem, és elmagyarázott ezt-azt, majd pár biztató szóval otthagyott egymagam a tűzhelynél.

   Ez a nyolcadik nap, hogy újra sütöm a ropogós epres habcsókokat.

Kora reggel izgatottan szaladtam le a boltba, és vásároltam meg ugyanazokat a termékeket, melyekre már egy kisebb vagyont pazaroltam ebben az egy hétben. A friss epret a szokásos helyen szereztem be, vagyis a kis kertemből, melyet a teraszomon tartok. A habhoz és a tésztához valókat pedig a helyi kisboltban vettem meg.

  - Jó reggelt - köszöntöm a pénztárost.

- Magának is. Húha, csak nem megint a tortát próbálgatja?

- De, sajnos. Már kezd kicsit elegem lenni belőle.

- Meghiszem azt kedvesem. Nagyon remélem, hogy sikerül letenned a cukrászatit - mosolyog rám az idős hölgy.

- Én is. Bár biztos idegesebb leszek, amikor majd ott kell megsütnöm az egészet.

- Ne gondolj arra, hogy kik vesznek körül. Biztos lehetsz benne, hogyha azt képzeled, otthon vagy, és ott sütögetsz, nem fogsz kapkodni.

- Megfogadom - viszonzom kedvességét, s a visszajárót nem is engedem, hogy odaadja.

- Ugyan már lányom, tedd csak el. Szükséged lesz rá akkor, ha majd nyitsz egy saját üzletet.

- Addig még sok víz fog lefolyni a Han-folyón - legyintek kuncogva. - Nekem viszont most sietnem kell, mert a fél napom megint rá fog menni erre a tortára. Viszontlátásra.

- Sok sikert a vizsgán. Mikor is lesz?

- Holnapután. Lehet, még holnap benézek. És köszönöm! - kiáltom már az ajtóból.

-  Rendben. Én viszont látom.

   Jókedvűen, szinte szökkenve térek vissza a házhoz.

A második emeleten tartottam, amikor a lépcsőházban összefutottam Jinnel.

- Szia. Hát te? Megint a tortát sütöd?

- Igen.

- Nagyon édes tőled, hogy ellátsz édességgel, de már kezdem kicsit unni ezt az epres habcsóktortát.

- Hidd el, már én sem szívesen eszem meg. Sőt. Mondhatni undorodom tőle. Amúgy te hova indultál?

- Ja, csak a kocsiban hagytam a mobilomat tegnap éjszaka, de lényegtelen. Inkább segítek felvinni a szatyrokat - felkapja mind a 3 zacskót.

- Ne vigyek egyet? - kérdem.

- Nem kell. Elbírom.

Felcaplatunk a hatodikra, de már látom Jinen, hogy szívesen szabadul a nehéz súlyok terhe alól.

Előkeresi a lakáskulcsát zsebéből, s kinyitja az ajtót.

Előre enged udvariasan, majd utánam hozza a három zacsit, amit a konyhapultra felrak.

- Ha nem gond, én most elmegyek fürödni, mert hajnalban, amikor hazaértem, már nem volt túl sok erőm, és téged se akartalak felkelteni.

- Nem baj, dehogy. Amúgy milyen volt az este?

- Uh, ütős. A fiúk felöntöttek a garatra és csajozgattak. Mondjuk én inkább fogtam magam, és leültem a bárhoz, míg ezek tomboltak a VIP szektorban. Nem volt hangulatom sem a tánchoz, sem a csajozáshoz.

- Hm. Hát hogyhogy?

- Nem tudom. Na, tíz perc, és ha gondolod, megint segítek.

- Köszönöm, de egymagam kell, hogy elkészítsem.

- Ahogy akarod.

      Kipakolom a szatyrok tartalmát. Csendben elolvasom a receptet századszorra is és memorizálom a lépéseket. Kezemet tördelve visszamondom magamban, de megint belekavarodom. Az asztalra csapom a kinyomtatott lapot, felállok, és nekilátok az előkészületeknek, mondván, talán gyakorlatban jobban meg tudom jegyezni a lépéseket.

A keverőtálat előkotrom a mosogatóból, a spájzból pedig kihozom a robotgépet.

- Tehát a 3 darab tojásnak a fehérjét szépen felverjük robotgéppel - emlékeztetem magamat a recept legelső lépésére.

A tojásokat feltöröm, és külön választom a sárgáját és a fehérjét. A gépet a tálba helyezem és az első fokozatra állítom.

A fehérjét addig verjük, míg az kicsit el nem kezd habosodni. Kanalanként hozzáadjuk a 20 dkg porcukrot.

- És addig verjük, míg kemény nem lesz - mondom ki hangosan a gondolatomat.

- Mit versz keményre? - kérdezi mögülem a lakótársam, Jin. Hangja igen pajzánul csengett.

- A habot. Te perverz állat!

- Mondtam valami mocskosat is? Te vagy az - érzem jelenlétét a hátam mögött. Egészen közelről.

Csípőmre helyezi kezeit, állát vállamra rakja, hogy nézhesse, amit csinálok.

A robotgép kapcsolóján megcsúszik az ujjam, és maximum sebességre állítom véletlenül, mire a kemény hab szanaszét fröccsen.

A legtöbb természetesen az arcunkra kerül.

- Hát ehhez valami frenetikus tehetség szükséges - átveszi tőlem az elszabadult habverőt és egy mozdulattal lekapcsolja.

Ránézek, mire tudatosul bennem, hogy az egész lényén csak egy szál törölköző van. Felső teste teljesen fedetlen. Arca és hosszú nyaka pedig csupa hab.

- Bocsánat. De Jin, mit beszéltünk meg pontosan egy éve, amikor beköltöztél? Hogy nem mászkálunk meztelenül a lakásban.

- Nem vagyok meztelen. Van rajtam törcsi.

- Az nem jelent semmit. Menj, és öltözz föl.

- Inkább megyek, és megfürdök még egyszer, mert tiszta hab vagyok.

- Várj, inkább letörlöm. Annyira nem jutott sok rád.

Megfogom a konyharuhát.

Mivel Jin majdnem egy fejjel magasabb nálam, ezért lábujjhegyre ágaskodom. Vállára helyezem tenyeremet, hogy kapaszkodjak benne, míg letisztogatom.

- Csukd be a szemed - utasítom.

Kitörlöm alóla is a fehér krémet.

- Készen vagyok? - kérdezi.

- Nem, még a nyakadon is van.

- Várj egy percet - még mielőtt letörölhettem volna a krémet, megragadta csuklómat, megállítva a folyamattal.

- Mi az?

Ahelyett, hogy válaszolt volna, megnyalta az arcomat.

- Finom lett - állapítja meg.

- Jin! - idegesen rávágok a mellkasára. - Mit művelsz?

- Csak megkóstoltam.

Leszed a vállamról egy kis adagot.

- Kóstold meg - nyújtja mutatóujját.

- Dehogy kóstolom - ellenkezem, de ő lazán belenyomja számba mutatóujját. - Mmm! – kirántom mérgesen.

- Na? Szerintem finom. Kérsz még? Tele van az egész arcod.

- Nem kérek. És most kérlek, hagyj magamra. Dolgom van!

Megragadja derekamat és magához húz. Izmos mellkasához szorít. Sötétbarna íriszeit belemélyeszti enyéimbe.

- Segítek szívesen.

- Nem kell, már mondtam - próbálom megőrizni hidegvérűségemet, de tetőtől talpig elpirulok. Jin sosem váltott ki belőlem érzéseket, de most teljességgel megsemmisültem. Ennyire férfiasnak még életemben nem láttam.

Húsos ajkai szinte hívogatnak, hogy: tessék beleharapni, azért vannak.

- Ne kellesd magad. Hidd el, ketten ügyesebbek leszünk - suttogja, miközben szája egyre közelebb kerül hozzám.

Gyengéden megérinti puhasága nedves ajkamat, de szinte alig súrolja.

- Miért teszed ezt Jin? – távolodom.

- Most hallgass és figyelj!

Reakcióidőt se hagy. Gyorsan csökken a távolság, s már csak egy leheletnyi rés van ajkaink közt, amikor megáll. Vár. Vár arra, hogy én csókoljam meg.

