A szem a lélek tükre - állítják sokan. Ezt nem is vitathattam, így volt, mégis léteztek olyan emberek, akik lelkek nélkül éltek, és olyanok is, akik szem nélkül. Nekem megvolt mindkettő, mégis az utóbbi hasznavehetetlenül helyezkedett el a koponyámba. Évek óta már, hogy elvesztettem a látásomat. Friss jogosítvánnyal az ember boldogan ül a volán mögé és utazgat mindenfelé szabadon. Én is átéreztem ennek hatását, büszkén csusszantam be édesapám Nissan pick up-jába, ami a legkevésbé sem a frissen levizsgázott emberekre volt tervezve. Nagy és magas autó volt, az én kis termetem elveszett a sofőrülésben, én mégis bátran szálltam be.

   Egy nyári szülinapi bulira igyekeztem. Késésben voltam, így rendesen rátapostam a gázra, szinte tövig nyomtam - meg is tehettem, elvégre is autópályán vezettem. A vesztembe rohantam hatalmas sebességgel... Egy órája se vezettem, de a karom már leszakadt, erősen kellett tartanom a kormányt, valamiért folyamat ellentartott, jobbra húzott. Nem estem kétségbe, de a vérnyomásom feljebb szökött, a tenyerem izzadni kezdett.

  Le akartam húzódni az autópálya szélére, hogy a következő kijáraton le tudjak menni, de a kanyart már nem sikerült bevennem, a tenyerem alól kicsúszott a bőr kormány és én egyenest a szalagkorlátnak csapódtam.

  Az utolsó pillanatokban egy hatalmas levegőt vettem és felkészültem a biztos halálra. Percekkel később ébredtem fel az ájulásból, az egész testem zsibbadt, a fejem hasogatott, de a legnagyobb fájdalmat a szememnél éreztem. Élesen szúrta valami, rosszabb volt annál, mint amikor homokot szórnak bele. Ezerszer rosszabb. Nem tudtam kinyitni sem, a próbálkozásom során csak még jobban szúrta látógömbömet valami. Karomat kiszabadítottam a légzsák martalékából és azonnal a szememhez nyúltam. Amint megtapintottam a hegyes üvegszilánkokat, amik kiálltak szemhéjamból, remegni kezdtem. Hatalmába kerített a fájdalom, a tudat, hogy talán nem lehet megmenteni a látásomat. A többi testrészem nem is érdekelt már, akár a lábamat is elveszíthettem volna, de a szememet nem akartam.

  Megbódultam, érzékeltem, ahogy a vér kiszökik az arcomból és újra eszméletlen állapotba kerültem.

  Két héten keresztül kómába voltam. Semmire nem emlékszem, néha álmodtam, de azokat is hamar elfeledtem. Egyetlen álom ragadt meg kútfőmben. Saját magamat láttam benne, bekötött szemmel. Egy fekete selyemkendő szorult a fejemre, befedte az orrnyergemet, a látószervemet, a füleim hegyét, a hajamra simult és hátul volt összekötve egy szoros csomóval.

  Folyamatosan visszatérő látomássá vált ez, és ahogy felkeltem kómámból, az volt az első, hogy megérintsem szemüregeimet. Ujjaim nem selymet érintettek, de nem is bőrt. Durva anyagú géz fedte fél arcomat.

  A sírás kerülgetett, de a könnyek hiába próbáltak kiszökni a könnycsatornáimból, az hatalmas fájdalmakkal járt.

- Jó estét Sonmi! - szólalt meg egy kellemes, de ismeretlen női hang. Ez volt az első szó, amit két hét alvás után halhattam.

- Ki van ott? Mi történt? - dőltem előre a magasra polcolt ágyból, mégis vissza kellett vetődnöm a párnák közé, mert a hirtelen mozdulat kellemetlen szédülést váltott ki. A fejem is lüktetett, így jobbnak láttam visszafeküdni.

- Én Myun nővér vagyok és kórházba kerültél az autóbaleseted után. Esetleg emlékszel valamire? - tette fel a kérdést kimérten.

   Átsuhantak az események a tekervényeimbe, de nagyon tompán dolgozott az agyam, pár percbe is telt, mire meg mertem szólalni. - Azt hiszem igen.

- Ne haragudj, de muszáj lesz feltennem néhány általános kérdést. Utána a doktor úr veszi át a helyemet és részletesen elmeséli a diagnózist.

- Rendben, legyen - suttogtam erőtlen hangommal. Két héten keresztül pihenhettek a hangszálaim, így nehezükre esett újra kellően működni.

- Hogy hívnak?

- Park Sonmi - feleltem kurtán.

- Hány éves vagy?

- 18.

- A szüleidet hogy hívják?

- Park Soo Kyung az édesanyám és Park Min Ho az édesapám. Van egy testvérem is, Park Chun Woo.

- Nagyon jó! - Hallottam, ahogyan sercegett a golyóstoll a papíron. A nővér mindent jegyzetelt.

- A szüleim voltak bent? - kérdeztem aggódva.

- Természetesen, a baleset után azonnal értesítettük őket és besiettek a kórházba. Minden nap ellátogattak. Ma is voltak itt, fél órája sincs, hogy elmentek. De őket is értesíteni fogjuk a felébredésedről, ma már azonban nem látogathatnak meg. Pihenned kell.

  Ezt szomorúan hallottam. Hallani akartam a családomat, és legfőképpen bocsánatot szerettem volna kérni tőlük, főleg apától a kocsi miatt. Biztosan mérhetetlen kárt okoztam benne, javíthatatlanra törtem. Felemésztett a bűntudat, amiért így rájuk ijesztettem.

- Mire emlékszel a balesetből? - jött egy újabb kérdés Myun nővértől.

- Hm... Arra, hogy nagyon izzadt volt a tenyerem, és én odafigyeltem az útra, de túl gyorsan hajtottam és nem tudtam már bevenni a kanyart. Aztán üvegszilánkok... mindenhol. A szememben - elcsuklott a hangom. Újra késztetést éreztem arra, hogy megtapintsam a kötést, mégsem mertem megtenni a nővér előtt.

  A szívem legmélyén már ott hervadt egy árva kérdés, de nem mertem feltenni a nővérnek. Úgy gondoltam, ha megteszem, nem tudom majd befejezni a mondatomat és elsírom magamat. Az viszont fájt volna. Bár nem is ettől féltem a legjobban, hanem a választól. Szinte sejtettem, hogy mit mondana a nővér. Nem akartam hallani.

- A kocsival mi lett? - tereltem el a gondolataimat.

- Roncstelepre került, ha jól tudom. Erről nem igazán informálnak minket, a mi feladatunk a beteg ellátása, nem a helyszín megtisztítása és felmérése.

Bólintottam. - Igaz is.

  A nővér párat koppantott cipőjével a kövezett padlón, közelebb jött hozzám. Valamit állíthatott a mellettem lévő gépeken, a csipogásokból ítélve. Halk szuszogása egyenletes volt, nem úgy, mint az enyém. Furcsa volt újra levegőt venni, szinte kapkodnom kellett érte. A tüdőim is ellustultak.

- Miért veszek ilyen nehezen levegőt? - kérdeztem érdeklődve.

- Tegnap vettünk le a lélegeztetőről. Megszokta a tüdőd, hogy nem magától működik, most biztosan kicsit furcsa még, de ne aggódj, pár óra, és újra belejössz - biztatott a nővér.

  A pittyegések befejeződtek. - Behívom a doktor urat, rendben?

Megköszörültem száraz torkomat. - Igen, azt hiszem - feleltem erőtlenül. Nem fűlött rá a fogam, hogy megtudjam, mi van velem, de elkerülhetetlennek tekintettem ezt a procedúrát. Túl kellett esnem rajta.

  Teltek a percek, szinte óráknak tűnt a várakozás, és én egyre idegesebb lettem. Üres gyomrom kavargott, így nem is éreztem éhséget, csak a hányingert.

  A kilincs nyikorogva lecsapódott egy erős kéz alatt, majd az ajtó elvált a keretétől és suhogva kinyílt. A doktor úr megköszörülte a torkát, párszor nyammogott, mint aki most fogyasztotta volna el jóízűen a vacsoráját, majd megszólalt öblös, rekedt hangján. - Jó estét kisasszony! Fel tetszett kelni? - kérdezte kedvesen. Mély hangja miatt ez a kedvesség elég érdekesen hangzott, valahogy nem illett hozzá, de jól esett kérdése.

- Igen - feleltem a tőlem telhető legaranyosabb hangomon, de az nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Inkább tűnt halálhörgésnek, mintsem egy boldog szónak. Igaz, cseppet se voltam örömteli, de megpróbáltam legalább annak tűnni.

- Hogy van? - Nyikorogva leült mellém egy székre.

- Nem akarok hazudni, nem túl jól.

- Ezt a választ reméltem. Egy ilyen baleset után senki se lenne jól. Tudja, elképesztően erős nő maga!

Elvörösödtem, bár nem voltam benne biztos, hogy ezt észrevette, a kötés takarta az orcám nagy részét is.

- Köszönöm.

- Gondolom, nem szeretné hallani a rossz hírt, de muszáj elmondanom - mondta egyel komolyabb hangsúllyal.

Beletrafált. Tényleg nem akartam tudni, de muszáj volt.

- Akkor fogjunk hozzá - sóhajtott. Valószínűleg neki se volt ínyére kimondani a valóságot, de ez volt a munkája. Már hozzászokhatott.

  A párnák közé süllyedtem, teljesen elnehezedett a testem, az izmaim is megmerevedtek a feszültségtől. Tapintható volt a levegőben a komoly hangulat, a doktor is többször nyelt, mire belekezdett.

- Nos, maga is tudja, hogy komolyan megsérült a látószerve. Sajnos nem csak a retinája sérült meg, az üvegszilánkok nagyon mélyre hatoltak. Teljesen szétroncsolták a szemgolyóit. A műtőben már nem volt túl sok dolgunk, az üvegszilánkokat teljesen eltávolítottuk, hogy ne karcolja a szemeit, de ennyit tudtunk magáért tenni. Nagyon sajnálom mindazt, ami történt magával. Természetesen egy idő után hozzá fog szokni az új helyzethez, nincs veszve semmi, maga előtt áll az élet, de azt is tudnia kell, hogy ez magától függ. El kell fogadnia azt, hogy megvakult és tovább kell lépnie rajta. Persze nem mondom, hogy ez egy könnyű út lesz, de tudja, hogy a kórház, a családja, a barátai mind maga mellett állnak és mi azért vagyunk, hogy segítsünk magán. - Reményteli mondatai a legkevésbé se javítottak a kedélyállapotomon.

  Magamba zuhantam és nem találtam kiutat a saját testem rabságából. Már soha nem is fogok. Örökre itt ragadtam, a saját gondolataim rabjaivá váltam, már nem szabadulhattam.

Félelmetesen ért a valóság. Miután nem bírtam megszólalni, az orvos elhagyta a szobát. Egyedül maradtam a kórterembe, teljesen egyedül.

  Magába szívott a vaksötétség és a magány csúfos valósága. 

   Amikor az ember fiatal korában a saját életére gondol, mindig nagyratörően, naivan azt hiszi, hogy az hosszú lesz és boldog, akkor is, ha a gyermekkora nehézkes életkörülmények között zajlott, és akkor is, amikor minden olyan felhőtlenül ment.

