Csak a játékod rabszolgája voltam… De Isten megkegyelmez a vétkeseknek. Vagy mégsem?

  Törött tükör. Arcom eltorzult benne, az odaszáradt fehér vízcseppek mocskosították be, amelyek rávetültek a tükörbeli énemre. Jobban megnézve úgy festettem, mintha pikkelyes lennék. Hal lettem. Egy hal a tengerben. Kerekítettem az ajkaimon és utánozni kezdtem a vízi állat jellegzetes szájmozgását.

  Pulcsim ujját végighúztam a tükrön, teljesen elmaszatoltam rajta a cseppeket; már nem voltam hal. Abba is hagytam a gyerekes utánzást.

  Közelebb hajoltam a saját ábrázatomhoz. Csalódott voltam a láttán – még a sóhajom is felszakadozott. Megmarkoltam a koszos mosdón heverő borotvát, melynek pengéje már rozsdásodott, de a műveletnek teljesen megfelelt.

  Csemegebajszomat eltávolítottam vele, mert azt amúgy is utáltam. Sehol máshol nem nőtt az arcomon szőr, csak ezen az egy nyamvadt helyen. Undorító.

  Az utolsó húzás után belehajítottam az eszközt a kukába, majd a hamutartóban magányosan heverő, égő cigarettám felé nyúltam. Ajkamhoz emeltem és beszívtam a füstöt. Kellemesen langyos volt, végigcirógatott a garatomon, átjárta a tüdőmet, a teljes üregem megtelt az erős anyaggal.

 A cigaretta találkozása velem teljesen kifordított önmagamból. Kieresztettem ajkaim közül a füstöt, mely kacifántosan, gomolyogva hagyta el testemet és ölelte körül lényemet. Az agyam úgy elködösült, mint én magam a tükörben. Megszédültem, de közben azt éreztem, hogy boldog vagyok, és még többet akarok. Akarom a fájdalmat. Nincs kegyelem.

   A tükörben még ott voltam, de már nem én voltam. Az erek kitágultak a szememben, még a legapróbb hajszálerem is jól láthatóvá vált. Ilyenkor jobb esetben szemcseppel eltűntettem mindezt, de most hagytam, hogy a szemem fehérje olyan vörös legyen, mint tegnap az orromból eleredő vér.

  Beletúrtam összetapadt tincseimbe és hátrasimítottam, hogy ne lógjon a nyúzott arcomba. Látni akartam önmagam, hogy egy jót derülhessek rajta.

- Undorító patkány vagy! – Mutatóujjamat erősen nekiböktem a tükörnek, amiből kiesett egy újabb darab. – Te is szétesel mi? – pillantottam le a földre, ahol a kis darab csillogott. Arrébb rúgtam, be a sarokba, hogy ne is lássam.

  Belekortyoltam a sörbe, amit magammal hoztam a fürdőbe. Nem is tudom, hogy miért tettem. Egyik tettem se volt megindokolható az utóbbi egy évben. A leggyakrabban megmagyarázhatatlan gondolataim támadtak, amiket véghez is vittem, de a napjaim legnagyobb részét a lakásomban töltöttem. Nem voltak szemek, amik elől el kellett volna bújnom, ha valamit elrontok. Vagyis de, egy mindig volt, akivel a fürdőben futottam össze leggyakrabban. Bár néztem már farkasszemet vele a tűzhelyen is. Néha magamat láttam, máskor valaki mást. Nem ismertem őt, csak kicsit hasonlított rám. Fel mertem fedezni a vonásaimat abban az alakban, de nem tudtam, hogy hogyan jutott be hozzám rendszerességgel.

  Legtöbbször utánzott, de volt már olyan, hogy hosszasan beszélt hozzám úgy, hogy én nem járattam a pofámat.

   Újabb korty sört gurítottam le a torkomon. Üres gyomromba csordult az ital, egymagába lötyögött benne, kicsit csípett is, sőt, szar érzés volt, de nem akartam penészes kenyeret enni. A bolt meg messze volt.

  A cigit újra kellett gyújtanom, mert elfáradt és úgy döntött, hogy inkább nem ég tovább. Pedig ő etetett, ő volt az én étkem. Egyre erősebbé vált az aromája, ahogy közeledett a dekk felé a parázs, mely égette a dohányt és a benne elmorzsolt füvet.

- Már megint itt vagy? – sóhajtottam megfáradtan. A tükörben megjelent az ismeretlen. Nem mozdult, nem válaszolt. – Jól van, játszhatjuk ezt is – rántottam meg a vállamat úgy, mintha nem érdekelne, valójában fájt, hogy nem szólt hozzám. A porcicák közé dobtam a visszamaradt kis jointot, amire rátapostam cipőstül és eltiportam. Még el sem aludt teljesen, de már nyúltam a nadrágom zsebébe, hogy előkeressem a papírt, a buszbérletemet és a pakcsit.

- Miért teszed ezt? – súgta erőtlen hangja. Na, végre ki merte nyitni a száját…

- Mert jól esik? – kérdeztem vissza úgy, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne. Hát persze, az is. Különben nem hívnák őket élvezeti szereknek. – Tönkre teszel, az a helyzet – pihegtem, miközben elkezdtem sodorni a következő adagot.

- Figyelj ide! – parancsolta szigorúan.

- Hagyjál. – Tudomást se vettem róla, mintha nem létezne. Annyira koncentráltam a precíz sodrásra, hogy fel sem tűnt mi történt a fürdőmben.

- Tedd le, Kidoh – fonódott egy kéz a csuklómra.

  Összerezzentem az érintéstől. Azonnal kirántottam a markából karomat. Ezzel persze tönkre tettem a jointomat. A dohány és a fű hópelyhekként hulltak a padlóra. Belekeveredett a töménytelen mennyiségű porcica, hamu, haj rengetegbe. Megsemmisülve figyeltem, ahogy egytől egyig a földön landolnak. Miután az utolsó is padlót ért, feltekintettem a bűnösre. Nem teljesen akartam hinni a szememnek, de a meglepődöttség helyett a düh ült ki az arcomra. Ez volt bennem az erősebb érzés. Az a fűmennyiség, ami már menthetetlen volt, pontosan 4000 Wonomba* fájt.

- Mit műveltél te fasz? Most nézd meg! – mutattam egyenest mindkét kezemmel a bűntény helyére. Megragadtam a srácot a nyakánál fogva és nekinyomtam teljes erőmből a falnak.

- Eressz el – kért meg teljes nyugalommal. A fuldoklás semmilyen módját nem láttam rajta, pedig ujjaim erősen markolták a puha nyakát ádámcsutkája alatt. Megijesztett. Hogy lehet immunis? Erre minden emberi lénynek ugyanúgy kéne reagálnia…

- Te ki vagy? Honnan jöttél? Hogy tudtál bejönni? – fakadtak ki belőlem a kérdések, melyeket nem értettem. Egyszeriben csak ennyi ugrott be, de lett volna még mit feltennem.

- Jin – nyújtotta felém pracliját.

  Elfogadtam. Megfogtam és megszorítottam kezét, és ő is így tett. Valami mégsem stimmelt. Bármennyire is volt emberi lény Jin - vagyis annak tűnt -, az érintése olyan lágy volt, mintha nem is létezne. Siklott a kezemben a tenyere, olyan volt, mint a víz, ha kezet mostam.

- Én Hyosang – mutatkoztam be.

- Tudom – biccentette előre fejét és egy laza mosolyt eresztett képére.

- Honnan jöttél? – ismételtem meg a kérdést.

- Ezt te is tudod.

  Teljesen összezavart. Nem is ismertem egészen idáig, csak néha láttam őt tükrön, vagy valami fényes tárgyon keresztül, de akkor is, egy kis részem úgy érezte, hogy ez csak az agyam szüleménye. Nem lehetett más. Most mégis más. Itt van, teljes nagyságban.

- Hogy jöttél be? – kérdeztem gyanakodva.

- Ezt is tudod.

- Nem, egyáltalán nem – ráztam meg a fejemet idegesen. – Honnan tudnám? Nem ismerlek!

- Most mutatkoztam be. Jin vagyok – ismételte meg robotszerűen.

- Jó, de nem úgy értem – legyintettem lemondóan. Zavart, hogy nem fogta fel elsőre mit akartam mondani. – Miért jöttél?

- Hogy elmondjam, nem jó irányba haladsz.