- Nem Jin, ez nekem nem fog menni - suttogom, de nem tágítok mellőle. Továbbra is szájára lehelem a szavakat.

Talán mert én is akarom? Akkor mégis mi fog vissza?

- Te is tudod, hogy nem foglak hagyni addig - megragadja szorosan csuklóimat, melyek eddig nedves mellkasán pihentek.

- Miért teszed ezt? - kérdezem kétségbeesetten.

- Mert irtózatosan kívánlak - kicsit megrántott, mire ajkaink összeértek.

        Nyelvével megpöckölte felső párnámat, fogait belemélyesztette, s húzni kezdte maga felé.

Kiszökött az első nyögésem, melyet a fájdalom okozott. Nem bírtam magamba elfojtani, mert olyan erősen összecsípte, hogy letépett egy kis hámréteget és vérezni kezdtem.

        A vereslő cseppeket gondosan lenyalta róla, s gyengéden kitátott számba helyezte nyelvét. Szinte azonnal megéreztem édes nyálának és a vér vasas ízének egyvelegét. Először érdekesnek találtam ezt a kombót, de minél többet éreztem, annál jobban tetszett ez az újfajta íz világ.

       Jin durván, erőszakosan tuszkolta át nyelvét, de én próbálkoztam lelassítani. Egy perc után végre átvette azt a tempót, melyet én diktáltam, így már lassabb sziluettet jártak ízlelőszerveink. Puha, sikamlós szerve körkörösen mozgott nyelvem körül, majd átváltott egy másféle változatra. Nyelveink egymáson csúsztak végig, ízlelőbimbóink dörzsölték a másikét.

     Eközben Jin eleresztette csuklóimat. De már nem voltam képes ellökni magamtól.

Tetszik az egész, amit velem művel, sőt, többet akarok. Nem jellemző rám ez a viselkedés, mégis kiváltotta belőlem. Így hát hagyom, hadd csinálja továbbra azt, amit szeretne.

      Karjaimat átvetem vállain, és tarkóján összefonom ujjaimat. Alkaromra valami habos jellegű krém kenődik. Ekkor döbbenek rá, hogy Jin nyaka még tiszta habos. Megragadom az alkalmat, s kilököm nyelvét számból, hogy aztán hosszú nyakát vehessem birtokba.

      Elsőként kiálló ádámcsutkáját veszem kezelésbe. Teljesen bekapom, s szopogatni kezdem, míg nyelvemmel lenyalogatom róla a könnyed, cukros fehérséget.

Jin hangos sóhajokkal fejezi ki tetszését, melyeket hátravetett fejjel ad ki magából, s ezzel nagyobb hozzáférhetőséget biztosít bársonyos bőréhez.

     Miután a csutkájáról teljesen eltávolítottam az édességet, állkapcsára vezetem nyelvem hegyét. Még a fülcimpájáról is lenyalom, és így maradéktalanul megtisztítottam testét minden ragacsos finomságtól.

      Még mielőtt bármit is tennék, ő megelőzve engem, szintén rávetemedik a nyakamra. Egy forró sóhajt pihegek fülébe, majd egy kicsit lejjebb csúszok, mert a nagy kényeztetésben berogynak lábaim, így Jin vállán pihentetem tovább fejemet és vastag, nyaki vénájára lehelem forró lélegzetemet.

Ebben a testpozícióban jól láthatóan kidudorodik az én vénám is, melyen SeokJin végig dörzsöli ízlelőbimbóit.

    Ezután újra visszatér csupa habos szájjal az ajkaimra. Cukros, émelyítően finom nyála lázba hoz.

Ekkor végre kezei is lejjebb csúsznak a csípőmről. Belemarkol fenekembe, s szétfeszíti azokat. Ezt a mozdulatot többször és egyre keményebben ismétli meg. Miután az ötödik alkalommal kicsúszott a markából ülepem, újra meg akarja őket ragadni, de véletlenül túl mélyre helyezi hosszú ujjait, s megtapintja vele legintimebb részemet a feszülős cicanadrágomon keresztül.

Felnyitom pilláimat, hogy lássam reakcióját. Még az ízlelőszerveink mozgása is leáll, csak egymást bámuljuk kikerekedett szemekkel. Jin arcán mintha egy kis pír jelenne meg, ami hamar el is illan. Megnő az önbizalma és folytatja a motozást. A szűk nacin keresztül belemélyeszti ujja begyét nyílásomba s végig húzza benne.

Belekuncogok szájába.

- Tetszik? - kérdezi, miután kiszáll szájnyílásomból.

Bólintok.

- Akkor gyere - újra megcsókol. Hosszasan tartja ajkait számon, s lassan megindulunk. Én hátrafelé lépkedem csukott szemmel, és Jin nyakába kapaszkodom. Teljesen megbízok benne, így még az sem zavar, hogy ő nem tart karjaiban. Sejtésem sincs, hogy miért nem fog, de nem akarom kinyitni szememet, had legyen meglepetés, pedig hallom, ahogy csörömpöl az edényekkel mellettem, és hogy a pult felé nyújtózkodik. Bár nem szakad el tőlem egy másodpercre se.

- És most bemegyünk a hálóba - suttogja mély, férfias hangján.

Lassú, biztos lépéseket teszek meg hátrafelé, de Jin irányít, mert teljesen elvesztettem érzékeimet. Nem tudom, merre is található a saját hálóm, vagy akár Jiné.

Végül nekinyom egy sötétbarna, vaskos ajtónak. Tehát az ő szobájába fogunk kikötni.

Lenyomja a kilincset, én pedig a súlyommal belököm az ajtót. Majdnem hátraesem, de időben kapcsolok, így még volt lehetőségem megkapaszkodni Jin oldalába.

- Megvagy nyuszi? - kérdezi hatalmas mosollyal az arcán.

- Igen.

- Akkor jó - nyom egy puszit homlokomra.

- Azokat minek hozod? - nézek a nagy tál habra, amit én vertem fel és a hatalmas kosár eperre.

- Hogy beédesítsem a napodat bébi.

Elakad a lélegzetem. Csak egy "oh"-t tudok kinyögni.

- Nem tetszik az ötlet?

- Te is tudod, hogy édes szájú vagyok - kikapok a kosárból egy termetes, piros epret, amit belemártok a habba. Beleharapok, mire a rózsaszín, savanyú nedv kicsordul a szám szélén.

Jin ádámcsutkája tett egy nagy távot lefelé, majd visszaugrott a helyére. Nem tudta visszafogni vágyait. Odahajol és eltávolítja nyelvével a halványpiros cseppeket.

- Finom, de csak mert te termesztetted - dicséri kétkezű munkámat.

- Köszönöm - mondom alig érthetően, mert a nagy eperdarabot még mindig nem sikerült teljesen megrágnom.

Ezen Jin segít. Belekanalaz számba, s átvesz egy kis falatot, amit ő tovább majszol.

Csendben lenyeljük a lédús gyümölcsöt, mire ő lágyan összeérinti homlokunkat. Karomért nyúl, hogy ujjainkat egybe tudjuk fonni, majd kézfejem arcához dörzsöli, s lecsukja hosszú pilláit.

- Tudod milyen régóta vártam erre a pillanatra?

- Nem - válaszolom őszintén.

- Mióta tudtam, hogy a lakótársad lehetek.

Megdöbbent válasza. Nem hittem sose, hogy Jinnek majd pont Én kellek, hisz a haverjaival olyan jól elbulizgattak minden hétvégén. Többször is volt rá alkalom, hogy Jin esténként nem tért haza, és olyankor gondolom más lány ágyában kötött ki. Most mégis én vagyok vele a saját szobájában, és ilyen szavakkal próbál édesgetni magához. Lehet megörültem, de megeshet, hogy át akar vágni, és én is csak egy leszek majd a sok közül?

       De nem agyalok tovább ezen, mert nincs értelme. Már annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy képtelen vagyok visszatartani magamat. Meg hát a kezemben van a hatalom, és bármikor kipaterolhatom a lakásból, ha rosszul sülne el a dolog.