   Az én boldogságom abban rejlett, hogy valóra vált a legnagyobb álmom, mely nem más volt, minthogy énekesnő legyek. Négy másik lány mellé osztottak be, akik nálam sokkal tehetségesebbnek tűntek, és bár félénken üdvözöltem őket, hamar be kellett lássam, hogy közvetlen, kedves fiatalokról van szó, olyanokról, akik könnyen befogadtak maguk közé, hogy együtt küzdjünk meg a népszerűségért.

   2013. Februárján a díszletek rengetegében, a pompában találtam magamat Ashley-vel, vagyis a csapatunk összetartójával, Rise-al, a banda mosolygós tagjával, Sojungal és Zuny-val, a legfiatalabbikkal. Bár a kifulladás széléig hajszoltuk aznap magunkat, teljesen megérte. Büszkén hagytam el a forgatás helyét és vetettem magamat az ágyra a dormban. Bár mindannyian iszonyatosan fáradtak voltunk, mégis cseverésztünk a sötétben.

  Kora reggel keltett Ashley, hogy igyekezzünk gyakorolni, annak ellenére, hogy minden porcikánk visszakozott ez ellen. Már csak 3 nap volt a debütálásunkig. Addig más sem volt beiktatva az órarendünkbe, minthogy gyakorlás, gyakorlás és gyakorlás.

Akkor azt hittem meghalok kimerültségben, de rá kellett jönnöm, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami még vár ránk. Egyetlen okom volt, hogy akkor ne adjam fel, és azok a lányok voltak. A lányok, akik szintén feladhatták volna, de nem tették. Egymásból nyertünk lendületet és erőt. „Csak még egyszer táncoljuk el!” – csengtek Ashley szavai a táncteremben, mely zihálások hadától volt hangos. A hideg padlón ültem törökülésben, amikor Rise keze kinyúlt felém. Felnéztem rá. Szemeiben égett a kitartás, mosolygott, mint mindig, bár izmai remegtek megállás nélkül. Belecsúsztattam tenyeremet kacsójába és segített felállni. A zene elindult, mi pedig beálltunk a helyünkre.

   Eljött A nap! A nap, mely izgalommal, de némi félelemmel töltött el. Az a bizonyos nap, amikor életemben először végre megcsillogtathatom a tudásomat. Megmutathatom a nagy közönségnek mire is vagyok képes ilyen fiatalon. Az álmaim kiteljesedtek a színpadon. Kinyíltak, mint a vízililiomok nappal. Akkor még nem is sejtettem, hogy ezek a liliomok össze is csukódhatnak...

  

   Az első fanmeeting, ahol lelepleződött a nehéz munkák eredménye. Az eredmény teljességgel meglepett. Nem számítottam ekkora tömegre. Csak ültem a székemben és sorjában lepték el az asztalomat a Code#01 Bad Girl egyes példányai, hogy firkantsak bele egy autogramot, ami nekem nem jelentett semmit, de a kedves fanok olyan széles vigyorral hagyták el az asztalt, hogy azt öröm volt nézni. Némi ajándékkal is megleptek bennünket, amire végképp nem számítottam. Érzelmileg azon a napon hatódtam meg igazán. Már akkor elhatároztam, hogy bármi is lesz, örökre a fanoknak fogok élni és szeretni fogom őket ameddig a világ a világ.

   Fellépéseink sora kezdett apadni, lassan elcsendesedett a nagy Bumm! Iszonyatosan élveztük azokat a napokat. Kikapcsolódhattunk egy kicsit és végre, a sok gyakorlás helyett volt egy kis időnk magunkra is. Sőt, még a családra is. Rég nem láttam viszont a szüleimet, csak mobiltelefonon keresztül tudtunk minden nap pár szót beszélni. Sajnáltam, hogy nem volt rájuk elég időm, de minden nap megháláltam nekik, hogy engedték, hogy ezt a pályát válasszam magamnak, és hogy támogatnak mindenben, amit teszek. Azt is folyamatosan hangoztattam, hogy mennyire szeretem őket és mennyire hiányoznak. Számoltam vissza a napokat a találkozásunkig. Már csak 20 nap…10…2… Hittem benne, hogy hamar találkozom velük megint, de nem így lett. Eltelt egy év, és csak a monoton telefonbeszélgetések maradtak nekem. A vigaszt az nyújtotta, hogy rajtam kívül még több ezer idol is ugyanígy él.

  Azaz egy év szélsebesen telt el. Események sorozata követte a másikat. Gyakorlások, forgatások, fellépések, fanmeetingek, néhai pihenőnapok. Rendesen be voltunk táblázva.

Nem volt ez máshogy 2014. Szeptember 6.-án sem. Daegu-ban volt dolgunk. Aztán elindultunk hazafelé.

   A lányokkal  kimerültek voltunk, a manager-ünk sem volt igazán baráti hangulatban, így nagy csend ülepedett a kisbuszban. A rádióban játszott zenék igyekeztek javítani a hangulatot eredménytelenül.

Már egy jó ideje úton voltunk. Besötétedett és az eső is eleredt.

A pilláim elnehezedtek. A kedvenc kis plüssömet szorítottam. Elernyedtek az izmaim és az ölembe esett, majd elaludtam.

   Hatalmas robajra ébredtem és egy sikításra. Vérfagyasztóan átjárta testemet az a sikoly. Fel se fogtam mi történt. Pár másodperc volt az egész. A testem, mint egy rongybaba, előre vetődött és vissza, majd a fejemet ért nyomás egyre hatalmasodott. Lassan átjárta a bizsergés teljes lényemet. Nem értettem mi ez.

     Egyedül ébredtem. A fejem még mindig sajgott, de már jobban éreztem magamat.

- Rise? – szólítottam meg a barátnőmet, de nem érkezett válasz.

- Ashley? – erre sem.

- Zuny? Sojung?

Egyikre sem.

   Egy autóra lettem figyelmes. Közelebb mentem hozzá, hogy megszemléljem. Ismertem ezt az autót. Nagyon is. De nem ilyen állapotban... Mi történhetett itt?

  Az autópálya le volt zárva. Több mentő és rendőrautó, sőt, még tűzoltók is villogtak a sötétben. Rengeteg ember tevékenykedett az autó körül. Egy testet emeltek ki a volán mögül. A manager volt az. Megsérült. Mindenhol vér borította testét.

Pár perces szenvedés után felfeszítették a furgon hátsó ajtaját is, és további testek kerültek ki belőle. Az egyik Zuny volt. Zuny látszólag az eszméleténél volt, de olyan dermedt volt, mint egy hulla. A színe sem különbözött tőle. Egyik másik tűzoltó erős karjaiban Ashley került elő, akit rögtön rátettek egy hordágyra, hogy megvizsgálják.

Aztán jött Sojung. Sojungot nagyon csúnya sebek fedték. Alig lehetett ráismerni. Épphogy kivették, már tették is át a mentőautóba és elszáguldottak vele.

És akkor jött Rise. Ha valaki ismeri Rise-t, az tudja, hogy ez a lány egy percig sem hervasztotta le a mosolyát. Most azonban sehol nem volt az a gyönyörű, íves kanyarulat az ajkain. Elvesztek. Csak úgy csüngtek vörösen, vérrel itatva. Közeledni akartam felé, de nem tudtam. A lábaim az aszfaltba gyökereztek, amikor megláttam, hogy egy kar lóg ki a kocsiból, közvetlen a volán ülése mögül. Ismertem ezt a csuklót, ezeket a vézna, fehér ujjakat a halvány rózsaszín körömlakkal díszített körmökkel.

   Engem is kiemeltek. Ha eddig csúnyán néztek ki a többiek, akkor én egyenest ijesztő voltam. Az arcom ki sem látszott a töménytelen mennyiségű vértől. Mély lélegzetet kellett vegyek, hogy visszafojtsam a könnyeimet. Hirtelen szembesültem a valósággal. A valósággal, mely undorító módon elbánt velem, pedig én hittem Istenben. Minden nap imádkoztam hozzá és Jézushoz, hogy vigyázzon a családomra, a barátaimra és rám. És mégis… Itt vagyok egyedül, a családom, a barátaim pedig mind azt várják, hogy épségben hazatérjek, hogy egy év után végre találkozhassak velük Chuseok napján, ehelyett egy olyan hírrel csapják arcon őket, amire senki sem tudna felkészülni lelkileg.

  Álltam a tömegben. Mindenki feketében volt. Virágok borítottak mindent. Egy ajtón kihozták a koporsót, melyben testem hevert, közvetlen nyomában édesanyám, aki édesapámba kapaszkodva majdhogynem belefulladt a könnyeibe. Szívbemarkoló látvány volt. Sose láttam őt sírni. Soha. Életvidám, erős nő volt, a példaképemnek tekintettem. Viszont ebben a helyzetben megtört volt. Lelkem azt diktálta, hogy menjek oda hozzá és öleljem meg utoljára, még egyszer, jó szorosan. Bár megtehettem volna…

  Bár felnőhettem volna, bárcsak megtudhattam volna, hogy mire vihetem a hangommal, hogy ki lett volna a férjem, hogy milyen gyermeket szülni neki, hogy milyen az, ha az ember családot alapít és milyen az, amikor természetes úton, nyugalomban hal meg az ember… Mindezek már sosem derülnek ki, de az a 21 évem, melyet a Földön élhettem, bármennyire is volt nehéz és pörgős, minden ízében élveztem.

Rest In Peace EunB.

       A fürdőben volt. Az ablakpárkányon pihentette megfeszült testét. Lakkozott cipőjét az üres kádba lógatta, míg a másik lábát egyensúlyozásra használta. Így kompenzálta azt, hogy a kicsiny párkányon elférjen a teste.

       Mély gondolatok tengerében sodródott, a külvilágot oly magas szinten kizárva, hogy a megérkezésemet se vette figyelembe.

       Különösebben egyikünk sem vett tudomást a másikról. Én csendben a hideg víz alá mártottam tenyereimet, s talán egyszer próbáltam keresni vele a szemkontaktust, de a teljes elutasítás köszönt vissza rám.

       Felkaptam a kis, sárga rongyot, mely a mosdó csövén lógott, a látogatók szeme elől jól elrejtve, s benedvesítettem. Kifacsartam belőle a felesleget, majd a fiú felé fordultam lehorgasztott fejjel, és a kád széléhez léptem.

- Már megint? - suttogtam rekedtes hangon, miközben lassan lehajoltam a fiú cipőjéhez, hogy lemossam. Nem, nem a koszos talpát... Az orrát.

Válasz helyett elrántotta a fejét, s úgy tett, mintha valami felettébb érdekeset talált volna odakint, a szürke külvilágban. Az üvegen át bámulta a semmit, én pedig erősen suvickoltam azokat a cipőket.

- Hogy hívták? - tettem fel a kérdést.

- Nem tudom...

- A-tom, de már ezerszer megbeszéltük, hogy...

Félbeszakított. - Igen, tudom! - vágta rá idegtől vöröslő fejjel.

Elhalkultam, mert megszeppentem tőle. Jól ismerem őt, de mindig meg volt bennem a félelem, a tisztelet, amit ha kicsit is elhanyagoltam, kaptam érte.