- Jó, ezt én is vágom – csattantam fel mérgemben. Nem szerettem, amikor szembesítettek azzal, amit magamtól is tudtam. Főleg ha olyat hánytorgattak fel, ami ellen nem tudtam semmit se tenni. – Nem tudok szabadulni tőlük – mondtam ki a valóságot, ami már nagyon nyomta a lelkemet. Soha, senkinek nem tudtam erről beszélni, mert nem volt senkim. Már annyira hiányzott – meg is látszik, elvégre is egy vad idegennek tettem meg a vallomásomat.

  Jin türelmesen bólintott. Folytatást várt. Én pedig megtörtem előtte. A szer elgyengített.

- Először magához láncolt, aztán teljesen lekötözött. Megadtam magamat a súlya alatt. Túl gyenge vagyok a fájdalomhoz. – Megremegett az ajkam. Nem voltam messze attól, hogy valódi könnyeket hullajtsak, de még időben elrejtettem az első feltörő cseppet. Elmorzsoltam ujjammal. Ezután több nem távozott könnycsatornámból.

- Segíthetek rajtad – mondta könnyed, kellemes hangján Jin. Ez valamelyest feloldotta bennem a görcsöt, amely az előbb majdnem sírva fakasztott.

  Most láttam csak igazán szépnek a fiút. Egészen angyalinak tűnt, szárnyak nélkül. Ajka feltűnően vaskos volt, alsó párnája rendkívül húsos. Szemei kedvesen mosolyogtak anélkül is, hogy vigyorgott volna. Mandulaformája közepén sötét, pirított mogyorószín volt szivárványhártyája. Haja selymesnek és puhának tűnt. Az ablakon beszűrődő napfény megcsillogtatta hajkoronáját kobakja tetején. Ruhája kifogástalan volt. Fekete öltönynadrágja élére volt vasalva, ebbe volt betűrve fehér ingje, mely makulátlanul ragyogott rajta. Illata kellemesen édeskés volt, mint a cukor.

- Hogyan? – törtem meg a csöndet, amelyben felmértem Jin kiváló lényét.

  A fiú nem válaszolt. Úgy tett, mintha észre se venné, amit mondtam.

Nem hétköznapi gondolatom támadt, amit szívem szerint elhessegettem volna, de úgy éreztem, hogy ez lesz a megoldás. Ezt kell tennem ahhoz, hogy meggyógyuljak.

  Közeledni kezdtem Jinhez. Ő is közeledett felém. Lassan, de csökkentek a centiméterek közöttünk. Egyre gátlástalanabbá váltam. Teljesen bizonyos voltam abban, hogy ez lesz az, ezt kell tennem.

  Ajka hozzáért az enyémhez. Azt hittem, hogy meleg lesz, de valójában hideg volt. Mégis rendkívüli érzés volt. Nagyon puha volt, ahogy azt reméltem is. Idővel fel is melegedett. Megnyaldostam alsó ajkát, majd kellően összecsíptem és meghúztam magam felé. Jin ennek hatására felsóhajtott.

  Nem akartam itt megállni. Jin sem ellenezte a dolgot, sőt, ő kezdeményezte a tapizást.

Mellkasára helyeztem tenyeremet. Próbáltam kitapintani szíve verését, de annyira nyugodt volt Jin, hogy nem éreztem.

  Ő a derekamra fonta jobb karját és simogatni kezdte csípőmet. Érintésétől végigfutott a hideg a gerincem mentén, olyan lágyan nyúlt hozzám.

  Nem tudtam rejtegetni a nadrágomban éledező tagomat. Látványosan dudorodott a fekete farmerem sliccénél a férfiasságom.

  Türelmetlen voltam. Ráhelyeztem tenyeremet Jin simogató kézfejére és lenyomtam erőszakosan a nadrágom tartalmára. Úgy simított végig rajta, mint még soha senki.

- Azt a kurva… – nyögtem bele a dohos levegőbe. Megkapaszkodtam a csapba is, hogyha elveszíteném az egyensúlyomat, legyen mibe megkapaszkodnom.

  Jin tovább kényeztetett. Kilazította egy könnyed mozdulattal a szíjamat, aztán a gombot kibújtatta lukjából. A cipzár szinte magától gördült le a menetén. A fiú megragadta bokszerem tartalmát az anyagon keresztül és fentről lefelé vezette. Jólesően belemarkolt a heréimbe, amin szintén végigvezette tenyerét.

  Megragadta a nadrágom korcát és letolta azt a bokszeremmel együtt. A merevségem legnagyobb hosszában szabadult ki a fogságából és meredt előre, Jin felé.

  A fiú leguggolt elém, nem is hezitált. Úgy tett, mintha ez lenne a leghétköznapibb tevékenysége. Még a ruháját se féltette, pedig az makulátlan volt, az én padlóm meg oly mocskos. Ő tényleg egy angyal.

  Megmarkolta a hímvesszőmet és szájába vette a makkomat. Nyelvével leejtett rajta egy kört, ezzel benedvesítve azt. Majd előre csúszott a tagomon, jóformán a teljes hosszom benne volt a szájába. Ez egy nőnek se sikerült még.

  Annyira jó érzés volt. Olyan kellemes volt Jin szájában, mint még egy pinában se. Elképesztően bánt a teljes nemi szervemmel.

  Miközben szája a hosszomon siklott, ujjaival a heréimet masszírozta. Lágyan összepréselte őket és morzsolgatta, de nem úgy, hogy az fájjon. Kellő képen bánt velük.

  Olyan ütemben pumpált rajtam, hogy követni se tudtam feje mozgását. A férfiasságom pulzált, hullámokban tört rám a kezdetleges magömlés, de éreztem, hogy már nincs messze a végleges orgazmus.

  Erősebben szorítottam a mosdókagylón, a fogaimat, a pilláimat mind össze kellett szorítanom hozzá. Az izmaim megfeszültek. Száraz torkomban elakadt egy nyögés, ami a végsőkig kitart majd.

- Áhhhh…. – engedtem fel az oroszlánszerű kiáltást. Ezzel együtt kilövellt belőlem a tejfehér ondó is.

  Káprázott a szemem. Alig tértem magamhoz. Még több percig csak álltam támaszkodva és vártam, hogy végre abbamaradjon a remegés és az extázis.

   Felpillantottam. A tükörben én voltam. Már amennyi látszott belőlem. Tiszta mocskos volt. Valami sikamlós, ragacsos anyag foltozta.

  Jin nem volt sehol. Hova tűnt?

Elment. Éreztem. Most már végleg. Rávezetett a megoldásra. Hát hogyisne! Mindvégig ott motoszkált bennem, hogy ezt kell tennem. Másképpen nem tudom feloldozni magamat a súly alól.

  Lehajoltam, hogy felvegyem azt a kis tükördarabot, amit nemrég még arrébb rúgtam.

- Köszönöm Jin – mosolyogtam a tükörbe. Ő is visszamosolygott rám. Bár már én voltam ott.

   Szabadjára engedtem a duzzadt könnycseppet, amely gyöngyként szaladt végig arcomon. Megvártam, míg az állam vonaláig leér és lecsöppen. Ez volt a jel. Így megtettem.

   Nem fájt. Lassú volt. Olyan lassú, mint a szívem a végén. Vert egyet, egy gyengét, majd korom fekete lett. Oly fekete, mint Hyosang.

Külső szemmel:

  Kidoh ott állt a tükör előtt. Magát bámulta. Erősen koncentrált. A halat utánozta.

Megtörölte a tükröt pulcsija ujjával.

Megborotválkozott.

Beleszívott a jointjába.

Hátra simította zsíros haját.

Elrúgta a tükördarabot.

Ivott a sörből.

Újra ivott.

Meggyújtotta elaludt jointját.

A tükörhöz beszélt.

  Megijedt tőle.

Vitatkozott vele.

Kérdéseket tett fel neki.

Bemutatkozott neki.

Vallomást tett.

Megcsókolta.

A tükörre támaszkodott.

Simogatni kezdte a saját derekát.

Megcirógatta dudorát.

Kiverte magának.

Újra a tükörbe nézett.

Felvette a tükördarabot.

Belevágta az ütőerébe.

Magyarázat, aki esetleg nem értette: Kidoh végig egyedül volt, saját magát látta a tükörben, csak a kábítószerezés és alkoholizmus miatt szkizofrén lett, így Jin volt az egyik énje, a jó, a másik pedig Hyosang. Igen, itt már biztosan összeraktátok, hogy Kidoh eredeti és teljes neve Jin Hyosang!