- Jin?

- Hm? - feltekint rám, miközben leteszi a finomságokat az éjjeliszekrényére.

- Áh, semmi, hagyjuk - legyintek, és közben helyet foglalok az ágya szélén.

Visszatér hozzám. Összeszorított térdeimet lábai közé helyezi.

Ekkor veszem észre először, hogy a törölköző alatt termetes férfiassága már ki szeretne bújni helyéről. Feltekintek rá, édesen mosolygó lényére, ami egy kicsit enyhít izgalmamon, amit a dudor látványa okozott.

       Lehajol, hogy újra megcsókolhasson. Cuppanós puszik közt komótosan hátradőlök a selyem takaróra.

Felhúzom a lábaimat és egy kicsit hátrébb araszolok, így Jin is fel tud mászni az ágyra.

     Térdel, és egy kezével támaszkodik a matracon, míg a másikkal lehúzza mélyen kivágott nyakú felsőm ujját. Meztelen vállamra helyezi izzadt tenyerét és simogatni kezdi azt. Érintésétől még a hideg is kiráz.

    Húsos alsó ajkát fogaimmal egy kicsit megcsípem, mire résnyire széttárja száját és beleteszem érzékszervemet nyílásába.

    Jin felbátorodva nyúl széttárt ujjakkal mellkasom felé. Ráhelyezi és belemarkol mellembe. Lassan markolássza, és közben körbe-körbe masszírozza jobb keblemet. Bár a melltartó akadályozza a kényelmes hozzáférhetőségben, és így nem a legkellemesebb az amúgy jól eső, izgató gesztus.

          Megragadja mindkét oldalamat, mire derekamat elemelem a matractól. Ő feljebb csúsztat a párnák közé.

- Így kényelmesebb lesz.

Bólintok.

Jin kezébe veszi a tálat, melyben a hab található, és feltolja a felsőmet a melleim alá. Mutatóujjával egy jó adag krémet kanalaz ki, s buja vigyorral arcán, lassan, bőrömet cirógatva, rákeni egy csíkba. Föntről egészen levezeti a nadrágom korcáig ujját.

A mellem alá, ahol végződött a vonal, egy kisebb epret nyom.

Irtózatos lassúsággal hajol le medencecsontom közébe, szemével folyamatosan engem szuggerálva.

Kidugja izmát szájnyílásából, s megérinti vele a bőröm. Gondosan tisztítja le róla a ragacsos masszát, s ráérősen halad felfelé. Köldökömre nyom egy csókot, majd folytatja kínzó gyengédséggel izgató nyalást.

- Jihn – sóhajtozom. Automatikusan belekapok mogyoróbarna puha hajkoronájába. A tincsek megcsiklandozzák ujjközeimet, ahogy egyesével a tenyerem alá csusszannak.

  A rés, mely hátam és a matrac között helyezkedik, még egy tíz centivel nőtt, amint SeokJin elérte az epret. Szájával szétnyomja a bordámon a pirosló gyümölcsöt, s a leve szétfolyik rajtam. Felszürcsöli, majd a pépet felkanalazva nyelvével, felemelkedik, s ajkaimra téved.

Türelmetlenül furakodom be szájába, hogy újra megízlelhessem a lédús szamóca zamatát, s Jin cukros nedvét.

     A csók közben Jin feljebb tornázza magát lábaival, s ráül derekamra. Nadrágon keresztül is jól érzem meleg spermazacskóit, s merevedő tagját is.

     Ennyire még sose illetődtem meg egy férfi hímvesszőtől. Ez alakalommal azonban egy olyan fiúról van szó, aki eddig lakótársamként üzemelt, s nem gondoltam rá sose, hogy legyen köztünk bármiféle intim kapcsolat is. Bár Jin egy igazi Flower Boy küllemét illetően, s többször is megdobogtatta szívem látványa, stílusa; nem akartam vele szexelni. E pillanatban mégis azt kívánom lelkem mélyén, hogy csak lenne már bennem férfiassága.

  

Jin megemeli lapockámat, hogy alám tudjon nyúlni. Ujjbegyei megcirógatják selymes bőrömet, majd a csipkés melltartómhoz érve belemosolyog smárolásunkba. – Ettől most megválunk – búgja torkomba a szavakat.

        A kapcsolókkal meggyűlik a baja, pedig biztos vagyok benne, hogy van rutinja. A pántokat addig rángatja, míg a kapcsok sikeresen elválnak egymástól.

A rugalmas anyag elengedi magát, s elveszti funkcióját. Melleim széjjelebb csúsznak.

Jinnek mégis tetszik, s izgatottan markol a fekete csipke alá. Olyan erővel markolja meg keblem, hogy pár centivel hátrébb csúszunk mindketten.

   Nyelve továbbra is szívesen izgatja az enyémet körkörös mozdulatokkal, vagy éppen a simogatós változattal.

Érzem, hogy egyre kijjebb mászik számból, s már-már csak apró puszikkal látta el puhaságomat, mikor fogával beleharap újfent alsó ajkamba, és megtépi azt.

- Jihn, nee – nyögöm. Telhetetlenségemben újra és újra belemarkolok hajába. Egyszerűen nem találom a megfelelő fogást, amit pontosan meg tudnék ragadni. Jin haja egyre rakoncátlanabb, ziláltabb. A tincsei pedig egyre jobban tapadnak.

   Jin közben puszikkal látta el állam, nyakam, s mellkasom, de még mielőtt melleimre cuppant volna, kinyúlt oldalra, hogy kiszedjen a habból egy jó nagy adaggal.

Tenyerét ráhelyezte dús keblemre, így az tiszta ragacsos lett. Persze ez is volt SeokJin célja. Azonnal rávetemedik édes bimbómra.

Addig izgatja, szopogatja, míg megkeményedik. Ez a folyamat lényegesen változtatott azonban a lent történő dolgokon is. Nedvem már teljesen eláztatta a bugyimat, s bizsergést tapasztalok szeméremajkaimon.

  Már nem bírom tovább a szenvedést. Meg akarok szabadulni további ruhadarabjaimtól is, ezért megfontolatlanul nadrággombomhoz kapok, megfeledkezve arról, hogy Seokjin törülközője alatt mi tartózkodik.

Kézfejem megérinti ágyékát, s súrolja a további részeket is. Jin és én egyszerre nézünk egymásra. Ő csak egy pillanatnyi pajkos vigyort ereszt, s erektől duzzadó kezével egyből az enyém után nyúl.

Először azt hittem, hogy majd szépen visszavezeti karomat a párnák közé, de ehelyett csak abban segített, hogy bátran megmarkoljam nemes felét.

          Megtapintom a kemény tagot. Megcirógatom alsó ujjperceimmel, majd egy kört alkotva közre zárom a hímvesszőt.

Ösztönösen egy csuklómozdulattal lehúzom a bőrt rajta, de csak finoman.

Jinnek abba kell hagynia csókunkat, mert egy hatalmas sóhaj hagyja el a száját, s egyenest az enyémre leheli.

Ujjaim felbátorodva szorosabbra fogják az élvezet kulcsát, és csuklómmal gyorsabb mozgásba kezdek.

   Izgatott sóhajtozásba kezdünk egyszerre; Jin csípőmozgása beindul, mire engem is magával ránt a hullámzás, sőt, még az ágy is felveszi a ritmusunkat.

Igyekszem a feladatomat rendesen végre hajtani. Szeretném, ha Jin beleélvezne a szorításomba.

A fehér törölköző elereszti a szoros csomót, s a karommal sikeresen lecsúsztatom róla, igaz, véletlenül, de teljesen, ezáltal szemem elé tárul nyílegyenes férfiassága, melyet görcsösen szorongatok az öklömben, s irtózatos keménységgel diktálom rá a tempót. A fiú levegővételei egyre szaggatottabbak, a széndioxid hangos sóhajokban hagyják el reszkető testét.

- Egy istennő vagy! – lihegi arcomba.

Ujjaim közt megremeg a merev tagja.

  Még mielőtt elvégezném az utolsó simításokat is, lekúszom Jin teste alatt a hímvesszejéhez, melyet beleirányítok tátott számba.

