A nappali kanapéján henyéltem. Órák óta nem csináltam mást, csak hallgattam a televíziót. Még mindig utáltam az érzést, hogy nem láthatom a képernyőt, de a fantáziám egyre élénkebbé vált, így viszonylag mindent el tudtam képzelni. Ez némelyest enyhített az űrön, amit nem tudtam betölteni a hangokkal.

  A fülem is kiéleződött. Egyre halkabb neszekre is felkaptam a fejemet. Még az olyanokra is, amiket szüleim nem észleltek. Így történt az is, hogy egyik este én figyelmeztettem anyáékat, hogy be akarnak törni a házba. Persze utólag az is kiderült, hogy csak az öcsém érkezett meg az iskolából.

  Na igen, az iskola… Ez az a hely, amit a balesetem óta meg se látogattam. Úgy döntöttem, hogy inkább feladom. Nem voltam hajlandó olyan iskolába járni, ahol fogyatékosként kezeltek volna és úgy is tekintettek volna rám. Nem. Azt szerettem volna, ha én is tökéletesen egyenrangú diák lehessek. Ez természetesen kizárt dolog volt. Nem láttam. Ilyen egyszerű. Pedig teljes értékű embert voltam én is.

  Ezáltal a barátaim többsége is csak ex-barátokká váltak. Nem hívtak, közösségi oldalakon nem tudtam még visszaírni nekik, mert a Braille írás tanulásával hadba álltam. Nem tetszett. Olyan furcsa volt az egész. Én látni akartam a betűket, nem tapintani. Mellesleg mindegyik karakternek egyéni volt a pontozása. Olyan más.

  Persze nem adhattam fel, különben soha a büdös életbe nem tudtam volna magamtól talpra állni a világban. Olvasás és írás nélkül az ember egy fabatkát se ér. Csak lassan haladtam vele, ennyi az egész.

  A legnagyobb pozitívum, amit magával rántott a vakságom, az az, hogy édesapámtól kaptam egy kutyát. Egy igazi vakvezető kutyát. Myunnak neveztem el, a nővérke után, aki oly gondosan ápolt ott, a kórházban. A Golden retriever fajtájú 2 éves szuka is olyan barátságos, kedves és segítőkész volt, mint maga a nővér. Innen ered a név.

  Myun egész álló nap velem volt, ha éppen otthon voltunk, akkor csak egy vékonyabb pórázzal a nyakában tartottam, de amikor az utcára kényszerültünk menni, egy vakoknak felszerelt hámot vetettem fel vele. Ezáltal nyújtott nekem biztos talpakat.

  Sose hittem volna, hogy egy kutya lehet ennyire okos is. Pedig erre a tévedésemre erősen rácáfolt Myun. Annyira megértett és óvott, mint egy önzetlen emberi lény. Rendkívüli természete volt. Ő volt az egyetlen társam, az igazi. Rajta kívül csak a családom volt és Hyemi, aki nem adta fel a barátságunkat vakságom ellenére sem. Bár neki lett pár hónapja barátja, így az utóbbi időben nem tudott annyi percet tölteni velem, mint azelőtt, de azért nem feledkezett meg rólam, és heti kétszer minimum benézett hozzám. Ez is bőven elég volt nekem.

  Ő persze rendszerességgel megpróbált rávenni arra, hogy menjek el vele, vagy vele és a barátjával ide, meg oda, mert jól érezném magamat biztosan, de mindig nemet mondtam rá. Féltem. Nem szerettem a nagyvilágba kilépni. A ház küszöbét átlépve minden olyan ismeretlen volt és hatalmas, na meg hangos. Nyüzsögtek odakint a nagyvárosban az emberek, nekem pedig esélyem se lett volna túlélni közöttük.

  Volt, hogy Myunnal kimentünk, hogy elmenjek az egyik bevásárlóközpont gyógyszertárjába, de félúton vissza kellett sétálnom, mert pánikrohamot kaptam az emberek zsibongó tömkelegébe.

  Ez a pánikroham dolog is azóta van csak. Előtte sose éreztem hasonlót. Egyszeriben összeszorult a gyomrom, ha kitört a roham és csak olyan gondolatok lepték el az agyamat, hogy itt fogok meghalni, most fognak elütni vagy agyon taposni.

  Ilyenkor Myun jelenléte se tudott megnyugtatni, pedig érezte rajtam a félelmet és próbált hozzám dörgölőzni, bújni.

  Még az volt a szerencse, hogy ez a roham nem volt gyakori esemény. Vagyis igyekeztem kerülni a tömeget. Magyarán mióta kiengedtek a kórházból – bő egy éve, itthon töltöttem az időm nagy részét. Be voltam punnyadva.

  A legnagyobb gond csak az volt ezzel, hogy még a szüleimnek se nagyon tudtam segíteni a házi munkába. Arra voltam ítélve, hogy a hosszú napjaimat televízió nézésével, Myun sétáltatásával és hasonló egyszerű feladatokkal üssem el. Igazán nem is voltak feladatok ezek, csak sokszor a szüleim megkértek, hogy ne tegyek semmit - magyarán ne legyek útba takarítás közben-, így csináljam ezt és ezt.

  Így hát mindig engedelmeskedtem. Még ha untam is ezt a rutint. Már nagyon is.

Ezért volt jó, amikor Hyemi átjött. Akkor mesélt nekem olyan dolgokról, amiket nekem ki kellett hagynom. Ilyen volt az osztálykirándulás, az írásbelik, a szalagavató bál… Ugyanis ez mind a nyakukban volt. Mindebből kimaradtam. Jobban fájt volna egyébként, ha Hyemi nem újságol el róluk dolgokat, mert a szavain keresztül mindig úgy éreztem, hogy egy kicsit én is részese voltam az ott történteknek.

  Mindig nagyokat nevettünk, bár többnyire Hyemi beszélt, mert nekem mindig ugyanazzal telt a napom. Sose volt tartalmas és nem akartam olyanokkal untatni, hogy például mit ebédeltem. Pedig néha tényleg az ebéd volt a napom fénypontja.

  Szinte állandóan azzal fejezte be barátnőm a hosszas beszámolóit, hogy felajánlott valamilyen programot, amivel elüthetnénk egy kis időt. Ezek voltak azok, amiket rendszerességgel visszautasítottam. Persze egy idő után rájött Hyemi magától is, hogy nem kinti programokat kéne szerveznie, hanem olyat, amit bent is tudunk csinálni.

  Így kicsit visszaszálltunk a gyerekkorba és elkezdtünk társasozni. Természetesen olyan játékokkal, amikhez nem kellett szem. Ilyen például a ki nevet a végén. Hyemi mindig elmondta, hogy hányast dobtam és segített irányítani a kezemet, de lényegében én csináltam minden mást. Nem volt olyan izgalmas, de elmondhattam, hogy vakon is lehet társasozni.

 

  Pár év elteltével is ugyanolyan maradt a kapcsolatunk. Az egyetlen, ami megváltozott, az az volt, hogy Hyemi-n már ott volt az aranykarika, én pedig még azt se mondhattam el magamról, hogy csókolóztam már.

  Ha a barátnőm átjött, leggyakrabban a jövő évre tervezett esküvőről beszéltünk. Mindent segítettem neki kitalálni és még arra is felkért, hogy én legyek a nyoszolyólány. Azonnal igent mondtam, bár tudtam, hogy ez felelősséggel is jár. Nem voltam annyira biztos abban, hogy képes leszek ezeket a feladatokat elvégezni, de úgy voltam vele, hogy mindent a barátnőmért. Ha kéne, meghalnék érte. Ez volt hát a legkevesebb…

  Az elmúlt alkalommal mégsem az esküvő újabb fejleményeivel érkezett. Sokkal nyugodtabb és csendesebb volt Hyemi, ami nem volt tőle megszokott. Kicsit meg is ijedtem, hogy baj van.

- Valami történt? – kérdeztem aggódva.

- Nem – válaszolta. – Csak félek, hogy le fogod szedni a fejemet azért, amit tettem – mondta visszahúzódóan.

  Mibe sodort ez a lány? Szívverésem a duplájára nőtt, a torkomba akadt a lélegzetem. Csak rosszra tudtam gondolni.

- Ne haragudj, én tényleg csak jót akartam neked ezzel.

- De mi van? Nem értek egy szót sem az egészből – ráztam meg a fejemet.

- Na, jó. Kezdem az elejéről.

- Az jó lesz!

  Hyemi vett egy mély lélegzetet, majd belekezdett. – Tehát. Sonmi. Egyszerűen nem tudtam elnézni már azt, hogy évek óta itt sínylődsz ebben a házban és nincsenek barátaid rajtam kívül. Ami persze egyrészt megtisztelő, de másrészt kicsit aggasztó. Ezt remélem te is tudod.

  Bólintottam.

- Mindig hívtalak, hogy mozdulj ki velem, de sosem jöttél. Nem akartam rád erőltetni, de egy idő után kétségbe ejtett a tudat, hogy így soha nem fogsz találni magadnak senkit. Csak egy mód volt rá. Hát én megtettem – fogta vissza a levegőt Hyemi. Érezhetően megfeszült mondata végére.

- És? – sürgettem a folytatásra.

- Felregisztráltalak egy társkeresőre. Nyugi, tudom, hogy először furcsán hangzik, de nem adtam meg rólad semmilyen olyan személyes adatot, amit te nem raktál volna ki. Csak az alapokat. És képzeld. Írt egy srác, aki említette, hogy a haverja nagyon szívesen találkozna veled. Ő volt az egyetlen normális, nagyon kedves üzenetet írt. És volt egy információ a fiúról, amit nem árulok el neked, hadd legyen meglepetés, de engem felpezsdített. Kaptam róla képet is és irtó aranyos. Találkoznod kell vele Sonmi! Muszáj! Most vár a válaszomra. Jobban mondva a válaszodra. Mi legyen?