* 1000Ft körülbelül

Koszos az ablak. Nagyon. A vastagon rajta ülepedett poron keresztül beszűrődik a halovány fény, melyet a sötét felhők is megszűrnek. Ugyan az óra még a fél ötöt se ütötte meg, máris sötétség uralja az amúgy világos szobát. Tavaszi időszámítás szerint élünk. Április van. Az időjárás mégis oly kiszámíthatatlan, mint ősz idusán. Az egyetlen dolog, mely tökéletesen érezteti azt, hogy itt a tavasz, az a tavaszi fáradtság, mely csúnyán uralja az én szervezetemet is.

Az ablakpárkányon gubbasztott testemet mozgásra bírom. Vékony alsó végtagjaim megreccsennek térdeim táján, ahogyan kinyújtom őket, s lassan a parkettára eresztem a meleg zokniba bújtatott talpaimat. Kiegyenesítem teljes törzsemet, s egy utolsó pillantást vetek az ablakra. Mélységes szégyen fog el a tudattól, hogy nem csak én nem látok ki az üvegen a koszréteg miatt, de bizony a kinti emberek se láthatják még a függönyömet se. Hátat fordítok az éktelenségnek, hogy a konyhába mehessek.
Nehézkes járásom közepette hosszú, kötött pulcsim ujjával duzzadt szememet dörzsölgetem. Szempilláim összeragadtak.

A konyha csendes. Kivéve a zümmögő legyet, mely az életéért küzdve szüntelen a falnak csapódik. Nem találja a kijutat. Már napok óta szerencsétlenkedik, én meg bunkón tudomást sem veszek a szegény kínjáról, pedig könnyű szerrel kiereszthetném. Valamiért még is azt várom, hogy maga találja meg a megmenekülés kulcsát. Talán mert a saját sorsomat látom benne. Nekem sincs segítségem. Nekem is egyedül kell szembe néznem a sorsommal. Ezért is várok arra, hogy a légy magától oldja meg a problémáját, vagy rosszabbik esetben haljon meg. Számomra is ez a két véglet létezik. 

A pulthoz vándorolok. A mosogató púposra van pakolva retkes edényekkel... Igen, a tavaszi fáradtság. Éljen! Egy bögrét találok a kenyérpirító mellett. Felsóhajtok a láttán. Beletekintek, és az fogad, amit vártam. Félig üres. A másik felét romlott zöld tea foglalja el. Lebenyként úszkálnak benne a megpenészesedett darabok, átlátszó, mégis érdekes réteget képezve a felszínén. Késztetést érzek, hogy beleszagoljak, de nem merek. Tudom, hogy orrfacsaró élmény lenne.
Ez a zöld tea pontosan 7 napja áll itt. A közelmúlt eseményei forognak le a lelki szemeim előtt, melyek felkavaró képsorokat idéznek elő, s fájó szívvel gondolok vissza rájuk. A konyhában történt. Aztán a hálóban folytatódott, majd az előszobában váltunk el egymástól. Örökre. Vagy talán mégsem.

*7 nappal ezelőtt*

- Van egy meglepetésem! De csak akkor mondom el, ha idejössz - mondta a nemrégiben érkezett barátom. Az előszobában állt, kezében temérdek szupermarketes szatyorral, melyek zsúfolásig tömve voltak.
- Jin, sokára jöttél - állapítottam meg.
- Igen, tudom, ne haragudj, de akadt egy kis problémám útközben. Namjoon hívott, hogy be kell mennem a Bighit-be, így kénytelen voltam. Tényleg sajnálom.
- Nem, semmi gond. - Karjaimat csípője köré fontam, a ballonkabátja alatt. Mellkasához préseltem a fejemet, s boldogan érzékeltem hevesen lüktető szívének dobbanásait. Szavak nélkül is tudtam, hogy miért ily gyorsak a verések. - Én is szeretlek - suttogtam.
Seokjin meglepődötten fogadta a kijelentésemet. Ledobta a szatyrokat a földre, olyan magasságból, amekkorában a kezei lógtak alább, így Jin magassága lévén nagyot zuhantak azok a teli staneclik. Hátam közepére vezette mindkét tenyerét, s szorosan magához húzta a testemet. Teljesen a testéhez préselt. Állát a hajkoronám tövére helyezte, s duruzsolva suttogta: - Én is, kedvesem. 

Az elvállás nehezen ment. Egyikünk sem akarta elereszteni a másikat. Mégis muszáj volt. Jin vetette le a karjait rólam először. Ő volt a merészebb. - Mondjam a meglepetést, vagy még tartogassam későbbre?
- Hogy tehetsz fel ilyen bugyuta kérdést? Még szép, hogy most kérem!
- Aish! Rendben. - A kabátja zsebébe nyúlt. Sokáig kutatott a mély zsebbe, így arra a következtetésre jutottam, hogy nem egy nagy meglepetésről lesz szó. Akaratlanul is eszembe jutott az aranykarika lehetősége, de ezt hamar el is vetettem, hisz annak kell egy díszes doboz is, melyet már nem lenne oly nehéz megtalálni. - Na, megvan!
Felcsillantak a szemeim. Aztán elbizonytalanodtam. - Mi ez?
- Nézd meg közelebbről - nyomta a kezembe.
Szemügyre vettem. Megforgattam a kis tárgyat, s elolvastam rajta a feliratot. Elérzékenyültem a láttán. Könnyekben törtem ki, és Jin meleg testéhez menekültem, mely minden egyes ilyen alkalomkor tökéletes védelmet nyújtott.
- Ez most komoly?
- Ühümmm. Ma ugye ráérsz?
- Igen, mikor?
- Este. Akkor szeretném feltenni, mert akkor gyönyörű a város.
- De hová akarod rakni?
- Namsan. 

- Rendben. – Mosolyogva a kezembe forgattam a kis lakatot. Kacifántos, kifinomult írással volt belevésve a nevünk.

„Örökre együtt: Ah Ri & Seok Jin”

A szöveget apró szívecskék díszítették körös-körül.

Felnéztem Jinre. Boldogan figyelte a mozdulataimat. Büszke volt magára, hogy jó ajándékot választott nekem.

Megfordultam, hogy szembe kerüljek vele. Gyengéden körbe fontam karjaimmal hosszú nyakát, mely illatozott a férfi parfümjétől. Sötét, csillogó szemeibe mélyesztettem íriszeimet. Egy pillantás is tökéletesen elég volt ahhoz, hogy Jin megértse, mit szeretnék. Szokásosan felhümmögött, fejét enyhén hátra vetette és közben félre húzva a száját megrázta párszor a kútfőjét.

- Hihetetlen vagy. Na, gyere. – Hirtelen ragadta meg a csípőmet, és a falhoz vágott. Csak egy aprót csípett az alsó ajkamba fogaival, amit szépen elkezdett felfelé húzni. Lélegzete szakadozott volt, szinte morgott, mint egy vadállat.

Akaratlanul is kuncogtam. Egyetlen gondolat járt a fejembe. Ez az én Seokjinem! Ez a szexi vadállat, aki úgy ken a falhoz, mint vajat a kenyérre.

Ujjai durván szaladtak a póló alá. Nem kímélte a testemet, kemény mozdulatokkal tört felfelé a céljához.

- Jin – suttogtam bele az ajkába.

- Ne beszélj – intett csendre. Kicsit sem örült annak, hogy megszólaltam, de már hozzá voltam szokva az ilyesfajta lekezeléshez akkor, amikor benne voltunk a témában. Már a kapcsolatunk legelején tisztában voltam azzal, hogy Jin ilyen, mégis, túl erős volt a vonzalom… Na, meg az is közre játszott, hogy egy kicsit mazochista vagyok.

Jin megragadott a fenekemnél. Jól ismertem ezt a tettét, így automatikusan felugrottam. Megbíztam benne, és az erős karjaiban.

Lehunyt szemekkel élveztem puha párnáinak csipkedését ajkaimon, míg ő elvitt valamerre. Kemény anyagot éreztem a fenekem alatt. Hirtelen magasabban találtam magamat, mint Jin. Csak azt vettem észre szépen lassan, hogy én csókolom őt felülről. Fura érzés volt, de élveztem is.

Nyelve gyengén betódult fogaim közé, s megkereste odabent az én testrészemet. Türelmetlenül akadtam össze az ízlelőbimbóival, melyek cirógatták az enyéimet.