- E-e-ez most khomoly? – oxigénért kapkodva teszi fel a kérdést Seokjin.

Válaszként összecsukom párnáimat makkján, s leírok nyelvemmel egy kört rajta. Kezdetleges nedvének íze megcsap, de az utána következő adag jóval többnek ígérkezik. Másodpercek kérdése, s azt is megkóstolhatom.

Egy húzás rajta.

Jin még erősebben rázkódik.

Kettő.

Elhagyja vaskos ajkait az a bizonyos mély búgó hang, mely minden lány bugyogóját leszaggatja.

Három.

Torkomra megy a tejszínű magja, s megtelíti teljes szájüregemet édes ondójával.

  Jin iparkodik nem összeesni, és rám hullani. Minden erejét összevetve támaszkodik két karjára, és hősiesen tűri a gyengeséget. Határozottan szörnyű nézni, ahogyan szenved, ezért visszacsusszanok a párnák halmára. Így testemre is jut az anyagából.

  Lepillant rám.

Védtelen vagyok. Egy ártatlan kislány, aki felett egy verejtéktől csepegő fiatal Adonisz liheg, s a forró levegő, melyet rám fúj, tűzként perzseli meg porcelán bőrömet.

- Jin – aggódóan tekintek rá. – Bírod még?

Kifújja magát – Igen, folytassuk.

- Biztos? – a biztonság kedvéért még egyszer rákérdezek.

- Akarlak, de kurvára – erősíti meg válaszát.

    Durván nyúl fejem alá, és tuszkolja számba nyelvét.

Felgyorsítja az eseményeket. Váratlanul, s keményen nyúl cicanadrágomhoz. Ruhán keresztül mélyeszti bele nyílásomba két ujját.

- Ahhhh… - Nyögök bele szájába.

- Hangosabban – suttogja.

Megnyomkodja a csiklómakkomat.

- Ahhhhhhh! – Nyögöm már sokkalta hangosabban.

- Ez még mindig nem elég – eléktelenkedik Jin.

Kiszáll a számból, s úgy dönt, lábaim közé mászik. A leggingemtől rögvest megszabadul, s már csak a csipkés anyag – ami egyébként nem fed túl sokat - takarja nőisségemet. A két kis selyemszalagba akasztja ujjait, és szépen legörgeti rólam. A lábammal elhajítom valamerre. Nem is érdekel, hol ér földet.

Seokjin egész tenyerét bevetve simít végig nemi szervem felületén. Az ujját belemélyeszti a habos tálba, s egy jó adag fehér krémmel megcirógatja szeméremdombomat.

A nyílásomon egy újabb adagot ken szét.

Már alig bírok magammal. Túl sokáig húzza az akciót, s egyre izgatottabbá válok. Úgy érzem, hogyha belenyal, máris elmegyek, és ezt nagyon nem akarom.

A makkom már így is meg van duzzadva. Ha tovább kényeztetik, nem kell sok neki.

Jin a combom belsejére is rak egy adagot. Onnan kezdi az egészet. Kényelmesen elterül, s a startnál elkezdi lenyalni rólam a habot. A cél természetesen a szeméremtestem.

A gyengédsége az, ami feltüzel. Bármennyire is kíván, és iparkodni akar, nem siet. Szeretné, ha mindketten kínlódnánk, de szenvedélyesen.

Lábaim megremegnek, ahogyan eléri SeokJin a dombocskámat. Összetapadt hajába kapok ragacsos kezemmel, s megpróbálom letolni fejét a nyílásomba, de ő továbbra is lassan nyal.

Megváltásként élem át, amikor már csak pár milliméter választ el a puha, nedves nyelvétől. Belecsusszan, s összetalálkozik a klitoriszommal.

Felnyögök. Tényleg erőteljesen.

Jin elmosolyodik erre, s egy nagyot csap fenekemre, amit meg is markol. Belemorog a vaginámba.

   Mámorosan nyal. Eddig ilyet még nem tapasztaltam. Tényleg elképesztően jó. Hajtövénél fogva próbálom még jobban belenyomni kútfőjét az érzékenységembe.

Vastag ajkaival megcsipkedi a makkomat, majd nyelvével párat pöccint rá. Nyílásom ekkor elkezd lüktetni, s nedvem kiáramlik belőle. Jin le is vándorol a már tágabb lukhoz. Belehelyezi nyelve hegyét, s úgy tesz vele, mintha a férfiassága lenne bennem. Ki-be dugdossa.

- Ahj, jézusom!  - Zihálom.

Nem tudok mit kezdeni magammal. Ide-oda dobálom a testemet, annyira gyötrődöm.

- Jihn, kérlek! – könyörgöm neki, de figyelemre se méltat. Nyelve mellé belemélyeszt egy ujjat is, ami azért már jóval hosszabb testrész. Kiveszi végül a nyelvet, s egy másik végződést tesz a helyére. Azonban száját nem távolítja el ajkaim közül, hanem újra rávetemedik a makkra.

    Úgy érzem, mindjárt meghalok. Szó szerint kínoz.

- JIN! – kiabálom.

Megint nem figyel rám.

Viszont a két végtagját keményen diktálja belém. Közben igyekszik tágítani is a rést.

- Könyör…ghöm – elhaló hangom megcsuklik. Ez volt az utolsó kísérletem.

Bár kicsit idegesít, hogy nem törődik azzal, amit én akarok, de valójában ezzel csak jót tesz nekem.

Ujjai végig siklanak a hüvelyemen, folyamatosan szétfeszítve vele a falát.

- MÁR NEM BÍROM TOVÁBB JIN! – kiabálom szinte bőgve.

Abbahagy minden folyamatot és ijedten pillant rám.

- Hagyjuk abba?

- Nem, csak tedd már belém. Én ezt így tovább nem bírom – nyöszörgöm.

Beharapja alsó párnáját.

- Legyen úgy, ahogy te akarod.

Megkönnyebbülök a szavak hallatán.

   Jin fölém mászik. Izzadsága végigfolyik haján, az arcán, az állán, s rám csöppen. Felhevült testemről lefolyik a sós lé.

 Megkapaszkodik egyik kezével az ágy háttámlájába.

- Most készülj, mert keményen megbaszlak.

Örömömbe könnybe lábad a szemem.

Igen, ezt akartam!

Farka végigcsusszan nedves csiklómon, s megállapodik a hüvelybemenetemnél. Jin rásegít kezével a nyílásomba tételébe.

Makkja könnyedén csusszan bele a tág hüvelyembe. Szinte megkönnyebbülést jelent hosszának érintése. Élvezem, ahogyan a telítettség érzete veszi át az uralmat hüvelyemben.

Első alkalommal csak félig csúsztatja belém, de ezen rögvest változtat, amint egyszer kihúzza belőlem úgy, hogy csak a makkja marad bennem. Erességével előretódul, olyan drasztikusan, hogy szinte az egész mérete belém nyomul.

Levegőért kapkodom, s görcsösen végigkarmolom Jin hátát. Vörös csíkok jelennek meg azonnal a felületén. A hámsejtek közül felbuggyan a kis, gyöngyöző vércseppek is.

Seokjin szapora légzése folyamatosan perzseli nyakamon a lükető, vastag eremet. Rendkívül érzékeny az a területem egyébként is.

    Egy újabbat lök rajtam. Akkora erővel csattannak össze testeink, hogy az ágy újra megmozdul. Már tudom, hogy mire végzünk, a fenekem csupa vörös folt lesz.

Megint lök. És megint. Egyre gyorsabban igyekszik örömet okozni mindkettőnknek.

- Ez az Jihn – lihegem bíztatásnak.

És valóban erőt vesz magán. Elhelyezkedik egy kicsit kényelmesebben, aztán nekiáll a rendes munkának.

Tényleg durván kezd el pumpálni. Olyannyira, hogy minden egyes alkalommal hangosabb kiáltások hagyják el a számat.

Férfiassága megduzzad bennem, akkorára nő, hogy már bőven a méhszájamba jár. Azonban minden egyes lökésnél irritálja az érintése a G-pontomat, és folyamatosan megremegek, ahogy hozzáér.