  Ledöbbentett. Nem is tudtam, mit mondhatnék. Először is, egy társkereső? Komolyan? Idáig fajultunk? Kicsit becsapottnak éreztem magamat, hogy a barátnőm a hátam mögött rendezkedett az életembe. Igaz, az enyhített egy kicsit rajta, hogy sikerült találnia nekem valakit… De mégis kit? Igazából nem tudtam mit reagáljak. Az idegesség azt parancsolta, hogy nemet mondjak. Azt is fogok. Megmakacsoltam magamat. Nem akartam vele találkozni.

- Nem – feleltem szigorúan. Erősnek akartam tűnni, hogy a barátnőmnek eszébe se jusson tovább firtatni a témát. Igaz, valahogy sejtettem, hogy ez nem lesz elég neki.

- De Sonmiiiii! Ez egy tök jó lehetőség! Aludj rá egyet, jó? Kérlek! Fontold meg. Megírom neki, hogy még egy napot szeretnél várni a döntéssel. Rendben? – hadarta izgatottan. Ezzel is csak rá akart beszélni az ő akaratára.

- Nem. Nem akarok vele találkozni!

- Somni, én ezt eddig tűrtem! Egészen idáig folyamatosan behódoltam a te akaratodnak, de most már nem! Elég lesz. Nem érzed, hogy én csak jót szeretnék neked? Itt heversz évek óta és nem teszel semmit! Pedig ne feledd, hogy mindig ott volt az alkalom! Én hetente felajánlottam neked… - mondta a lány heves vérmérséklettel. Hangjában csalódottságot véltem felfedezni.

  Mindketten sértettek voltunk. Ezen csak egy dolog segíthetett. Nem szerettem Hyemivel rosszba lenni, mert ő volt az egyetlen támaszom, akit nem szerettem volna elveszíteni. Ilyenkor mindig rezgett a léc a barátságunk alatt. Egyikünk mindig megérezte – legtöbbször Hyemi – és engedtünk a saját döntésünknek, hogy a másiké érvényesüljön. Sose volt kompromisszum.

  Fájt, amit hozzám vágott. Még akkor, hogy tudtam, mindenben igaza van. Ő persze nem tapasztalta, hogy mennyire is rossz vaknak lenni. Régen minden ilyen tervébe lazán belementem. Minden egyes programján részt vettem. Ez… ez a fogyatékosság pedig mindent tönkre vágott. Magamba fordultam, mert rettegtem a külvilágtól.

- Én most elmegyek. Holnap reggel visszajövök. Addigra legyen meg a végleges döntésed. Nem foglak nyaggatni vele, ezt megígérhetem. – A lány felállt a kanapéról, majd elindult. Elhaltak koppanó léptei, aztán csapódott az ajtó.

    Kora este hangos könyvet hallgattam. Egy újabb kellemes regényt használtam fel kikapcsolódásnak, amibe belemerültem. Ennek ellenére is frusztrált a döntés gondolata.

   Az óra éjfélt ütött. A pilláim akaratlanul is lecsukódtak. A fülemben lévő fülhallgatók kicsúsztak félig, mellém kerültek a párnára. Már nem volt erőm visszadugni őket. A félálom állapotába kerültem. Mégsem tudtam teljesen elmerülni az álmok tengerében. Az a fiú, az a randevú nyomasztóan kecsegtetett, de tartózkodtam tőle. Féltem, hogy nem tud arról, hogy vak vagyok, hogy ezt esetleg elfelejtette említeni neki Hyemi. A találkozáskor pedig csalódna és hátat fordítana nekem. Nem mellesleg soha nem voltam igazi randevún. Milyen kérdéseket kell feltenni ott? Mit lehet elárulni magamról? Rettegtem. Most mit válaszoljak reggel Hyeminek?

 Másnap, amikor felébredtem, olyan érzésem volt, mintha újra a kómából keltem volna fel. Valószínűleg a fájdalomcsillapítók kiütöttek. Az előző nap csak ködképként lebegett előttem, mintha egy csúfos álom lett volna, valami orvossal és egy kellemes hangú nővérkével.

  A kötés alatt hiába próbáltam felnyitni pilláimat, a fájdalom beléjük hasított, szinte belekönnyeztem, így inkább jobbnak láttam visszazárni őket. Már most utáltam ezt a helyzetet. Mintha egész nap csak úgy léteznék egy üres térben, ami vagy a valóságot képezi, vagy az álmot. A valóság már halottá vált számomra. Nem láthattam, csak hallhattam, így az egész olyan volt, mintha egy folytonos álomba csöppentem volna. Felkelek reggelente, de mégsem teljesen. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy a fülemmel nem volt gond. Bár itt, a kórházban legszívesebben ettől a páros részemtől is megszabadultam volna, mert a gépek állandó pityegése csak az őrületbe sodort. Nem elég, hogy idegesített, de egy idő után megfájdult tőle a fejem is.

 Az ajtó kinyílt és valaki betoppant a kórterembe. Becsukta maga után az üveglapot - ahogy tegnap távozott a doktor úr és becsapta maga után, az üveg rezgéséről tájékozódtam róla, hogy milyen anyagból is van.

- Jó reggelt! - csendült fel Myun nővér hangja mézes-mázosan. Persze a jóféle mézes-mázos értelemben.

- Jó reggelt - próbálgattam hangomat, de továbbra sem tudott kiteljesedni olyanra, mint az eredeti.

- Hogy van? - Úgy tűnik ez ilyen állandósult kérdés itt, a kórház falai között.

- Kicsit még kómásan - feleltem és a homlokomhoz nyúltam, hogy megvakarjam. Kezdett a géz alatt bepállani a bőröm, így egyre gyakoribbá vált a viszketés.

- Ma kötést cserélünk és belecsöppentünk a szemébe. Az majd kicsit csillapít a fájdalmán.

- Fájni fog? - kérdeztem kicsit megijedve. Nem lepleztem félelmemet, utáltam a szemcseppeket, pedig allergiámból kifolyólag kellett volna használnom. Természetesen inkább viszketni hagytam a látószervemet, mintsem belecsöppentsek vele. Egyszerűen nem mertem soha.

- Egy kicsit. - Ezt becsültem. Legalább nem hazudik, mint általában ilyenkor a doktorok vagy ápolók. Igaz, ezzel csak azt érte el, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom.

- Ki kell mennem a mosdóba - suttogtam. Nem akartam illetlen lenni, de már nagyon kellett és jelenleg nem voltam olyan állapotban, hogy ezt az utat egyedül megtegyem.

- Rendben, akkor segítek - toppant az ágy mellé Myun nővér. Valamit még megnyomott, amitől az ágy lejjebb ereszkedett, majd megragadta az alkaromat és annak segítségével kitoltam magamat az ágyból. Az ágy szélén ültem. Idegőrlő volt ez a pillanat. Az első séta. Szem nélkül. Egyszerre félelmetes és izgalmas amolyan morbid módon...

  Gyengéden lejjebb csúsztam a takaróról, és szépen lassan megérintettem talpammal a hideg kőpadlót. Másik karommal azonnal keresni kezdtem egy támpontot, amit meg is találtam Myun nővér vállában. Sajnos a bal karja nem volt szabad, valamit egészen vállszélességben magához szorított. Ahogy megtettem az első lépést bizonytalanul, az alkaromnak csapódott valami, olyan érzés volt, mintha egy légy szállna rám.

- Mi ez? - tettem fel a kérdést, bár nem biztos, hogy elég egyértelműen.

Mégis, az ápolónő megértette és könnyedén válaszolt. - Hoznunk kell magunkkal a katétert is, tudod. Egyébként milyen az első lépés ennyi idő után? Nem fáj semmid? A baleset során csak kisebb zúzódások keletkeztek a lábadon, de nem tudhatjuk mi, hogy te mit érzel.

- Nem, nem fáj - ráztam meg a fejemet. - És nem akarok hazudni, de borzalmas így menni. Minden lépés olyan bizonytalan... - csüggedtem el. Ezt ő is észrevette, a szám görbéje akaratlanul is lefelé biggyedt.

- Hé, Sonmi, ne aggódj! Bele fogsz jönni, csak most még furcsa. Minden az lesz, de hidd el, pár hónap és minden olyan lesz, mint régen, csak kicsit máshogy - próbálta tartani bennem a lelket. Ez kifejezetten jól esett, bár nem kecsegtetett szép jövővel. Valahogy nem tudtam elképzelni azt, hogy sétabottal a kezemben mászkálok otthon vagy a városban... Talán egy vakvezető kutya jobban illene hozzám. Csak a szüleimnek is bele kell mennie, ami nagy falatnak ígérkezett. Édesapám allergiás a kutyaszőrre, és ez nem könnyíti meg a helyzetemet.

  Még tíz lépést tettem, ami elég lassan ment és bizonytalanul, de Myun nővér nagyon segítőkész volt és türelmes. Ez is volt a dolga.

  Elvégeztem a dolgomat, bár a wc papírt nem találtam olyan könnyen, de végül az is a kezembe akadt nagy nehezen.

  Myun visszafelé is segítőkezet nyújtott, még vissza is takargatott, majd szólt, hogy most elmegy egy időre, hoz nekem reggelit. Addig is egyedül maradtam újra, csipogó gépekkel körülvéve. Unottan ültem az ágyban és vártam, míg az ápolónő visszatér.