Jin csókja váratlanul vált keményebbé. Oly hevességgel falatozott a mézes bödönömből, hogy meg kellett támaszkodjak. Kerestem a megfelelő pózt, de sehogy se volt jó. Ujjaim a pulton araszolgattak egy támaszték után keresgélve, de semmi sem akadt az útjukba. Egy pohárnak tűnő dolognak koccant a körmöm. Megmarkoltam a száját, de elvétettem… Felordítottam a kellemetlen érzés tapasztalása után. Ordításom szinte elnyomta a váza hangját, ahogy az a csempén szétpattant apró darabokra. Eltört, a föld mindent bemocskolt, a kaktusz védtelenül hevert a kövön. És én? Én úgy sírtam, mint egy kisbaba.

- Hogy a francba nyúlhattál bele egy kaktuszba? Most mondd meg! Annyira szerencsétlen egy nő vagy! Faszom kivan. – Jin kezében az elsősegély dobozzal leült mellém az ágyra. – Gyere, kiszedegetem neked a tüskéket. – Egy csipeszt vett elő a piros tartóból.

- Hagyjad, ki tudom magamnak is. – Ki akartam venni a kezéből a tárgyat, de nem engedte. – Na, add oda! – emeltem meg a hangomat.

- Jó, csináld, addig összesöpröm a kaktusz töredékeit.

A levegő feszült volt köztünk. Jin haragossá vált, és ezt csak annak tudhattam le, hogy már valamilyen szinten felizgattam, de nagy valószínűséggel neki kell könnyíteni magán. Rosszul éreztem magamat miatta.

Gyorsan kiszedegettem a tüskéket a tenyeremből, és kimentem a konyhába, hogy megnézzem a barátomat, hogy áll.

Gőzölgő teát szürcsölgetett a pultnak háttal támaszkodva. A földön már nyoma se volt a kis afférnak.

Rám eresztette fekete tekintetét a pohár szája fölött. Szemét elködösítette a gőz, így még ijesztőbb volt mogorva pillantása, mint amúgy lett volna.

- Ne haragudj. – Minden megbánást beletéve a szavakba álltam ott, előtte, és rekedtesen bocsánatért esdekeltem.

- Ah Ri? – hangtónusa azonnal elárulta, hogy nem lesz kellemes az, amit mondani fog.

- I-igen? – dadogtam.

- Mi lenne, ha inkább hagynánk?

Homlokráncolva, összefont karokkal elemezni kezdtem a kérdését. Az egyetlen épkézláb fogható gondolatomat ragadtam meg először, és nyögtem ki. – H-hogy micsoda? – hangom még jobban remegett az idegességtől, mint eddig.

- Én szeretlek, de már nem vagy a régi. Ezt most nem a kaktuszos dolog miatt mondom, köze sincs hozzá. Csak rájöttem egy-két dologra addig, míg távol voltam.

Tény, hogy egy hetet volt Japánban. Ezek után hazajött, egy napot otthon pihent, majd jött, hogy meglátogasson. De ez nem magasztalja fel arra, hogy csak úgy kidobjon. Egy év után.

- Jin, te mit gondoltál? Azt, hogy hazajössz, jól megraksz, azt majd lesz valami? Azt, hogyha szexelsz velem, akkor az majd mindent helyrehoz az agyadban, és olyan leszek a szemedben, mint azelőtt voltam?

- Nem! Nem tudom! – elcsüggedt.

- Kim Seokjin, nem értelek. Ez a nagy helyzet.

- Akkor most tisztán kimondom, hogy hagyjuk békén egymást. Minimum egy darabig. Nekem szükségem van egy kis térre. Levegőre.

- Nyomásnak érzel engem? Nyűg vagyok neked?

Láttam rajta, hogy nem akarta kimondani világosan azt, ami a fejében járt. Egy vállrándítással elintézte.

- Jin, nem lehetsz ekkora tahó… - mondatom végére elcsuklott a hangom. Összetört a szívem.

A hálóba ment, míg zokogtam a hideg kövön az előszobában. Összepakolt és szemrebbenés nélkül otthagyott.

Azóta vagyok így megzuhanva. Érzem, hogy ez így nem lesz jó, hogy ki kellene lépnem a sötétségből. Itt most a rációnak kell győznie, nem a szívnek, és a fájdalomnak, mely felemészt. Ennek ellenére sem tudok merre lépni. Úgy érzem, bármit csinálok, az nem visz előrébb.

Megragadom a lakatot, mely a bögre mellett hever. Felsóhajtok a láttán. Egy elhatározás kezd kibontakozni bennem, de nehezen veszem rá magamat. Mégis… ha megtenném, talán jobb lenne minden. Jobban érezném magamat.

Átöltözöm, felhúzom a cipőmet, és a lakatot a kezembe szorongatva útnak indulok.

A hegy cseresznyefái rózsaszínben pompáznak. A méregzöld füvet sárga pitypangok tarkítják. Az ég kék, a levegő édes. Madarak csicsergésének hada asszonáncként csengenek össze. Ez 2014 tavasza. Egy héttel ezelőtt reménnyel telinek gondoltam, szépnek, és jónak. Most azonban minden élénk szín szürke nekem. Unottan bolyongok a kijelölt úton, mely mintha a végtelenségbe vezetne. Lomha lépteimet hiába próbálom szaporázni, valamiért mindig lelassulok. Testem görnyedt, annak ellenére, hogy a gerincemet kiegyenesítem. A teher lehúz.

Az utat a bejárható idő többszöröse alatt teszem meg. Az izmaim megfeszültek, bedurrantak, a tüdőmbe alig tudok egy kis levegőt is bepréselni. Elfáradtam.

De a fáradtság mindent megért. A látvány, mely elém tárult, csodás. A teljes szöuli látkép felbecsülhetetlen. Kifújom magamat egy korlátnak támaszkodva, míg a kilátást pásztázom. A házak tetejét, a felhőkarcolókat a város szívében, a folyót, melyet a Nap csillogós felszínűvé tesz. Teljesen meg is feledkezem egy percre a kezemben szorongatott, a test hőmtől felforrósodott fémről.

Szétnyitom a tenyeremet. A lakat ott hever benne fénytelenül, csúnyán. Most valahogy már nem olyan szép, mint akkor, amikor megkaptam. Jelentéktelenné vált. Csak egy darab fém semmit jelentő felirattal.

Jin nem fog visszalépni az életembe. Ezt az egy dolgot sikerült felfognom az elmúlt egy hétben. Bár nehéz volt feldolgoznom, és még mindig nem tudom, hogyan tovább, de majd valahogy alakul. Az árral sodródom. Az első lépésem a változás felé az, hogy kiszakadok a múltamból, és ezt csak egyféleképpen tehetem meg.

A markomba szorítom a lakatot. Pilláimat leeresztem, a teli kezemet a magasba emelem. Vegyél egy mély lélegzetet, Ah Ri! El kell, hogy engedd! Meglendítem. A karom azonban nem enged. Megakadályoznak benne.

- Kezdjünk mindent elölről.

Újra elgyengülök. Magasban lévő karom kicsúszik a puha tenyeréből, és a testem mellé zuhan. Hangja úgy szúr belém, mint a kaktusz tüskéje. Megint ordítani lenne kedvem.

- Kérlek. – Hosszú karjai csípőm köré fonódnak, mint egy lánc. Arcát hátamnak veti, ott nyugtatja. És én hagyom. Hagyom, hogy megint játszadozzon velem, hogy újra átcsesszen, de egy hét alatt egy dolgot nem tudtam kitörölni sem az agyamból, sem a szívemből. Én még mindig szeretem őt. 

     Már egy hete folyamatosan dolgozom a konyhában. Pár napon belül eljön a vizsgám, és tökéletesítenem kell az eperkrémes habcsók tortámon, mert az istenért sem akar a habcsók tökéletes állagúvá válni.

   Többszöri próbálkozás után kezdtem feladni, de olyankor Jin megjelent mögöttem, és elmagyarázott ezt-azt, majd pár biztató szóval otthagyott egymagam a tűzhelynél.

   Ez a nyolcadik nap, hogy újra sütöm a ropogós epres habcsókokat.

Kora reggel izgatottan szaladtam le a boltba, és vásároltam meg ugyanazokat a termékeket, melyekre már egy kisebb vagyont pazaroltam ebben az egy hétben. A friss epret a szokásos helyen szereztem be, vagyis a kis kertemből, melyet a teraszomon tartok. A habhoz és a tésztához valókat pedig a helyi kisboltban vettem meg.

  - Jó reggelt - köszöntöm a pénztárost.

- Magának is. Húha, csak nem megint a tortát próbálgatja?

- De, sajnos. Már kezd kicsit elegem lenni belőle.

- Meghiszem azt kedvesem. Nagyon remélem, hogy sikerül letenned a cukrászatit - mosolyog rám az idős hölgy.