- Még elég vörös, és nem olyan nyúlós. Ez friss - jegyeztem meg.

- Nemrég történt.

- És hova vitted utána?

- Még bent van a szekrényben - rántotta meg a vállát. Úgy igazán, különösebben nem is izgatta a dolog. Nem értem, hogy lehetett ekkora mersze...

- Nem kéne...? - vetettem fel.

- Nem. Ráér elvinni.

Egy száraz törölközővel letöröltem a lábbeliről a vízcseppeket. - Vakmerőség, amit csinálsz, Sang Gyun. - Belemeresztem fekete íriszeimet a hideg, szigorú tekintetébe. Állja a pillantásomat.

- Tökéletes megfigyelés, kedves Hye Won.

- Nem szeretnéd, ha inkább eltűnne? - A valóság az, hogy féltem Sang Gyunt. Nem szeretném, ha hatósági ügyekbe keveredne.

- Nem. Kockáztatni szeretnék. Fel akarom mérni, mennyire vagyok képes.

       Felegyenesedtem. A kezemmel lassan, gyengéden rámarkoltam A-tom összeszorított öklére. Az megfeszült, a markát felfelé fordította, s széttárta ujjait.

Kivettem a kezéből a húsvágót.

A sárga rongyot végighúztam az élén. A vörös legélénkebb árnyalatát vette fel. A mosdó felé tartottam az eszközt, a csöpögő anyaggal együtt, s szépen elmostam mindkettőt. A rongyot gondosan egy papír zsebkendőbe csomagolva kidobtam a szemetesbe.

     - Nyaka? Szíve? Csuklója? - érdeklődtem.

- Nyaka - válaszolta.

- A-tom, el kéne vinnünk... - aggodalmaskodtam. Sang Gyun-ban megbíztam, de úgy éreztem, hogy én vagyok az, aki hibát vétett. Valahol. Csak azt nem tudtam, hogy hol.

- Nem bízol meg bennem?

- Magamban nem bízok. Félek. - Ezt az érzésemet sosem mondtam ki. Életemben először közöltem A-tommal a valóságot. Alapjáraton rideg vagyok. Arcomról képtelenség leolvasni bármiféle érzelmet. Ezért is volt Sang Gyun-nak is érdekes a reakcióm.

- Csak azt mond meg, hogy mitől? - beleállt a kádba, majd kiszállt onnan.

- A börtöntől.

- Hye Won. A világ a mi börtönünk. Az a kis épület, tele bűnözőkkel, az semmi a világhoz képest. Mindegy, hol hajtod álomra a fejedet, te akkor sem vagy szabad. Én sem vagyok az.

      Szavai meghatóan hatottak rám. Nedvesedő szemeimmel gyorsan és sokat pislogtam, hogy A-tom meg ne lássa azokat a könnyeket, amiket előtte sosem hullajtottam.

- Nincs mitől tartanod - zárta le véglegesen a monológját.

- Igazad van, de én akkor sem szeretném, ha itt lenne.

- Én sem, de ha elviszem, nagyobb az esélye, hogy lebukunk.

- A-tom. Annyi holttestet tűntettünk már el. Nehogy már ez a kislány fogjon ki rajtunk! - csattantam fel. - Mutasd meg.

- A nappali szekrényében - tájékoztatott.

- Becsomagoltad?

- Bőröndben van.

Bólintottam. - Az jó.

- Eddig a legjobban a hamvasztás vált be. Miért nem tesszük megint azt? - vörös fürtjeibe túrta hosszú ujjait, és összekócolta a tökéletesen beállított haját. Kissé elvetemült külsőt kölcsönzött neki.

- Nagyon vérzett?

- Nem. Szinte alig. Tökéletes munkát végeztem.

- És viseltél kesztyűt?

- Igen.

- Akkor akár a folyóba is dobhatnánk, ha megpakolnánk kövekkel a bőröndöt - vetettem fel. - Gyorsabb, mint a hamvasztás.

- De kockázatosabb is. A lány testén maradhattak nyomok.

- Vedd ki - utasítottam. - Kicsit szabunk rajta - ördögi mosoly terült szét arcomon. Égtem a vágytól, hogy elvégezhessem a munkámat.

     A folyó sebesen száguldozott a két hegy völgyében. A lehető legkedvezőbb körülmények tárultak elénk.

- Jól van, csináljuk.

Együtt emeltük meg a súlyos bőröndöt, és hajítottuk bele az alacsony hídról. A habok elnyelték a holttestet rövid pillanatok alatt.

- Errefelé nem járkálnak sokan. Mellesleg a folyó végig ilyen mély, és teljes hosszában magasabban van a partvonala, mint a folyó, így kisodorni sem tudja. Egész évben nagy víztömeg zubog benne. Nem fogja soha, senki megtalálni a mi kis titkunkat - magamban már örömittasan ünnepeltem. Tudtam, hogy a lehető legalaposabb munkát végeztem el, még ha úgy is éreztem, hogy valamit vétettem. Mert ez a fajta furcsa gondolat még mindig ott motoszkált bennem.

- Egyébként milyen volt a szex vele? - fejemmel a folyóra böktem, ezzel a lányra utalva.

A-tom megrántotta a vállát. - Nem volt egy izgalmas alak. Hamar fel is adta a küzdelmet. Mondjuk a szája az jól járt a farkamon.

- Akkor nem volt kár érte - legyintettem. - Na, induljunk haza. El kell még mosogatnom.

*2 hónappal később*

       - Ezt nézd - dobta elém az újságot A-tom. A címlappal találtam magamat szembe, amit szemem azonnal fürkészni kezdett az érdekes cikk után. Egyik sem volt olyan igazán megragadó, így csak megrántottam a vállamat, és belekortyoltam a reggeli kávémba.

- Mi olyan érdekes benne?

     Letettem a bögrét az étkezőasztalra, s ahogyan a két nehéz anyag érintkezett, hangos csattanás zavarta meg a csendet.

Sang Gyun rábökött egy piros szalagcímre, ami éppen csak elvétve emelte ki a lényeget.

„Bőröndben találtak rá”

- Elolvastad a cikket?

Megrázta a fejét.

Mély levegőt vettem, és felkészülve a legrosszabbra, kinyitottam az újságot a tartalomjegyzéknél.

„Brutalitás a bőröndbe rejtve..................................16.oldal”

      Fellapoztam. És szembesültem a ténnyel, hogy itt bizony vége.

- Sang Gyun... - elszorult, kiszáradt torkomon alig csusszant ki a neve. Fájt kimondani is. - Vége a játszmának.

- Hye Won. Ez még csak most kezdődik.

Marka megfeszült a vállamon.

- Túl hamar találták meg. Túlságosan is hamar... Ez szinte lehetetlenség. Miért keresték annyira azt a lányt?

- Elfelejtettem mondani... - megvakarta a tarkóját zavarában. Előre félt tőlem. Előre tudta, hogy rosszat tett. - Hogy a lány szülei befolyásos emberek. Én is csak utólag tudtam meg! Esküszöm! Még a nevét se kérdeztem meg, de nagyon rám izgult a csaj abban a szórakozóban, ezért hazahoztam, kicsit szeretkeztünk, aztán meguntam, és előkaptam a matrac alól a kést, amikor éppen hátulról pakoltam - kétségbeesést véltem felfedezni hangjában. Sejtette, hogy ezúttal elbaszta. Sang Gyun csak ennyire volt képes.

- Most már nem tehetünk semmit. A lányt megtalálták, nagy valószínűséggel a boncolása is már megvolt, már nem mintha olyan sok dolgot tudtak volna rajta boncolni; a toxikológiai eredményei még nem olyan biztos, hogy megérkeztek, de a külső sérüléseit már kielemezték. Vagyis a precíz vágásaimat. Most rajtunk áll, hogy mit választunk. Elmegyünk mindent hátrahagyva, vagy maradunk, és vállaljuk a kockázatot. Rizikós mindkettő, mert ha el is megyünk, határt kell lépnünk. A rendőrök még nem sejthetik a személyazonosságunkat, nem tudhatják, kik voltak a gyilkosok, jobban mondva KI volt a gyilkos, így még most meg merném lépni azt, hogy átutazzunk akár repülővel is más országba.

     Ajkaiba harapott. Szemei jobbra, balra cikáztak, agya pörgött.

- Rajtad áll - adtam meg neki a választási lehetőséget.

       Felvette a kezébe az újságot. Elsétált vele a konyhapult mögé, kinyitotta a szekrényt, és kidobta a kukába a folyóiratot. - Maradunk - jelentette ki érzelemmentesen, majd elhagyta a szobát.

*1 héttel később*

      A feszültség egyre fokozódott bennünk. Veszekedéseket indítottak a bizonytalanságot kifejező mondataink, melyek végeérhetetleneknek bizonyultak, és általában egy kisebb pofonnal végződtek.

      A munkatársi viszonyaink megváltoztak. Mindketten nehezteltünk a másikra egyéb okok miatt, így már az együttélés is nehézkessé vált.

       - Mit nézel? - jött be a nappaliba A-tom.

- Éppen kerestem valami politikai műsort, de leragadtam itt. Valami film - húztam fel a vállamat.

A-tom is leült a fekete bőr kanapéra. Akármennyire igyekezett ellazítania magát, test helyzete olyan rendellenesnek hatott. Lábai terpeszben, a feje egészen lecsúszott a puha támlán, mégis olyan merev az egész lénye.

- Te akartál maradni - emlékeztettem rá.

- Tudom.

- Elnézést kérünk, hogy félbeszakítjuk adásunkat, de sikerült beazonosítani Hwang Shin Jin gyilkosait. A körözést kiadtuk ellenük. Ha bárki ismeri, vagy látja őket, kérem, jelentkezzenek az alábbi számon... - Az idős híradós úgy tűnt el, ahogyan jött is, és másodpercek töredéke alatt felkavarta a kedélyünket.

- Fasza. Ezeket a képeket honnan szedték le rólunk?

- Nem tudom - válaszoltam. - De nemrég mentem át egy kis átalakuláson, úgyhogy nem igazán hasonlítok a képen látható hölgyeményre.

     Ajakfeltöltés, orrplasztika, mellplasztika, szemhéjplasztika, frizuraigazítás. Ezeken mentem keresztül egy fél évvel ezelőtt csak ez miatt a szakma miatt.

A-tom azonban még mindig ugyanúgy néz ki, mint a képernyőre vetítetten, a haját leszámítva.

- Most már teljesen mindegy. - Kész. Lemondtam a szabadságról, még ha részben is, hisz sosem voltunk azok.

- Feladod?

- Feladjuk. Külön-külön nem menne a kettő. A szerződésünk kötelez.

- Nem hiszem el, hogy ennyi év után most lesz vége. Így.

- Miért? Hogy szeretnéd? Hogyan fejeződjön be? - rápillantottam.

 Széles mosolyra húzódtak formás ajkai. - Hye Won. Gondolkodtál már azon, hogy hány éve dolgozunk együtt? Lassan 4 is megvan már. Én ölök, te segítesz takarítani, cserében nálam lakhatsz, mellesleg még pénzt is kapsz. Mégis, mi sosem basztunk. Ez hogy lehetséges?

