Koszos az ablak. Nagyon. A vastagon rajta ülepedett poron keresztül beszűrődik a halovány fény, melyet a sötét felhők is megszűrnek. Ugyan az óra még a fél ötöt se ütötte meg, máris sötétség uralja az amúgy világos szobát. Tavaszi időszámítás szerint élünk. Április van. Az időjárás mégis oly kiszámíthatatlan, mint ősz idusán. Az egyetlen dolog, mely tökéletesen érezteti azt, hogy itt a tavasz, az a tavaszi fáradtság, mely csúnyán uralja az én szervezetemet is.

Az ablakpárkányon gubbasztott testemet mozgásra bírom. Vékony alsó végtagjaim megreccsennek térdeim táján, ahogyan kinyújtom őket, s lassan a parkettára eresztem a meleg zokniba bújtatott talpaimat. Kiegyenesítem teljes törzsemet, s egy utolsó pillantást vetek az ablakra. Mélységes szégyen fog el a tudattól, hogy nem csak én nem látok ki az üvegen a koszréteg miatt, de bizony a kinti emberek se láthatják még a függönyömet se. Hátat fordítok az éktelenségnek, hogy a konyhába mehessek.
Nehézkes járásom közepette hosszú, kötött pulcsim ujjával duzzadt szememet dörzsölgetem. Szempilláim összeragadtak.

A konyha csendes. Kivéve a zümmögő legyet, mely az életéért küzdve szüntelen a falnak csapódik. Nem találja a kijutat. Már napok óta szerencsétlenkedik, én meg bunkón tudomást sem veszek a szegény kínjáról, pedig könnyű szerrel kiereszthetném. Valamiért még is azt várom, hogy maga találja meg a megmenekülés kulcsát. Talán mert a saját sorsomat látom benne. Nekem sincs segítségem. Nekem is egyedül kell szembe néznem a sorsommal. Ezért is várok arra, hogy a légy magától oldja meg a problémáját, vagy rosszabbik esetben haljon meg. Számomra is ez a két véglet létezik. 

A pulthoz vándorolok. A mosogató púposra van pakolva retkes edényekkel... Igen, a tavaszi fáradtság. Éljen! Egy bögrét találok a kenyérpirító mellett. Felsóhajtok a láttán. Beletekintek, és az fogad, amit vártam. Félig üres. A másik felét romlott zöld tea foglalja el. Lebenyként úszkálnak benne a megpenészesedett darabok, átlátszó, mégis érdekes réteget képezve a felszínén. Késztetést érzek, hogy beleszagoljak, de nem merek. Tudom, hogy orrfacsaró élmény lenne.
Ez a zöld tea pontosan 7 napja áll itt. A közelmúlt eseményei forognak le a lelki szemeim előtt, melyek felkavaró képsorokat idéznek elő, s fájó szívvel gondolok vissza rájuk. A konyhában történt. Aztán a hálóban folytatódott, majd az előszobában váltunk el egymástól. Örökre. Vagy talán mégsem.

*7 nappal ezelőtt*

- Van egy meglepetésem! De csak akkor mondom el, ha idejössz - mondta a nemrégiben érkezett barátom. Az előszobában állt, kezében temérdek szupermarketes szatyorral, melyek zsúfolásig tömve voltak.
- Jin, sokára jöttél - állapítottam meg.
- Igen, tudom, ne haragudj, de akadt egy kis problémám útközben. Namjoon hívott, hogy be kell mennem a Bighit-be, így kénytelen voltam. Tényleg sajnálom.
- Nem, semmi gond. - Karjaimat csípője köré fontam, a ballonkabátja alatt. Mellkasához préseltem a fejemet, s boldogan érzékeltem hevesen lüktető szívének dobbanásait. Szavak nélkül is tudtam, hogy miért ily gyorsak a verések. - Én is szeretlek - suttogtam.
Seokjin meglepődötten fogadta a kijelentésemet. Ledobta a szatyrokat a földre, olyan magasságból, amekkorában a kezei lógtak alább, így Jin magassága lévén nagyot zuhantak azok a teli staneclik. Hátam közepére vezette mindkét tenyerét, s szorosan magához húzta a testemet. Teljesen a testéhez préselt. Állát a hajkoronám tövére helyezte, s duruzsolva suttogta: - Én is, kedvesem. 