- Én is. Bár biztos idegesebb leszek, amikor majd ott kell megsütnöm az egészet.

- Ne gondolj arra, hogy kik vesznek körül. Biztos lehetsz benne, hogyha azt képzeled, otthon vagy, és ott sütögetsz, nem fogsz kapkodni.

- Megfogadom - viszonzom kedvességét, s a visszajárót nem is engedem, hogy odaadja.

- Ugyan már lányom, tedd csak el. Szükséged lesz rá akkor, ha majd nyitsz egy saját üzletet.

- Addig még sok víz fog lefolyni a Han-folyón - legyintek kuncogva. - Nekem viszont most sietnem kell, mert a fél napom megint rá fog menni erre a tortára. Viszontlátásra.

- Sok sikert a vizsgán. Mikor is lesz?

- Holnapután. Lehet, még holnap benézek. És köszönöm! - kiáltom már az ajtóból.

-  Rendben. Én viszont látom.

   Jókedvűen, szinte szökkenve térek vissza a házhoz.

A második emeleten tartottam, amikor a lépcsőházban összefutottam Jinnel.

- Szia. Hát te? Megint a tortát sütöd?

- Igen.

- Nagyon édes tőled, hogy ellátsz édességgel, de már kezdem kicsit unni ezt az epres habcsóktortát.

- Hidd el, már én sem szívesen eszem meg. Sőt. Mondhatni undorodom tőle. Amúgy te hova indultál?

- Ja, csak a kocsiban hagytam a mobilomat tegnap éjszaka, de lényegtelen. Inkább segítek felvinni a szatyrokat - felkapja mind a 3 zacskót.

- Ne vigyek egyet? - kérdem.

- Nem kell. Elbírom.

Felcaplatunk a hatodikra, de már látom Jinen, hogy szívesen szabadul a nehéz súlyok terhe alól.

Előkeresi a lakáskulcsát zsebéből, s kinyitja az ajtót.

Előre enged udvariasan, majd utánam hozza a három zacsit, amit a konyhapultra felrak.

- Ha nem gond, én most elmegyek fürödni, mert hajnalban, amikor hazaértem, már nem volt túl sok erőm, és téged se akartalak felkelteni.

- Nem baj, dehogy. Amúgy milyen volt az este?

- Uh, ütős. A fiúk felöntöttek a garatra és csajozgattak. Mondjuk én inkább fogtam magam, és leültem a bárhoz, míg ezek tomboltak a VIP szektorban. Nem volt hangulatom sem a tánchoz, sem a csajozáshoz.

- Hm. Hát hogyhogy?

- Nem tudom. Na, tíz perc, és ha gondolod, megint segítek.

- Köszönöm, de egymagam kell, hogy elkészítsem.

- Ahogy akarod.

      Kipakolom a szatyrok tartalmát. Csendben elolvasom a receptet századszorra is és memorizálom a lépéseket. Kezemet tördelve visszamondom magamban, de megint belekavarodom. Az asztalra csapom a kinyomtatott lapot, felállok, és nekilátok az előkészületeknek, mondván, talán gyakorlatban jobban meg tudom jegyezni a lépéseket.

A keverőtálat előkotrom a mosogatóból, a spájzból pedig kihozom a robotgépet.

- Tehát a 3 darab tojásnak a fehérjét szépen felverjük robotgéppel - emlékeztetem magamat a recept legelső lépésére.

A tojásokat feltöröm, és külön választom a sárgáját és a fehérjét. A gépet a tálba helyezem és az első fokozatra állítom.

A fehérjét addig verjük, míg az kicsit el nem kezd habosodni. Kanalanként hozzáadjuk a 20 dkg porcukrot.

- És addig verjük, míg kemény nem lesz - mondom ki hangosan a gondolatomat.

- Mit versz keményre? - kérdezi mögülem a lakótársam, Jin. Hangja igen pajzánul csengett.

- A habot. Te perverz állat!

- Mondtam valami mocskosat is? Te vagy az - érzem jelenlétét a hátam mögött. Egészen közelről.

Csípőmre helyezi kezeit, állát vállamra rakja, hogy nézhesse, amit csinálok.

A robotgép kapcsolóján megcsúszik az ujjam, és maximum sebességre állítom véletlenül, mire a kemény hab szanaszét fröccsen.

A legtöbb természetesen az arcunkra kerül.

- Hát ehhez valami frenetikus tehetség szükséges - átveszi tőlem az elszabadult habverőt és egy mozdulattal lekapcsolja.

Ránézek, mire tudatosul bennem, hogy az egész lényén csak egy szál törölköző van. Felső teste teljesen fedetlen. Arca és hosszú nyaka pedig csupa hab.

- Bocsánat. De Jin, mit beszéltünk meg pontosan egy éve, amikor beköltöztél? Hogy nem mászkálunk meztelenül a lakásban.

- Nem vagyok meztelen. Van rajtam törcsi.

- Az nem jelent semmit. Menj, és öltözz föl.

- Inkább megyek, és megfürdök még egyszer, mert tiszta hab vagyok.

- Várj, inkább letörlöm. Annyira nem jutott sok rád.

Megfogom a konyharuhát.

Mivel Jin majdnem egy fejjel magasabb nálam, ezért lábujjhegyre ágaskodom. Vállára helyezem tenyeremet, hogy kapaszkodjak benne, míg letisztogatom.

- Csukd be a szemed - utasítom.

Kitörlöm alóla is a fehér krémet.

- Készen vagyok? - kérdezi.

- Nem, még a nyakadon is van.

- Várj egy percet - még mielőtt letörölhettem volna a krémet, megragadta csuklómat, megállítva a folyamattal.

- Mi az?

Ahelyett, hogy válaszolt volna, megnyalta az arcomat.

- Finom lett - állapítja meg.

- Jin! - idegesen rávágok a mellkasára. - Mit művelsz?

- Csak megkóstoltam.

Leszed a vállamról egy kis adagot.

- Kóstold meg - nyújtja mutatóujját.

- Dehogy kóstolom - ellenkezem, de ő lazán belenyomja számba mutatóujját. - Mmm! – kirántom mérgesen.

- Na? Szerintem finom. Kérsz még? Tele van az egész arcod.

- Nem kérek. És most kérlek, hagyj magamra. Dolgom van!

Megragadja derekamat és magához húz. Izmos mellkasához szorít. Sötétbarna íriszeit belemélyeszti enyéimbe.

- Segítek szívesen.

- Nem kell, már mondtam - próbálom megőrizni hidegvérűségemet, de tetőtől talpig elpirulok. Jin sosem váltott ki belőlem érzéseket, de most teljességgel megsemmisültem. Ennyire férfiasnak még életemben nem láttam.

Húsos ajkai szinte hívogatnak, hogy: tessék beleharapni, azért vannak.

- Ne kellesd magad. Hidd el, ketten ügyesebbek leszünk - suttogja, miközben szája egyre közelebb kerül hozzám.

Gyengéden megérinti puhasága nedves ajkamat, de szinte alig súrolja.

- Miért teszed ezt Jin? – távolodom.

- Most hallgass és figyelj!

Reakcióidőt se hagy. Gyorsan csökken a távolság, s már csak egy leheletnyi rés van ajkaink közt, amikor megáll. Vár. Vár arra, hogy én csókoljam meg.

- Nem Jin, ez nekem nem fog menni - suttogom, de nem tágítok mellőle. Továbbra is szájára lehelem a szavakat.

Talán mert én is akarom? Akkor mégis mi fog vissza?

- Te is tudod, hogy nem foglak hagyni addig - megragadja szorosan csuklóimat, melyek eddig nedves mellkasán pihentek.

- Miért teszed ezt? - kérdezem kétségbeesetten.

- Mert irtózatosan kívánlak - kicsit megrántott, mire ajkaink összeértek.

        Nyelvével megpöckölte felső párnámat, fogait belemélyesztette, s húzni kezdte maga felé.

Kiszökött az első nyögésem, melyet a fájdalom okozott. Nem bírtam magamba elfojtani, mert olyan erősen összecsípte, hogy letépett egy kis hámréteget és vérezni kezdtem.

        A vereslő cseppeket gondosan lenyalta róla, s gyengéden kitátott számba helyezte nyelvét. Szinte azonnal megéreztem édes nyálának és a vér vasas ízének egyvelegét. Először érdekesnek találtam ezt a kombót, de minél többet éreztem, annál jobban tetszett ez az újfajta íz világ.