  Délben megebédeltem, Myun még abban is segített, jóformán megetetett, megitatott, mintha újra 2 éves lennék, kicsit szégyelltem is miatta magam. Miután megteltem a kórházi koszttal, ami annyira nem is volt borzalmas, mint azt már hallottam, a doktor úr is meglátogatott és Myun segítségével levették rólam a kötéseket. Végre felfrissülhetett a bőröm és kedvemre megvakarászhattam itt-ott, ami miatt rám is szóltak, hogy nem szabad. Hát eljött a csöppentés ideje is. Az ebédem 360 fokos fordulatokat tett a gyomromban, nem éreztem túl jól magam. Lefektettek a párnák közé, és a doktor kifeszítette ujjaival a szememet környező bőrt. A szívem feltornászta magát a torkomba és ott dobogott tovább olyan sebességgel, hogy azt már megirigyelte volna egy Ferrari motorja is. Nem mondom, iszonyatosan fájt az, ahogy kifeszült a szemhéjam, a szemgolyóm égett. Ahogy a csepp hozzáért a látógömbömhöz, felordítottam és elfordítottam a fejemet, hogy ki tudjak szabadulni a doktor úr martalékából és végre össze tudjam zárni a pilláimat. Ez sem jelentett felüdülést, még mindig baromira csípett és fájt. El is kezdtem szidalmazni az Istent magamba, amiért páros szervnek teremtette a szemeket, mert még mindig vissza volt egy cseppentés a másik felébe.

- Az a rohadt... Ez nagyon fáj - nyavalyogtam, miközben tenyeremmel leszorítottam azt a felemet, amely égett.

- Na, Sonmi, gyere, essünk túl rajta. Ha engeded, felhívom a szüleidet is, hogy jöjjenek be azonnal. - kérlelt Myun nővér. Egyre közvetlenebbé vált velem és ez tetszett. Nem tudom, hogy ez, vagy az vett rá, hogy visszafordítsam a fejemet a doktor úr felé, hogy túl essek végre ezen a folyamaton. Valószínűleg mindkettő.

- Miért, mikor jöttek volna? - érdeklődtem Myun nővértől, miközben a doktor úr a másik szememet is kifeszítette.

- Csak estefelé. Tegnap legalábbis azt mondták.

  A doktor elvégezte a cseppentést, így Myun nővér válaszát megkoronáztam egy újabb hangos visítással.

  A doktor távozása után Myun nővér még bekapcsolta nekem a televíziót, ami semmi jóval nem kecsegtetett. A kezembe nyomta a távirányítót, az ujjamat is rátette az adóváltó gombra, hogy könnyebb dolgom legyen. Hiába kapcsolgattam és hallgatóztam, valahogy már a tévézés sem nyújtott olyan élményeket, mint régen. Az, hogy csak a beszédet hallhattam, már nem adta vissza a képet, így jobb híján a híradós csatornán maradtam. Ott legalább tényeket közöltek, nem volt szükség mozgóképre is ahhoz, hogy el tudjam képzelni a baleseteket, amiket bemondtak, vagy az elképesztő sztárhíreket, amik egyáltalán nem számítanak híreknek, csak mindennek iszonyat nagy feneket kerítenek, ha róluk van szó.

  Még ez mellett is unatkoztam, így rettentően megörültem, amikor hangos üdvözölések közepette végre belépett az ajtón a családom. Sőt, még Hyemi-t is magukkal hozták, aki a legjobb barátnő címet viselte a szívemben.

- Szervusz, kincsem, hát végre ébren vagy! - hangzott el édesanyám hangos és megkönnyebbült hangja. Szorosan átkarolt és el sem akart engedni, míg végül édesapám segített levakarni rólam anyát. Ő egy atyai homlokcsókkal áldott meg, majd öcsém következett, aki felugrott az ágyamra és a hasamba fúrta kis buciját. Nem is tágított mellőlem, sőt, szinte kitúrt az ágyból, hogy ő is felférjen a matracra és be tudjon feküdni mellém. Bár 10 éves volt, elég apró termetű, így ezzel se volt gond, egész jól elfértünk mi ketten.

  Hyemi is boldogan adott két puszit az arcomra, de hangjából azt ítéltem meg, hogy kicsit szomorú. Megértettem, én is az lennék a helyében.

- Minden rendben kincsem? Jól etetnek itt téged? Nem vagy rosszul a sok gyógyszertől? Rendesek veled az ápolók és doktorok? - halmozott el kérdésekkel aggódó édesanyám.

- Igen anya, minden a legnagyobb rendben - sóhajtottam, bár örültem neki, hogy ennyire érdeklődő. - Ezt leszámítva persze - böktem a fejemre.

  Elnémult a szoba, csak a halk sóhajokat hallottam.

- Mi lesz most velem? - törtem meg a csendet. Most először estem igazán kétségbe a szemem elvesztése óta. Eddig csak szomorkodtam miatta, talán kicsit depressziós is lettem, de még nem aggódtam azért, hogy mi lesz velem, a jövőben. Nem titkoltam, féltem. Iszonyatosan. Úgy éreztem én képtelen leszek ehhez hozzászokni, nem is értettem, hogy másoknak ez, hogy sikerül... Annyira kíváncsi vagyok a szobában lévők arcára. Attól is rettegtem, hogy egyszer majd elfelejtem, hogy hogyan is néznek ki. Azt hittem, hogy majd láthatom a testvéremet felnőni, a szüleimet megöregedni és a barátnőmet a menyasszonyi ruhájában a jövőbeli, eddig ismeretlen férje mellett. Mindez elveszett a sötétségbe örökre. Most már csak a hangjukat hallhatom és csak a képzeletemre támaszkodhatom. De legfőképpen az zavart - és ez lehet, hogy önző lesz -, hogy nem láthatom saját magamat. Elveszett a remény, hogy lediplomázzak, hogy találjak magamnak egy férfit, hogy családot alapítsak...   Megpecsételte ez a baleset a teljes életemet.

 A szem a lélek tükre - állítják sokan. Ezt nem is vitathattam, így volt, mégis léteztek olyan emberek, akik lelkek nélkül éltek, és olyanok is, akik szem nélkül. Nekem megvolt mindkettő, mégis az utóbbi hasznavehetetlenül helyezkedett el a koponyámba. Évek óta már, hogy elvesztettem a látásomat. Friss jogosítvánnyal az ember boldogan ül a volán mögé és utazgat mindenfelé szabadon. Én is átéreztem ennek hatását, büszkén csusszantam be édesapám Nissan pick up-jába, ami a legkevésbé sem a frissen levizsgázott emberekre volt tervezve. Nagy és magas autó volt, az én kis termetem elveszett a sofőrülésben, én mégis bátran szálltam be.

   Egy nyári szülinapi bulira igyekeztem. Késésben voltam, így rendesen rátapostam a gázra, szinte tövig nyomtam - meg is tehettem, elvégre is autópályán vezettem. A vesztembe rohantam hatalmas sebességgel... Egy órája se vezettem, de a karom már leszakadt, erősen kellett tartanom a kormányt, valamiért folyamat ellentartott, jobbra húzott. Nem estem kétségbe, de a vérnyomásom feljebb szökött, a tenyerem izzadni kezdett.

  Le akartam húzódni az autópálya szélére, hogy a következő kijáraton le tudjak menni, de a kanyart már nem sikerült bevennem, a tenyerem alól kicsúszott a bőr kormány és én egyenest a szalagkorlátnak csapódtam.

  Az utolsó pillanatokban egy hatalmas levegőt vettem és felkészültem a biztos halálra. Percekkel később ébredtem fel az ájulásból, az egész testem zsibbadt, a fejem hasogatott, de a legnagyobb fájdalmat a szememnél éreztem. Élesen szúrta valami, rosszabb volt annál, mint amikor homokot szórnak bele. Ezerszer rosszabb. Nem tudtam kinyitni sem, a próbálkozásom során csak még jobban szúrta látógömbömet valami. Karomat kiszabadítottam a légzsák martalékából és azonnal a szememhez nyúltam. Amint megtapintottam a hegyes üvegszilánkokat, amik kiálltak szemhéjamból, remegni kezdtem. Hatalmába kerített a fájdalom, a tudat, hogy talán nem lehet megmenteni a látásomat. A többi testrészem nem is érdekelt már, akár a lábamat is elveszíthettem volna, de a szememet nem akartam.

  Megbódultam, érzékeltem, ahogy a vér kiszökik az arcomból és újra eszméletlen állapotba kerültem.

  Két héten keresztül kómába voltam. Semmire nem emlékszem, néha álmodtam, de azokat is hamar elfeledtem. Egyetlen álom ragadt meg kútfőmben. Saját magamat láttam benne, bekötött szemmel. Egy fekete selyemkendő szorult a fejemre, befedte az orrnyergemet, a látószervemet, a füleim hegyét, a hajamra simult és hátul volt összekötve egy szoros csomóval.

  Folyamatosan visszatérő látomássá vált ez, és ahogy felkeltem kómámból, az volt az első, hogy megérintsem szemüregeimet. Ujjaim nem selymet érintettek, de nem is bőrt. Durva anyagú géz fedte fél arcomat.

  A sírás kerülgetett, de a könnyek hiába próbáltak kiszökni a könnycsatornáimból, az hatalmas fájdalmakkal járt.

- Jó estét Sonmi! - szólalt meg egy kellemes, de ismeretlen női hang. Ez volt az első szó, amit két hét alvás után halhattam.

- Ki van ott? Mi történt? - dőltem előre a magasra polcolt ágyból, mégis vissza kellett vetődnöm a párnák közé, mert a hirtelen mozdulat kellemetlen szédülést váltott ki. A fejem is lüktetett, így jobbnak láttam visszafeküdni.

- Én Myun nővér vagyok és kórházba kerültél az autóbaleseted után. Esetleg emlékszel valamire? - tette fel a kérdést kimérten.

   Átsuhantak az események a tekervényeimbe, de nagyon tompán dolgozott az agyam, pár percbe is telt, mire meg mertem szólalni. - Azt hiszem igen.

- Ne haragudj, de muszáj lesz feltennem néhány általános kérdést. Utána a doktor úr veszi át a helyemet és részletesen elmeséli a diagnózist.

- Rendben, legyen - suttogtam erőtlen hangommal. Két héten keresztül pihenhettek a hangszálaim, így nehezükre esett újra kellően működni.

- Hogy hívnak?

