Másnap, amikor felébredtem, olyan érzésem volt, mintha újra a kómából keltem volna fel. Valószínűleg a fájdalomcsillapítók kiütöttek. Az előző nap csak ködképként lebegett előttem, mintha egy csúfos álom lett volna, valami orvossal és egy kellemes hangú nővérkével.

  A kötés alatt hiába próbáltam felnyitni pilláimat, a fájdalom beléjük hasított, szinte belekönnyeztem, így inkább jobbnak láttam visszazárni őket. Már most utáltam ezt a helyzetet. Mintha egész nap csak úgy léteznék egy üres térben, ami vagy a valóságot képezi, vagy az álmot. A valóság már halottá vált számomra. Nem láthattam, csak hallhattam, így az egész olyan volt, mintha egy folytonos álomba csöppentem volna. Felkelek reggelente, de mégsem teljesen. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy a fülemmel nem volt gond. Bár itt, a kórházban legszívesebben ettől a páros részemtől is megszabadultam volna, mert a gépek állandó pityegése csak az őrületbe sodort. Nem elég, hogy idegesített, de egy idő után megfájdult tőle a fejem is.

 Az ajtó kinyílt és valaki betoppant a kórterembe. Becsukta maga után az üveglapot - ahogy tegnap távozott a doktor úr és becsapta maga után, az üveg rezgéséről tájékozódtam róla, hogy milyen anyagból is van.

- Jó reggelt! - csendült fel Myun nővér hangja mézes-mázosan. Persze a jóféle mézes-mázos értelemben.

- Jó reggelt - próbálgattam hangomat, de továbbra sem tudott kiteljesedni olyanra, mint az eredeti.

- Hogy van? - Úgy tűnik ez ilyen állandósult kérdés itt, a kórház falai között.

- Kicsit még kómásan - feleltem és a homlokomhoz nyúltam, hogy megvakarjam. Kezdett a géz alatt bepállani a bőröm, így egyre gyakoribbá vált a viszketés.

- Ma kötést cserélünk és belecsöppentünk a szemébe. Az majd kicsit csillapít a fájdalmán.

- Fájni fog? - kérdeztem kicsit megijedve. Nem lepleztem félelmemet, utáltam a szemcseppeket, pedig allergiámból kifolyólag kellett volna használnom. Természetesen inkább viszketni hagytam a látószervemet, mintsem belecsöppentsek vele. Egyszerűen nem mertem soha.

- Egy kicsit. - Ezt becsültem. Legalább nem hazudik, mint általában ilyenkor a doktorok vagy ápolók. Igaz, ezzel csak azt érte el, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom.

- Ki kell mennem a mosdóba - suttogtam. Nem akartam illetlen lenni, de már nagyon kellett és jelenleg nem voltam olyan állapotban, hogy ezt az utat egyedül megtegyem.

- Rendben, akkor segítek - toppant az ágy mellé Myun nővér. Valamit még megnyomott, amitől az ágy lejjebb ereszkedett, majd megragadta az alkaromat és annak segítségével kitoltam magamat az ágyból. Az ágy szélén ültem. Idegőrlő volt ez a pillanat. Az első séta. Szem nélkül. Egyszerre félelmetes és izgalmas amolyan morbid módon...

  Gyengéden lejjebb csúsztam a takaróról, és szépen lassan megérintettem talpammal a hideg kőpadlót. Másik karommal azonnal keresni kezdtem egy támpontot, amit meg is találtam Myun nővér vállában. Sajnos a bal karja nem volt szabad, valamit egészen vállszélességben magához szorított. Ahogy megtettem az első lépést bizonytalanul, az alkaromnak csapódott valami, olyan érzés volt, mintha egy légy szállna rám.

- Mi ez? - tettem fel a kérdést, bár nem biztos, hogy elég egyértelműen.