       Jin durván, erőszakosan tuszkolta át nyelvét, de én próbálkoztam lelassítani. Egy perc után végre átvette azt a tempót, melyet én diktáltam, így már lassabb sziluettet jártak ízlelőszerveink. Puha, sikamlós szerve körkörösen mozgott nyelvem körül, majd átváltott egy másféle változatra. Nyelveink egymáson csúsztak végig, ízlelőbimbóink dörzsölték a másikét.

     Eközben Jin eleresztette csuklóimat. De már nem voltam képes ellökni magamtól.

Tetszik az egész, amit velem művel, sőt, többet akarok. Nem jellemző rám ez a viselkedés, mégis kiváltotta belőlem. Így hát hagyom, hadd csinálja továbbra azt, amit szeretne.

      Karjaimat átvetem vállain, és tarkóján összefonom ujjaimat. Alkaromra valami habos jellegű krém kenődik. Ekkor döbbenek rá, hogy Jin nyaka még tiszta habos. Megragadom az alkalmat, s kilököm nyelvét számból, hogy aztán hosszú nyakát vehessem birtokba.

      Elsőként kiálló ádámcsutkáját veszem kezelésbe. Teljesen bekapom, s szopogatni kezdem, míg nyelvemmel lenyalogatom róla a könnyed, cukros fehérséget.

Jin hangos sóhajokkal fejezi ki tetszését, melyeket hátravetett fejjel ad ki magából, s ezzel nagyobb hozzáférhetőséget biztosít bársonyos bőréhez.

     Miután a csutkájáról teljesen eltávolítottam az édességet, állkapcsára vezetem nyelvem hegyét. Még a fülcimpájáról is lenyalom, és így maradéktalanul megtisztítottam testét minden ragacsos finomságtól.

      Még mielőtt bármit is tennék, ő megelőzve engem, szintén rávetemedik a nyakamra. Egy forró sóhajt pihegek fülébe, majd egy kicsit lejjebb csúszok, mert a nagy kényeztetésben berogynak lábaim, így Jin vállán pihentetem tovább fejemet és vastag, nyaki vénájára lehelem forró lélegzetemet.

Ebben a testpozícióban jól láthatóan kidudorodik az én vénám is, melyen SeokJin végig dörzsöli ízlelőbimbóit.

    Ezután újra visszatér csupa habos szájjal az ajkaimra. Cukros, émelyítően finom nyála lázba hoz.

Ekkor végre kezei is lejjebb csúsznak a csípőmről. Belemarkol fenekembe, s szétfeszíti azokat. Ezt a mozdulatot többször és egyre keményebben ismétli meg. Miután az ötödik alkalommal kicsúszott a markából ülepem, újra meg akarja őket ragadni, de véletlenül túl mélyre helyezi hosszú ujjait, s megtapintja vele legintimebb részemet a feszülős cicanadrágomon keresztül.

Felnyitom pilláimat, hogy lássam reakcióját. Még az ízlelőszerveink mozgása is leáll, csak egymást bámuljuk kikerekedett szemekkel. Jin arcán mintha egy kis pír jelenne meg, ami hamar el is illan. Megnő az önbizalma és folytatja a motozást. A szűk nacin keresztül belemélyeszti ujja begyét nyílásomba s végig húzza benne.

Belekuncogok szájába.

- Tetszik? - kérdezi, miután kiszáll szájnyílásomból.

Bólintok.

- Akkor gyere - újra megcsókol. Hosszasan tartja ajkait számon, s lassan megindulunk. Én hátrafelé lépkedem csukott szemmel, és Jin nyakába kapaszkodom. Teljesen megbízok benne, így még az sem zavar, hogy ő nem tart karjaiban. Sejtésem sincs, hogy miért nem fog, de nem akarom kinyitni szememet, had legyen meglepetés, pedig hallom, ahogy csörömpöl az edényekkel mellettem, és hogy a pult felé nyújtózkodik. Bár nem szakad el tőlem egy másodpercre se.

- És most bemegyünk a hálóba - suttogja mély, férfias hangján.

Lassú, biztos lépéseket teszek meg hátrafelé, de Jin irányít, mert teljesen elvesztettem érzékeimet. Nem tudom, merre is található a saját hálóm, vagy akár Jiné.

Végül nekinyom egy sötétbarna, vaskos ajtónak. Tehát az ő szobájába fogunk kikötni.

Lenyomja a kilincset, én pedig a súlyommal belököm az ajtót. Majdnem hátraesem, de időben kapcsolok, így még volt lehetőségem megkapaszkodni Jin oldalába.

- Megvagy nyuszi? - kérdezi hatalmas mosollyal az arcán.

- Igen.

- Akkor jó - nyom egy puszit homlokomra.

- Azokat minek hozod? - nézek a nagy tál habra, amit én vertem fel és a hatalmas kosár eperre.

- Hogy beédesítsem a napodat bébi.

Elakad a lélegzetem. Csak egy "oh"-t tudok kinyögni.

- Nem tetszik az ötlet?

- Te is tudod, hogy édes szájú vagyok - kikapok a kosárból egy termetes, piros epret, amit belemártok a habba. Beleharapok, mire a rózsaszín, savanyú nedv kicsordul a szám szélén.

Jin ádámcsutkája tett egy nagy távot lefelé, majd visszaugrott a helyére. Nem tudta visszafogni vágyait. Odahajol és eltávolítja nyelvével a halványpiros cseppeket.

- Finom, de csak mert te termesztetted - dicséri kétkezű munkámat.

- Köszönöm - mondom alig érthetően, mert a nagy eperdarabot még mindig nem sikerült teljesen megrágnom.

Ezen Jin segít. Belekanalaz számba, s átvesz egy kis falatot, amit ő tovább majszol.

Csendben lenyeljük a lédús gyümölcsöt, mire ő lágyan összeérinti homlokunkat. Karomért nyúl, hogy ujjainkat egybe tudjuk fonni, majd kézfejem arcához dörzsöli, s lecsukja hosszú pilláit.

- Tudod milyen régóta vártam erre a pillanatra?

- Nem - válaszolom őszintén.

- Mióta tudtam, hogy a lakótársad lehetek.

Megdöbbent válasza. Nem hittem sose, hogy Jinnek majd pont Én kellek, hisz a haverjaival olyan jól elbulizgattak minden hétvégén. Többször is volt rá alkalom, hogy Jin esténként nem tért haza, és olyankor gondolom más lány ágyában kötött ki. Most mégis én vagyok vele a saját szobájában, és ilyen szavakkal próbál édesgetni magához. Lehet megörültem, de megeshet, hogy át akar vágni, és én is csak egy leszek majd a sok közül?

       De nem agyalok tovább ezen, mert nincs értelme. Már annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy képtelen vagyok visszatartani magamat. Meg hát a kezemben van a hatalom, és bármikor kipaterolhatom a lakásból, ha rosszul sülne el a dolog.

- Jin?

- Hm? - feltekint rám, miközben leteszi a finomságokat az éjjeliszekrényére.

- Áh, semmi, hagyjuk - legyintek, és közben helyet foglalok az ágya szélén.

Visszatér hozzám. Összeszorított térdeimet lábai közé helyezi.

Ekkor veszem észre először, hogy a törölköző alatt termetes férfiassága már ki szeretne bújni helyéről. Feltekintek rá, édesen mosolygó lényére, ami egy kicsit enyhít izgalmamon, amit a dudor látványa okozott.

       Lehajol, hogy újra megcsókolhasson. Cuppanós puszik közt komótosan hátradőlök a selyem takaróra.

Felhúzom a lábaimat és egy kicsit hátrébb araszolok, így Jin is fel tud mászni az ágyra.

     Térdel, és egy kezével támaszkodik a matracon, míg a másikkal lehúzza mélyen kivágott nyakú felsőm ujját. Meztelen vállamra helyezi izzadt tenyerét és simogatni kezdi azt. Érintésétől még a hideg is kiráz.

    Húsos alsó ajkát fogaimmal egy kicsit megcsípem, mire résnyire széttárja száját és beleteszem érzékszervemet nyílásába.

    Jin felbátorodva nyúl széttárt ujjakkal mellkasom felé. Ráhelyezi és belemarkol mellembe. Lassan markolássza, és közben körbe-körbe masszírozza jobb keblemet. Bár a melltartó akadályozza a kényelmes hozzáférhetőségben, és így nem a legkellemesebb az amúgy jól eső, izgató gesztus.

          Megragadja mindkét oldalamat, mire derekamat elemelem a matractól. Ő feljebb csúsztat a párnák közé.

- Így kényelmesebb lesz.

Bólintok.

