Öt éve vártam erre a pillanatra. És most végre túlestem az első meghallgatásomon. Izgulva ültem le a sötétkék szövettel beborított székre a főnök irodájában, és nagy reményekkel sétáltam ki onnan.

         Egy hét türelmetlen várakozás után eljött a nap, amikor megtudom, hogy megfelelek-e a munkai elvárásoknak.

Egyszerűen képtelen vagyok elszakadni a kanapétól és a meleg takarótól, amibe szorosan bebugyoláltam testemet. Kezemmel görcsösen szorongatom mobiltelefonomat, illetve a vezetékes telefont is csak egy karnyújtásnyira helyeztem magamtól. Minél hamarabb fel kell vennem, ha esetleg megcsörrenne.

Délután olyan kettő körül megszólal a kedvenc dallamom, mely a Super Junior Daydream szám első szakaszából áll.

Remegve emelem fel a mobilt. A kijelzőn csak egy telefonszám jelenik meg.

Ez lesz az. – jegyzem meg magamban.

Megnyomom a zöldellő gombot, és a fülemhez emelem a készüléket. Megköszörülöm torkomat, majd belenyögök egy erőtlen ’Halo’-t.

- Jó napot kívánok. Kim Sun Ah-hoz van szerencsém? – szólal meg a másik oldalról egy öblös férfihang.

- Igen. Jó napot Önnek is. – válaszolom egyenesen.

- Szeretném tájékoztatni Önt, hogy felvételt nyert a Ceci Fashion Magazinehoz. Az igazgatóság alkalmasnak találta Önt, mint fotós, de először gyakorlati státuszba állítjuk, miszerint a mostani fotósunk segédjeként kell dolgoznia. Ennek a státusznak a kinövéséhez kemény munkát várunk Kim Sun Ah. Képes lesz önhöz mérve a legkiemelkedőbbet teljesíteni?

- I-igen. – örömömben alig tudom megformálni a szavakat. – Azt hiszem.

- Legyen magabiztos, és akkor nem lesz gond. Ha esetleg a fotósunk panaszt tenne a munkájára, azonnali intézkedéseket végzünk. Természetesen ezt Ön is tudja. Holnap reggel 8-ra várja Kang Dong Ho a Ceci Fashion Magazine székháza előtt.

- Kell magammal vinnem valamit esetleg?

- Nem, nem szükséges.

- Rendben. – jelképesen is bólintok, mintha a vonal másik oldalán levő férfi itt lenne előttem.

- Van kérdése?

- Nem, nincsen.

- Akkor ez esetben további szép napot kívánok. A viszonthallásra.

- Viszonthallásra.

Kinyomom a mobilt, és örültek módjára elkezdek ugrálni a nappaliban.

Hirtelen feleszmélek, hogy örömömet meg kéne osztanom családtagjaimmal is, és persze a barátokkal, így azonnal a telefon után nyúlok, hogy elindítsam a lavinát.

Másnap reggel háromnegyed 8

            Ceci Fashion Magazine székháza

         Remegő lábakkal szállok ki a kis Cooperemből. Tipegve teszem meg a parkoló és a bejárati ajtó közti rövidke távot. Sajnos többször is meg kell állnom, hogy meg tudjam igazítani a folyton felcsúszó szoknyámat. Nem kedvelem ezt a viseletet, de ilyenkor az ember rákényszerül hordására. Az első benyomás a legfontosabb.

    - Te lennél Kim Sun Ah? – szólít le egy fiatal srác.

- Igen. Ismerjük esetleg egymást?

- Nem hinném. Kang Dong Ho vagyok. – nyújt kezet.

- Te lennél a magazin fotósa? Nem vagy te kicsit túl fiatal? – kezet fogok vele, s közben tetőtől talpig végig futtatom szememet egész lényén.

- De, lehet. Viszont mindenemet feladtam azért, hogy fotós lehessek. És lám, itt vagyok ennél az ügynökségnél. Korea egyik legnépszerűbb magazinjának dolgozhatok, és több ezer idolt kaphatok lencsevégre különböző kompozíciókban. Én is kaphatok egy kis ízelítőt a hírnévből, már nem mintha arra vágynék. Én csak a hobbimat végzem.

- Most érzem igazán, hogy még rengeteget kell tanulnom. Évekbe fog telni a gyakornoki időszakom.

- Megpróbálok a lehető legtöbb dologban segítséget nyújtani. – kemény vonásai egyszeriben eltűnnek, helyét egy édes mosoly veszi át.

- Dong Ho? Vagyis ne haragudj. Szólíthatlak így?

- A Baekho-t jobban kedvelem, de te úgy szólíthatsz, ahogy akarsz. Csak az ügyfelek előtt maradjunk a Baekhonál. Oki?

     Olyan lazán kezel. Kár volt ennyire túlzásba vinnem a hivatali öltözéket. Rajta is csak egy kockás ing van. Kissé kényelmetlenül érzem magam.

- Most elviszlek a műtermünkbe, ahol megismerkedhetsz a többiekkel. Mellesleg legközelebb nem kell ilyen ruhába jönnöd. Feszengsz benne. Amúgy csinos vagy.