Ha így folytatja, tényleg hamar elmegyek.

- Jin hmm.. ah… Már nem bírom… ahh… sokáig.

- Semmi baj szívem.

Megmelengeti a hevesen verő aortapumpámat megnevezése. Szívem. Ezek szerint a szívéhez tartozom?

- Csak bírd ki még egy kicsit - zavar meg gondolkodásomba.

Bólintok.

    Egyre durvábban remegnek az izmaim. Ezek holnapra be fognak durranni. Előre érzem.

Jin belekap a mellembe, amit tovább izgat, s lök. Folyamatosan lök. Hímvesszője lüktet bennem, ugyancsak az én hüvelyem is. Már nem bírom. A nedvem, melyet még termelek, végigcsorog a tagján, s pár másodperc különbséggel, egy utolsó lökéssel belém ereszti az ondóját.

Kész. Jin feladja a támaszkodást. Rázuhan a vállamra, s belenyöszörög a fülembe.

Én homlokára hajtom fejemet, s puszikkal látom el. Hümmögök párat, de alig hallom, mert úgy lüktet a vérem, hogy elnyom minden külsős zajt.

El kellett telnie bő 5 percnek, míg magunkhoz tudtunk térni.

      - Jin – simogatom meg izzadt homlokát.

- Hm?

- Azt hittem elaludtál.

- Nem – duruzsolja.

- Ki kéne másznod belőlem.

- Uhmpf. Jó. – Nehezen ráveszi magát, hogy feltápászkodjon, s fáradtan kiszedi belőlem a még mindig merev tagját.

Erőtlenül esik vissza rám, amit igazából boldogan nyugtázok el. Szám sarkában ott bújik a mosoly.

- Köszönöm – pihegem fülkagylójába.

- Lehetne egy kérdésem? – megemeli a fejét, hogy belenézhessen a szemembe.

- Mondjad – érdeklődve válaszolok.

- Mennyi cukrot tettél te ebbe a habba? – először komolyan indít, de a végére elneveti magát. – Poént félretéve. Nem játszottál már el avval a gondolattal, hogy mi ne csak lakótársak legyünk?

- Talán – pironkodom.

Jin rápecsételi az ajkát párnáimra. Bár csak egy könnyed francia csók csattan el köztünk, mégis sokkal többet ér, mint az előzőek.

- De, valójában igen – megigazítom rakoncátlan haját, hogy egy újabb puszit tudjak nyomni homlokára.

- Akkor jól éreztem. Na, menjünk, mert most már muszáj lesz összerakni azt a kicseszett tortát.

- De Jin, nem megy! – nyavalygom. – Inkább nem leszek cukrász.

- Ugyan már, tényleg finom volt a krémed. Bár lehet azért, mert rólad nyalhattam le…

Unalmas, monoton napok, hideg szobák, éjszakázások. Ezek jellemzik a napjaimat.
Na meg a 4-5 réteg ruha, papírzsepik halma, pirosra kidörzsölt orr, könnyedző szemek, gyulladt torok, sok-sok meleg tea és gyógyszerek tömkelege.
Mégis az íróasztalnál előregörnyedve gubbasztok egy asztali lámpa fényében naphosszakat.
Szorgalmasan olvasom a tételeket, és próbálom felfogni szivacs agyammal azt, amit leírva látok, de egyszerűen nem megy. Mondatonként meg kell állnom, hogy értelmezni tudjam azokat. Szörnyen lassan megy az egész, s mire eljutok a következő témáig, az előzőt már el is felejtem.
Ameddig nem voltam beteg, jobban ment, már készen voltam 10 tétellel, de azokat mostanában nem néztem át, s lepergett rólam az egész. Már a felére nem emlékszem.
Még egy hét és kezdődnek az érettségik. Itt szenvedek az emelt történelemmel, amit már utólag teljesen megbántam. Nem ebből a tantárgyból kellett volna emeltet tennem, hanem irodalomból.
Sosem voltam én az a nagyon okos, kitűnő tanuló személyiség, ezért is kezdtem el tanulni rá már 2-3 hónappal ezelőtt. Tudtam, hogy ilyen kútfővel nem lesz egyszerű jó eredményt elérni, márpedig az álmomhoz szükséges a magas pontszám.

Ránéztem a lapra. Aztán a ketyegő órára. Fél hat. Automatikusan az ablak felé lestem. Sötét van és még esik is a hideg eső. A szél egyre hangosabban dobálja az esőcseppeket az ablaknak. Durván koppannak az üvegen.
A következő tárgy, amit ilyenkor általában ellenőrizni szoktam, az a mobilom. Hetek óta némaságra van ítélve szegény, de utálom, ha megzavarnak az amúgy sem túl intenzív tanulásomba.
A kijelzőn felvillan a kék fény, vagyis volt valami. Feloldom a zárat. Egy nem fogadott.
- Hoseok? - suttogom meglepődötten, rekedtesen.
Tárcsázom a számát. Alig csöng ki, máris felveszi.
- Yejun?
- Igen. Miért kerestél? - érdeklődöm.
- Hazafelé menet beugrom a boltba. Hozzak neked még teát?
Elmosolyodom. - Igen.
Hálás vagyok, amiért a gondomat viseli.
- Gyerekteát? - kuncog bele a készülékbe. Hallom, ahogy a csapattársai is hangosan felnevetnek a háttérben.
Elpirulok kissé. - Igen - cincogom halkan.
- Sietek haza, csak még átöltözöm, aztán megyek vásárolni. Lesz egy kis meglepetésem is.
- De Hope, haza tudsz jönni ekkora esőben? Van nálad esernyő?
- Ne aggódj, megoldom - tudom, hogy a vonal túloldalán széles mosoly terül szét arcán. - Te pedig légy szorgalmas, és tanulj.
- De egész nap azt csinálom. Már képtelen vagyok! - Nyafogok, mint a kisgyerekek.
- Bírd ki, ameddig hazaérek. Utána átvesszük az anyagot együtt. Segítek.
Felsóhajtok. - Legyen.
- Helyes. Szeretlek.
- Én is.
Leteszi.
Eszembe jut a hiánya. Már mióta elment, bennem lappangott az érzés, de most kiteljesedett, urrá lett rajtam. Szeretném már látni kedves vigyorát, csillogó szemeit, a kis gödröcskéit. Meg akarom fogni meleg tenyerét, át akarom ölelni vékony, csontos testét. Hallani akarom a szívverését, a mély sóhajait, a férfias hangját, a hümmögését, a nevetését.
Igen, s most eljött a pillanat, hogy félretegyem a papírosokat.
Egy pillanatig sem akarok harcokra, egymillió évszámra és személyre gondolni. Végig fut a hideg a hátamon, ha csak egy is eszembe jut.
Kikelek a jó meleg takaró alól, amibe be voltam burkolózva az íróasztali széken. Belebújok a mamuszomba, s elcsoszogok benne a fürdőszobáig.
Lehunytam a szemem, s csak aztán léptem a tükör elé. Kinyitottam.
Hát igen, nem számítottam jobbra.
Cilámpás tincsek lógnak ki copfomból innen-onnan, arcom sápadt, mint a hó, s nyúzott, az orrom piros, akárcsak Rudolfnak. A táskákat már nem a vállamon, hanem a szemem alatt cipelem, és szép, nagy karikák éktelenkednek alatta.
Kéne kezdenem valamit magammal. Talán nem ártana először megfésülködnöm.
Kiszenvedem hajamból a hajgumit, aztán a kezembe ragadom a fésűt. A koronám ősellenségét.
Sok-sok húzás, és "Au"-zgatás után végre normálisnak mondhatom a hajzuhatagot. Felkapok rá egy fehér, pom-pomos sapkát, hogy legalább a fejem ne fázzon.
Az arcom azonban változatlanul rossz állapotban van.
Elsőként alapozót kenek szét a fejemen, aztán igyekszem korrigálni a karikákat, a pirosságot másféle kenceficével, majd egy kis szemceruza és spirál.
A végeredményt tűrhetőnek minősítem.
A gardróbba indulok kedvenc babarózsaszín pulcsimért, melyen egy édes hullócsillag díszeleg. Magamra öltöm, s visszamegyek a nappaliba.
Baromi nagy a sötétség.
Az egész szobában csak a kisvillany ég, ami mellett konkrétan megvakul az ember. Azt lekapcsolom és világosságot varázsolok a nagyvillanyokkal.