- Park Sonmi - feleltem kurtán.

- Hány éves vagy?

- 18.

- A szüleidet hogy hívják?

- Park Soo Kyung az édesanyám és Park Min Ho az édesapám. Van egy testvérem is, Park Chun Woo.

- Nagyon jó! - Hallottam, ahogyan sercegett a golyóstoll a papíron. A nővér mindent jegyzetelt.

- A szüleim voltak bent? - kérdeztem aggódva.

- Természetesen, a baleset után azonnal értesítettük őket és besiettek a kórházba. Minden nap ellátogattak. Ma is voltak itt, fél órája sincs, hogy elmentek. De őket is értesíteni fogjuk a felébredésedről, ma már azonban nem látogathatnak meg. Pihenned kell.

  Ezt szomorúan hallottam. Hallani akartam a családomat, és legfőképpen bocsánatot szerettem volna kérni tőlük, főleg apától a kocsi miatt. Biztosan mérhetetlen kárt okoztam benne, javíthatatlanra törtem. Felemésztett a bűntudat, amiért így rájuk ijesztettem.

- Mire emlékszel a balesetből? - jött egy újabb kérdés Myun nővértől.

- Hm... Arra, hogy nagyon izzadt volt a tenyerem, és én odafigyeltem az útra, de túl gyorsan hajtottam és nem tudtam már bevenni a kanyart. Aztán üvegszilánkok... mindenhol. A szememben - elcsuklott a hangom. Újra késztetést éreztem arra, hogy megtapintsam a kötést, mégsem mertem megtenni a nővér előtt.

  A szívem legmélyén már ott hervadt egy árva kérdés, de nem mertem feltenni a nővérnek. Úgy gondoltam, ha megteszem, nem tudom majd befejezni a mondatomat és elsírom magamat. Az viszont fájt volna. Bár nem is ettől féltem a legjobban, hanem a választól. Szinte sejtettem, hogy mit mondana a nővér. Nem akartam hallani.

- A kocsival mi lett? - tereltem el a gondolataimat.

- Roncstelepre került, ha jól tudom. Erről nem igazán informálnak minket, a mi feladatunk a beteg ellátása, nem a helyszín megtisztítása és felmérése.

Bólintottam. - Igaz is.

  A nővér párat koppantott cipőjével a kövezett padlón, közelebb jött hozzám. Valamit állíthatott a mellettem lévő gépeken, a csipogásokból ítélve. Halk szuszogása egyenletes volt, nem úgy, mint az enyém. Furcsa volt újra levegőt venni, szinte kapkodnom kellett érte. A tüdőim is ellustultak.

- Miért veszek ilyen nehezen levegőt? - kérdeztem érdeklődve.

- Tegnap vettünk le a lélegeztetőről. Megszokta a tüdőd, hogy nem magától működik, most biztosan kicsit furcsa még, de ne aggódj, pár óra, és újra belejössz - biztatott a nővér.

  A pittyegések befejeződtek. - Behívom a doktor urat, rendben?

Megköszörültem száraz torkomat. - Igen, azt hiszem - feleltem erőtlenül. Nem fűlött rá a fogam, hogy megtudjam, mi van velem, de elkerülhetetlennek tekintettem ezt a procedúrát. Túl kellett esnem rajta.

  Teltek a percek, szinte óráknak tűnt a várakozás, és én egyre idegesebb lettem. Üres gyomrom kavargott, így nem is éreztem éhséget, csak a hányingert.

  A kilincs nyikorogva lecsapódott egy erős kéz alatt, majd az ajtó elvált a keretétől és suhogva kinyílt. A doktor úr megköszörülte a torkát, párszor nyammogott, mint aki most fogyasztotta volna el jóízűen a vacsoráját, majd megszólalt öblös, rekedt hangján. - Jó estét kisasszony! Fel tetszett kelni? - kérdezte kedvesen. Mély hangja miatt ez a kedvesség elég érdekesen hangzott, valahogy nem illett hozzá, de jól esett kérdése.

- Igen - feleltem a tőlem telhető legaranyosabb hangomon, de az nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Inkább tűnt halálhörgésnek, mintsem egy boldog szónak. Igaz, cseppet se voltam örömteli, de megpróbáltam legalább annak tűnni.

- Hogy van? - Nyikorogva leült mellém egy székre.

- Nem akarok hazudni, nem túl jól.

- Ezt a választ reméltem. Egy ilyen baleset után senki se lenne jól. Tudja, elképesztően erős nő maga!

Elvörösödtem, bár nem voltam benne biztos, hogy ezt észrevette, a kötés takarta az orcám nagy részét is.

- Köszönöm.

- Gondolom, nem szeretné hallani a rossz hírt, de muszáj elmondanom - mondta egyel komolyabb hangsúllyal.

Beletrafált. Tényleg nem akartam tudni, de muszáj volt.

- Akkor fogjunk hozzá - sóhajtott. Valószínűleg neki se volt ínyére kimondani a valóságot, de ez volt a munkája. Már hozzászokhatott.

  A párnák közé süllyedtem, teljesen elnehezedett a testem, az izmaim is megmerevedtek a feszültségtől. Tapintható volt a levegőben a komoly hangulat, a doktor is többször nyelt, mire belekezdett.

- Nos, maga is tudja, hogy komolyan megsérült a látószerve. Sajnos nem csak a retinája sérült meg, az üvegszilánkok nagyon mélyre hatoltak. Teljesen szétroncsolták a szemgolyóit. A műtőben már nem volt túl sok dolgunk, az üvegszilánkokat teljesen eltávolítottuk, hogy ne karcolja a szemeit, de ennyit tudtunk magáért tenni. Nagyon sajnálom mindazt, ami történt magával. Természetesen egy idő után hozzá fog szokni az új helyzethez, nincs veszve semmi, maga előtt áll az élet, de azt is tudnia kell, hogy ez magától függ. El kell fogadnia azt, hogy megvakult és tovább kell lépnie rajta. Persze nem mondom, hogy ez egy könnyű út lesz, de tudja, hogy a kórház, a családja, a barátai mind maga mellett állnak és mi azért vagyunk, hogy segítsünk magán. - Reményteli mondatai a legkevésbé se javítottak a kedélyállapotomon.

  Magamba zuhantam és nem találtam kiutat a saját testem rabságából. Már soha nem is fogok. Örökre itt ragadtam, a saját gondolataim rabjaivá váltam, már nem szabadulhattam.

Félelmetesen ért a valóság. Miután nem bírtam megszólalni, az orvos elhagyta a szobát. Egyedül maradtam a kórterembe, teljesen egyedül.

  Magába szívott a vaksötétség és a magány csúfos valósága. 

   Amikor az ember fiatal korában a saját életére gondol, mindig nagyratörően, naivan azt hiszi, hogy az hosszú lesz és boldog, akkor is, ha a gyermekkora nehézkes életkörülmények között zajlott, és akkor is, amikor minden olyan felhőtlenül ment.

   Az én boldogságom abban rejlett, hogy valóra vált a legnagyobb álmom, mely nem más volt, minthogy énekesnő legyek. Négy másik lány mellé osztottak be, akik nálam sokkal tehetségesebbnek tűntek, és bár félénken üdvözöltem őket, hamar be kellett lássam, hogy közvetlen, kedves fiatalokról van szó, olyanokról, akik könnyen befogadtak maguk közé, hogy együtt küzdjünk meg a népszerűségért.

   2013. Februárján a díszletek rengetegében, a pompában találtam magamat Ashley-vel, vagyis a csapatunk összetartójával, Rise-al, a banda mosolygós tagjával, Sojungal és Zuny-val, a legfiatalabbikkal. Bár a kifulladás széléig hajszoltuk aznap magunkat, teljesen megérte. Büszkén hagytam el a forgatás helyét és vetettem magamat az ágyra a dormban. Bár mindannyian iszonyatosan fáradtak voltunk, mégis cseverésztünk a sötétben.

  Kora reggel keltett Ashley, hogy igyekezzünk gyakorolni, annak ellenére, hogy minden porcikánk visszakozott ez ellen. Már csak 3 nap volt a debütálásunkig. Addig más sem volt beiktatva az órarendünkbe, minthogy gyakorlás, gyakorlás és gyakorlás.

Akkor azt hittem meghalok kimerültségben, de rá kellett jönnöm, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami még vár ránk. Egyetlen okom volt, hogy akkor ne adjam fel, és azok a lányok voltak. A lányok, akik szintén feladhatták volna, de nem tették. Egymásból nyertünk lendületet és erőt. „Csak még egyszer táncoljuk el!” – csengtek Ashley szavai a táncteremben, mely zihálások hadától volt hangos. A hideg padlón ültem törökülésben, amikor Rise keze kinyúlt felém. Felnéztem rá. Szemeiben égett a kitartás, mosolygott, mint mindig, bár izmai remegtek megállás nélkül. Belecsúsztattam tenyeremet kacsójába és segített felállni. A zene elindult, mi pedig beálltunk a helyünkre.

   Eljött A nap! A nap, mely izgalommal, de némi félelemmel töltött el. Az a bizonyos nap, amikor életemben először végre megcsillogtathatom a tudásomat. Megmutathatom a nagy közönségnek mire is vagyok képes ilyen fiatalon. Az álmaim kiteljesedtek a színpadon. Kinyíltak, mint a vízililiomok nappal. Akkor még nem is sejtettem, hogy ezek a liliomok össze is csukódhatnak...

  

   Az első fanmeeting, ahol lelepleződött a nehéz munkák eredménye. Az eredmény teljességgel meglepett. Nem számítottam ekkora tömegre. Csak ültem a székemben és sorjában lepték el az asztalomat a Code#01 Bad Girl egyes példányai, hogy firkantsak bele egy autogramot, ami nekem nem jelentett semmit, de a kedves fanok olyan széles vigyorral hagyták el az asztalt, hogy azt öröm volt nézni. Némi ajándékkal is megleptek bennünket, amire végképp nem számítottam. Érzelmileg azon a napon hatódtam meg igazán. Már akkor elhatároztam, hogy bármi is lesz, örökre a fanoknak fogok élni és szeretni fogom őket ameddig a világ a világ.