- Köszönöm. Megfogadom a tanácsodat Baekho.

- Amúgy mit szerettél volna kérdezni?

- Most pontosan milyen munkát is kell végeznem gyakornokként?

- Mellettem kell lenned. Nézni, ahogy dolgozom. Lencséket kell adogatnod, fényeket állítanod, esetleg beleszólni, hogy milyen pózt kéne a modellnek felvennie, satöbbi.

- Kicsit izgulok. – vallom be neki, miközben idegesen kezemet gyűrögetem.

- Ez természetes. Nem kell félned. Természetesen nem fogom leszedni a fejedet egyből, ha valamit elrontasz. Azért vagyok, hogy fejlesszem a tudásodat.

Bólintok.

- Oh, és még valami. Tudod kezelni a fényképezőt? Gondolom igen, de ilyen professzionálisra gondoltam, mint ez. – elővesz a táskájából egy jó nagy gépet. Elkerekednek a szemeim. Rengeteg gomb, tekerő, effektusok, melyekről még nem is hallottam. Mellesleg a táskából még további lencsék kandikálnak kifelé.

- Ilyen monstrummal még nem volt dolgom. Megfoghatom?

- Persze. – átadja óvatosan. Úgy kezeli, mintha tiszta gyémántról lenne szó.

- Uh, van súlya. – jegyzem meg. Tényleg nem könnyű.

- Be is durrannak a karjaim, mikor napi 2 fotózást le kell zavarnom. Gyakran már egy is sok.

Izmos alkarjára téved a szemem. Az erek kidudorodnak rajta, ahogy fél kézzel még mindig fogja a kamerát.

- Na, de elteszem a készüléket, és akkor induljunk meg, mert 10-re elő kell készítenem a műtermet. Délben kezdjük a fotózást, ha az nem zavar téged.

- Nem, dehogy. És akkor ma már kell segítenem?

- Igen, hogyne. Nem mondom, hogy mindenben, de örülnék, ha legalább megfigyelőként jelen lennél.

- Okés. Ez azt hiszem menni fog.

Két hónappal később

        Végre a végére értünk ennek a napnak is. Fáradtan, nagy sóhajok közt törölgetem le a lencséket a félhomályban. Már csak egy lámpa ég, az is pislákol. Már rég ki kellett volna cserélnem. Baekho biztos mondaná, hogy milyen hanyag munkát végzek, ha ezt észrevenné.

- Sun Ah? Te még itt bent? – érkezik mögülem a hang.

- Baekho? Azt hittem már elmentél.

- Azt terveztem. Mit csinálsz? – néz a kezemben lévő finom, selyemhatású rongyra.

- A lencséket tisztogattam és gondolkodtam.

- Min? Ha szabad érdeklődnöm. – nagyon közel lép hozzám. Egy pillanatra megragadja derekamat, és egy picit arrébb helyez. Mellém áll.

- Még mindig nem értem, hogy hogyan kell beállítani a szuper makrót a gépen.

- Nem túl sokat használjuk, de ha gondolod, megmutatom. Kell esetleg valamire?

- A projektmunkára, amivel megbíztál. Ki szeretnék menni a szabadba és útjára engedni a fantáziámat. Lehet születnek egész jó kis képek hozzá.

-  Akkor hozd ide a fényképezőt. Megmutatom. Én addig szerzek valamit, amin kipróbálhatjuk.

Előveszem a mázsás masinát, Baekho pedig egy szőnyeggel állít vissza a berendezések szobájából.

- Úgy gondolom, ez tökéletes lesz. Ráközelítve egészen érdekessé válik a sok szál erdeje.

Át akarom adni neki a gépet.

- Ó, nem. Fogd csak te. Ezt meg ráterítjük erre. – ledobja egy karfa nélküli székre a zöld szőnyeget. Felkapcsol néhány világítást is. – Tökéletes. – dicséri meg saját munkáját.

- Én hova álljak?

- Guggolj le a szőnyeg elé. A kamerát próbáld úgy fogni, hogy… Na várj, inkább segítek beállítani.

Elég szerencsétlenül érzem magam ezzel a bazi nagy fényképezővel a kezemben. Megemelni is alig bírom.

És valószínűleg Baekho is így látja.

Mögém jön. Szinte a hátamra simul. Kézfejemet megragadja és beállítja a tökéletes szöget.

- Most oké. Látod ezt a gombot?

- Igen.

- Nyomd le, miközben ezt elforgatod kettővel jobbra.

- Áh, így? – utasításainak megfelelően cselekszem.

- Igen, így. Ügyes vagy. Most várd meg, míg ráfókuszál a szőnyegre.

- Megvan.

- Akkor lőj egy képet.

- Kész. – büszkén felállok, de teljesen megfeledkeztem róla, hogy Baekho mögöttem volt, így az állát bevágta a hátamba. – Jaj, ne haragudj. – megfordulok, és felsegítem.

- Semmi baj. Megvagyok. – hatalmas mosolya megnyugtat, hogy tényleg nem okoztam bajt. – Hadd lássam azt a képet. - állát szinte ráteszi a vállamra. Derekamat mindkét oldalon megfogja. Nem tudom, mi ütött belé, de tartok tőle, hogy ennek nem lesz jó vége.