Az elvállás nehezen ment. Egyikünk sem akarta elereszteni a másikat. Mégis muszáj volt. Jin vetette le a karjait rólam először. Ő volt a merészebb. - Mondjam a meglepetést, vagy még tartogassam későbbre?
- Hogy tehetsz fel ilyen bugyuta kérdést? Még szép, hogy most kérem!
- Aish! Rendben. - A kabátja zsebébe nyúlt. Sokáig kutatott a mély zsebbe, így arra a következtetésre jutottam, hogy nem egy nagy meglepetésről lesz szó. Akaratlanul is eszembe jutott az aranykarika lehetősége, de ezt hamar el is vetettem, hisz annak kell egy díszes doboz is, melyet már nem lenne oly nehéz megtalálni. - Na, megvan!
Felcsillantak a szemeim. Aztán elbizonytalanodtam. - Mi ez?
- Nézd meg közelebbről - nyomta a kezembe.
Szemügyre vettem. Megforgattam a kis tárgyat, s elolvastam rajta a feliratot. Elérzékenyültem a láttán. Könnyekben törtem ki, és Jin meleg testéhez menekültem, mely minden egyes ilyen alkalomkor tökéletes védelmet nyújtott.
- Ez most komoly?
- Ühümmm. Ma ugye ráérsz?
- Igen, mikor?
- Este. Akkor szeretném feltenni, mert akkor gyönyörű a város.
- De hová akarod rakni?
- Namsan. 

- Rendben. – Mosolyogva a kezembe forgattam a kis lakatot. Kacifántos, kifinomult írással volt belevésve a nevünk.

„Örökre együtt: Ah Ri & Seok Jin”

A szöveget apró szívecskék díszítették körös-körül.

Felnéztem Jinre. Boldogan figyelte a mozdulataimat. Büszke volt magára, hogy jó ajándékot választott nekem.

Megfordultam, hogy szembe kerüljek vele. Gyengéden körbe fontam karjaimmal hosszú nyakát, mely illatozott a férfi parfümjétől. Sötét, csillogó szemeibe mélyesztettem íriszeimet. Egy pillantás is tökéletesen elég volt ahhoz, hogy Jin megértse, mit szeretnék. Szokásosan felhümmögött, fejét enyhén hátra vetette és közben félre húzva a száját megrázta párszor a kútfőjét.

- Hihetetlen vagy. Na, gyere. – Hirtelen ragadta meg a csípőmet, és a falhoz vágott. Csak egy aprót csípett az alsó ajkamba fogaival, amit szépen elkezdett felfelé húzni. Lélegzete szakadozott volt, szinte morgott, mint egy vadállat.

Akaratlanul is kuncogtam. Egyetlen gondolat járt a fejembe. Ez az én Seokjinem! Ez a szexi vadállat, aki úgy ken a falhoz, mint vajat a kenyérre.

Ujjai durván szaladtak a póló alá. Nem kímélte a testemet, kemény mozdulatokkal tört felfelé a céljához.

- Jin – suttogtam bele az ajkába.

- Ne beszélj – intett csendre. Kicsit sem örült annak, hogy megszólaltam, de már hozzá voltam szokva az ilyesfajta lekezeléshez akkor, amikor benne voltunk a témában. Már a kapcsolatunk legelején tisztában voltam azzal, hogy Jin ilyen, mégis, túl erős volt a vonzalom… Na, meg az is közre játszott, hogy egy kicsit mazochista vagyok.

Jin megragadott a fenekemnél. Jól ismertem ezt a tettét, így automatikusan felugrottam. Megbíztam benne, és az erős karjaiban.