   Fellépéseink sora kezdett apadni, lassan elcsendesedett a nagy Bumm! Iszonyatosan élveztük azokat a napokat. Kikapcsolódhattunk egy kicsit és végre, a sok gyakorlás helyett volt egy kis időnk magunkra is. Sőt, még a családra is. Rég nem láttam viszont a szüleimet, csak mobiltelefonon keresztül tudtunk minden nap pár szót beszélni. Sajnáltam, hogy nem volt rájuk elég időm, de minden nap megháláltam nekik, hogy engedték, hogy ezt a pályát válasszam magamnak, és hogy támogatnak mindenben, amit teszek. Azt is folyamatosan hangoztattam, hogy mennyire szeretem őket és mennyire hiányoznak. Számoltam vissza a napokat a találkozásunkig. Már csak 20 nap…10…2… Hittem benne, hogy hamar találkozom velük megint, de nem így lett. Eltelt egy év, és csak a monoton telefonbeszélgetések maradtak nekem. A vigaszt az nyújtotta, hogy rajtam kívül még több ezer idol is ugyanígy él.

  Azaz egy év szélsebesen telt el. Események sorozata követte a másikat. Gyakorlások, forgatások, fellépések, fanmeetingek, néhai pihenőnapok. Rendesen be voltunk táblázva.

Nem volt ez máshogy 2014. Szeptember 6.-án sem. Daegu-ban volt dolgunk. Aztán elindultunk hazafelé.

   A lányokkal  kimerültek voltunk, a manager-ünk sem volt igazán baráti hangulatban, így nagy csend ülepedett a kisbuszban. A rádióban játszott zenék igyekeztek javítani a hangulatot eredménytelenül.

Már egy jó ideje úton voltunk. Besötétedett és az eső is eleredt.

A pilláim elnehezedtek. A kedvenc kis plüssömet szorítottam. Elernyedtek az izmaim és az ölembe esett, majd elaludtam.

   Hatalmas robajra ébredtem és egy sikításra. Vérfagyasztóan átjárta testemet az a sikoly. Fel se fogtam mi történt. Pár másodperc volt az egész. A testem, mint egy rongybaba, előre vetődött és vissza, majd a fejemet ért nyomás egyre hatalmasodott. Lassan átjárta a bizsergés teljes lényemet. Nem értettem mi ez.

     Egyedül ébredtem. A fejem még mindig sajgott, de már jobban éreztem magamat.

- Rise? – szólítottam meg a barátnőmet, de nem érkezett válasz.

- Ashley? – erre sem.

- Zuny? Sojung?

Egyikre sem.

   Egy autóra lettem figyelmes. Közelebb mentem hozzá, hogy megszemléljem. Ismertem ezt az autót. Nagyon is. De nem ilyen állapotban... Mi történhetett itt?

  Az autópálya le volt zárva. Több mentő és rendőrautó, sőt, még tűzoltók is villogtak a sötétben. Rengeteg ember tevékenykedett az autó körül. Egy testet emeltek ki a volán mögül. A manager volt az. Megsérült. Mindenhol vér borította testét.

Pár perces szenvedés után felfeszítették a furgon hátsó ajtaját is, és további testek kerültek ki belőle. Az egyik Zuny volt. Zuny látszólag az eszméleténél volt, de olyan dermedt volt, mint egy hulla. A színe sem különbözött tőle. Egyik másik tűzoltó erős karjaiban Ashley került elő, akit rögtön rátettek egy hordágyra, hogy megvizsgálják.

Aztán jött Sojung. Sojungot nagyon csúnya sebek fedték. Alig lehetett ráismerni. Épphogy kivették, már tették is át a mentőautóba és elszáguldottak vele.

És akkor jött Rise. Ha valaki ismeri Rise-t, az tudja, hogy ez a lány egy percig sem hervasztotta le a mosolyát. Most azonban sehol nem volt az a gyönyörű, íves kanyarulat az ajkain. Elvesztek. Csak úgy csüngtek vörösen, vérrel itatva. Közeledni akartam felé, de nem tudtam. A lábaim az aszfaltba gyökereztek, amikor megláttam, hogy egy kar lóg ki a kocsiból, közvetlen a volán ülése mögül. Ismertem ezt a csuklót, ezeket a vézna, fehér ujjakat a halvány rózsaszín körömlakkal díszített körmökkel.

   Engem is kiemeltek. Ha eddig csúnyán néztek ki a többiek, akkor én egyenest ijesztő voltam. Az arcom ki sem látszott a töménytelen mennyiségű vértől. Mély lélegzetet kellett vegyek, hogy visszafojtsam a könnyeimet. Hirtelen szembesültem a valósággal. A valósággal, mely undorító módon elbánt velem, pedig én hittem Istenben. Minden nap imádkoztam hozzá és Jézushoz, hogy vigyázzon a családomra, a barátaimra és rám. És mégis… Itt vagyok egyedül, a családom, a barátaim pedig mind azt várják, hogy épségben hazatérjek, hogy egy év után végre találkozhassak velük Chuseok napján, ehelyett egy olyan hírrel csapják arcon őket, amire senki sem tudna felkészülni lelkileg.

  Álltam a tömegben. Mindenki feketében volt. Virágok borítottak mindent. Egy ajtón kihozták a koporsót, melyben testem hevert, közvetlen nyomában édesanyám, aki édesapámba kapaszkodva majdhogynem belefulladt a könnyeibe. Szívbemarkoló látvány volt. Sose láttam őt sírni. Soha. Életvidám, erős nő volt, a példaképemnek tekintettem. Viszont ebben a helyzetben megtört volt. Lelkem azt diktálta, hogy menjek oda hozzá és öleljem meg utoljára, még egyszer, jó szorosan. Bár megtehettem volna…

  Bár felnőhettem volna, bárcsak megtudhattam volna, hogy mire vihetem a hangommal, hogy ki lett volna a férjem, hogy milyen gyermeket szülni neki, hogy milyen az, ha az ember családot alapít és milyen az, amikor természetes úton, nyugalomban hal meg az ember… Mindezek már sosem derülnek ki, de az a 21 évem, melyet a Földön élhettem, bármennyire is volt nehéz és pörgős, minden ízében élveztem.

Rest In Peace EunB.

Koszos az ablak. Nagyon. A vastagon rajta ülepedett poron keresztül beszűrődik a halovány fény, melyet a sötét felhők is megszűrnek. Ugyan az óra még a fél ötöt se ütötte meg, máris sötétség uralja az amúgy világos szobát. Tavaszi időszámítás szerint élünk. Április van. Az időjárás mégis oly kiszámíthatatlan, mint ősz idusán. Az egyetlen dolog, mely tökéletesen érezteti azt, hogy itt a tavasz, az a tavaszi fáradtság, mely csúnyán uralja az én szervezetemet is.

Az ablakpárkányon gubbasztott testemet mozgásra bírom. Vékony alsó végtagjaim megreccsennek térdeim táján, ahogyan kinyújtom őket, s lassan a parkettára eresztem a meleg zokniba bújtatott talpaimat. Kiegyenesítem teljes törzsemet, s egy utolsó pillantást vetek az ablakra. Mélységes szégyen fog el a tudattól, hogy nem csak én nem látok ki az üvegen a koszréteg miatt, de bizony a kinti emberek se láthatják még a függönyömet se. Hátat fordítok az éktelenségnek, hogy a konyhába mehessek.
Nehézkes járásom közepette hosszú, kötött pulcsim ujjával duzzadt szememet dörzsölgetem. Szempilláim összeragadtak.

A konyha csendes. Kivéve a zümmögő legyet, mely az életéért küzdve szüntelen a falnak csapódik. Nem találja a kijutat. Már napok óta szerencsétlenkedik, én meg bunkón tudomást sem veszek a szegény kínjáról, pedig könnyű szerrel kiereszthetném. Valamiért még is azt várom, hogy maga találja meg a megmenekülés kulcsát. Talán mert a saját sorsomat látom benne. Nekem sincs segítségem. Nekem is egyedül kell szembe néznem a sorsommal. Ezért is várok arra, hogy a légy magától oldja meg a problémáját, vagy rosszabbik esetben haljon meg. Számomra is ez a két véglet létezik. 

A pulthoz vándorolok. A mosogató púposra van pakolva retkes edényekkel... Igen, a tavaszi fáradtság. Éljen! Egy bögrét találok a kenyérpirító mellett. Felsóhajtok a láttán. Beletekintek, és az fogad, amit vártam. Félig üres. A másik felét romlott zöld tea foglalja el. Lebenyként úszkálnak benne a megpenészesedett darabok, átlátszó, mégis érdekes réteget képezve a felszínén. Késztetést érzek, hogy beleszagoljak, de nem merek. Tudom, hogy orrfacsaró élmény lenne.
Ez a zöld tea pontosan 7 napja áll itt. A közelmúlt eseményei forognak le a lelki szemeim előtt, melyek felkavaró képsorokat idéznek elő, s fájó szívvel gondolok vissza rájuk. A konyhában történt. Aztán a hálóban folytatódott, majd az előszobában váltunk el egymástól. Örökre. Vagy talán mégsem.