- Milyen lett?

- Király. Büszke vagyok rád.

Csattan az arcomon a jutalom puszi.

Mindketten megdermedünk. Ezek szerint Baekho sem számított rá, hogy hirtelen ötlettől vezérelve megteszi.

Csak állunk egymással szembe, és nézzük a másik tekintetét.

Ha már idáig elmentünk… lehet be kéne vallanom neki az érzéseimet. Lépnem kéne, de hogy?

Még egy pillanatig nézem sötét íriszét, és akkor megragadom mindkét oldalt az arcát, szájon puszilom. Hosszan.

  Ellök magától.

Valójában nem erre számítottam.

- Mi ütött beléd? – hüledezik.

- Én, én azt hittem szeretnéd. – lesütöm szégyenemben pilláimat.

- Igen, szeretném, de nem itt. – szorosan átfonja ujjaival a csuklómat és bevezet a pakolós szobába. Erőszakosan belök, mire nekiesek egy állványnak.

- Miért pont itt? – nézek körül a vékony porlepte térségen.

- Mert nem bírok már magammal, de nem akartam a műteremben. – letépi magáról az inget.

Mindig is sejtettem, hogy izmos, de nem hittem volna, hogy ennyire. Csodálatos a kidolgozott teste. Már a látványától is elindul bennem egyfajta vágy.

Ahogy ő közeledik felém, én úgy hátrálok, míg nekimegyek valaminek, amire le is esek. Az ágy… Hát ezért akart ide jönni.

- De Baekho, ez kell a fotózásra.

- Nem érdekel. Vigyázunk rá, viszont én már nem tudom megállni. – hevesen kibújik a nadrágjából is.

Megragadja a lábamat és sietősen leszedi rólam is a csőnacit.

       Hátrébb csúszok, hogy Baekho kényelmesen fölém tudjon mászni.

A két lába közé szorítja csípőmet és úgy próbál kicsomagolni felsőmből. Miután azt lehámozta, nyakamba fúrja arcát. Elevenen felfal. Én telhetetlenül markolászom haját, és várom, hogy ő vezessen.

Hátamat simogatja a melltartóm tájékán. Érzem, ahogy szétpattan a pántja. Gyorsan abból is kibújok.

Baekho erősen belemarkol mellembe, nyelvét pedig betolja számba.

A körkörös masszírozást alkalmazza emlőmnél, amit hamar megun, s izgalmasabb területekre téved. Egyenest bevezeti markát csipke bugyimba. Egyik ujját végigvezeti csiklómon, és megállapodik a nyílásomnál. Nem vacakolva az időt belém nyomja két ujját.

Nem értem hova ez a sietség, de rendben, akkor én sem várok tovább.

Feltérdelek és letolom alsóját a combja közepéjéig. Megragadom a hímtagját, és gyengéden nekiállok verni.

   Mindketten nagyokat sóhajtunk egymás szájába.

 El akarok tőle szakadni, hogy megkérdezzem, miért siet, de az izgalom nem engedi. Ráér később is, most viszont szexelni akarok. Már régen részesültem ilyen élményekben, mellesleg most egy első osztályú pasival, akiért odavagyok.

Dongho kiveszi belőlem ujjait, hogy meg tudja ragadni csípőmet. Beleültet ölébe, vagyis jobban mondva a farkára ültet rá.

Apait, anyait beleadva élvezetünkbe, mozgok rajta. Az ő ujja még mindig odalent tevékenykedik, és piszkálgatja vele csiklómakkomat.

Felkiáltok.

- Jól van édes! Tarts ki. – ordítja Baekho.

Izmaim elernyedtek a nagy mozgásban, de folytatom, mert érzem, hogy lassan vége. Dongho magömlése folyamatossá válik, majd hirtelen belém lövell. Szinte abban a pillanatban élveztem el én is. Fejemet hátracsapva lovagolok tovább Kang ölében, de egyre kisebbeket rugózva. Végül abbahagyom, mert már nem bírom tovább. Belezuhanok Baekho ölébe.

- Minden oké? – kérdezi még mindig mosolyogva.

- Igen, azt hiszem. – lihegem fáradtan és elernyedten.

- Mondanám, hogy pihenjünk le, de… - körülnéz. – Hazavigyelek?

- Nem, köszönöm. Megpróbálok hazatalálni. Nem akarom itt hagyni a kocsimat estére.

- Érthető. – végig simít a karomon. – Szeretném, ha nálam aludnál. Nem akarok második fordulót, viszont úgy érzem, hogy üres lenne az estém nélküled. Megvacsorázhatnánk otthon, filmezhetnénk, meg amit csak akarsz.

Bólintok. – Okés.

Elolvadok szavaitól. Nagyon édes. Szívem iszonyatosan zakatol odabent.

- Sun Ah, viszont van egy kevésbé jó hírem. Én nem is tudom, mit tegyek. Az agyam és a szívem nem ugyanazt diktálja, és már hetek óta őrlődöm felette.

- Mi lenne az? – szomorkás izgatottság kerít hatalma alá. Gondolom nem fog tetszeni az, amit hallani fogok.