Mégis, az ápolónő megértette és könnyedén válaszolt. - Hoznunk kell magunkkal a katétert is, tudod. Egyébként milyen az első lépés ennyi idő után? Nem fáj semmid? A baleset során csak kisebb zúzódások keletkeztek a lábadon, de nem tudhatjuk mi, hogy te mit érzel.

- Nem, nem fáj - ráztam meg a fejemet. - És nem akarok hazudni, de borzalmas így menni. Minden lépés olyan bizonytalan... - csüggedtem el. Ezt ő is észrevette, a szám görbéje akaratlanul is lefelé biggyedt.

- Hé, Sonmi, ne aggódj! Bele fogsz jönni, csak most még furcsa. Minden az lesz, de hidd el, pár hónap és minden olyan lesz, mint régen, csak kicsit máshogy - próbálta tartani bennem a lelket. Ez kifejezetten jól esett, bár nem kecsegtetett szép jövővel. Valahogy nem tudtam elképzelni azt, hogy sétabottal a kezemben mászkálok otthon vagy a városban... Talán egy vakvezető kutya jobban illene hozzám. Csak a szüleimnek is bele kell mennie, ami nagy falatnak ígérkezett. Édesapám allergiás a kutyaszőrre, és ez nem könnyíti meg a helyzetemet.

  Még tíz lépést tettem, ami elég lassan ment és bizonytalanul, de Myun nővér nagyon segítőkész volt és türelmes. Ez is volt a dolga.

  Elvégeztem a dolgomat, bár a wc papírt nem találtam olyan könnyen, de végül az is a kezembe akadt nagy nehezen.

  Myun visszafelé is segítőkezet nyújtott, még vissza is takargatott, majd szólt, hogy most elmegy egy időre, hoz nekem reggelit. Addig is egyedül maradtam újra, csipogó gépekkel körülvéve. Unottan ültem az ágyban és vártam, míg az ápolónő visszatér.

  Délben megebédeltem, Myun még abban is segített, jóformán megetetett, megitatott, mintha újra 2 éves lennék, kicsit szégyelltem is miatta magam. Miután megteltem a kórházi koszttal, ami annyira nem is volt borzalmas, mint azt már hallottam, a doktor úr is meglátogatott és Myun segítségével levették rólam a kötéseket. Végre felfrissülhetett a bőröm és kedvemre megvakarászhattam itt-ott, ami miatt rám is szóltak, hogy nem szabad. Hát eljött a csöppentés ideje is. Az ebédem 360 fokos fordulatokat tett a gyomromban, nem éreztem túl jól magam. Lefektettek a párnák közé, és a doktor kifeszítette ujjaival a szememet környező bőrt. A szívem feltornászta magát a torkomba és ott dobogott tovább olyan sebességgel, hogy azt már megirigyelte volna egy Ferrari motorja is. Nem mondom, iszonyatosan fájt az, ahogy kifeszült a szemhéjam, a szemgolyóm égett. Ahogy a csepp hozzáért a látógömbömhöz, felordítottam és elfordítottam a fejemet, hogy ki tudjak szabadulni a doktor úr martalékából és végre össze tudjam zárni a pilláimat. Ez sem jelentett felüdülést, még mindig baromira csípett és fájt. El is kezdtem szidalmazni az Istent magamba, amiért páros szervnek teremtette a szemeket, mert még mindig vissza volt egy cseppentés a másik felébe.

- Az a rohadt... Ez nagyon fáj - nyavalyogtam, miközben tenyeremmel leszorítottam azt a felemet, amely égett.

- Na, Sonmi, gyere, essünk túl rajta. Ha engeded, felhívom a szüleidet is, hogy jöjjenek be azonnal. - kérlelt Myun nővér. Egyre közvetlenebbé vált velem és ez tetszett. Nem tudom, hogy ez, vagy az vett rá, hogy visszafordítsam a fejemet a doktor úr felé, hogy túl essek végre ezen a folyamaton. Valószínűleg mindkettő.