*7 nappal ezelőtt*

- Van egy meglepetésem! De csak akkor mondom el, ha idejössz - mondta a nemrégiben érkezett barátom. Az előszobában állt, kezében temérdek szupermarketes szatyorral, melyek zsúfolásig tömve voltak.
- Jin, sokára jöttél - állapítottam meg.
- Igen, tudom, ne haragudj, de akadt egy kis problémám útközben. Namjoon hívott, hogy be kell mennem a Bighit-be, így kénytelen voltam. Tényleg sajnálom.
- Nem, semmi gond. - Karjaimat csípője köré fontam, a ballonkabátja alatt. Mellkasához préseltem a fejemet, s boldogan érzékeltem hevesen lüktető szívének dobbanásait. Szavak nélkül is tudtam, hogy miért ily gyorsak a verések. - Én is szeretlek - suttogtam.
Seokjin meglepődötten fogadta a kijelentésemet. Ledobta a szatyrokat a földre, olyan magasságból, amekkorában a kezei lógtak alább, így Jin magassága lévén nagyot zuhantak azok a teli staneclik. Hátam közepére vezette mindkét tenyerét, s szorosan magához húzta a testemet. Teljesen a testéhez préselt. Állát a hajkoronám tövére helyezte, s duruzsolva suttogta: - Én is, kedvesem. 

Az elvállás nehezen ment. Egyikünk sem akarta elereszteni a másikat. Mégis muszáj volt. Jin vetette le a karjait rólam először. Ő volt a merészebb. - Mondjam a meglepetést, vagy még tartogassam későbbre?
- Hogy tehetsz fel ilyen bugyuta kérdést? Még szép, hogy most kérem!
- Aish! Rendben. - A kabátja zsebébe nyúlt. Sokáig kutatott a mély zsebbe, így arra a következtetésre jutottam, hogy nem egy nagy meglepetésről lesz szó. Akaratlanul is eszembe jutott az aranykarika lehetősége, de ezt hamar el is vetettem, hisz annak kell egy díszes doboz is, melyet már nem lenne oly nehéz megtalálni. - Na, megvan!
Felcsillantak a szemeim. Aztán elbizonytalanodtam. - Mi ez?
- Nézd meg közelebbről - nyomta a kezembe.
Szemügyre vettem. Megforgattam a kis tárgyat, s elolvastam rajta a feliratot. Elérzékenyültem a láttán. Könnyekben törtem ki, és Jin meleg testéhez menekültem, mely minden egyes ilyen alkalomkor tökéletes védelmet nyújtott.
- Ez most komoly?
- Ühümmm. Ma ugye ráérsz?
- Igen, mikor?
- Este. Akkor szeretném feltenni, mert akkor gyönyörű a város.
- De hová akarod rakni?
- Namsan. 

- Rendben. – Mosolyogva a kezembe forgattam a kis lakatot. Kacifántos, kifinomult írással volt belevésve a nevünk.

„Örökre együtt: Ah Ri & Seok Jin”

A szöveget apró szívecskék díszítették körös-körül.

Felnéztem Jinre. Boldogan figyelte a mozdulataimat. Büszke volt magára, hogy jó ajándékot választott nekem.

Megfordultam, hogy szembe kerüljek vele. Gyengéden körbe fontam karjaimmal hosszú nyakát, mely illatozott a férfi parfümjétől. Sötét, csillogó szemeibe mélyesztettem íriszeimet. Egy pillantás is tökéletesen elég volt ahhoz, hogy Jin megértse, mit szeretnék. Szokásosan felhümmögött, fejét enyhén hátra vetette és közben félre húzva a száját megrázta párszor a kútfőjét.

- Hihetetlen vagy. Na, gyere. – Hirtelen ragadta meg a csípőmet, és a falhoz vágott. Csak egy aprót csípett az alsó ajkamba fogaival, amit szépen elkezdett felfelé húzni. Lélegzete szakadozott volt, szinte morgott, mint egy vadállat.

Akaratlanul is kuncogtam. Egyetlen gondolat járt a fejembe. Ez az én Seokjinem! Ez a szexi vadállat, aki úgy ken a falhoz, mint vajat a kenyérre.

Ujjai durván szaladtak a póló alá. Nem kímélte a testemet, kemény mozdulatokkal tört felfelé a céljához.

- Jin – suttogtam bele az ajkába.

- Ne beszélj – intett csendre. Kicsit sem örült annak, hogy megszólaltam, de már hozzá voltam szokva az ilyesfajta lekezeléshez akkor, amikor benne voltunk a témában. Már a kapcsolatunk legelején tisztában voltam azzal, hogy Jin ilyen, mégis, túl erős volt a vonzalom… Na, meg az is közre játszott, hogy egy kicsit mazochista vagyok.

Jin megragadott a fenekemnél. Jól ismertem ezt a tettét, így automatikusan felugrottam. Megbíztam benne, és az erős karjaiban.

Lehunyt szemekkel élveztem puha párnáinak csipkedését ajkaimon, míg ő elvitt valamerre. Kemény anyagot éreztem a fenekem alatt. Hirtelen magasabban találtam magamat, mint Jin. Csak azt vettem észre szépen lassan, hogy én csókolom őt felülről. Fura érzés volt, de élveztem is.

Nyelve gyengén betódult fogaim közé, s megkereste odabent az én testrészemet. Türelmetlenül akadtam össze az ízlelőbimbóival, melyek cirógatták az enyéimet.

Jin csókja váratlanul vált keményebbé. Oly hevességgel falatozott a mézes bödönömből, hogy meg kellett támaszkodjak. Kerestem a megfelelő pózt, de sehogy se volt jó. Ujjaim a pulton araszolgattak egy támaszték után keresgélve, de semmi sem akadt az útjukba. Egy pohárnak tűnő dolognak koccant a körmöm. Megmarkoltam a száját, de elvétettem… Felordítottam a kellemetlen érzés tapasztalása után. Ordításom szinte elnyomta a váza hangját, ahogy az a csempén szétpattant apró darabokra. Eltört, a föld mindent bemocskolt, a kaktusz védtelenül hevert a kövön. És én? Én úgy sírtam, mint egy kisbaba.

- Hogy a francba nyúlhattál bele egy kaktuszba? Most mondd meg! Annyira szerencsétlen egy nő vagy! Faszom kivan. – Jin kezében az elsősegély dobozzal leült mellém az ágyra. – Gyere, kiszedegetem neked a tüskéket. – Egy csipeszt vett elő a piros tartóból.

- Hagyjad, ki tudom magamnak is. – Ki akartam venni a kezéből a tárgyat, de nem engedte. – Na, add oda! – emeltem meg a hangomat.

- Jó, csináld, addig összesöpröm a kaktusz töredékeit.

A levegő feszült volt köztünk. Jin haragossá vált, és ezt csak annak tudhattam le, hogy már valamilyen szinten felizgattam, de nagy valószínűséggel neki kell könnyíteni magán. Rosszul éreztem magamat miatta.

Gyorsan kiszedegettem a tüskéket a tenyeremből, és kimentem a konyhába, hogy megnézzem a barátomat, hogy áll.

Gőzölgő teát szürcsölgetett a pultnak háttal támaszkodva. A földön már nyoma se volt a kis afférnak.

Rám eresztette fekete tekintetét a pohár szája fölött. Szemét elködösítette a gőz, így még ijesztőbb volt mogorva pillantása, mint amúgy lett volna.

- Ne haragudj. – Minden megbánást beletéve a szavakba álltam ott, előtte, és rekedtesen bocsánatért esdekeltem.

- Ah Ri? – hangtónusa azonnal elárulta, hogy nem lesz kellemes az, amit mondani fog.

- I-igen? – dadogtam.

- Mi lenne, ha inkább hagynánk?

Homlokráncolva, összefont karokkal elemezni kezdtem a kérdését. Az egyetlen épkézláb fogható gondolatomat ragadtam meg először, és nyögtem ki. – H-hogy micsoda? – hangom még jobban remegett az idegességtől, mint eddig.

- Én szeretlek, de már nem vagy a régi. Ezt most nem a kaktuszos dolog miatt mondom, köze sincs hozzá. Csak rájöttem egy-két dologra addig, míg távol voltam.

Tény, hogy egy hetet volt Japánban. Ezek után hazajött, egy napot otthon pihent, majd jött, hogy meglátogasson. De ez nem magasztalja fel arra, hogy csak úgy kidobjon. Egy év után.

- Jin, te mit gondoltál? Azt, hogy hazajössz, jól megraksz, azt majd lesz valami? Azt, hogyha szexelsz velem, akkor az majd mindent helyrehoz az agyadban, és olyan leszek a szemedben, mint azelőtt voltam?

- Nem! Nem tudom! – elcsüggedt.

- Kim Seokjin, nem értelek. Ez a nagy helyzet.

- Akkor most tisztán kimondom, hogy hagyjuk békén egymást. Minimum egy darabig. Nekem szükségem van egy kis térre. Levegőre.

- Nyomásnak érzel engem? Nyűg vagyok neked?

Láttam rajta, hogy nem akarta kimondani világosan azt, ami a fejében járt. Egy vállrándítással elintézte.

- Jin, nem lehetsz ekkora tahó… - mondatom végére elcsuklott a hangom. Összetört a szívem.

A hálóba ment, míg zokogtam a hideg kövön az előszobában. Összepakolt és szemrebbenés nélkül otthagyott.

Azóta vagyok így megzuhanva. Érzem, hogy ez így nem lesz jó, hogy ki kellene lépnem a sötétségből. Itt most a rációnak kell győznie, nem a szívnek, és a fájdalomnak, mely felemészt. Ennek ellenére sem tudok merre lépni. Úgy érzem, bármit csinálok, az nem visz előrébb.

Megragadom a lakatot, mely a bögre mellett hever. Felsóhajtok a láttán. Egy elhatározás kezd kibontakozni bennem, de nehezen veszem rá magamat. Mégis… ha megtenném, talán jobb lenne minden. Jobban érezném magamat.

Átöltözöm, felhúzom a cipőmet, és a lakatot a kezembe szorongatva útnak indulok.