Az ajtónál kulcszörgés hallatszik. Kattan a zár.
Megjött! - Örömittasan pattanok fel a gurulós székből, s sietek az előszobába.
Karjaiba omlok.
A kabátja hideg, arcát kicsípte a szél, légzése szapora.
- Siettem - lihegi.
- Nem kellett volna annyira.
- Hogy vagy?
- Mint a betegségem első napján. Nem értem. Semmit nem javul.
- Holnap nem megyek be reggel próbára. Visszaviszlek az orvoshoz. - A kabátját felakasztja a fogasra.
Egy szatyrot átveszek tőle, s a kiskonyhába viszem azt. Hope követ. Egymás mellé tesszük a pultra a zacskókat, majd egymás felé fordulunk.
Nem tudom türtőztetni magamat, újra át kell, hogy öleljem.
- Na, mi az nyuszi? - kissé gügyögősre válik a hangja.
Megcsókolja a halántékomat.
- Hiányoztál.
- Hjajj, egyelek meg. Te is nekem. Nem vagy éhes?
- De.
- Hoztam Rament. Instant, de most ez is megteszi. Nincs kedvem főzőcskézni. - Meglepő, de Hoseok a jobb szakács közölünk, ami, hát... Szégyen az én személyemre nézve, de ez van. Nem vagyok gasztrótündér .
- Tökéletes lesz.
Felteszi a vizet forrni, s előhalássza a két zacskót, melyben benne van a tészta és a poros alap.
Pár perc múlva beleteszi a cuccokat a lábosba, majd ráteszi a fedőt.
- És, hogy telt a napod?
Vállat ránt. - Fárasztó volt és kemény. Sokat gyakoroltunk. Meg egy órát bent ültünk a stúdióban is dalszöveget írni. Meg addig Jimin lelépett vlogot csinálni.
- Fent lesz a neten?
- Majd biztos. Na, kész a leves. Terítsél addig meg.
Úgy teszek.
Mire kiteszem az összes tányért, evőeszközt, addig Hopi is meghozza a gőzölgő edényt.
- Ez tuti jó lesz most a torkodnak.
- Rajtam már ez se segít - lemondóan tekintek arra, hogy makkegészségesen menjek be érettségire.
- Kikúrálunk az érettségiig, ne aggódj.
- Hope, én félek - vallom be, miközben a tányérom tartalmát piszkálgatom a pálcikával.
- Mitől? - Összeráncolt homlokkal tekint fel rám, s egy jó nagy adag tésztával tömi meg a nyílását.
- Attól, hogy leblokkolok, hogy nem fog eszembe jutni semmi. Már most elfelejtettem egy csomót! - Igen. Baromira kétségbe vagyok esve.
- De okos lány vagy. Menni fog, hidd el. Ott, élesben már nem így fogsz gondolkodni. Légy magabiztos, és optimista. Akkor minden jó lesz. Most csak itt bevonzod magadnak a rosszat ezzel a sok negatív dologgal.
- Jó! - mérgesen vágok vissza. - Igyekszem, nem az lenni, de stresszes vagyok.
- Azért is lettél beteg. Figyelj édesem, ma átnézzük a visszamaradt tételeket, és holnap egyet sem fogsz elolvasni. Egyetlenegyet sem. Reggel elviszlek az orvoshoz és utána egy teljes napot az ágyban fogsz tölteni. Pihenned kell most már.
- De...
- Nincs de. - Vág a szavamba.
Bólintok beletörődve a sorsomba.
- Majd nézünk egy jó filmet, vagy valami. Nézd a jó oldalát. Egész nap együtt lehetünk végre.
- Nem fogsz bemenni? - lepődök meg.
- Nem.
Már nagyon régen nem volt ilyen, ezért most nem is tudom, hogy reagáljak rá. Természetesen iszonyat boldog vagyok, de közben borzalmas, hogy beteg vagyok, és ez miatt nem mehetünk sehová.
- Miattam nem kell itthon maradnod, komolyan.
- És ha azt mondom, hogy nem csak miattad maradok? - kiissza a levest a tányérból. - Nem is ettél semmit! - átveszi tőlem a pálcikákat és kiemel a tányéromból egy csomó tésztát.
- Edd meg - utasít.
Az egész tányér levest megetette velem.
- És most lássunk neki azoknak az évszámoknak, mert még egy csatát nekünk is vívnunk kell velük.
- Szörnyen vicces vagy - ironikusan elmosolyodom.
Mindketten leülünk az íróasztal elé. Hope kezébe kapja a lapokat, amiket nagy bőszen átfut, s kiválasztja a megfelelőket.
- Na, tehát ezeket még nem néztük át együtt - mutat fel két tételt.

Az első tételen fél óra alatt átfutunk.
Hope egy pillanatra otthagy, s visszatér, valamit rejtegetve háta mögött.
- Ezt majd elfelejtettem - nyújt át egy doboz édességet.
- Ah, pepero! - örvendezek.
- Boldog Pepero napot.
- Jé, az ma van?
- Igen. Egy csomót kaptunk a rajongóktól, de én valami különlegeset akartam neked hozni, nem simát.
- Nagyon köszönöm - megölelem.
Őszintén hiányzik a forró, szenvedélyes csókja, de nem tehetem meg. Hope többször is próbált már a héten, de én mindig visszautasítottam. Egyszerűen nem akarom, hogy elkapja, pedig fogalma se lehet róla, hogy mennyire akarom már.
- A teádat meg közbe felraktam.
Kibontom a csokit, s benyomok egy pálcikát J-Hope szájába.
Előre sejtettem, hogy azt szeretné majd, hogy harapjam le a másik felét.
- Megegyeztünk - emlékeztetem rá.
- Nem érdekel.
- Nem foglak tudni pátyolgatni mostanában.
- Akkor majd magam teszem. Egyszerűen már leszarom. Akarom.
- Hjajj.
Lehunyja a szemét. A csokis felét bekapom, s onnantól már én sem figyelem az eseményeket. Vakon majszolom az édes finomságot, miközben hallgatom, ahogy J- Hope is előre törekvően rágcsálja azt. Ropog fogunk alatt a pálcika.
Az orrunk hegye összeér. Megállok. Innentől már Hope dolga az egész.
Harapásonként közeledik. Ajkaink egymáshoz simulnak. Az extázis dolgozik bennem, az egész testem bizsereg. Akarja Hopeot. Kívánja Hopeot.
S meg is kapja őt.
Az utolsó falatot kikanalazza számból a nyelve segítségével. Megeszi, s újra visszatér hozzám, belém.
Nyelvünk ritmikusan simulnak egymáshoz, kényeztető köröket lejtenek a csokis mámorban. Ennyire édes még egyik csókunk se volt. Ez még az elsőt is felülmúlja.
A pillangók ugyanúgy csapdosnak a hasamban, a szívem iszonyat gyorsan adja a vért a tág ereimbe.
Hope a karfán támaszkodik, s maga felé húzza a széket folyamatosan, nehogy a nagy erővel, amivel nekem nyomul, hátra csússzak.
Hoseok kiveszi a nyelvét, még nyom pár puszit ajkamra, s abbahagyjuk.
Kérdő tekintetemre azonnal meg is adja a választ. - Nem akarom, hogy átessünk a ló túloldalára. Ez is csak arra volt jó, hogy... jobban akarjalak. Na mindegy, én türelmes vagyok.
- De miért nem csinálhatjuk most?
- Viccelsz? Beteg vagy. Ennyi belefért, de az túl megerőltető dolog lenne most számodra.
- Jó, valóban, igazad van.
- Hát tudom én. Kész a tea. Hozok neked, addig less bele az utolsó tételbe.
Magam elé teszem a lapot, de egy szót se értek belőle. Megint.
Hoseok két jókora gőzölgő bögrével tér vissza.
- Na, akkor ezt most felolvasom neked először, aztán részenként elmagyarázom. Úgy jó?
Előre biccentem a fejem.
Belekezd az olvasásba, de hamar elvesztem a fonalat. Szemeim nehézkessé válnak, folyamat lecsukódnak. Többszöri kényszeres fenntartás után beadom a derekamat. Elalszom az íróasztalra hajtva a fejemet.