- Mert mindketten tudjuk a következményeit annak, hogy mi történik akkor, amikor szexelsz.

- És ha azt mondom, hogy most gyengédebb leszek?

- Ha ez azt taglalja, hogy nem ölsz meg, akkor lehet róla szó - felkeltette az érdeklődésemet. Nem azért, mert Sang Gyun vonzana, hanem mert ennyi ingerültség után jól esne már egy orgazmussal kiadnom magamból mindezt. Lehet, tisztábban átlátnám a helyzetet.

- Na nyuszikám - feljebb csusszant a kanapén. Sokkal lazább lett a tartása is. Tudtam, hogy ki van éhezve már. - Gyere ide, különben a lompos farkú róka szalad utánad. - Érzékien megtépte alsó ajkát, míg égő szemeivel a piros, duzzadt párnáimat firtatta.

      Jobb karját átdobta a vállamon, hogy közelebb tudhasson magához. Vészesen közel.

Jól tudtam, hogy nem lesz más választásom. Már többször maszturbáltam úgy, hogy rá gondoltam. Ez sem lesz most másabb. Vagy talán mégis...

És igen, én is kívántam. Íriszeim ajkára tévedtek, mely kellően nedves volt, és ívelt. Párnái puhának tűntek, halvány rózsaszín árnyalata még annál is csalogatóbbá tették azokat a harapnivaló ajkakat.

Feje lassan elindult felém, majd meg is állt alig 3 centire tőlem, az államat kecses ujjával megcirógatta, s rápihegte forró leheletével a szavakat a számra. - Ez még nem annak az ideje - szarkasztikus hümmögése arra utalt, hogy nem kapom meg a kívánt testrészt oly hamar.

Friss lehelete megcsapta orromat. A mentás rágógumi jellegzetes illatát ismertem fel benne.

- Ne játszadozz velem, az nem a te szakterületed - gyengéden belevetettem ujjaimat sűrű hajkoronájába, s hátrasimítottam vele tincseit. Továbbá körmeimmel izgattam füle tövében a fejbőrét, apró, körkörös mozdulatokkal.

A-tom félmosolyra húzta száját. - Figyelj, nyuszikám. Itt most én fogok irányítani. Csak akkor tehetsz meg valamit, ha én azt mondtam. Ha fáj is, tűrnöd kell, mert annál jobban fog fájni, ha nem fogod be.

Féltem, de rábiccentettem. Ezt az egy oldalát nem ismertem A-tomnak, de nem is akartam; az előttem lévő lányok kárából eleget tanultam.

      Jobbnak véltem befogni.

- Készülj, mert a lelkedet is ki fogod sírni - ördögi kacaja megijesztett, mégis olyan csábító, és szexi volt, nem tudtam neki ellenállni.

      Mutató- és középsőujját térdemre helyezte, majd enyhén, lomhán elkezdte felfelé vezetni hosszú combjaimon a két formás, és iszonyatosan szexi ujjait. Rájuk néztem, és azt éreztem, hogy én ezeket már magamba szeretném tudni.

     Elérték fekete szoknyám szélét, amely alá semmi tartózkodás nélkül bemásztak, pimasz módon. Szinte gyorsabban is szaladtak végig a bőrömön ujjai odabent, mint a csupasz lábamon. Vészesen közeledett nőiességemhez.

- Mire vársz kicsi nyuszi? Én nem kapok semmit?

     Le voltam dermedve a kellemes érintésektől, melyek áramként futkostak végig az egész testemben, és erősen borzolta a hátamon a szőrt. Sután, kicsit öregesen feltornásztam magamat egyenes ülésbe, és rá akartam vetni magamat végre azokra a kívánatos párnákra, de Sang Gyun elhúzta a fejét. - Nem kincsem, ebből az Édenkertből egyelőre nem falatozhatsz. Ebből sokkal inkább - mutatóujját nyílegyenesen erekciójára irányította.

      Helyette mégis inkább eres nyakára tévedtem. Finoman nyaldostam puha bőrét a nyelvem hegyével, és vörös rúzsfoltokat hagytam nyakán. Fülcimpájával is játszadoztam, fogaim közé csíptem, meg-megtéptem, miközben egyre erősebben kapaszkodtam a hajába.

- Ülj az ölembe nyuszikám!

Kétszer se kellett mondania. Átvetettem lábaimat a derekán, és enyhén ráültem férfiasságára. Nadrágján keresztül is úgy lehetett érezni felizgulásának jeleit, hogy makkja már szinte nyomta a fenekemet.

       Mindkét tenyerét combom közepére tette, szorosan megragadta őket.

- Rendhagyó dolgot tervezek veled kincsem - árulta el a titkát, ami még inkább felkeltette az érdeklődésemet, és egyre jobban tudni akartam, mi az a "rendhagyó dolog". - Hajolj ide, megsúgom.

Befejezem nyakának kényeztetését, hogy a fülemet szájához tegyem. - Nézz a szemembe. Látni akarom azokat a fekete bogarakat - hátra tűrte fényes, puha hajamat a fülem mögé. - Így már jobb.

- Mit akarsz mondani? - suttogtam berekedten.

Válasz nem érkezett. Gyengéd ajkai tapadtak az én párnáimra, és akaratosan betuszkolta a nyelvét fogaim közé. Türelmetlensége csak leleplezte, hogy már nem volt képes uralkodni magán.

Érdes nyelve megkívánta magának, hogy én végezzem helyette is a munkát, míg ő tovább cirógatta felhevült bőrömet. Lomha izma durván pöckölgette nyelvemet, ezért igyekeztem lefogni, és kemény csatát indítottam odabent.

      Felső végtagjai eközben már felsőm alatt tapogatóztak. Könyörtelen módon markolt bele a mellembe melltartón keresztül. Egészen sokáig bírtam nyögés nélkül, de ezúttal már nem tudtam visszafojtani egy apróbbat. A-tom belekuncogott a számba.

     Ujjbegyei szorosan ráfeszültek a kebleimre, amelyeket keményen nyomkodott felfelé. Nem bírt magával tovább, zavarta a melltartóm, ezért megragadta az ingemet dekoltázsomnál, és keményen széttépte azt. Hangosan pattantak le róla a kis, műanyag gombok, és repültek szanaszét. Megsajnáltam a ruhadarabot, de élveztem is, mert ilyet még csak filmekben láttam, és nem hittem, hogy ez valaha velem is meg fog majd történni. Nem mellesleg A-tom kegyetlensége és éhsége feltüzelt. Mindezek hatására nőiességem kellően megnedvesedett. Felkészült Sang Gyunra és a kegyetlenségére, arra, hogy ma kegyetlenül csúnyán fog kapni.

     Melltartóm kapcsai szétugrottak A-tom kezei által, s még abban a pillanatban le is került rólam.

Halmaim elvesztették a tartást, könnyeden lógtak, de felszabadultabbá váltam.

- Micsoda mellek - morogta a fülembe A-tom, miután kilökte nyelvét a számból.

       Én tovább akartam tépni ajkait, de nem engedélyezte, így újra visszatértem a nyakára, míg Ő a mellbimbóimat ingerelte. Összecsípte ujjaival, s agresszívan csavargatta őket és húzogatta.

Fájt. Fájt, de nem adtam meg magamat. Nem nyögtem fel.

- Halljam a hangod bébi! - rácsapott a fenekemre erősen, mire kicsit megemelkedtem, és előre buktam a vállára. Egyenest a fülébe nyöszörögtem. - Ez az nyuszikám, erről beszéltem. Na, még egyszer - még kegyetlenebbül mért rá egy tenyerest a hátsómra, melyet hatalmas csattanás követett.

- Ahhhh... - adtam ki magamból a fájdalmat.

     Vállára hajtottam a fejemet, és ott pihegtem, de ő nem hagyott. További gyötrődést okozott nekem. Szűnhetetlenül tette próbára a tűrési képességeimet.

- Édesem, ne légy ennyire inaktív, dolgozz már meg te is értem! - felráncigált a válláról. Csuklóimat durván átfogta, és erőszakosan ráhelyezte mellkasára a tenyereimet.

      Rávetődtem az ingjének gombjaira, amik könnyen kicsusszantak a lyukaikból. Elém tárult teljes felső teste. A-tom kellően izmos, de még sem olyan durván duzzadtak ki a hasán a kockák. Pont megfeleltek.

Csókokkal halmoztam el kulcscsontját, mellkasát, rekeszizmát. Nedves bugyimat eközben dudorához dörzsöltem, ami miatt már ő sem tudta visszafogni a mormogásokat.

- Tegyél magadévá - lihegtem a fülkagylójába. - Basszál meg, keményen.

     Lenyúltam a szíjához, hogy kicsatoljam. Sliccét lehúztam, gombját kibújtattam a helyéről. Felálltam egy rövidke kis időre, hogy lehúzzam A-tomról a nadrágot. Az alsót tiszteletből rajta hagytam. A szoknyámat is levetettem, és visszavetettem magamat Sang Gyun ölébe, akinek méretes tagja már feltűnően ágaskodott.

- Ah, ah, azért óvatosan a kicsikével! - torkolt le, amikor keményen ráhelyeztem a nemi szervemet a hímtagjára.

- Fájt neki? - gügyögtem, s közben ujjaimmal végig sétáltam a farkán fehér alsóján keresztül.

- Így már jobban szeretem - beletúrt hajamba, és embertelen módon nyomta fejemet az alsójához. A kíntól sírni tudtam volna, amit a fejbőrömön érzett fájdalom okozott, de nem tettem. Ajkaimat rákényszerítettem fehérneműjére, és apró, cuppanós csókokkal rúzsfoltokat hagytam rajta.

Lassan felvezettem csípőjére a kezeimet, és megragadtam az alsó korcát. Idegtépő lassúsággal csúsztattam le róla az anyagot. Szépen felfedtem íves ágyékát, a pihés szőrzetét, majd átbújtattam figyelmesen a farkát is.

    Vékony ujjaimmal közre zártam, nézegettem még egy kicsit, ismerkedtem A-tom eddig rejtegetett barátjával. A bőrt lejjebb húztam makkjáról, s rácuppantam számmal a nagyságára. Nyelvemmel köröket lejtettem rajta, benedvesítve azt. Elő váladéka a számba keveredett nyálammal. Mint egy kisbaba, úgy szívogattam a váladékát, hogy még többet kierőszakoljak belőle.

Többször is végig futattam nyelvemet hosszán, csakhogy síkosabb felületet hozzak létre, amelyen nyugodtan játszhatok a markommal. Eres férfiasságára tapasztottam bal kezemet, a jobbal pedig a földön támaszkodtam.

 Nem túl erős mozdulatokkal dolgoztam rá, mert nem akartam, hogy olyan hamar elmenjen. Makkját azonban kíméletlenül ingereltem ízlelőbimbóimmal.

      Nedves ujjai hajamba tapadtak, és elkezdte diktálni a tempót. Gyorsan és durván mozgatta fejemet az erekcióján. Izmai megfeszültek, és hangosan nyögdécselt.

     Több percen keresztül segített, mire kőkeménnyé vált a fasza, és hátradőlt a bőr kanapén, amihez már hozzáizzadt meleg teste. Továbbra is pumpáltam, ahogy csak tudtam, az erek már megduzzadtak a karomon, izmaim teljesen bedurrantak, de nem hagytam alább, és végül sikerült elérnem a célomat.