Lehunyt szemekkel élveztem puha párnáinak csipkedését ajkaimon, míg ő elvitt valamerre. Kemény anyagot éreztem a fenekem alatt. Hirtelen magasabban találtam magamat, mint Jin. Csak azt vettem észre szépen lassan, hogy én csókolom őt felülről. Fura érzés volt, de élveztem is.

Nyelve gyengén betódult fogaim közé, s megkereste odabent az én testrészemet. Türelmetlenül akadtam össze az ízlelőbimbóival, melyek cirógatták az enyéimet.

Jin csókja váratlanul vált keményebbé. Oly hevességgel falatozott a mézes bödönömből, hogy meg kellett támaszkodjak. Kerestem a megfelelő pózt, de sehogy se volt jó. Ujjaim a pulton araszolgattak egy támaszték után keresgélve, de semmi sem akadt az útjukba. Egy pohárnak tűnő dolognak koccant a körmöm. Megmarkoltam a száját, de elvétettem… Felordítottam a kellemetlen érzés tapasztalása után. Ordításom szinte elnyomta a váza hangját, ahogy az a csempén szétpattant apró darabokra. Eltört, a föld mindent bemocskolt, a kaktusz védtelenül hevert a kövön. És én? Én úgy sírtam, mint egy kisbaba.

- Hogy a francba nyúlhattál bele egy kaktuszba? Most mondd meg! Annyira szerencsétlen egy nő vagy! Faszom kivan. – Jin kezében az elsősegély dobozzal leült mellém az ágyra. – Gyere, kiszedegetem neked a tüskéket. – Egy csipeszt vett elő a piros tartóból.

- Hagyjad, ki tudom magamnak is. – Ki akartam venni a kezéből a tárgyat, de nem engedte. – Na, add oda! – emeltem meg a hangomat.

- Jó, csináld, addig összesöpröm a kaktusz töredékeit.

A levegő feszült volt köztünk. Jin haragossá vált, és ezt csak annak tudhattam le, hogy már valamilyen szinten felizgattam, de nagy valószínűséggel neki kell könnyíteni magán. Rosszul éreztem magamat miatta.

Gyorsan kiszedegettem a tüskéket a tenyeremből, és kimentem a konyhába, hogy megnézzem a barátomat, hogy áll.

Gőzölgő teát szürcsölgetett a pultnak háttal támaszkodva. A földön már nyoma se volt a kis afférnak.

Rám eresztette fekete tekintetét a pohár szája fölött. Szemét elködösítette a gőz, így még ijesztőbb volt mogorva pillantása, mint amúgy lett volna.

- Ne haragudj. – Minden megbánást beletéve a szavakba álltam ott, előtte, és rekedtesen bocsánatért esdekeltem.

- Ah Ri? – hangtónusa azonnal elárulta, hogy nem lesz kellemes az, amit mondani fog.

- I-igen? – dadogtam.

- Mi lenne, ha inkább hagynánk?

Homlokráncolva, összefont karokkal elemezni kezdtem a kérdését. Az egyetlen épkézláb fogható gondolatomat ragadtam meg először, és nyögtem ki. – H-hogy micsoda? – hangom még jobban remegett az idegességtől, mint eddig.

- Én szeretlek, de már nem vagy a régi. Ezt most nem a kaktuszos dolog miatt mondom, köze sincs hozzá. Csak rájöttem egy-két dologra addig, míg távol voltam.

Tény, hogy egy hetet volt Japánban. Ezek után hazajött, egy napot otthon pihent, majd jött, hogy meglátogasson. De ez nem magasztalja fel arra, hogy csak úgy kidobjon. Egy év után.

- Jin, te mit gondoltál? Azt, hogy hazajössz, jól megraksz, azt majd lesz valami? Azt, hogyha szexelsz velem, akkor az majd mindent helyrehoz az agyadban, és olyan leszek a szemedben, mint azelőtt voltam?

- Nem! Nem tudom! – elcsüggedt.

- Kim Seokjin, nem értelek. Ez a nagy helyzet.

- Akkor most tisztán kimondom, hogy hagyjuk békén egymást. Minimum egy darabig. Nekem szükségem van egy kis térre. Levegőre.