A hegy cseresznyefái rózsaszínben pompáznak. A méregzöld füvet sárga pitypangok tarkítják. Az ég kék, a levegő édes. Madarak csicsergésének hada asszonáncként csengenek össze. Ez 2014 tavasza. Egy héttel ezelőtt reménnyel telinek gondoltam, szépnek, és jónak. Most azonban minden élénk szín szürke nekem. Unottan bolyongok a kijelölt úton, mely mintha a végtelenségbe vezetne. Lomha lépteimet hiába próbálom szaporázni, valamiért mindig lelassulok. Testem görnyedt, annak ellenére, hogy a gerincemet kiegyenesítem. A teher lehúz.

Az utat a bejárható idő többszöröse alatt teszem meg. Az izmaim megfeszültek, bedurrantak, a tüdőmbe alig tudok egy kis levegőt is bepréselni. Elfáradtam.

De a fáradtság mindent megért. A látvány, mely elém tárult, csodás. A teljes szöuli látkép felbecsülhetetlen. Kifújom magamat egy korlátnak támaszkodva, míg a kilátást pásztázom. A házak tetejét, a felhőkarcolókat a város szívében, a folyót, melyet a Nap csillogós felszínűvé tesz. Teljesen meg is feledkezem egy percre a kezemben szorongatott, a test hőmtől felforrósodott fémről.

Szétnyitom a tenyeremet. A lakat ott hever benne fénytelenül, csúnyán. Most valahogy már nem olyan szép, mint akkor, amikor megkaptam. Jelentéktelenné vált. Csak egy darab fém semmit jelentő felirattal.

Jin nem fog visszalépni az életembe. Ezt az egy dolgot sikerült felfognom az elmúlt egy hétben. Bár nehéz volt feldolgoznom, és még mindig nem tudom, hogyan tovább, de majd valahogy alakul. Az árral sodródom. Az első lépésem a változás felé az, hogy kiszakadok a múltamból, és ezt csak egyféleképpen tehetem meg.

A markomba szorítom a lakatot. Pilláimat leeresztem, a teli kezemet a magasba emelem. Vegyél egy mély lélegzetet, Ah Ri! El kell, hogy engedd! Meglendítem. A karom azonban nem enged. Megakadályoznak benne.

- Kezdjünk mindent elölről.

Újra elgyengülök. Magasban lévő karom kicsúszik a puha tenyeréből, és a testem mellé zuhan. Hangja úgy szúr belém, mint a kaktusz tüskéje. Megint ordítani lenne kedvem.

- Kérlek. – Hosszú karjai csípőm köré fonódnak, mint egy lánc. Arcát hátamnak veti, ott nyugtatja. És én hagyom. Hagyom, hogy megint játszadozzon velem, hogy újra átcsesszen, de egy hét alatt egy dolgot nem tudtam kitörölni sem az agyamból, sem a szívemből. Én még mindig szeretem őt. 

     A hideg padlón behúzzák magukat a lábujjaim. Már sehogy se tudom őket megvédeni a kihűlés elől. Veszedelmes egy tél ez.

     A kanapén ülve bámulom a kopár karácsonyfát. Kicsi, talán a derekamig se ér, s még annál is jelentéktelenebb. Ennek a lakásnak nincs szüksége ilyenre. Nem is a lakásnak… Sokkal inkább nekem.

     A fán kívül nincs is más dísz kipakolva. Üres minden egyes polc, asztal, szekrény. Üres, mint a legutolsó buszjárat egy munkanapon.

     Lehet, most jobban örülnék egy munkanapnak is. Nem mintha, nem kedvelném a karácsonyt…De mégis. Ez az idei nem úgy sül el, ahogy terveztem. Távol a szeretteimtől, magányosan, barátnő, és háziállat nélkül. A fa alatt csak egyetlen egy csomag van ünnepi köntösben. Egy igen aprócska. A tartalma nem titok előttem. Se a feladója. Még a címzettjét is ismerem. Ezért se vonz, hogy nekiessek a kibontásának.

     A címzett én vagyok. A feladója is.

Ezért érzem azt, hogy felesleges lenne kibontanom, miközben dísznek a fa alatt jobban funkcionál. Nem egy haszontárgy. Nem fogom hasznát venni soha. Én legalább is biztosan nem. Talán más.

  

      Leheletem akár a gomolygó füst, úgy szökken a levegőbe. Igen, még a lakásban is. A radiátorokat már rég nem üzemeltetem. Nem akarom. Egy ilyen hideg embernek tűrnie kell a mindennapos fázást.

Megérdemli... Megérdemlem.

    Magamra veszem a szövetkabátot, egy könnyed sálat tekerek nyakam köré, belebújok a bakancsomba, s elhagyom az otthont, melyet valójában nem tekintek annak. Egy otthon meleg. Az otthon az a hely, ahol a szeretteid várnak. Az otthon az, ahol a legjobban érzi magát az ember.

     Velem ez a három tényező még sosem történt meg ebben a lakásban. Ez inkább az a hely, ahová elmenekülök. Elmenekülök az én idegen testemtől, attól a fura személyiségtől, ami bennem lakozik. Ez az én depressziós zónám, ahová senkit nem engedek be.

     Az indok egyszerű. Megrémisztenék vele mindenkit. Senki nem tudja, hogy valójában milyen az igazi Huang ZiTao. Senki nem tud erről a személyről semmit. Még Ő maga sem.

     Nem tudom, hol a valódi helyem, hogy kik azok, akik kedvelnek, hogy mit kéne tennem. Tengődöm. Még így, karácsony éjjelén is. Sodor az ár, - ami az én esetemben most a hideg fuvallat, mely apró hópihéket helyez kabátomra - s az ismeretlen felé visz.

Ilyenkor nem is tudom, hová mehetnék. Egy olyan hely kell nekem, ahol nem érezhetem magamat egyedül. Egy olyan hely, ahol megtalálom az igazi Huang ZiTao-t, és végre kibonthatja az ajándékát, amit most is a markomban szorongatok.

    Szebb helye lenne a fa alatt. Még mindig. De egy fura érzet azt kívánta, hozzam magammal.

    Az utca üres, néma, mégis vidám fényekben úszik. Kényelmetlenül érint a hely hangulata. Egyáltalán nem nekem való. Túl ragyogó, túl zavaró a lelki állapotomnak, a magányomnak.

Minden ház ablakából szűrődik ki a sok, színes csillogás. Kivéve az üzletekből nem. Azok mind sötétek belül, csak a kirakat, a felszínük világos. Hasonlóak, mint én.

      Mindenki másnak a ragyogó arcomat mutatom, de természetesen egyik sem ismeri a sötét belsőt.

Addig jó.

    

      Egy kis kocsma ma éjszaka is szívesen látja a reménytelen eseteket. Biztosan nincs jobb dolga a pultosnak sem. Ő is magányos. Nincs kivel ünnepelje a szeretet ünnepét.

- Jó estét – libbenek be a melegen, tárt karokkal fogadó helyre.

- Önnek is - jegyzi meg búskomoran a pultos.

Kigombolom a kabátomat, s szépen, lassú léptekkel odadöcögök a korhadt fára hasonlító pulthoz.

- Mit adhatok? – kérdezi az idős, talán 60-as férfi. Ősz bajsza erősen takarja a felső ajkát. Hordó hasán pedig feszül a fehér kötény.

- Whiskyt – mondom határozottan.

Kitölti egy alacsony, kocka formájú pohárkába, s átpasszolja nekem.

- Egészségére.

Lehúzom a tömény piát, mely arcomat durva összeráncolásra kéri fel. A kaparó torkomat kénsavként marja szét, s mint a tüzes pokol, úgy landol a gyomromban.

- Kérek még egyet! – csapom az asztalra a poharat.

A férfi lecsavarja a kupakot, s nézi, ahogyan az aranyló ital megtölti az átlátszó poharat. Fel se tekint rám.

- Egy ilyen fiatal fiú egykén ezen a napon?

- Így igaz – válaszolom. Egy csepp bánat se tükröződik vissza szavaimból. Talán az alkohol elködösítette már a fájdalmat. Valamennyire.

- Nem szép dolog ez. Te neked nem szabadna egyedül lenned. Menj, keresd fel azt a lányt, és add át neki az ajándékod – bök a kis csomagra, ami most a pultot díszíti.

Félre érti a helyzetet a fickó.

- Ez nem egy lányé – suttogom.

- Talán… férfié? – puhatolózik óvatosan.

- Nem. Nem igazán.

- Hát?

- Ez az én ajándékom.

- És kitől kapta?

- Egy Huang ZiTao nevezetű fickótól - belekortyolok a piába. Ezúttal óvatosabban bánok vele, és csak apránként iszogatom.

- És miért nem bontja ki?

- Meg van rá az okom. Majd ha eljön az ideje, talán, de tudom, mit rejt.

- De meg sem akar róla bizonyosodni?

- Nem. Minek?

- Hát… csak… talán…

- Nem érdekel.

Tudom, hogy mostantól furán fog rám tekinteni a férfi. Ki azaz ember, akit ne érdekelne, hogy mit rejt egy titkos doboz tartalma?

Természetesen magamon kívül.

A fogadó ajtaja csilingel. Fel se tekintek, hogy ki az új vendég, csak annyit tudok, hogy ezzel elrontotta a meghitt, csak én, és a pultos hangulatot.

Közvetlen mellettem foglal helyet.

    Sálját letekeri nyakáról, s a puha, illatos anyaggal megcsapja véletlen az arcomat. Sőt, nem csapja meg. Megcirógatja. Az illatfelhő eléri a szaglószervemet, amely azt súgja, hogy ez egy nagyon kellemes női illat.

    Muszáj rá néznem.

Fiatal. Hosszú, barna hajjal rendelkezik, csinosan, és melegen van felöltözve. Karácsonyi feelingje van a teljes lényének. Még csak magányosnak sem mondhatom.

- Uram?! Egy csoki likőrt, ha lenne oly szíves.

Hangja simogató. A legszebb ária, melyet valaha hallottam.

    Visszafordulok, s a poharam aljára nézek.