Jin kezébe veszi a tálat, melyben a hab található, és feltolja a felsőmet a melleim alá. Mutatóujjával egy jó adag krémet kanalaz ki, s buja vigyorral arcán, lassan, bőrömet cirógatva, rákeni egy csíkba. Föntről egészen levezeti a nadrágom korcáig ujját.

A mellem alá, ahol végződött a vonal, egy kisebb epret nyom.

Irtózatos lassúsággal hajol le medencecsontom közébe, szemével folyamatosan engem szuggerálva.

Kidugja izmát szájnyílásából, s megérinti vele a bőröm. Gondosan tisztítja le róla a ragacsos masszát, s ráérősen halad felfelé. Köldökömre nyom egy csókot, majd folytatja kínzó gyengédséggel izgató nyalást.

- Jihn – sóhajtozom. Automatikusan belekapok mogyoróbarna puha hajkoronájába. A tincsek megcsiklandozzák ujjközeimet, ahogy egyesével a tenyerem alá csusszannak.

  A rés, mely hátam és a matrac között helyezkedik, még egy tíz centivel nőtt, amint SeokJin elérte az epret. Szájával szétnyomja a bordámon a pirosló gyümölcsöt, s a leve szétfolyik rajtam. Felszürcsöli, majd a pépet felkanalazva nyelvével, felemelkedik, s ajkaimra téved.

Türelmetlenül furakodom be szájába, hogy újra megízlelhessem a lédús szamóca zamatát, s Jin cukros nedvét.

     A csók közben Jin feljebb tornázza magát lábaival, s ráül derekamra. Nadrágon keresztül is jól érzem meleg spermazacskóit, s merevedő tagját is.

     Ennyire még sose illetődtem meg egy férfi hímvesszőtől. Ez alakalommal azonban egy olyan fiúról van szó, aki eddig lakótársamként üzemelt, s nem gondoltam rá sose, hogy legyen köztünk bármiféle intim kapcsolat is. Bár Jin egy igazi Flower Boy küllemét illetően, s többször is megdobogtatta szívem látványa, stílusa; nem akartam vele szexelni. E pillanatban mégis azt kívánom lelkem mélyén, hogy csak lenne már bennem férfiassága.

  

Jin megemeli lapockámat, hogy alám tudjon nyúlni. Ujjbegyei megcirógatják selymes bőrömet, majd a csipkés melltartómhoz érve belemosolyog smárolásunkba. – Ettől most megválunk – búgja torkomba a szavakat.

        A kapcsolókkal meggyűlik a baja, pedig biztos vagyok benne, hogy van rutinja. A pántokat addig rángatja, míg a kapcsok sikeresen elválnak egymástól.

A rugalmas anyag elengedi magát, s elveszti funkcióját. Melleim széjjelebb csúsznak.

Jinnek mégis tetszik, s izgatottan markol a fekete csipke alá. Olyan erővel markolja meg keblem, hogy pár centivel hátrébb csúszunk mindketten.

   Nyelve továbbra is szívesen izgatja az enyémet körkörös mozdulatokkal, vagy éppen a simogatós változattal.

Érzem, hogy egyre kijjebb mászik számból, s már-már csak apró puszikkal látta el puhaságomat, mikor fogával beleharap újfent alsó ajkamba, és megtépi azt.

- Jihn, nee – nyögöm. Telhetetlenségemben újra és újra belemarkolok hajába. Egyszerűen nem találom a megfelelő fogást, amit pontosan meg tudnék ragadni. Jin haja egyre rakoncátlanabb, ziláltabb. A tincsei pedig egyre jobban tapadnak.

   Jin közben puszikkal látta el állam, nyakam, s mellkasom, de még mielőtt melleimre cuppant volna, kinyúlt oldalra, hogy kiszedjen a habból egy jó nagy adaggal.

Tenyerét ráhelyezte dús keblemre, így az tiszta ragacsos lett. Persze ez is volt SeokJin célja. Azonnal rávetemedik édes bimbómra.

Addig izgatja, szopogatja, míg megkeményedik. Ez a folyamat lényegesen változtatott azonban a lent történő dolgokon is. Nedvem már teljesen eláztatta a bugyimat, s bizsergést tapasztalok szeméremajkaimon.

  Már nem bírom tovább a szenvedést. Meg akarok szabadulni további ruhadarabjaimtól is, ezért megfontolatlanul nadrággombomhoz kapok, megfeledkezve arról, hogy Seokjin törülközője alatt mi tartózkodik.

Kézfejem megérinti ágyékát, s súrolja a további részeket is. Jin és én egyszerre nézünk egymásra. Ő csak egy pillanatnyi pajkos vigyort ereszt, s erektől duzzadó kezével egyből az enyém után nyúl.

Először azt hittem, hogy majd szépen visszavezeti karomat a párnák közé, de ehelyett csak abban segített, hogy bátran megmarkoljam nemes felét.

          Megtapintom a kemény tagot. Megcirógatom alsó ujjperceimmel, majd egy kört alkotva közre zárom a hímvesszőt.

Ösztönösen egy csuklómozdulattal lehúzom a bőrt rajta, de csak finoman.

Jinnek abba kell hagynia csókunkat, mert egy hatalmas sóhaj hagyja el a száját, s egyenest az enyémre leheli.

Ujjaim felbátorodva szorosabbra fogják az élvezet kulcsát, és csuklómmal gyorsabb mozgásba kezdek.

   Izgatott sóhajtozásba kezdünk egyszerre; Jin csípőmozgása beindul, mire engem is magával ránt a hullámzás, sőt, még az ágy is felveszi a ritmusunkat.

Igyekszem a feladatomat rendesen végre hajtani. Szeretném, ha Jin beleélvezne a szorításomba.

A fehér törölköző elereszti a szoros csomót, s a karommal sikeresen lecsúsztatom róla, igaz, véletlenül, de teljesen, ezáltal szemem elé tárul nyílegyenes férfiassága, melyet görcsösen szorongatok az öklömben, s irtózatos keménységgel diktálom rá a tempót. A fiú levegővételei egyre szaggatottabbak, a széndioxid hangos sóhajokban hagyják el reszkető testét.

- Egy istennő vagy! – lihegi arcomba.

Ujjaim közt megremeg a merev tagja.

  Még mielőtt elvégezném az utolsó simításokat is, lekúszom Jin teste alatt a hímvesszejéhez, melyet beleirányítok tátott számba.

- E-e-ez most khomoly? – oxigénért kapkodva teszi fel a kérdést Seokjin.

Válaszként összecsukom párnáimat makkján, s leírok nyelvemmel egy kört rajta. Kezdetleges nedvének íze megcsap, de az utána következő adag jóval többnek ígérkezik. Másodpercek kérdése, s azt is megkóstolhatom.

Egy húzás rajta.

Jin még erősebben rázkódik.

Kettő.

Elhagyja vaskos ajkait az a bizonyos mély búgó hang, mely minden lány bugyogóját leszaggatja.

Három.

Torkomra megy a tejszínű magja, s megtelíti teljes szájüregemet édes ondójával.

  Jin iparkodik nem összeesni, és rám hullani. Minden erejét összevetve támaszkodik két karjára, és hősiesen tűri a gyengeséget. Határozottan szörnyű nézni, ahogyan szenved, ezért visszacsusszanok a párnák halmára. Így testemre is jut az anyagából.

  Lepillant rám.

Védtelen vagyok. Egy ártatlan kislány, aki felett egy verejtéktől csepegő fiatal Adonisz liheg, s a forró levegő, melyet rám fúj, tűzként perzseli meg porcelán bőrömet.

- Jin – aggódóan tekintek rá. – Bírod még?

Kifújja magát – Igen, folytassuk.

- Biztos? – a biztonság kedvéért még egyszer rákérdezek.

- Akarlak, de kurvára – erősíti meg válaszát.

    Durván nyúl fejem alá, és tuszkolja számba nyelvét.

Felgyorsítja az eseményeket. Váratlanul, s keményen nyúl cicanadrágomhoz. Ruhán keresztül mélyeszti bele nyílásomba két ujját.

- Ahhhh… - Nyögök bele szájába.

- Hangosabban – suttogja.

Megnyomkodja a csiklómakkomat.

- Ahhhhhhh! – Nyögöm már sokkalta hangosabban.

- Ez még mindig nem elég – eléktelenkedik Jin.

Kiszáll a számból, s úgy dönt, lábaim közé mászik. A leggingemtől rögvest megszabadul, s már csak a csipkés anyag – ami egyébként nem fed túl sokat - takarja nőisségemet. A két kis selyemszalagba akasztja ujjait, és szépen legörgeti rólam. A lábammal elhajítom valamerre. Nem is érdekel, hol ér földet.