- Állást kaptam máshol. Ezért is keresett a cég másik fényképészt helyettem. Nem kevés összegért kaptam ajánlatot, de én nem hiszem, hogy képes vagyok elhagyni az országot. Egyszerűen, ha arra gondolok, hogy nem láthatom nap mint nap mosolyodat, selymes hajadat, nem érezhetem illatodat, ideges leszek.

- Kang Dongho. Ha képes leszel miattam visszautasítani egy nagy lehetőséget, én esküszöm, megöllek.

- De értsd meg, hogy nem akarom. Én érezném magamat rosszul, ha elmennék. Viszont a pénz.

- Szükséged van arra az összegre. Nem tudom, mire kell neked, de nagy hasznát vennéd, tudom. Különben most nem vesződnél. Ezért is mondom én, hogy menj.

- Kim Sun Ah. Szeretlek, és ezért nem megyek sehová. Itt lezárok mindenféle kommunikációt. Öltözzünk, és megyünk hozzám.

Leragadtam az Sz betűs szónál. – Én is szeretlek. – szorosan megölelem újból és csenek tőle egy csókot.

Nem akartam vele összejönni, mert féltem a munkahelyi kapcsolattól, de végül nem bántam meg semmit (még az elhamarkodott dugást sem)…

- Szia, ne haragudj, nem láttál egy zsemleszínű Spánielt? – szalad oda hozzám egy jóképű fiatalember kétségbeesetten.

-  Öh… Tessék? – nézek rá furcsán. Nem hallottam tisztán a kérdést.

Kicsit lehiggad és elismétli: - Nem láttál erre felé egy zsemleszínű Spánielt? A parkban sétáltattam mikor meglátott egy másik kutyát és utána futott. Én szem elől tévesztettem és most itt vagyok. – megint kapkodva beszél.

- A-ha. Hát nem, nem láttam, de ha gondolod, segíthetek a megtalálásában. Csinálhatnánk plakátokat is, hátha könnyebben előkerül a jószág. – ajánlom fel.

- Oké. Én Aaron Kwak vagyok. – nyújt kezet.

- ________. – rázom meg puha tenyerét. – Esetleg kéne pár adat a kutyáról, meg a telefonszámod.

- Már adom is. – előhúz egy papírt, amire leírja a számot és a kutya pár adatát. – Zikonak hívják. Fajtiszta kan Spániel, nagy szemekkel. Zsemle színe van, talán kicsit világosabb. 3 éves.

- Ennyi azt hiszem elég is lesz. Akkor kezdjük azzal, hogy szétválunk. Én elmegyek arra. – mutatom az irányt. – Te meg arra. – bökök az ellenkező utcára. – És itt találkozzunk úgy más fél óra múlva. Ha nem lesz itt egyikünk időben, hívjuk egymást. Akkor is, ha megvan a kutya.

- Értettem. Akkor fighting. – emeli fel kezét.

- Fighting. – belecsapok, és már szaladok is abba az utcába, amerre kell mennem.

A lehető legtöbb embert leszólítom, de a többségüknek még csak idejük sincsen, hogy megválaszolják a kérdésemet. Elsuhannak mellettem.

- Ne haragudjon, nem látott egy...

- Nem. – lohol el sietősen egy középkorú, öltönyös férfi.

- Héé, maga. Elnézést. – szaladok oda egy idős hölgyhöz. – Nem látott esetleg egy Spánielt?

- Sajnálom, de nem. A belváros elég veszélyes egy elveszett kutyának. Jobb, ha minél hamarabb megtalálják. Sok sikert hozzá. – nagy, gurulós táskájával eltipeg.

Most rendesen beparáztatott. Mi lesz, ha nem lesz meg, vagy esetleg már túlkésőn? Igaza van a néninek. Veszélyes a város egy kutyának.

Felgyorsítom a tempót, alig fél óra alatt körbe jártam a környéket. Igaz, nem mentem tovább a hat sávos utaknál, de gondoltam, odáig a kutya sem mehetett el. Vagy ha igen, akkor visszaszaladt a városba. Talán Ő sem olyan butus, hogy átmenjen a város egyik legforgalmasabb útján.

Visszabattyogok a találkahelyre, de Aaron még nincs itt. Ránézek az órámra, ami jelzi, hogy még nem járt le egészen az idő. Talán pont most ér vissza. – És ahogy ezt gondoltam, tényleg így lett. - Na? – kérdezem.

Megrázza a fejét.

- Menjünk és készítsünk plakátokat. A közelben laksz?

- Igen.

- Akkor jó, mert én nem. Ugye van nyomtatód.

- Persze, hogyne. Akkor menjünk. – szomorú és csalódott. Látom rajta, hogy legszívesebben még egyszer átfésülné a környéket, de inkább szót fogad nekem.

- Nyugi, meg lesz Ziko.

- Elhiszem. – tudom, hogy nem. Látom rajta, hogy nem hisz nekem, csak nem akar veszekedni.

Megölelem. Nem sajnálatból, csak mert szükségét érzem annak, hogy most egy olyan személy legyen a közelében, aki pozitívumot sugároz át neki.