    Forró magja számban landolt, minden egyes cseppjéért megküzdöttem, semmit nem hagytam kárba veszni. Nyeltem, ahogy csak tudtam.

     A-tom annak ellenére, hogy túl volt az első hullámon, még mindig ereje teljében volt.

- Elég lesz nyuszi - állított le.

Felnéztem rá csillogó szemekkel.

     Homlokomon gyöngyöztek az izzadságcseppek, a vörös rúzsom biztosan már a fülem tövébe kenődött, a szemfestékem pedig szemeim alá kerülhetett. Undorító lotyónak éreztem magamat. Egy igazi ribancnak. De élveztem!

- Na gyere, ülj ide - csapott a combjaira.

      Feltérdeltem a kanapéra vele szembe, ahogyan ezelőtt is voltunk, de nem ültem még le.

A-tom férfias keze büntetlenül nyúlt a bugyimba. Keményen megszorította, s belemélyesztette középső ujját a nyílásomba. Csiklómon keresztül ment végig.

- De nedves vagy kincsem. Mi lenne, ha most kihagynánk a te kényeztetésedet?

- N-ne, kérlekh - lihegtem feszülten. Tágítás nélkül sosem szexeltem még, és féltem, hogy A-tom méreteihez az én hüvelyem még nem elég befogadó képes.

Leszedte rólam a bugyit. - Itt én irányítok picinyem. Ne ellenkezz - vállaimnál fogva nyomott le az ölébe.

     Csiklómat kemény farka simogatta. Az érdes, dudoros felületen elkezdtem mozgatni csípőmet, hogy legalább a csiklómakkomat izgassam fel valamennyire. Pár lökés után kihegyesedett, és éreztem, ahogyan a nyílásom lüktetni kezdett.

- Erre most nem érünk rá! Ülj rá a faszomra!

    Nehézkesen megemeltem a fenekemet, és megvártam, míg kezével teljesen kiegyenesítette a tagját A-tom. Beleirányította egyenest a nyílásomba. A lüktető hüvelyem azonnal rásimult a makkjára, éreztem, ahogyan feszül bennem. Azonban Sang Gyun nem elégedett meg azzal, hogy már bennem van. Ő teljesen be akart hatolni minél rövidebb idő alatt.

    Megint lenyomott, mire férfiasságának háromnegyede felcsusszant, amire én még nem voltam felkészülve. Sírva kiáltottam fel. Tudtam, hogy felsértette a falamat ez a behatolás.

- Üvölts még! - csapott rá vörös fenekemre.

- Sang Gyun! - üvöltöttem a szobába.

- Mozogj! - utasított.

- Deh, én nem... - ellenkeztem.

- Ó, dehogynem. Lovagolj! - újra megcsapott.

- A-tom... - sírtam.

- Azt mondtam csináld! - arcon vágott. Teljesen megfélemlített.

     Mozogni kezdtem erőtlenül, de attól tartottam, hogy még ezért is meg fog szólni.

Sejtésem beigazolódott: - GYORSABBAN TE KURVA!

      Megkapaszkodtam széles vállaiba, és becsukott szemekkel kurattam magamat. A-tom elégedetten kacagott egyet, majd végre a kényeztetésemnek eleget téve csiklómakkomhoz nyúlt mutatóujjával. Birizgálta, míg én keményen basztam.

- Jól van kicsi, ügyes vagy - jutalmazott szavaival. - Csak add ki magadból! Eeeezaz! Sírj csak! Üvöltsd a nevemet.

- A-TOM! Ah...ahh...aaaahh... Oppahhh! - harsogtam.

     Makkja gyors ütemben bökdöste a méhszájamat. A hüvelyem egészen hozzászokott a mérethez, a sok nedvem pedig kellemessé tette a ki-be járást. A-tom ágyékán is már a nedvem folyt, és a combommal folyamat összetapadt. Hangos cuppanásokkal váltunk el minden egyes alkalommal.

- Elég - állított le. - Térdelj!

 Érthetetlenül álltam vele szembe. - Azt mondtam térdelj! - lelökött magáról.

     Feltápászkodtam a kanapén négykézlábra. A-tom mögém térdelt, megragadta a csípőmet és könyörtelenül belém hatolt újra.

     Alig bírtam megtámaszkodni, már olyan fáradt voltam. Időtlen időknek tűnt mindaz, amit eddig csináltunk, pedig még csak a 2 órás kalandon se voltunk túl.

      Ujjai megint csiklómon csúszkáltak, és már egyre elviselhetetlenebb volt. Egyre közelebb éreztem magamat az orgazmushoz.

- A-tom! - kiáltottam.

- Mondjad aranyom!

- A-azt hiszem... M-mindjárt...

- Én viszont még nem! - Ennyivel elintézte a dolgot. Ő még nem... Hát ennyit értem.

      Csúnyán paskolgatott tovább, mintha csak egy lovat akarna hajtani. Megelégeltem. Le akartam állítani. Elegem lett. Idegessé váltam.

      Egyszer csak hüvelyemen egy furcsa érzés futott végig, elgyengítette a testemet másodpercek alatt. Elmentem. Én végeztem.

      A-tom farka azonban ugyanúgy járt bennem, amit már alig éreztem. Sőt, szinte semmit. Nem is érdekelt már a másik fél, csak az, hogy én túl vagyok már az egészen.

      Arcomat a hideg bőrre tettem, jobban bepucsítottam Sang Gyun-nak, akinek a merevsége szinte megremegett, majd ezt követően belém lőtte ondóját. A forróság járta át nyílásomat, amely még mindig kegyetlenül pulzált, pumpálta beljebb a nedvet méhembe.

- Bazdmeg... Nem védekeztünk - mondtam ki az első gondolatomat.

- Felesleges lett volna - pihegte a fülembe, miközben mutatóujját végigvezette gerincemen.

Éles tárgy szorult a nyakamhoz. Akaratlanul is félmosolyra húzódott az ajkam.

- Ismerlek már, Sang Gyun. Ismerlek, mint a rosszpénzt - nevettem. - Ezért is egyeztem bele a szexbe.

- Csak annyit akarok hallani tőled, hogy élvezted?

- A legtökéletesebb volt egész életemben.

- Jól van nyuszikám. Légy büszke magadra.

- A-tom, mond, miért döntöttél így?

- Mert mindkettőnk útja véget ért.

- Akkor te is utánam jössz?

Bólintott. - Utolsó szavak?

- Dögölj meg Kim Sang Gyun. Szeretlek!

     Forró csókot pihegett selymes nyakamra, s ezzel egyidejűleg a hideg fém felszaggatta a bőrömet, mely pillanatokon belül szétnyílt, akár a pillangó szárnya, és kibuggyant a vérem. Ömlött, én mégsem tettem semmit ellene. Néztem, és vártam a teljes elgyengülést, míg A-tom nyugtató puszikkal búcsúzott tőlem. - Majd a túloldalon találkozunk, nyuszikám - suttogta a fülembe.

     Abban a pillanatban elvesztettem az eszméletemet. Összerogytam, mint egy rongybaba, és már soha többet nem éreztem a fájdalmat. Utolsó szívverésem is már oly gyenge volt, mint a harmat. Küzdeni sem akart. Már ott akart lenni, és találkozni akart vele. A szívem gyilkosával...

Ritkán ajánlok hozzá zenéket, de ehhez mindjárt kettőt is tudok ^_^ Az egyiket azért, mert amikor írtam ezt a ficit, akkor ezt hallgattam, a másikat meg azért, mert BTS! 

GIRLS' DAY - SOMETHING  (kattints az előadóra/címre)

RAP MONSTER - SOMETHING 

   Volt már veled olyan, hogy csak ültél a szobádban, csendben, előre meredve, a nagy, s üres falat nézve, miközben gondolataid ezer, meg ezerfelé cikáztak?

És tetszett már neked valaha is valaki? De úgy igazán. Az a tipikus meglátlak, pulzus az egekben, remegő lábak, akadozó légzés, pirosló orca.

És gondolom, ha ez megvan, akkor a hátulütőjét is érezted már ennek... Igen, a pofára esésről beszélek.

Kedves barátom, velem pontosan ez történt néhány hónappal ezelőtt.

   Az iskolától nem messze lévő fagyizóban ültem. Egyedül. Kínosan éreztem magam, ahogyan a kehelyből kanalaztam ki a hideg édességet, és magányosan nézelődtem, miközben az üzletbe egyre több fiatalabb diák tévedt be.

Az idősek körében már nem olyan divat ez a kis helység, sokkal inkább a közeli plázák, meg a kocsmák, ahol illegálisan is kiszolgálják a nebulókat. Épp ezért választottam ezt a helyet. Reméltem, hogy egykén merülhetek mély gondolataimba, ami gyakran előfordul velem. Tipikus álmodozó vagyok. Nem csak álmodozom, de azokban is élek. Ott valahogy sokkal szebb minden.

   Az egyetlen rossz benne, hogy nehéz kizökkenteni. Ha egyszer átkerülök a Csodaországomba, onnan nehezen lépek vissza a valóságba. Így már különszelektálni se tudom, hogy mi a fiktív és a reális.

        - Öh, h-hello… Hahóó! – egy integető tenyér, és annak hideg szele ébreszt fel.

- Öh, igen? – megrázom a fejemet. Vastag, fekete keretes szemüvegem felől kilesek, hogy jobban lássam, ki a tenyér tulajdonosa.

- Szia! – mosolyog bele Jung Kook az arcomba.

Ez most komolyan a valóság? Ez most tényleg nem egy képzet? Is this the real life?

Alsó ajkam szerencsétlenül csüng a levegőben, csoda, hogy a nyálam nem folyik ki a számon. Feljebb tolom a szemüveget az orromon, hogy jobban lássam őt. Ennyire közelről még sose láttam.

- He-he-hhello! Vagyis, szia. – Felpattanok a helyemről, hogy mélyen meghajoljak előtte.

   Alig tudtam kinyögni azt a köszönést.

Széles vigyora az Istenért se akar lehervadni, én pedig értetlenül állok előtte, pedig olyan kíváncsi vagyok, hogy mi ennek a kizökkentésnek a tényleges oka.

- Csak akartam szólni neked, hogy a fagyi rácsöppent a ruhádra – bök a kis, mogyorókrémes cseppecskére, ami a sárga szoknyámon éktelenkedik.

- Oh, n-nem vettem észre, köszönöm! – kapkodva a szalvéta után nyúlok, hogy letörölhessem vele a fagyit, ami még nem száradt bele a ruha szövetei közé. Felsóhajtok elkeseredettségemben, amikor látom, hogy csak jobban szétkentem a cukros, folyós szirupot a ruhadarabon.

- Menj haza, és öblögesd ki. Biztosan ki fog belőle jönni – lelkesít életem kicsi egyetlene, akiért oly hevesen dobog a szívem. Eszem ágában sincs megfogadni a tanácsát.

- Nem, meg leszek így is – legyintek. – Annyira nem feltűnő. Vagy igen?

- Igazából nem vészes. De figyelj, kárpótlásképpen vehetek neked még egy fagyit – mutatóujjával a választékra mutat, mely pontosan mögöttem van.