- Miért, mikor jöttek volna? - érdeklődtem Myun nővértől, miközben a doktor úr a másik szememet is kifeszítette.

- Csak estefelé. Tegnap legalábbis azt mondták.

  A doktor elvégezte a cseppentést, így Myun nővér válaszát megkoronáztam egy újabb hangos visítással.

  A doktor távozása után Myun nővér még bekapcsolta nekem a televíziót, ami semmi jóval nem kecsegtetett. A kezembe nyomta a távirányítót, az ujjamat is rátette az adóváltó gombra, hogy könnyebb dolgom legyen. Hiába kapcsolgattam és hallgatóztam, valahogy már a tévézés sem nyújtott olyan élményeket, mint régen. Az, hogy csak a beszédet hallhattam, már nem adta vissza a képet, így jobb híján a híradós csatornán maradtam. Ott legalább tényeket közöltek, nem volt szükség mozgóképre is ahhoz, hogy el tudjam képzelni a baleseteket, amiket bemondtak, vagy az elképesztő sztárhíreket, amik egyáltalán nem számítanak híreknek, csak mindennek iszonyat nagy feneket kerítenek, ha róluk van szó.

  Még ez mellett is unatkoztam, így rettentően megörültem, amikor hangos üdvözölések közepette végre belépett az ajtón a családom. Sőt, még Hyemi-t is magukkal hozták, aki a legjobb barátnő címet viselte a szívemben.

- Szervusz, kincsem, hát végre ébren vagy! - hangzott el édesanyám hangos és megkönnyebbült hangja. Szorosan átkarolt és el sem akart engedni, míg végül édesapám segített levakarni rólam anyát. Ő egy atyai homlokcsókkal áldott meg, majd öcsém következett, aki felugrott az ágyamra és a hasamba fúrta kis buciját. Nem is tágított mellőlem, sőt, szinte kitúrt az ágyból, hogy ő is felférjen a matracra és be tudjon feküdni mellém. Bár 10 éves volt, elég apró termetű, így ezzel se volt gond, egész jól elfértünk mi ketten.

  Hyemi is boldogan adott két puszit az arcomra, de hangjából azt ítéltem meg, hogy kicsit szomorú. Megértettem, én is az lennék a helyében.

- Minden rendben kincsem? Jól etetnek itt téged? Nem vagy rosszul a sok gyógyszertől? Rendesek veled az ápolók és doktorok? - halmozott el kérdésekkel aggódó édesanyám.

- Igen anya, minden a legnagyobb rendben - sóhajtottam, bár örültem neki, hogy ennyire érdeklődő. - Ezt leszámítva persze - böktem a fejemre.

  Elnémult a szoba, csak a halk sóhajokat hallottam.

- Mi lesz most velem? - törtem meg a csendet. Most először estem igazán kétségbe a szemem elvesztése óta. Eddig csak szomorkodtam miatta, talán kicsit depressziós is lettem, de még nem aggódtam azért, hogy mi lesz velem, a jövőben. Nem titkoltam, féltem. Iszonyatosan. Úgy éreztem én képtelen leszek ehhez hozzászokni, nem is értettem, hogy másoknak ez, hogy sikerül... Annyira kíváncsi vagyok a szobában lévők arcára. Attól is rettegtem, hogy egyszer majd elfelejtem, hogy hogyan is néznek ki. Azt hittem, hogy majd láthatom a testvéremet felnőni, a szüleimet megöregedni és a barátnőmet a menyasszonyi ruhájában a jövőbeli, eddig ismeretlen férje mellett. Mindez elveszett a sötétségbe örökre. Most már csak a hangjukat hallhatom és csak a képzeletemre támaszkodhatom. De legfőképpen az zavart - és ez lehet, hogy önző lesz -, hogy nem láthatom saját magamat. Elveszett a remény, hogy lediplomázzak, hogy találjak magamnak egy férfit, hogy családot alapítsak...   Megpecsételte ez a baleset a teljes életemet.