Elengedem. Vesz egy mély levegőt. – Itt vagyunk. – beüti a kapu kódját, ami sípolással jelez, hogy nyitva. Aaron belöki, udvariasan előre enged és megvárom, hogy követhessem. A második emeltre megyünk, elő keresi a lakáskulcsát és beleilleszti a zárba, ami kattan. Kitárja előttem a lakását. Nagyon szép, bár kicsit rendetlen.

- Bocsi, mostanában nem volt túl sok időm takarítani.

- Elnézem neked. Mit dolgozol?

- Az egyik Entertainmentnél.

- Ó. És milyen beosztásban? – érdeklődöm.

- Gyakornok.

- Valóban? De jó! Megismerhettem egy híres énekest. – örvendezem.

- Még nem.

- Majd úgy is az leszel.

Bekapcsolja a számítógépét és szinte azonnal neki is veselkedünk a tervezésnek. Keresünk Zikoról egy képet, ahol elég jól látszik az egész kutya.

- Milyen kis aranyos. – teszem hozzá, miközben nézzük a fotóalbumot róla. Elég sok kép készült a kutyáról, de egy mostanit választunk ki.

- Ez jó lesz. És akkor még ráírjuk az elérhetőségünket és ennyi.

- Így igaz. Várj, az enyémet is?

- Igen. Hátha egyikünk nem lesz elérhető és megtalálták.

- Okés. Hány példányba nyomtassuk?

- Legyen úgy 100.

- Az nem lesz kicsit sok? – ráncolom a homlokom.

- Nem baj. Minél előbb megvan, annál jobb. Mellesleg jó, ha sokan látják.

Bólintok. Megnyomom a nyomtatás gombot és beindul a masina.

- Szerintem, mivel úgysem nyomtat valami gyorsan, vigyük pakkokba. 20-at 20-at felkapunk és mire vissza jövünk, kész lesz nagyjából a többi is. Ja, és kábé méterenként helyezünk el egyet, illetve a forgalmasabb helyeken többet is lehet.

- Jójó. _________! Annyira köszönöm, hogy segítesz megtalálni. – hálásan vállamra helyezi tenyerét.

- Ez csak természetes. Gondolom te is segítettél volna, ha hasonló helyzetben vagyok.

- Igen, mivel tudom milyen érzés ez egy kutyásnak. Tényleg, akkor gondolom neked is van minimum egy.

- Úgy bizony. Jello. Japán spicc.

- Azok szép állatok.

- Tudom. Na, már meg is van 20 plakát. Én indulok elsőnek. Felváltva menjünk, hogy ne kelljen bezárni a lakást. Ha esetleg valami történne, hívlak. – kacsintok és már le is száguldozok a lépcsőkön.

A tűzőt, a ragasztót és a papírokat szorosan magamhoz ölelem. Letámadok egy villanypóznát, alig egy perc alatt már fent is van egy papiros. Megyek tovább, közben néha megállítom az embereket, kik persze nem látták szegény Zikot.

Tök hamar végig járom a környéket, szinte percek alatt fogyott el a 20 lap. Vissza sietek Aaronhöz, de megfeledkeztem a kódos ajtóról. Felcsöngetek hozzá, Ő pedig beenged.

- Na?

- Ké-készen vagyok. – lihegem.

- Tessék. Ezt idd meg mind. – nyom a kezembe egy palack vizet. Hihetetlen gyorsasággal kortyolom ki belőle az éltető vizet. Lehűsíti testemet.

- Hmm.. Kamsahamnida. Ez nagyon jól esett.

- Szívesen. Akkor én megyek is. Addig nyugodtan csinálhatsz bármit. – becsukja maga mögött az ajtót teljesen egyedül hagyva a lakásban. Oda ülök a gép elé és a facebookomon is megosztom a kutya eltűnését. Elég hamar megosztják ismerőseim is, talán van remény, hogy előkerüljön.

Épp olvasgatom a kommenteket, mikor visszaér Aaron. Ki van merülve.

- Itt. – fujtat.

- Ülj le és igyál. A többit hagyd rám, te menj és pihenj le. – lököm a kanapéra. – Kiraktam Zikot a Facebookomra is meg még pár közösségi oldalra. Meg lesz, szinte biztos vagyok benne.

- Reméljük a legjobbakat. – húzza száját.

- Jajj, te. – újból megölelem. – Elő kerül, nem hiszem, tudom. – egy puszit nyomok halántékára és eltűzök, még mielőtt megszólalhatott volna. Kicsit kínosan érzem magam, de majd elmúlik.

Folytatom az eddigieket.

- És az utolsó plakát. – dőlök neki a fának. Leülök a tövébe, kicsit pihentetem lábaimat, aztán visszaindulok. Most volt akkora szerencsém, hogy egy bácsi akkor jött ki, és tartotta nekem a kaput, amin gyorsan besurrantam.

Benyitok, de néma csend fogad. Aaron a kanapén kidőlve alszik ugyanabban a pózban, amiben ott hagytam. Gyengéden oldalra döntöm, hogy kényelmesebb legyen neki. Lábait felrakom a díványra, egy takarót ráterítek, amit a szobájából hoztam ki.