Igen drágám? Máris meghívsz egy randira? Állok elébe!  - Annak ellenére is elfogadom az ajánlatát, hogy szervezetem már nem tudna befogadni több hideg gombócot.

- Kedves tőled, elfogadom.

  Kezeimet tördelve várok, míg Jung Kook megveszi a fagyikat.

Meglepetésemre azonban két papírpohárral tér vissza. Meglepődött arckifejezésemet látván azonnal magyarázatot is ad a két pohárra: - Ezzel talán nem fogod tudni leinni magad – viccelődik, de valahol, mélyen mégiscsak megsért az indoklása.

NEM VAGYOK BÉNA, HAHÓ!

Vagy talán mégis? Jelen pillanatban biztosan, mert egy légtérben vagyok vele. Sőt! Beszélgetek is vele!

- Egyébként hogy hívnak? – teszi fel a kérdést. – Ne haragudj, kérdezhettem volna szebben is! – jut eszébe az udvariasság.

- Nem, semmi gond. Min Hae a nevem – mutatkozom be, de csakis informálisan. Nem akarom, hogy megtudja a vezetéknevemet. Akkor levágná, hogy én vagyok az a bizonyos lány, aki többször írt neki chaten Kim-Mint néven.

- Én Jung Kook vagyok.

     Igen, tudom. Azt is tudom, hogy hány éves vagy, melyik osztályba jársz, ismerem a családod minden egyes tagját, tudom, hogy hol laksz, tudom a szekrényed kódját, hogy mit kaptál születésnapodra, hogy mit szoktál csinálni minden reggel, amikor kilépsz a házatokból.

   Az én nevem viszont semmit nem mondhatott neked. Valószínűleg tátongó üresség áll mögötte a te fejedben.

- Észrevettem, hogy sokat jársz ide. Hogyhogy?  - Oké, akkor egy dolog mégis csak szerepel a nevem alatti listán. A fagyizós lány. Korrekt.

- Igazából nem tudom. Szeretem a hangulatát, és minden finom. Nem szeretek korán hazamenni suli után, ezért szoktam beülni.

- Elég sokáig ülsz itt.

Bólintok.

- És miért mindig egyedül? - Akkor most korrigálom magamat. A MAGÁNYOS fagyizós lány.

- Szeretek egyedül lenni. Szeretem a csendet, a mély gondolatokat. – Rólad…

- Miken szoktál gondolkodni?

Megrántom a vállamat.

- Mindenen. Igazából nem tudom. Elég sokszor jutnak eszembe gyerekes dolgok – elszégyellem magamat, de úgy éreztem, ezt most muszáj volt vele megosztanom.

- Mint például? – érdeklődően előre dől, könyökeit felpakolja az asztalra, ökleire helyezi az állát. Jobb szemöldöke, magasan, nagy ívben még inkább alátámasztja a kíváncsiságát.

- Hát, mint például… Hogy milyen lenne egy unikornis a való életben.

Hangosan felkacag. – Ez aranyos. Komolyan gondolkodtál ilyenen?

Bólintok, miközben hajam mögé próbálom rejteni a pírt, mely megjelent az arcomon. Hideg kézfejemmel hűtöm.

- Azt már ne kérdezd, hogy milyen gondolatmenet során jutok el egészen idáig. Sokszor el is feledem, hogy éppen min törtem az agyamat.

- Tényleg szeretsz álmodozni. – Igen, én vagyok a MAGÁNYOS, ÁLMODOZÓ fagyizós lány, kedvesem.

Pillanatra összeráncolja a homlokát, és a zsebéhez kap. Előkapja a mobiltelefonját, amely erőteljesen rezeg.

- Ne haragudj, ezt muszáj lesz felvennem.

- Nyugodtan!

    Alig fél percet beszél a készüléken, és abban a rövidke időben is csak az „Aham”, „Ühüm”, „Igen” szavakat hagyták el formás ajkai.

- Bocsi, hol is tartottunk?

- Lényegtelen. Mesélj kicsit te magadról.

A telefon, mely már az asztalon hever, újra rezgésnek indul. Rápillantok a kijelzőjére.

„Eun Jin”

- Mondtam, hogy igen… Oké, 5 perc… Jó… Szia…Igen, én is! – leteszi. – Aj, agyamra megy. Mindjárt kikapcsolom.

- Hagyjad csak. Neked úgy is menned kell, nem?

- Hova? Ja, hogy az? Igen, igazad van, de ígérem, hogy holnap, ugyanitt, ugyanekkor befejezzük ezt a beszélgetést. Én itt leszek! – feláll, s megigazítja a ruháját. – Hát akkor, szia!

- Szia! – Drága, egyetlenem, kicsi szívem, szerelmem…

      Kisétál az üzletből, egy pillanatra még hátranéz, gyönyörű szép mosolya újra elkápráztat, már kezdek reménykedni, hogy lehet ebből még valami… És akkor egy törékeny lány karjai fonják át a fiú nyakát… 

      - Szólj már neki! - utasított Namjoon, aki már egy ideje egy szelet marhahúson rágódott. Pálcikájával a szobám ajtaja felé bökött.

- De már kétszer bekiáltottam... - És ezt Rap Mon is jól tudja.

- Mi lenne, ha megnéznéd, mit csinál?

- Annyira nem érdekel. Ha nem éhes, akkor maradjon csak bent - rántottam meg a vállamat nemes egyszerűséggel, s a számba helyeztem egy kis adag rizst, hogy ezzel is kimutassam, nem akarom elhagyni az asztalt, míg be nem fejeztem a vacsorát. - Amúgy is, ha annyira zavar, szólj neki te!

        Természetesen erre már ő sem reagált. Feladtam. Az ölembe fekvő törülközőt a kezembe kaptam, felegyenesedtem, és a padlóhoz vágtam a rongyot.

- Megnézem - mormogtam orrom alatt, dühösen. Valójában csak azért mentem, mert kíváncsivá váltam.

     

        Még kopogni is elfelejtettem, egyszerűen berontottam a szobába, melyet Hoseokkal osztok meg. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd körültekintettem a sötét hálóban, amit csak a számítógép fénye világított be.

- Hoseok, mi a francért nem... - de megálltam.

Abban a pillanatban, ahogy meghallotta a hangomat, felpattant a székből, a netes ablakot gyorsan letette a tálcára, és úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

- Yoongi? - felém fordult. Éreztem rajta, hogy elvörösödik.

- Ne haragudj, nem akartalak megzavarni - mentegetőztem. - De komolyan! Legközelebb kopogok, esküszöm!

- Nem, semmi, de Yoongi, ne értsd félre, én nem azt...

- Nem, tényleg bocsi!

- Yoongi, hallgass végig. Én tényleg nem azt csináltam, amire gondolsz!

- De tudom, hogy arra készültél. Figyelj, nem gáz. Neked is szükséged van egy kis intim játékra, elhiszem, hogy nehéz, ha ennyien vagyunk egy helyen, és sosincs nyugtod. Én bevallom, legtöbbször a stúdióban szoktam, amikor egyedül vagyok ott, és írok. Néha tényleg az segít az ihletadásban. Mutasd, mit néztél? - odabattyogtam a monitorhoz, s felnyitottam a honlapot. Nem igazán az fogadott, amire számítottam. Se egy pornó oldal, se egy pucér női fotó... Semmi. Egy nagy rakás szöveg.

- Yoongi, ne! - Hoseok belemarkolt a vállamba, és nagy erőt kifejtve rá, igyekezett ellökni a géptől. A nagy küzdelem nem tartott sokáig, Hoseok nagyobb termetű, és erősebb is nálam. Esélyem se lett volna.

- Most miért? Mi ez?

- Semmi, nem lényeg! - láttam rajta, hogy ideges, és nagyon fél attól, hogy elolvasom azt, amit ő eddig. Furcsálltam, hogy Hope egyáltalán rávette magát az olvasásra, mert mangákon kívül ritkán láttam könyvet a kezébe.

       - J-Hope. Mond el, mit olvasol. Nem harapok. Te is jól tudod, hogy mindent megosztok veled, nincs olyan titkom, amit nem tudnál. Nagyon zavar, hogy ezt te most nem viszonozod. Azt hittem megbízol bennem.

- De erről senkinek se szeretnék beszélni! - Hoseok hisztérikussá vált. Sosem volt ilyen. Csak azt szeretné, hogy végre békén hagyjam.

- Jó, elmegyek, csak arra válaszolj, hogy ki az a YoonSeok? - Ez volt az egyetlen név, amit sikerült kivennem a szövegből.

- A testvérem. - Rávágta határozottan, szinte át se gondolta, hogy mit fog mondani.

- Hoseok. Tudtommal egy nővéred van csak, és őt nem így hívják. Most szeretném hallani az igazat.

         Lezuhant az ágyra, összeomolva, mint akire most szakadt rá a világ összes gondja, s mély gondolkodásba kezdett. Mintha keresne egy jó érvet, de egyszerűen nem talál.

- Beleolvashatok?

- Felejtsd el. Nem.

- Hope, addig úgysem tágítok mellőled, míg el nem mondod, hogy mi ez a nagy titok.

- Menjünk ki vacsorázni.

- Ohohohó, nem fogod ilyen könnyen megúszni. Addig nem hagyjuk el a szobát, amíg el nem mondod.

- Akkor felőlem itt is maradhatunk, és éhen halhatunk.

- Én már ettem, én jól vagyok. Hope, ebből csak te jössz ki szarul, ha most nem tálalsz ki nekem.

        Leültem az íróasztali székre, és a fiúval szembe fordultam. Pirospozsgás arca cipője felé szegeződött, puha tenyerei összekulcsoltan hevertek térdein.

Sunyin csúsztattam kezemet az asztalon elhelyezkedő egérre, s apró pillantásokat vetettem csak a monitorra, hogy ne legyek olyan feltűnő. Lassan, de biztosan elértem a célomat, s újra megnyitottam az ablakot. Felugrott, és kapkodva letekertem a honlap aljáig.

Tudtam, hogy Hope megint megpróbál kiiktatni a székből, de ezúttal már túl későn kapcsolt.

 #yoonseok #hoseok #yoongi #fanfiction #yaoi

       Dermedten, döbbenettől lesújtva zuhantam rá a szőnyegre, miközben az érzelmektől feldúlt Hoseok türelmetlenül kattintgatott a piros X-re a lap sarkán, hogy minél hamarabb kiléphessen az oldalról. Könnyek gyűltek a szemébe, én pedig mozdulatlanul figyeltem, ahogyan legjobb barátom az idegösszeroppanás szélén vergődött, s jómagam egy régi, debütálás előtti emlékre kalandoztam, ami a yaoi szóról ugrott be.

      Jung kook és V már egy jó ideje a tabletet nyomkodták a szoba eldugottabb sarkában, s orruk alatt hatalmasakat kacagtak, néhol pedig egészen komollyá vált a hangulat. Kook elég sűrűn csúsztatta felfelé ujjbegyét a képernyőn, így arra a következtetésre jutottam, hogy valamit nagyon olvasnak.

- Ahj, fejezzétek már be! - szólt rájuk Jin, aki a kanapén hevert RapMon mellett, és kapcsolgatták a televíziót.