- Yejun! Nyuszi! Ébredj - rázza Hope a vállamat.
A takaró valahogy a hátamra került, Hoseokon meg a pizsamája ékeskedett.
- Amíg elmentem fürödni, hagytam, hogy aludjál itt kint. Most viszont beviszlek.
Alám nyúl, én a karomat gyengén átdobom a vállán, s felemel.
Kómás vagyok, semmit sem érzékelek, csak Hope érintését. Újra, s újra lecsukódnak a szemeim menet közben.
J-Hope lerak az ágyra, kiszedi alólam a takarót, s rám teríti.
- Jó éjszakát nyuszi - nyom egy puszit a számra.
- Te nem jössz? - nyöszörgöm félálomba.
- De, csak lekapcsolom kint a villanyt.
Oldalamra fordulok, s alszom tovább.
Érzékelem, amikor besüpped mellettem az ágy. Gyorsan a kis meleg zugomba vackolom magamat, amit J-Hope teste biztosít nekem.
Így biztonságba érzem magamat. Ez az én menedékem. Az én testőröm, védelmezőm. 

     Barna, sárga és vörös árnyalatok uralják az egész tájat. A városban az élet már nem az utcákon folyik, sokkal inkább a meleg, fűtött kávézókban, butikokban, éttermekben.

   Természetesen ezúttal is előfordulnak olyan bátor jelentkezők, akik megkísérlik a pólóban, szoknyában flangálást, de a libabőrt ők sem tudják elrejteni.

Az átlag, a normál, ha minimum egy kényelmes ballonkabátot, vagy egy dzsekit veszünk magunkra, valami pulóverrel. Sokan már a sálat is nyakuk köré tekerik. A kis lurkóknak meg már a kesztyűk is kijárnak.

Én egy krémszínű könnyed ballonkabátot, egy sárga sállal feldobva viselek. Kezeimet zsebre vágom azért, mert ujjbegyeim átfagynak a nagy hidegben.

Az idő jócskán romlott a hét folyamán. Az elején még egész napos volt, azonban így péntekre olyan süvítő szél tépázza a száraz fákat, hogy majd kifacsarja őket gyökerestül.

Hajamat sem kíméli. Durván belekap, és egy lökéssel csomókat köt bele. Ide-oda dobálja. Hol az arcomba fújja a tincseket, hol a hátam mögött lebegeti, mint egy zászlót.

   Az avart nem hagyja nyugton. Folyamatosan kavarognak tűsarkúm körül a száraz barna levelek.

Egy-kettő mindig alá is kerül, s akkor reccsenő hanggal szétporlad, ahogyan sebes lépteimmel eltiprom őket.

Egy újabb fogat kocogtató fuvallat köszön velem szembe. A kabátomat még jobban összehúzom magamon, az arcomat sálam mögé rejtem. Dideregve megvárom állva, hogy elálljon ez a hideg szél.

    A valódi célom a belvárosban található, s eme kis sétálóutcától még jó pár háztömbnyire található. Feladom az ötletet, hogy gyalog eljussak a körmösömhöz. Azonban egy kávézó meleg, otthonos belseje nagyon csalogatóvá válik.

A tömeg is tűrhető, így felbátorodva lépek be a kis üzletbe. Csengettyűszó jelzi érkezésemet.

   A kis kávézó valóban olyan otthonos, mint amilyennek kívülről láttam. Egy kicsit sötét, de mindenképpen meleg. Úgy van megoldva az egész, mintha csak egy fakunyhóban lennénk valahol az Alpokban. Még kőből kirakott kandalló is van, melyben ropog a tűz. Az oszlopok és a fal burkolata valamilyen sötét fából vannak, durván megfaragott asztalok és székek vannak.

Csak páran ülnek bent, de mivel a helység sem túl nagy, így ez a pár ember teljességében elfoglalják az asztalokat.

A pulthoz baktatok.

Egy idősebb nő azonnal felkel a kis sámlijáról, és odasiet hozzám. A tulajdonos lehet.

- Mit szeretne fogyasztani kedvesem?

Elmélázok a kézzel írt táblákon. Minden egyes termék ára és neve van rajta feltűntetve. Némelyik különleges kávé még meg is van magyarázva.

- Mit ajánlana? – teszem fel a kérdést.

- Nos, ilyen hideg időben gondolom nagyon átfagyott odakint. Van chilis cappuchinonk, ami garantáltan felmelegít. Nem túl csípős, éppen hogy csak kellemes.

- Ühm… Esetleg más?

- Különlegeset szeretne?

- Nem kifejezetten. Melyiket fogyasztják a legtöbben?

- A karamellás macchiatot.

Ez valóban jól hangzik. Ízlelőbimbóim pezsegni kezdenek.

- Akkor egy olyat szeretnék.

- 5 perc, és hozom. Addig kérem, foglaljon helyet.

Reméltem, hogy valaki elhagyja az üzletet, míg én kiválasztom a kávét, de sajnos csalódnom kellett. Az üzlet ugyanúgy tele van. Ettől függetlenül csend ül a helységben.

Egyetlen egy pár van, a többiek egyesével ülnek egy könyv társaságában. Nincs is jobb kikapcsolódás a fiatalság számára a szünetben. Vagyis a diáksereg okosabbik felének biztos.

Körültekintek. Minden egyes arcot jól kielemzek (már amelyiket ki tudom, ugyanis egyesek nagyon takargatják magukat a könyvükkel).

Egy valakit azonban nem a könyv takarása bújtat el, hanem a dobogó korlátja. Ugyanis a pult és némelyik ülőhely közt pár foknyi eltérést egy dobogóval egy pár lépcsőfokkal korrigáltak.

A dobogót azonban a biztonság kedvéért vastag, tömör fával választották le. Körülbelül egy ülő ember válláig ér az egész.

Viszont ennek a valakinek csak a sapkájának hegye látszik ki.

   A másik illető, akit kiszúrtam magamnak, az egy békés lány, de ezúttal is a kíváncsiság kerekedett feljebb bennem. A rejtélyes sapkást választom.

   Lassan megmászom azt a két lépcsőfokot. A fiú háttal van nekem.

Bizonytalanul megállok majdnem a bejáratnál.

Most tényleg menjek oda hozzá?  

Még egy pillanatig figyelem. Bár nem látom, miért görnyed annyira az asztalra, de olyan, mintha írna valamit.

Fehér kis zsinór lóg ki a füléből, tehát biztosan nagyon koncentrál arra, amit csinál.

Mégiscsak a lányt kellett volna választanom?

Nyelek egy hatalmasat.

Megkocogtatom a fiú vállát.

Először összerezzen.

Egy nagyon röpke pillantást vet rám, aztán kiveszi a fülhallgatót.

- Igen? – kérdezi mély, dörömbölő hangján.

Lesokkolok.

Biztosan jó választás volt ez.

A fiúnak gyermekien szép arca van. Kicsi, mégis gyönyörű szemei. Ajkai mosolyra húzódnak, s fehér fogai kivillannak. Mellé párosul még ez a férfias, mély hangja. Totálisan kiakadok. Megszólalni se tudok.

- Ühm… Mit szeretnél?

- Ja, őőő… - még mindig nehezen térek vissza a Földre. – Nincs sehol se szabad hely. Esetleg leülhetnék veled szembe, vagy zavarnálak?

Fölmér szemléletesebben is.

- Nem, nem zavarsz – mondja végül.

Gyorsan leülök. A kabátomat lehámozom magamról, aztán csendben nézem. Ő újból az asztal fölé görnyed. Bár most a fülébe nem tömte vissza a hangszórókat, a kezében továbbra is görcsösen szorongatja a ceruzát. Mintha az tudást adna át neki.