Álmában még szebb, mint máskor. Gyönyörű arcvonásai vannak, bőre sima, kezei vékonyak.

Elmosolyodom látványától.

Úgy döntök, míg ő békésen pihen, elmegyek zuhanyozni. Gondolom nem bánja, hisz azt mondta, azt csinálok itt, amit akarok. Keresek egy törölközőt és bevetem magamat a langyos víz alá.

Tetőtől talpig jó habosan átdörzsölöm a testem, lemosom magamról a sok habot és kiszállok a zuhanyból. Megszárítkozok, de nem akarom a koszos ruhámat visszavenni, ezért belopakodok Aaron szobájába és kitúrok egy hosszú inget magamnak. A fehérneműimet visszahúzom és arra rá az inget. Kimegyek a nappaliba és leülök a földre, pontosan a nyugágy mellé. Tovább bámulom Aaron arcát, végül én is beadom a derekamat, elnyúlok a szőnyegen és elalszom.

- Héé, pszt, ___________. Ébredj. – ébresztget Aaron.

- Hmm? Mi az? – ülök fel kómásan.

- Most hívtak, hogy meg lett Ziko. Megadtam a címemet, elhozzák ide. – annyira ragyog. Végre boldog. Meseszép a mosolya, maga az egész ember.

- De jó. – tapsikolok, de igazából nem tudok hangot adni önfeledt örömömnek, mert még túl fáradt vagyok ahhoz.

- Hány óra?

- Olyan 10 körül. – kinézek az ablakon, már elég sötét van odakint.

- Te jó ég. Mennem kéne. – hazudom.

- Jajj, ne siess. Várd már meg, míg ide hozzák. – megragad a csuklómnál fogva.

- Legyen. Aaron, én éhes vagyok.

- Készítsek gyors valamit? Mondjuk, én nem vagyok valami éhes, de oké.

- Nem, akkor hagyjad. Majd otthon eszek.

- Most már ne menj haza. Itt aludhatsz. Ilyen sötétbe nem engedlek haza. – olyan közel húz magához, hogy testünk egymáshoz simul. Hajamhoz iszonyat gyengédséggel ér hozzá, egy tincset hátra dob. Farkasszemet nézünk, aztán lecsukja hosszú pilláit, és lassan elindul felém. Birtokba veszi ajkaimat, ízlelgeti, de alig mer hozzájuk érni. Szopogatja a felső részét, miközben én az ő alsó ajkát nyalogatom. Megérzem én is a nyelvét, ami teljesen beindít. Kell, még többet akarok belőle.

Kicsit átváltok a hevesbe, de vissza fogom magam, miután behatoltam a szájába, mert nem akarok éhes farkasnak tűnni. Átveszi az irányítást, betör az én ajkaim közé.

Arcát simogatom, és a tarkóján babrálgatom rövidke haját.

Már épp mélyítette volna a dolgot, amikor csengetnek. Elszakadunk egymástól, sajnálkozva ad egy puszit orromra, majd odabattyog az ajtóhoz. Kinyitja, a kutya szinte az ölébe ugrik, izgágán ugrándozik körülötte.

- Nagy szerencséje volt magának fiatalember, hogy megtaláltam a kutyáját.

- Tudom, tudom és nagyon köszönöm, hogy visszahozta. Hogyan hálálhatnám meg?

- Nekem az is bőven elég, ha továbbá jobban vigyáz erre a jószágra.

- Ne aggódjon hölgyem, így lesz.

- Akkor hát, további jó éjszakát.

- Magának is. – bezárja az ajtót és játszadozik tovább Zikoval.

- Khöm… - krákogok. – Kiengedsz? – nézek a nyílászáró felé.

- Mondtam, hogy itt alszol.

- De én nem mentem bele. Amúgy is, most jobb, ha Zikoval töltöd az éjszakát. – kicsit lehet féltékenyen hangzott, de az is vagyok.

- Naaa, aludj itt! – letérdel a lábaim elé és könyörgőre fogja.

- Esetleg.

- Hol is tartottunk amúgy? – emelkedik fel a szintemre.

- Hmm… Azt hiszem itt. – csókolom meg.

- Várj egy percet. – ledobja magáról a fehér felsőjét. – Melegem van.

- Huh, nekem is az lett. – mérem végig felső testét.

- Folytassuk a hálóba? – felkap a karjaiba.

- Maybe… - rácuppanok ajkaira, ő pedig bevisz a hálóba. 