     Jómagam a fotelben foglaltam helyet, és igazából nem csináltam semmit. Jin fegyelmezése zökkentett vissza a való életbe. Egész addig egy dalszövegen gondolkodtam, ami csinosan formálódni kezdett a fejemben.

Taehyung újra felvisított.

- Mi a jó faszt csináltok? - torkolta le a leader dongsaengjeit.

- Csak olvasunk, most mi ezzel a nagy baj? - támadt vissza TaeTae.

- Kibaszott hangosak vagytok - közölte a tényt velük Jimin.

- Egyáltalán mi olyan vicces? - tette fel a kérdést Jin. Ez már szerintem mindenkit izgatott.

- Fanfictiont - felelte Jung Kook.

- Hogy mit? - érzékeltettem tudatlanságomat a többiekkel. Kookie fordult felém elsőként, aki mint egy értelmező szótár, pontos meghatározásban részesített: - Egy olyan kitalált történet, amely többnyire egy idolról szól, de lehet az kitalált személy is, és blogokon/honlapokon osztják meg őket a fanok.

- Egy csomó ilyen van, nem hiszem el, hogy eddig nem futottál össze ilyennel! - csodálkozott Rap Mon.

- Tehát én voltam itt az egyetlen, aki nem ismerte ez idáig ezt a kifejezést?

- Valószínűleg. Egyébként kiről olvastok?

- Hát, valójában... G-Dragon… - kínosan megvakarta tarkóját Tae.

- T.O.P-t kihagytad te szerencsétlen.

- Ti yaoit olvastok??? - Jin azonnal felpattant a kanapéról, és úgy tépte ki Kook kezéből a tabletet, mint anyuka a kést a gyerek kezéből.

- Most ne már hyung! Mi ebben az olyan gáz? Kíváncsiak voltunk rá...

- Kook, az egy dolog, de ez undorító! - áll Jimin is Jin mellé.

- Jaj Jin, mi lenne undorító már a homoszexualitásban? Nem néztél még leszbikus pornót, vagy mi?

- De könyörgöm Namjoon, az teljesen más. Két fiatal srác, buzi szexet olvas, és nem is akármilyet. Jó hogy nem mindjárt keresnek magukról egyet!

- Szerinted van már? - csillantak meg a szemei Kooknak.

- Már hogy lenne, még nem is debütáltunk! De tuti lesz. Én mindenesetre olvasni fogom őket - rántotta meg a vállát V, és a továbbiakban nem is foglalkozott többet a témával, inkább elment ki a konyhába.

- Nem értelek Jin. Miért ítélkezel felettük ilyen kegyetlenül? - tette fel a kérdést RapMon.

- Mert visszataszítóak.

- De nem tehetnek róla. Így születtek, nekik az a természetes, hogy... Hogy seggbe rakják egymást, de ezt nem előtted teszik, nem fognak előtted smárolni, nem tesznek undorító dolgokat azok a homokosok, akik a normálisba titulálhatók. Ezek azok a férfiak, akikről le nem vágnád, hogy azok. A többi homoszexuális, mint példának okául, akik igyekeznek férfiasan nőiesek lenni, azokkal nem kell foglalkozni. Ők valóban elfuseráltak, nem értem, hogy miért mutatják ki, hogy melegek, de igazából ez a kis csoport tette lehetővé azt, hogy a rendes melegeket elítéljék a mai világban.

- Nekem nincsen bajom velük - jelentette be Kookie.

- Nekem sem! - hallatszódott V hangja a konyhából.

- Én már kifejtettem a véleményemet. Te Hope, mit mondasz? Ma még egy szót se szóltál.

      Fel se tűnt volna, hogy Hoseok a kanapénak nekidőlve kuporodik a szőnyegen, ha Namjoon nem kelti fel rá a figyelmemet.

      A fiú lehajtott fejjel, lebiggyesztett ajakkal bámulta a körmét, amelyet a másik kezével piszkált. Ismertem ezt a nézését. Valami bántotta. Vagy a hallottak, vagy valami más, de én csak az utóbbira mertem voksolni.

- Megvagyok velük - felhúzta vállát.

- És te Yoongi?

Még mindig a fiút néztem, aki ennél a kérdésnél felkapta a fejét, és egyenest rám szegezte fekete szemeit.

- Én Jinnel vagyok.

       - Hope, miért? Miért olvasol olyan szennyet, amit a fanok azért készítenek, mert azt hiszik, hogy köztünk van valami? Hogy lehet ennél betegesebb elmélete valakinek? És te mégis... Nem értelek! Az ilyen nem normális! Komolyan, ennél még V és Kook esete is jobb volt. Fogadjunk, hogy az ő kezük van ebben is, igaz? Ők mutatták neked ezt az oldalt?

- Nem, Yoongi, ne értsd félre, kérlek!

- De hogy élvezheted azt, hogy te, vagy mit tudom én is, hogy kicsoda teszi a másik seggébe a farkát! Képzeld már el ezt a valóságba! Várj, inkább ne. Hát elhányom magamat tőle. Hope, J-Hope, Hoseok, te erre most komolyan felizgultál?

- De hát nem is csináltam semmit, csak olvastam!

- Ugyan már, mivel magyarázod azt, hogy a kezed a gatyádban volt?

- Zsebemben turkáltam egy kibaszott zsebkendőért!

- Mert abba akartad kiverni! Tudom!

Hope idegesen a fejére csapott. - Menj ki!

- Addig nem megyek ki, ameddig el nem magyarázod, hogy miért olvastál te ilyet! - hevesen összekulcsoltam mellkasom előtt a karjaimat.

- Ha nem üvöltöznél velem, akkor talán végig mondanám.

- Halljam.

- Csak kíváncsiságból kerestem rá, mert már régóta érdekelt, hogy írtak-e rólam ilyet. Ez a sztori volt a legnépszerűbbek közt, és ezt nyitottam meg. Egészen idáig én sem tudtam, hogy mi az a Yoonseok! Most már békén hagysz?

- Ezt csak most találod ki, ismerlek. Mi-az-igazi-sztori?

- Ez.

- Dehogy ez.

- Most addig nem tágítunk innen, ameddig be nem vallom neked, hogy meleg vagyok, vagy valami hasonló elvárásod van?

- Az vagy?

- Nem vagyok az, ha ez megnyugtat.

- Akkor múltkor miért voltál úgy letörve, amikor kijelentettem, hogy nem szeretem őket.

- Mert ettől függetlenül együtt érzek velük, és megérdemelhetnék az egyenlőséget.

- Hope, tetszem neked?

- Ne hidd azt, hogy a fehér bőröd, és a csókolni való szád annyira lenyűgözött, hogy azonnal meleggé is váljak miattad.

- Tehát tetszem?

- Ezt a jellemzést kaptad a fanfictionben, ha érdekel. Én eddig észre se vettem, hogy milyen a szád.

      - Hope, figyelj, ne haragudj, hogy ennyire felidegesített ez a dolog, de féltem, hogy te, mint a barátom is olyan szexualitással rendelkezik. Bocsi, hogy így letámadtalak, gondolom elmondtad volna nekem, ha az lennél, mert köztünk nincs titok. Csak tudod, megkérdőjelezi néha az ember a jeleket, amiket a barátaitól kap. Te például rengeteget adtál nekem. Naphosszakat töltöttünk együtt a stúdióban abban az időszakban, amikor olyan nehezen ment az írás, a koreográfia betanításába is rengeteg időt fektettél, és még ott van az is, hogy a műtétem során hányszor látogattál meg egyedül a kórházba. Sokra értékelem az erőfeszítéseidet. - Egy lélegzetvételnyi pihenőt tartok, hogy legyen elég ideje átgondolni azt, amit mondtam. - Na, jössz kajálni? - tettem a kezemet a kilincsre.

- Hyung. Gyere vissza.

       Törökülésben ült az ágyán, alsó ajkát beharapta, fejét szokásosan lehorgasztotta. Ujjait folyamatosan tördelte.

- Mi van? - ujjaim lecsúsztak a kilincsről, s lábaim azonnal az ágy mellé invitáltak. Helyet foglaltam a takarón.

- El kell, hogy mondjak neked valamit.

Akaratlanul is félmosoly ereszkedett arcomra, mert már sejtettem miről van szó. Jung Hoseok nekem nem tud hazudni.

- Nem akartam ezzel terhelni a bandát...

- Nem, figyelj, ez nem gáz. Látod, hogy Jinen és Jiminen kívül mindenki elfogadja. Namjoon a legnagyobb meleg párti, akit valaha láttam.

- De te nem fogadod el őket.

- És? Az én véleményem miért olyan fontos neked? Azon kívül is van oka, hogy legjobb barátok vagyunk, vagy nincs?

     Hatalmasat roppant hüvelykujja. Kezemet ráhelyeztem az övére, hogy fejezze be az idegesítő szokását.

- Nem harapok, csak az igazat akarom tudni.

- Van...

 Felsóhajtok, mert bár jó tudni az igazságot, nehéz feldolgozni azt. Mindvégig Hope másként értelmezte az én közelségemet, és ezek után nincs szívem megbántani egy teljes visszautasítással.

- Sajnálom, amikor azt mondtam, hogy Jin mellett állok. Biztosan nagyon fájhatott.

- Túléltem - legyintett.

- És most hogyan legyen tovább?

- Ezt neked kell tudnod.

 Könnyes szeméből kitörölte zsebkendőjével a nedvességet.

        Vállára helyeztem karomat, és laza simogatásba kezdtem. Hüvelykujjammal gyengéden megcirógattam puha nyakát is. A fiú egyenest a pupilláimba hatolt.

Megfagyott körülöttünk a levegő. Tudtam, hogy az, amit tettem, rossz volt. Még sem volt bennem annyi jelenlét, hogy a kezemet elvegyem onnan. Füle mögé vezettem, és beletúrtam fekete fürtjeibe, melyek selymesen cirógatták ujjközeimet.

- Yoongi... - suttogta elhalóan.

- Most az egyszer megengedem, de erről senkinek egy szót se!

        Lecsuktam szemeimet, és elindítottam magam felé a fejét. Nem ellenkezett, elindult, könnyedén dőlt testével felém. Meleg lehelete egyre jobban simogatta arcomat, amely ennek érintésére meglágyult. A szorongás elillant, amint megéreztem felső ajkát az enyémen. Nem mert jobban közeledni, ezért én segítettem rá. Tudtam, hogy étvágya nem fog megelégedni egy sima csókkal, így hamar átvezettem nyelvemet is az üregébe. Lágyan körülölelte puha ízlelőszerve az enyémet, játszmára hívta, arra kérte, hogy táncot lejtsenek. Szájának minden egyes négyzetét felfedeztük pár pillanat alatt, és éreztem, hogy ennek itt és most véget kell vetni. Hope keze már a mellkasomon pihent, és minden egyes alkalommal lejjebb csusszant egy-két centivel.

       Kihúztam szájából a nyelvemet, de még mielőtt ajkaink elválhattak volna, Hope ráharapott enyhén alsó ajkamra, és próbált visszavezetni mézes bödönébe, de a fogai rabságából sikeresen kiszabadítottam magamat.

       Kínos pillanat állt be mindkettőnk részéről. - Ennek nem lesz folytatása, jó? Én továbbra sem vagyok meleg.

- Biztos vagy benne?

- Mint a huzat. Na, kijössz enni?