Látszik rajta, hogy keményen töri az agyát.

A lapon azonban csak pár mondat helyezkedik el.

Sokáig vesződöm, hogy szólítsam-e meg, vagy inkább maradjak kussban és várjam a kávémat.

Meglepetésemre azonban ő szólal meg először a kínos csend után. Előtte azonban még megbizonyosodott róla, hogy őt nézem.

- Amúgy a nevem Min Yoon Gi – nyújtja át a kezét az asztal fölött.

- Az enyém Shin Myung Ji – megragadom puha tenyerét.

Szégyenlősen elkapja pillantását. Újra a lapra tekint.

- Megkérdezhetem… - tartok egy pillanatnyi szünetet, míg újra rám néz. – Hogy mi ez, amit írsz?

- Ja, hogy ez? – bök a lapra. – Dalszöveg.

Egyből felkelti az érdeklődésemet.

- Áh. Tehát dalszövegszerző vagy? – tippelek.

- Nem egészen. Részben igen. Másrészt rapper.

- Ó! – Meglep a válasza. – És egyedül?

- Nem. Természetesen bandában. – Mintha büszke lenne magára. Mosolya azonban elárulja, hogy boldog és örül, hogy ezzel eldicsekedhet.

- Mióta?

- Nem olyan rég debütáltunk.

- És hogyhogy te írod a dalszövegeket? Az általában nem csapatmunka?

- Néha. Ezt viszont elvállaltam. Nagyon szerettem volna bizonyítani.

- Ah, mindent értek.

   A néni időközben megzavarja a kommunikációnkat. Vigyorogva néz ránk. Átad két bögre karamellás macchiatót.

Yoongi értetlenkedve néz a nőre.

- De hát én nem is kértem több kávét.

- A ház ajándéka – kacsint rá.

- Oh, értem. Köszönöm. Akkor ezt neked adom. Majd én fizetem a tiédet.

- Ne, hagyjad. Rosszul érezném magamat, ha tartoznék valakinek.

- Ez nem tartozás. Csak szeretnélek meghívni egy kávéra. Vagy már ezt sem szabad a mai társadalomban? – emeli fel a szemöldökét.

- Jó, legyen – adom be a derekamat.

Yoongi örömittasan mosolyog rám.

- És te kedves Myung Ji, mivel foglalkozol?

- Tanulok egyetemen.

- Akkor hogyhogy nem te is egy könyvvel a kezedben bújtál meg ebben a szerény kis kávézóban? – kicsit gúnyolódós a hangja. Bár inkább csipkelődő.

- Mert én a szüneteimet nem úgy töltöm, ahogyan más stréber egyetemisták.

- Hát akkor mit szoktál csinálni? – közelebb hajol az asztalon. Érdeklődővé válik. Kissé szemtelenné.

- Szeretek eljárni esténként beülni a barátokkal valamire. Délutánjaimat meg inkább magamra szentelem.

- Értem. Ezen felül vannak még hobbijaid?

- Nem. Nem igazán. Mondhatom azt is, hogy unalmas nőszemély vagyok.

- Komolyan? Pedig az én érdeklődésemet igen is sikerült felkeltened. Tudod, nagyon rejtélyesnek tűnsz.

Ezt még soha nem mondta nekem senki.

Talán nem is viselkedtem még így egy srác előtt sem. Ez lehet a megoldás. Valami arra késztetett, és továbbra is szeretné, hogy ezt a rejtélyes maszkot viseljem. Nem akarok mindent egyszeriben kitálalni.

- És ez jó, vagy rossz? – belekortyolok a gőzölgő italba.

- Eddig jó – ő is így tesz.

- Mmm… Ez nagyon meleg.

- Várjál még egy kicsit, még kihűl. – Íriszei ajkamat vizslatják. – Öhm… Van ott egy kis… - piros pozsgás arcát lehajtja.

- Hm? Mi?

- Ahj, várjál.

Megfog egy szalvétát, kihajtja, s az ujja köré tekerve a számhoz közelíti.

Az utolsó pár milliméternél egyre lassabban közeledik. Végül ráhelyezi.

Végigsimít felső ajkamon. Mindkettőnknek elakad a lélegzete is.

Yoongi ujján érzem, hogy remeg. Nagyon gyengéden, és lassan szedi le a habot róla. Jól tudom, hogy szíve szerint nem szalvétát használt volna.

- K-köszönöm – motyogom, miközben majd elsüllyedek szégyenemben.

- Nincs mit.

Újra visszatér a papírosaihoz. Úgy tesz, mintha az előbbi meg se történt volna közöttünk.

Folyamatosan szuggerálom, de egy pillantásra se méltat.

Megköszörüli a torkát.

- Segítsek? – kérdezem.

- Öh, miben?

- Dalt írni.

Bár ahogyan ezt kimondom, máris elszáll minden önbizalmam. Őszintén fogalmam sincsen róla, hogy hogyan kell dalt írni.

- Hát, ha tudsz.

- Felolvasnád azt a pár sort, amit írtál?

- Biztosan?

- Különben nem tudnék rajtad segíteni.

Megköszörüli a torkát.

- „Baby baby, you’re a caramel macchiato, Your scent is still sweet on my lips, Baby baby tonight…”

Megdermedek.

- Öhm, hát nem is tudom – eltűröm a hajamat, és mint egy szakértő, a papíros fölé hajolok. – Eddig tetszik, csakhogy ez nem túl sok.

Yoongi beharapja alsó ajkát. Egy pillanatra elbambulok.

A lelkiismeretem már kajabál, hogy: ÚRISTEN, HARAPJ MÁR BELE TE IS!

Persze nem hallgatok rá. Milyen is lenne az?

- Yoongi?

- A Sugát különben jobban kedvelem, de mondjad.

- Ez a dal… tehát… vagyis… kinek szól?

- Kinek akarod? – érdeklődve figyel.

Arcom rákvörössé válik.

Nagyon gyengéden, alig észrevehetően a mutatóujjammal mellkasomra bököm. Nagyon gáznak érzem magamat.

Bólint. - Jó választás.  

- És Suga? Hogy szeretnéd folytatni?

- Mit?

- A dalt. – Rápillantok az utoljára leírt sorra. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit akar ma éjjel velem csinálni.

- Oh, hogy az? Hát, ahogyan te szeretnéd – egyre kajánabb vigyorral néz rám.

Inkább a bögrébe fojtom a kínomat.

- Nos? – nyomatékosítja meg a kérdését.

- Hallgatlak. – Leteszem a bögrét.

- Mondjuk egy vacsorával? – oldalra biccenti a fejét.

- Hol, mikor?

- Nálam. Mondjuk, legyen este 8.

- És hol van az a Nálam?

Leírja egy kis cetlire a címét és telefonszámát. - Pontosan itt. Nehogy elveszítsd.

- Ne aggódj. A szemem fényénél is jobban fogok rá vigyázni.

Szívem már most zakatol. Ebből az emberből többet akarok. Minden egyes szava, tette cukormázas.

- Akkor én megyek is. Készülődnöm kell – áll fel.

Kabátját felveszi, papírjait megragadja. A pulthoz megy, ahol fizet, aztán visszajön az asztalhoz.

Iszok a macchiatóból.

Érzem, hogy újabb habréteg került felső ajkaimra. Yoongira nézek.

Ő azonnal elmosolyodik. Megragadja hüvelykujjával az államat, mutatóujjával megtámasztja azt. Lehajol, s könnyedén ajkaimra pihegi édes csókját. Nyelve hegyével leszedi a habot felső ajkamról, majd egy cuppanással elválik tőlem.

- Finomak az ajkaid – állapítja meg.

Mámoros állapotomat fokozzák bókjai.

Megszólalni se tudok. Még elköszönni se. Ő viszont kimegy az üzletből, s a kis ablakon keresztül még int nekem.

    A cetlire tekintek, amit a kezembe szorongatok már egy jó ideje. Elsüllyesztem a táskám legaljára, hogy a szél biztosan ne kapja ki a kezemből.

   Nagyon izgatott vagyok az este miatt. Főleg, mert megtudom, hogy mi fog következni a baby tonight után…