EZT A YAOIT NEM ÉN ÍRTAM EGYEDÜL. KEDVES BARÁTNŐM, MENERWEN, KI NAGYON JÓ FANFICTIONOKAT ÍR, ELKÜLDTE NEKEM EZT, HOGY OLVASSAM EL. (ÉN KÉRTEM) ÉS ANNYIRA TETSZETT AZ ELEJE, DE Ő UGYE NEM FEJEZTE BE, ÍGY KAPTAM A LEHETŐSÉGEN, ÉS MEGÍRTAM A BEFEJEZÉST :3 SZÓVAL A DICSÉRETET MENERWENNEK KELL ADOMÁNYOZNI, MERT AZ Ő ÉRDEME, HOGY EZ A YAOI MEGSZÜLETETT :))) 

Tekintetemmel követtem, ahogy a verejtékcseppek leszaladnak a homlokán, majd ahogy egy törölközővel eltünteti őket. Már órák óta próbáltunk szünet nélkül. Ez az első kis pihenő ma, mindannyian megpróbáltuk maximálisan kihasználni. Szerencsénk volt, a koreográfus kapott egy hívást, ami úgy néz ki, sürgős, így egy kicsit tovább élvezhettük a potyapihenést. Ő, miután megtörölte a homlokát, mellém ült a földre. Felém nyújtott egy üveg ásványvizet. Mosolyogva elvettem és letekertem a kupakot.

– Fáradtnak tűnsz – mondta.

– Te viszont nem – feleltem, ahogy végignéztem rajta. Meg sem látszott rajta az egész napos tánc.

– Hidd csak el, teljesen kivagyok. Á, haza akarok menni, és videojátékokon játszani egész nap!

Hátradőlt a padlón és kinyújtotta a kezeit. Hihetetlenül aranyos volt, úgy éreztem, muszáj nekem is mellé dőlnöm, de az épp elhaladó JR megakadályozott ebben.

– Hé, ne viselkedj már úgy, mint egy kislány! – rúgott bele óvatosan a lábába, mire ő rögtön felült.

– Igenis, leader! – Pajkosan rám vigyorgott. – Majd este játszunk!

Vidáman csillogó szemeitől felragyogott az arcom, a fáradtság pedig mintha soha nem is lett volna, eltűnt. A koreográfus visszatért és utasított, hogy kezdjük újra a táncot. Szerettem táncolni, különösen ezt a koreográfiát és a dalt szerettem. Remélem, hogy a fanoknak is tetszeni fog majd, amikor a jövő héten debütálunk.

Egyetlen rész van, amit nem szeretek. Amikor ő hozzáér a derekamhoz és felsegít. Olyankor mindig kiesek a ritmusból, és ezt már a koreográfus is észrevette, de eddig még sosem szólt semmit, csak a fejét ingatta. Most is így történt. Ujjai érintése az oldalamon mintha enyhe áramütés lett volna, most sem tudtam a következő lépésekre figyelni.

– Choi Min Ki! – állította meg a zenét a koreográfus. – Mi van ma veled, két bal lábbal keltél fel? Oda kell figyelned, hová lépsz, különben orra fogsz bukni a színpadon, ha így ugrabugrálsz. Na hadd látom, hogy csinálod egyedül!

Szégyenlősen végignéztem a többieken, akik mind engem néztek, majd beharaptam az alsó ajkamat és megcsináltam a részemet. Ezúttal hibátlanul sikerült, a koreográfus ahjussi elismerően bólogatott, majd intett, hogy álljak be újra, mert folytatjuk.

Este a dormban pakolásztam a ruháimat, amikor becsukódott mögöttem a szoba ajtaja. Hátrapillantottam. Ő volt az.

– Ó, hát itt vagy – mondtam. Elszakítottam a tekintetem hatalmas vigyoráról és visszatértem a pakolgatáshoz. – Azt hittem, hogy játszol.

– Egyedül nem jó.

Közelebb lépett és figyelte, ahogy a ruhákat hajtogatom. Nem szólt egy szót sem, csak nézett, én pedig éreztem, hogy egyre vörösebb leszek. Ujjaim kezdtek csődöt mondani, egy pólót még le is ejtettem, de ő gyorsan felkapta. Felé fordultam; elgondolkodva méregette a kezében tartott ruhadarabot.

– Tudod, most olyan vagy, mint egy házvezetőnő: szorgalmasan dolgozol. Elfoglalt vagy. Pedig meg akartalak kérni, hogy gyere játszani. – Lerakta a pólót az ágyra és kifelé indult.

– Ó, én játszok! – feleltem rögtön, és elkaptam a karját, mielőtt még eltűnhetett volna. Újra felém fordult, arcán csintalan mosoly játszott. Megragadta a derekamat és magához húzott. Testem az övéhez préselődött, kezeimet a mellkasára helyeztem; szíve nagyon hevesen dobogott.

– Na, mi az? – kuncogott. – Tudom, hogy eláll tőlem a lélegzeted, de azért ne fulladj meg, légy szíves.

Ekkor vettem észre, hogy tényleg visszatartom a lélegzetem. Nagyot sóhajtottam és hátra akartam lépni, de ő nem hagyta. Karjait szorosan a derekam köré fonta, hogy még csak mozdulni se bírjak, ajkai közelítettek az enyémhez.

– Ha már attól elveszted az egyensúlyod, ahogy hozzád érek – suttogta a számba –, akkor vajon mi történik, ha ezt csinálom?

Ajkai az enyémhez értek, és én hagytam, hogy csókoljon. Hagytam, de nem viszonoztam, mert még mindig mozdulatlanságba dermedve álltam. Ha ő nem tartott volna, a lábaim biztos felmondják a szolgálatot. De ő kitartóan ostromolt az ajkaival, míg végül megadtam magam és átkaroltam a nyakát. Ajkaim szétnyíltak, nyelve rögtön az enyémet kezdte keresni, és amikor megtalálta, hangos sóhaj szökött ki a számon.