- Üm, már nem vagyok éhes - megrántja a vállát Hope, és visszaül a gép elé.

- Én azért befejezem a vacsit.

- Jó étvágyat! - kívánja nekem, miközben fülig érő szájjal újra a billentyűzetet csapkodja.

        Még mielőtt teljesen becsuktam volna az ajtót, bekukucskáltam egy kis résen.
 Hope megint az oldalon volt. Keze pedig újra nekiállt a zsepiért kotorászni.

     A hideg padlón behúzzák magukat a lábujjaim. Már sehogy se tudom őket megvédeni a kihűlés elől. Veszedelmes egy tél ez.

     A kanapén ülve bámulom a kopár karácsonyfát. Kicsi, talán a derekamig se ér, s még annál is jelentéktelenebb. Ennek a lakásnak nincs szüksége ilyenre. Nem is a lakásnak… Sokkal inkább nekem.

     A fán kívül nincs is más dísz kipakolva. Üres minden egyes polc, asztal, szekrény. Üres, mint a legutolsó buszjárat egy munkanapon.

     Lehet, most jobban örülnék egy munkanapnak is. Nem mintha, nem kedvelném a karácsonyt…De mégis. Ez az idei nem úgy sül el, ahogy terveztem. Távol a szeretteimtől, magányosan, barátnő, és háziállat nélkül. A fa alatt csak egyetlen egy csomag van ünnepi köntösben. Egy igen aprócska. A tartalma nem titok előttem. Se a feladója. Még a címzettjét is ismerem. Ezért se vonz, hogy nekiessek a kibontásának.

     A címzett én vagyok. A feladója is.

Ezért érzem azt, hogy felesleges lenne kibontanom, miközben dísznek a fa alatt jobban funkcionál. Nem egy haszontárgy. Nem fogom hasznát venni soha. Én legalább is biztosan nem. Talán más.

  

      Leheletem akár a gomolygó füst, úgy szökken a levegőbe. Igen, még a lakásban is. A radiátorokat már rég nem üzemeltetem. Nem akarom. Egy ilyen hideg embernek tűrnie kell a mindennapos fázást.

Megérdemli... Megérdemlem.

    Magamra veszem a szövetkabátot, egy könnyed sálat tekerek nyakam köré, belebújok a bakancsomba, s elhagyom az otthont, melyet valójában nem tekintek annak. Egy otthon meleg. Az otthon az a hely, ahol a szeretteid várnak. Az otthon az, ahol a legjobban érzi magát az ember.

     Velem ez a három tényező még sosem történt meg ebben a lakásban. Ez inkább az a hely, ahová elmenekülök. Elmenekülök az én idegen testemtől, attól a fura személyiségtől, ami bennem lakozik. Ez az én depressziós zónám, ahová senkit nem engedek be.

     Az indok egyszerű. Megrémisztenék vele mindenkit. Senki nem tudja, hogy valójában milyen az igazi Huang ZiTao. Senki nem tud erről a személyről semmit. Még Ő maga sem.

     Nem tudom, hol a valódi helyem, hogy kik azok, akik kedvelnek, hogy mit kéne tennem. Tengődöm. Még így, karácsony éjjelén is. Sodor az ár, - ami az én esetemben most a hideg fuvallat, mely apró hópihéket helyez kabátomra - s az ismeretlen felé visz.

Ilyenkor nem is tudom, hová mehetnék. Egy olyan hely kell nekem, ahol nem érezhetem magamat egyedül. Egy olyan hely, ahol megtalálom az igazi Huang ZiTao-t, és végre kibonthatja az ajándékát, amit most is a markomban szorongatok.

    Szebb helye lenne a fa alatt. Még mindig. De egy fura érzet azt kívánta, hozzam magammal.

    Az utca üres, néma, mégis vidám fényekben úszik. Kényelmetlenül érint a hely hangulata. Egyáltalán nem nekem való. Túl ragyogó, túl zavaró a lelki állapotomnak, a magányomnak.

Minden ház ablakából szűrődik ki a sok, színes csillogás. Kivéve az üzletekből nem. Azok mind sötétek belül, csak a kirakat, a felszínük világos. Hasonlóak, mint én.

      Mindenki másnak a ragyogó arcomat mutatom, de természetesen egyik sem ismeri a sötét belsőt.

Addig jó.

    

      Egy kis kocsma ma éjszaka is szívesen látja a reménytelen eseteket. Biztosan nincs jobb dolga a pultosnak sem. Ő is magányos. Nincs kivel ünnepelje a szeretet ünnepét.

- Jó estét – libbenek be a melegen, tárt karokkal fogadó helyre.

- Önnek is - jegyzi meg búskomoran a pultos.

Kigombolom a kabátomat, s szépen, lassú léptekkel odadöcögök a korhadt fára hasonlító pulthoz.

- Mit adhatok? – kérdezi az idős, talán 60-as férfi. Ősz bajsza erősen takarja a felső ajkát. Hordó hasán pedig feszül a fehér kötény.

- Whiskyt – mondom határozottan.

Kitölti egy alacsony, kocka formájú pohárkába, s átpasszolja nekem.

- Egészségére.

Lehúzom a tömény piát, mely arcomat durva összeráncolásra kéri fel. A kaparó torkomat kénsavként marja szét, s mint a tüzes pokol, úgy landol a gyomromban.

- Kérek még egyet! – csapom az asztalra a poharat.

A férfi lecsavarja a kupakot, s nézi, ahogyan az aranyló ital megtölti az átlátszó poharat. Fel se tekint rám.

- Egy ilyen fiatal fiú egykén ezen a napon?

- Így igaz – válaszolom. Egy csepp bánat se tükröződik vissza szavaimból. Talán az alkohol elködösítette már a fájdalmat. Valamennyire.

- Nem szép dolog ez. Te neked nem szabadna egyedül lenned. Menj, keresd fel azt a lányt, és add át neki az ajándékod – bök a kis csomagra, ami most a pultot díszíti.

Félre érti a helyzetet a fickó.

- Ez nem egy lányé – suttogom.

- Talán… férfié? – puhatolózik óvatosan.

- Nem. Nem igazán.

- Hát?

- Ez az én ajándékom.

- És kitől kapta?

- Egy Huang ZiTao nevezetű fickótól - belekortyolok a piába. Ezúttal óvatosabban bánok vele, és csak apránként iszogatom.

- És miért nem bontja ki?

- Meg van rá az okom. Majd ha eljön az ideje, talán, de tudom, mit rejt.

- De meg sem akar róla bizonyosodni?

- Nem. Minek?

- Hát… csak… talán…

- Nem érdekel.

Tudom, hogy mostantól furán fog rám tekinteni a férfi. Ki azaz ember, akit ne érdekelne, hogy mit rejt egy titkos doboz tartalma?

Természetesen magamon kívül.

A fogadó ajtaja csilingel. Fel se tekintek, hogy ki az új vendég, csak annyit tudok, hogy ezzel elrontotta a meghitt, csak én, és a pultos hangulatot.

Közvetlen mellettem foglal helyet.

    Sálját letekeri nyakáról, s a puha, illatos anyaggal megcsapja véletlen az arcomat. Sőt, nem csapja meg. Megcirógatja. Az illatfelhő eléri a szaglószervemet, amely azt súgja, hogy ez egy nagyon kellemes női illat.

    Muszáj rá néznem.

Fiatal. Hosszú, barna hajjal rendelkezik, csinosan, és melegen van felöltözve. Karácsonyi feelingje van a teljes lényének. Még csak magányosnak sem mondhatom.

- Uram?! Egy csoki likőrt, ha lenne oly szíves.

Hangja simogató. A legszebb ária, melyet valaha hallottam.

    Visszafordulok, s a poharam aljára nézek.

Érzem a lány tekintetét rajtam. Érdeklődőnek látom. Tudom, hogy tudni akarja az okát annak, hogy miért itt tartózkodom. Őszintén vallom, hogy én is kíváncsi vagyok az ő sztorijára.

   

    A csoki likőrt kikapja. Ahogy legurítja, máris megérintenek apró ujjbegyei a vállamnál.

- Ne haragudj, de te miért tanyázol itt?

Hidegen rápillantok. Talán túl hidegen is.

- Nem akarok magyarázkodni.

A szemei pirosak. Biztosan sírt. De miért? Mi történt vele? Ki bántotta? Miért érdekel engem ennyire ez a lány?

- És te? – kérdem.

- Én sem magyarázkodom.

- Huang ZiTao – nyújtom neki balomat.

- _______ – adja a mancsát.

- Nincs kivel töltenem a karácsonyt.

- Ah, értem – bólint. Nem is faggat tovább, pedig biztosan tenne fel még jó sok kérdést.

- Te?

- Nem a legszebb karácsonyaim közé fog tartozni a mai. Ma kérte volna meg a barátom a kezemet… Végül közölte, hogy Ő ezt nem fogja tudni megtenni. Így végül én is egyedül töltöm az ünnepeket.

Megsajnálom.

- Szemétláda. Én nem tettem volna meg a helyébe. Aranyos lánynak tűnsz.

- Köszönöm. - Mosolya a csillagos eget is lehozza nekem. Elkápráztat.

Ujjaim megtapintják az ajándékom. Eszembe jut, hogy hol lenne a legtökéletesebb helye.

 - Figyelj csak, ezt odaadom neked –nyújtom át a kis, masnis csomagot.

- N-nekem? – remegő kezekkel nyúl az ajándék felé. – De hát…

- A címzett Huang Zitao. Igen, tudom. De nekem nem kell.

- Biztosan?

- Igen, biztosan.

- Miért?

- Mert ez a saját ajándékom magamnak. Nem kell. Jobb helyen lesz nálad.

Letépi a csomagolópapírt.

A kis doboz feltárja ezüstös külsejét, amelyen kicsi virágok pompáznak.

- Nyisd csak ki – utasítom.

Káprázattal bontja szét az ékszeres dobozt.

És igen, ott van benne.

- Ez… Ez gyönyörű, de Zitao, nem fogadhatom el, hisz nem is ismerlek.

- Nem, ne értsd félre. Én nem akarlak eljegyezni. Ez csak egy kis… Meglepetés szomorú lelkednek.

Pedig valójában eljegyzési gyűrűnek szántam. Az ok, amiért a címzett én vagyok, az azért van, mert nincs meg a feleségem neve. Nem ismerem a feleségemet, viszont nekem kell majd átadnom neki ezt a gyűrűt, így én fogom majd először a kezembe a csomagot.

Egyáltalán nem logikus, amit műveltem, de mégis, ez az én fura gondolatom volt. Meg kellett tennem. S most, egy csodálatos lány életét pezsdítettem fel ezzel a gyűrűvel, ami jelentéktelenné vált abban a percben, ahogy átnyújtottam neki, s csak remélem, hogy egy nap visszanyeri az értelmét. Hogy egy nap majd _______ lesz a feleségem.

- Köszönöm szépen.

- Ugyan nincs… - egy apró, gyengéd, simogató, meleg, selymes csók csattan sápadt arcomon, ami teljesen felforrósít. Szívemet átjárja a szeretet. Érzem, hogy soha többet nem leszek magányos, hogy nem lesz több unalmas, hideg karácsony -…mit.

Mert az igazi Huang Zitao meglelte önmagát.