- Nyomásnak érzel engem? Nyűg vagyok neked?

Láttam rajta, hogy nem akarta kimondani világosan azt, ami a fejében járt. Egy vállrándítással elintézte.

- Jin, nem lehetsz ekkora tahó… - mondatom végére elcsuklott a hangom. Összetört a szívem.

A hálóba ment, míg zokogtam a hideg kövön az előszobában. Összepakolt és szemrebbenés nélkül otthagyott.

Azóta vagyok így megzuhanva. Érzem, hogy ez így nem lesz jó, hogy ki kellene lépnem a sötétségből. Itt most a rációnak kell győznie, nem a szívnek, és a fájdalomnak, mely felemészt. Ennek ellenére sem tudok merre lépni. Úgy érzem, bármit csinálok, az nem visz előrébb.

Megragadom a lakatot, mely a bögre mellett hever. Felsóhajtok a láttán. Egy elhatározás kezd kibontakozni bennem, de nehezen veszem rá magamat. Mégis… ha megtenném, talán jobb lenne minden. Jobban érezném magamat.

Átöltözöm, felhúzom a cipőmet, és a lakatot a kezembe szorongatva útnak indulok.

A hegy cseresznyefái rózsaszínben pompáznak. A méregzöld füvet sárga pitypangok tarkítják. Az ég kék, a levegő édes. Madarak csicsergésének hada asszonáncként csengenek össze. Ez 2014 tavasza. Egy héttel ezelőtt reménnyel telinek gondoltam, szépnek, és jónak. Most azonban minden élénk szín szürke nekem. Unottan bolyongok a kijelölt úton, mely mintha a végtelenségbe vezetne. Lomha lépteimet hiába próbálom szaporázni, valamiért mindig lelassulok. Testem görnyedt, annak ellenére, hogy a gerincemet kiegyenesítem. A teher lehúz.

Az utat a bejárható idő többszöröse alatt teszem meg. Az izmaim megfeszültek, bedurrantak, a tüdőmbe alig tudok egy kis levegőt is bepréselni. Elfáradtam.

De a fáradtság mindent megért. A látvány, mely elém tárult, csodás. A teljes szöuli látkép felbecsülhetetlen. Kifújom magamat egy korlátnak támaszkodva, míg a kilátást pásztázom. A házak tetejét, a felhőkarcolókat a város szívében, a folyót, melyet a Nap csillogós felszínűvé tesz. Teljesen meg is feledkezem egy percre a kezemben szorongatott, a test hőmtől felforrósodott fémről.

Szétnyitom a tenyeremet. A lakat ott hever benne fénytelenül, csúnyán. Most valahogy már nem olyan szép, mint akkor, amikor megkaptam. Jelentéktelenné vált. Csak egy darab fém semmit jelentő felirattal.

Jin nem fog visszalépni az életembe. Ezt az egy dolgot sikerült felfognom az elmúlt egy hétben. Bár nehéz volt feldolgoznom, és még mindig nem tudom, hogyan tovább, de majd valahogy alakul. Az árral sodródom. Az első lépésem a változás felé az, hogy kiszakadok a múltamból, és ezt csak egyféleképpen tehetem meg.

A markomba szorítom a lakatot. Pilláimat leeresztem, a teli kezemet a magasba emelem. Vegyél egy mély lélegzetet, Ah Ri! El kell, hogy engedd! Meglendítem. A karom azonban nem enged. Megakadályoznak benne.

- Kezdjünk mindent elölről.

Újra elgyengülök. Magasban lévő karom kicsúszik a puha tenyeréből, és a testem mellé zuhan. Hangja úgy szúr belém, mint a kaktusz tüskéje. Megint ordítani lenne kedvem.

- Kérlek. – Hosszú karjai csípőm köré fonódnak, mint egy lánc. Arcát hátamnak veti, ott nyugtatja. És én hagyom. Hagyom, hogy megint játszadozzon velem, hogy újra átcsesszen, de egy hét alatt egy dolgot nem tudtam kitörölni sem az agyamból, sem a szívemből. Én még mindig szeretem őt.