Érzem a lány tekintetét rajtam. Érdeklődőnek látom. Tudom, hogy tudni akarja az okát annak, hogy miért itt tartózkodom. Őszintén vallom, hogy én is kíváncsi vagyok az ő sztorijára.

   

    A csoki likőrt kikapja. Ahogy legurítja, máris megérintenek apró ujjbegyei a vállamnál.

- Ne haragudj, de te miért tanyázol itt?

Hidegen rápillantok. Talán túl hidegen is.

- Nem akarok magyarázkodni.

A szemei pirosak. Biztosan sírt. De miért? Mi történt vele? Ki bántotta? Miért érdekel engem ennyire ez a lány?

- És te? – kérdem.

- Én sem magyarázkodom.

- Huang ZiTao – nyújtom neki balomat.

- _______ – adja a mancsát.

- Nincs kivel töltenem a karácsonyt.

- Ah, értem – bólint. Nem is faggat tovább, pedig biztosan tenne fel még jó sok kérdést.

- Te?

- Nem a legszebb karácsonyaim közé fog tartozni a mai. Ma kérte volna meg a barátom a kezemet… Végül közölte, hogy Ő ezt nem fogja tudni megtenni. Így végül én is egyedül töltöm az ünnepeket.

Megsajnálom.

- Szemétláda. Én nem tettem volna meg a helyébe. Aranyos lánynak tűnsz.

- Köszönöm. - Mosolya a csillagos eget is lehozza nekem. Elkápráztat.

Ujjaim megtapintják az ajándékom. Eszembe jut, hogy hol lenne a legtökéletesebb helye.

 - Figyelj csak, ezt odaadom neked –nyújtom át a kis, masnis csomagot.

- N-nekem? – remegő kezekkel nyúl az ajándék felé. – De hát…

- A címzett Huang Zitao. Igen, tudom. De nekem nem kell.

- Biztosan?

- Igen, biztosan.

- Miért?

- Mert ez a saját ajándékom magamnak. Nem kell. Jobb helyen lesz nálad.

Letépi a csomagolópapírt.

A kis doboz feltárja ezüstös külsejét, amelyen kicsi virágok pompáznak.

- Nyisd csak ki – utasítom.

Káprázattal bontja szét az ékszeres dobozt.

És igen, ott van benne.

- Ez… Ez gyönyörű, de Zitao, nem fogadhatom el, hisz nem is ismerlek.

- Nem, ne értsd félre. Én nem akarlak eljegyezni. Ez csak egy kis… Meglepetés szomorú lelkednek.

Pedig valójában eljegyzési gyűrűnek szántam. Az ok, amiért a címzett én vagyok, az azért van, mert nincs meg a feleségem neve. Nem ismerem a feleségemet, viszont nekem kell majd átadnom neki ezt a gyűrűt, így én fogom majd először a kezembe a csomagot.

Egyáltalán nem logikus, amit műveltem, de mégis, ez az én fura gondolatom volt. Meg kellett tennem. S most, egy csodálatos lány életét pezsdítettem fel ezzel a gyűrűvel, ami jelentéktelenné vált abban a percben, ahogy átnyújtottam neki, s csak remélem, hogy egy nap visszanyeri az értelmét. Hogy egy nap majd _______ lesz a feleségem.

- Köszönöm szépen.

- Ugyan nincs… - egy apró, gyengéd, simogató, meleg, selymes csók csattan sápadt arcomon, ami teljesen felforrósít. Szívemet átjárja a szeretet. Érzem, hogy soha többet nem leszek magányos, hogy nem lesz több unalmas, hideg karácsony -…mit.

Mert az igazi Huang Zitao meglelte önmagát. 

Kedves Te!

Dér és fagy.

    Ez fogad kora reggel, amikor kilépek a meleg otthonból. Mégis izgatottan vetem bele magamat a hidegbe, mert belülről valami fűt. Erősen.

A hideg járda pillanatok alatt áthűti a lábujjaimat, de én mégis kisiettem...Megint. Miattad.

A régi megszokástól eltérően most már korábban is kelek egy jó ideje. Fárasztó. Ahogyan az is, hogy szüntelen rád gondolok. Csak rád.

    Amikor alszom, megjelensz az álmaimban, és olyanokat művelünk együtt, amiket nem ám, hogy a közeljövőben, de még a távoliban se fogunk megtenni.

Amikor eszem, arra gondolok, hogy milyen jó is lenne, ha együtt falatoznánk az általunk elkészített ételből.

Amikor fekszem, azt kívánom, bárcsak mellettem lennél, s mellkasodra hajthatnám a szerelemtől elködösült kútfőmet.

     NEM HAGYSZ OKOSODNI!

Akárhányszor szeretném figyelmesen végigkövetni a tanórát, te nem engeded! Tudod milyen szörnyű, hogy arra eszmélek fel, hogy megint lemaradtam úgy 3-4 sorral a többiektől?

És amikor már az sem érdekel, hogy átnézzem beadás előtt a dolgozatot, csak egyenest bambulok a semmibe, miközben agyam már egy teljesen más világba sodort? És amikor a kérdések jelentéktelen mondatokká válnak, s nem tudsz rájuk választ adni?

Utállak!

Nem. Nem utállak... Én kedvellek.  

    A buszmegálló üres nélküled. Én minden reggel ott vagyok és várok. Várok arra, hogy jöjjön a távolsági busz, amely minden pillanatban egyre csökkenti a köztünk lévő távolságot.

Pontosan tudom már, hogy mikor ér be az első járat, és ha nem szállsz le róla, reménykedem, hogy majd a következővel megteszed. Ha azzal sem, tudom mi a teendőm, de ekkor már csalódott vagyok.

Felszállok a helyi buszra, s az iskola felé veszem az irányt.

Első megálló. A szegény gyerekek felszállnak, s tolongva foglalnak helyet az üléseken.

Második megálló. A közlekedési eszköz begördül a megállóba, s te ott állsz. Bőszen tüdőzöd a rákkeltő pálca utolsó slukkjait, majd egy könnyed mozdulattal a nedves, nyálkás betonra ejted a parázsló dohányt. A tűz a víz érintkezésével azonnal kialszik. Nem úgy, mint én. Te vagy a jéghideg víz, ami rám zúdul abban a percben, ahogyan meglátlak, s én, mint a főnix madár, lángra lobbanok, hogy újjá születhessek a jelenlétedben.

    Egyetlen pillantás a válaszod tengerkék ékköveiddel az én fürkésző tekintetemre. Egyetlen egy, amit a nap 23 óra és 59 percében be kell osztanom.

   Te hátra mész, én elől maradok, s csendben magam elé meredve, fülemen a fejhallgatóval elmerülök a zene hallgatásába. Annak a zenének a hallgatásába, amiről mindig te jutsz eszembe. Az a szám, aminek a szövege a vágyaimat taglalja. Ez a szám az okozója annak, hogy akárhányszor rád sandítok, elpirulok. Elpirulok, mert rád vágyom. Csak rád. És eszembe jutnak az álmaim. A nedves álmaim, amelyekben eggyé válunk. Azok, amikben nem csak egy csók erejéig forrunk össze.

    És szomorúan hagyom el a buszt. Keserűen, mert tudom, hogy te tovább mész az ismeretlen célod felé, én pedig sínylődöm, mert alig láthattalak, mert megint csak egy buszmegállónyi utat tettünk meg együtt, holott lehetne az három is, s mert megint nem tudtam meg rólad többet.

    Mert valójában nem tudok rólad semmit. Semmit az égvilágon, azon kívül, hogy kora reggel mik a szokásaid, s hogy honnan jössz.

   Nem tudom a neved, az életkorod, a hangod színét, a kedvenc számodat, hogy kik a barátaid, hogy melyik iskolába jársz. Siralmas kilátás.

    Mégis, én ki akarok lábalni ebből az állapotból. Nem érdekel a becsületem, az sem, hogy talán túlontúl elszánt vagyok, mert Te vagy azaz ember, aki miatt még az álmaimról is képes lennék lemondani. Mert Te vagy az új álmom.

    Bennem van a tartás. Az a fajta, amelyik visszahúz, amelyik fél közeledni, amelyik azt mondja, hogy ha te majd akarsz tőlem valamit, lépsz. Ez sosem fog megtörténni. Érzem, tudom, és fáj az igazság, de tisztában vagyok vele, hogy számodra én csak egy ember vagyok a sok közül, ugyanolyan átlagos, ugyanolyan semleges, mint a többi. Csak azt nem tudod, hogy én belül mennyire is más vagyok. Hogy mennyire jobban akarlak, mint bármelyik másik fiatal nő ezen a Földön.

    Én ki vagyok éhezve a szeretetre, de csakis arra, amit te nyújthatnál nekem.

Miért nem kapom meg? Mond, miért? Miért nem jár már ki ez nekem? Hol marad a sok jótett utáni főnyeremény? Vagy mégsem voltam olyan jó? Létezik egyáltalán főnyeremény? Te biztosan az lennél... Nekem mindenképpen.

   Meddig leszek képes rád várni? Talán örök időkig. Talán egyszer megszakad a folyamat, amelyet nap, mint nap űzünk, amikor kora reggelenként együtt vegyülünk bele a szürke tömegbe. Talán kopni fognak a vágyak, ha már nem látlak többet. De az életemre esküszöm, hogy az a nap lesz a kis világom legszomorúbb napja.

    Mióta vagy, semmi sem egyszerű. Nélküled viszont unalmas lenne a könnyedség. Te teszed komplikálttá az egészet, s ez tetszik. Fogalmam sincs, hogy miért, de tetszik.

Szívem mélyén már ott hervad a szó, csak azt várja, hogy kikívánkozzon, még ha lehet, sosem hagyja el ajkaimat keserédes hangzása… Szeretlek. Ennyit mondok neked.

Sok szeretettel:

A Te valakid.

(Megjegyzés: Ez az a szám:)