Seokjin egész tenyerét bevetve simít végig nemi szervem felületén. Az ujját belemélyeszti a habos tálba, s egy jó adag fehér krémmel megcirógatja szeméremdombomat.

A nyílásomon egy újabb adagot ken szét.

Már alig bírok magammal. Túl sokáig húzza az akciót, s egyre izgatottabbá válok. Úgy érzem, hogyha belenyal, máris elmegyek, és ezt nagyon nem akarom.

A makkom már így is meg van duzzadva. Ha tovább kényeztetik, nem kell sok neki.

Jin a combom belsejére is rak egy adagot. Onnan kezdi az egészet. Kényelmesen elterül, s a startnál elkezdi lenyalni rólam a habot. A cél természetesen a szeméremtestem.

A gyengédsége az, ami feltüzel. Bármennyire is kíván, és iparkodni akar, nem siet. Szeretné, ha mindketten kínlódnánk, de szenvedélyesen.

Lábaim megremegnek, ahogyan eléri SeokJin a dombocskámat. Összetapadt hajába kapok ragacsos kezemmel, s megpróbálom letolni fejét a nyílásomba, de ő továbbra is lassan nyal.

Megváltásként élem át, amikor már csak pár milliméter választ el a puha, nedves nyelvétől. Belecsusszan, s összetalálkozik a klitoriszommal.

Felnyögök. Tényleg erőteljesen.

Jin elmosolyodik erre, s egy nagyot csap fenekemre, amit meg is markol. Belemorog a vaginámba.

   Mámorosan nyal. Eddig ilyet még nem tapasztaltam. Tényleg elképesztően jó. Hajtövénél fogva próbálom még jobban belenyomni kútfőjét az érzékenységembe.

Vastag ajkaival megcsipkedi a makkomat, majd nyelvével párat pöccint rá. Nyílásom ekkor elkezd lüktetni, s nedvem kiáramlik belőle. Jin le is vándorol a már tágabb lukhoz. Belehelyezi nyelve hegyét, s úgy tesz vele, mintha a férfiassága lenne bennem. Ki-be dugdossa.

- Ahj, jézusom!  - Zihálom.

Nem tudok mit kezdeni magammal. Ide-oda dobálom a testemet, annyira gyötrődöm.

- Jihn, kérlek! – könyörgöm neki, de figyelemre se méltat. Nyelve mellé belemélyeszt egy ujjat is, ami azért már jóval hosszabb testrész. Kiveszi végül a nyelvet, s egy másik végződést tesz a helyére. Azonban száját nem távolítja el ajkaim közül, hanem újra rávetemedik a makkra.

    Úgy érzem, mindjárt meghalok. Szó szerint kínoz.

- JIN! – kiabálom.

Megint nem figyel rám.

Viszont a két végtagját keményen diktálja belém. Közben igyekszik tágítani is a rést.

- Könyör…ghöm – elhaló hangom megcsuklik. Ez volt az utolsó kísérletem.

Bár kicsit idegesít, hogy nem törődik azzal, amit én akarok, de valójában ezzel csak jót tesz nekem.

Ujjai végig siklanak a hüvelyemen, folyamatosan szétfeszítve vele a falát.

- MÁR NEM BÍROM TOVÁBB JIN! – kiabálom szinte bőgve.

Abbahagy minden folyamatot és ijedten pillant rám.

- Hagyjuk abba?

- Nem, csak tedd már belém. Én ezt így tovább nem bírom – nyöszörgöm.

Beharapja alsó párnáját.

- Legyen úgy, ahogy te akarod.

Megkönnyebbülök a szavak hallatán.

   Jin fölém mászik. Izzadsága végigfolyik haján, az arcán, az állán, s rám csöppen. Felhevült testemről lefolyik a sós lé.

 Megkapaszkodik egyik kezével az ágy háttámlájába.

- Most készülj, mert keményen megbaszlak.

Örömömbe könnybe lábad a szemem.

Igen, ezt akartam!

Farka végigcsusszan nedves csiklómon, s megállapodik a hüvelybemenetemnél. Jin rásegít kezével a nyílásomba tételébe.

Makkja könnyedén csusszan bele a tág hüvelyembe. Szinte megkönnyebbülést jelent hosszának érintése. Élvezem, ahogyan a telítettség érzete veszi át az uralmat hüvelyemben.

Első alkalommal csak félig csúsztatja belém, de ezen rögvest változtat, amint egyszer kihúzza belőlem úgy, hogy csak a makkja marad bennem. Erességével előretódul, olyan drasztikusan, hogy szinte az egész mérete belém nyomul.

Levegőért kapkodom, s görcsösen végigkarmolom Jin hátát. Vörös csíkok jelennek meg azonnal a felületén. A hámsejtek közül felbuggyan a kis, gyöngyöző vércseppek is.

Seokjin szapora légzése folyamatosan perzseli nyakamon a lükető, vastag eremet. Rendkívül érzékeny az a területem egyébként is.

    Egy újabbat lök rajtam. Akkora erővel csattannak össze testeink, hogy az ágy újra megmozdul. Már tudom, hogy mire végzünk, a fenekem csupa vörös folt lesz.

Megint lök. És megint. Egyre gyorsabban igyekszik örömet okozni mindkettőnknek.

- Ez az Jihn – lihegem bíztatásnak.

És valóban erőt vesz magán. Elhelyezkedik egy kicsit kényelmesebben, aztán nekiáll a rendes munkának.

Tényleg durván kezd el pumpálni. Olyannyira, hogy minden egyes alkalommal hangosabb kiáltások hagyják el a számat.

Férfiassága megduzzad bennem, akkorára nő, hogy már bőven a méhszájamba jár. Azonban minden egyes lökésnél irritálja az érintése a G-pontomat, és folyamatosan megremegek, ahogy hozzáér.

Ha így folytatja, tényleg hamar elmegyek.

- Jin hmm.. ah… Már nem bírom… ahh… sokáig.

- Semmi baj szívem.

Megmelengeti a hevesen verő aortapumpámat megnevezése. Szívem. Ezek szerint a szívéhez tartozom?

- Csak bírd ki még egy kicsit - zavar meg gondolkodásomba.

Bólintok.

    Egyre durvábban remegnek az izmaim. Ezek holnapra be fognak durranni. Előre érzem.

Jin belekap a mellembe, amit tovább izgat, s lök. Folyamatosan lök. Hímvesszője lüktet bennem, ugyancsak az én hüvelyem is. Már nem bírom. A nedvem, melyet még termelek, végigcsorog a tagján, s pár másodperc különbséggel, egy utolsó lökéssel belém ereszti az ondóját.

Kész. Jin feladja a támaszkodást. Rázuhan a vállamra, s belenyöszörög a fülembe.

Én homlokára hajtom fejemet, s puszikkal látom el. Hümmögök párat, de alig hallom, mert úgy lüktet a vérem, hogy elnyom minden külsős zajt.

El kellett telnie bő 5 percnek, míg magunkhoz tudtunk térni.

      - Jin – simogatom meg izzadt homlokát.

- Hm?

- Azt hittem elaludtál.

- Nem – duruzsolja.

- Ki kéne másznod belőlem.

- Uhmpf. Jó. – Nehezen ráveszi magát, hogy feltápászkodjon, s fáradtan kiszedi belőlem a még mindig merev tagját.

Erőtlenül esik vissza rám, amit igazából boldogan nyugtázok el. Szám sarkában ott bújik a mosoly.

- Köszönöm – pihegem fülkagylójába.

- Lehetne egy kérdésem? – megemeli a fejét, hogy belenézhessen a szemembe.

- Mondjad – érdeklődve válaszolok.

- Mennyi cukrot tettél te ebbe a habba? – először komolyan indít, de a végére elneveti magát. – Poént félretéve. Nem játszottál már el avval a gondolattal, hogy mi ne csak lakótársak legyünk?

- Talán – pironkodom.

Jin rápecsételi az ajkát párnáimra. Bár csak egy könnyed francia csók csattan el köztünk, mégis sokkal többet ér, mint az előzőek.

- De, valójában igen – megigazítom rakoncátlan haját, hogy egy újabb puszit tudjak nyomni homlokára.

- Akkor jól éreztem. Na, menjünk, mert most már muszáj lesz összerakni azt a kicseszett tortát.

- De Jin, nem megy! – nyavalygom. – Inkább nem leszek cukrász.

- Ugyan már, tényleg finom volt a krémed. Bár lehet azért, mert rólad nyalhattam le…