– Baekho… – váltam el az ajkától –, mi lesz, ha a többiek bejönnek, és így látnak meg minket?

– Azzal most ne törődj. – Újra megcsókolt. – Nincsenek itthon. Hagynak minket játszani.

- Nem lehetne, hogy inkább a te szobádban játszunk?

Megragadja a csuklómat és együtt átsétálunk a szobájába. Nem nagyon jártam itt, ugyanis Baekho megtiltotta a többieknek, hogy ide bejöjjenek. Kicsit rumlis, az enyémhez képest, de nem is Kang Dong Ho lenne, ha tisztaság lenne.

- Ez eszméletlen. – fejemet ide-oda kapkodom egyik képről a másikra. – Ezek mind… mi vagyunk. – akkorát dobban a szívem, hogy még talán Baekho is meghallotta.

- Érted már, miért nem engedtem be ide senkit? – vakargatja a tarkóját. – Már az elején vonzódtam hozzád, Min Ki. – átkarolja a csípőmet hátulról, fejét a vállamra hajtja, és úgy ringatja a testemet.

- Csak hogy tudd, - dörzsölöm hozzá fejemet – én is szeretlek. – Erre felkapja fejét. Odafordulok és egy apró csókot nyomok puha, rózsaszín ajkára.

Átfordít, hogy vele szembe legyek. Lábával becsapja az ajtót, és kulcsra zárja. Lenyelem a gombócot a torkomból, ami már régóta ingázik fel-le. Erőszakosan meglök, mint egy rongybaba, úgy esek rá az ágyra. Egy hatalmasat nyögök, ezzel is felizgatva Baekhot. Leveszi magáról a pólóját, és ráül a csípőmre.

- Mit akarsz játszani? – kérdezem félénken.

- Hm… Mondjuk…. nem is tudom. – izmos kezével gyengéden ragadja meg csuklóimat. A fejem fölé rakja őket, nekiszorítva az ágynak, feje csak pár milliméterre van tőlem.

Apránként csökkenti a távolságot, aztán csak épphogy számhoz érinti az övét, végül nyelvével széjjelebb nyitja. Engedem neki, hogy játszadozzon nyelvemmel, de csak óvatosan, mintha egy kiscica nyalogatná a tejet.

Csuklómat elengedi, végig futtatja karomon ujjbegyeit, végig le, a hónaljamon keresztül le a csípőmig. Ott aztán megragadja a felsőm sarkát és ráérősen felhúzza a mellbimbómig. Ott egy pillanatra elidőz érzéki nyelveivel, majd áttér a másikra és feljebb húzza rajtam a pólót.

- Baekho…- suttogom.

- Itt vagyok Ren. – kézfejével végigsimít arcomon és egy újabb puszit kapok, de ezt már a nyakamra.

Nem bírom tovább kezeimet az ágyon tartani, felfedező útra akarnak indulni Baekho kidolgozott testén. Először hajába túrok bele, olyan jól eső érzés, ahogy tenyeremet bökős haja csiklandozza.

A felsőm lekerül rólam is, Dong Ho visszatért mellbimbóim izgatására, de ezúttal ujjaival. Én lejjebb megyek az izmos testére, azon futok végig. Belemélyesztem körmeimet húsába, erre megfeszül egész felsőteste, én pedig csak ámulok. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?

- Olyan gyönyörű vagy Baekho. – könnyezem.

- Te sokkal szebb vagy. – megcsókol, de szenvedélyesen. Olyan erőt sugároz magából, hogy egy lovat is képes lenne meghágni.

Megragadja az övcsatomat és szétcsatolja. Ügyesen kigombolja a nadrágomat is, és rámarkol hímtagomra. Felsóhajtok, de én is megragadom az ő nadrágjának tartalmát. Elmosolyodik.

- Olyan régóta várom ezt a pillanatot Min Ki. – cuppanós csókot kapok arcomra. Leveti magáról a nadrágot és az alsót is, én pedig ott fekszem az ágyon egy száll alsóban, és csodálkozva figyelem Őt. Őt, akit oly régóta akarok! Elakad a lélegzetem nemi szerve láttán.

- Én is. – visszafekszik az ágyba, egy újabb csókkal jutalmaz, és közben óvatosan lehúzza rólam a rajtam maradt textildarabot.

Megragadja érzékeny részemet és húzogatni kezdi. Egyre gyorsabban és gyorsabban. Vállába kapaszkodok és nagyokat lihegek. Két perc alatt leizzadok, rendezett hajam csomókba áll össze.

Remegő kézzel keresem meg Baekho péniszét és én is rárántok az övére. Én valamivel gyorsabb vagyok, mert meg akarom neki szerezni azt az örömet, amit ő adott nekem. Azt akarom, hogy egyszerre élvezzünk el és ez be is következik alig öt perc alatt. Baekho alám terít egy fehér, megviselt pólót, engem pedig megfordít.

- Nyugi, nem fog fájni. – puszilgatja a gerincoszlopom mentén a hátamat. Ekkor megérzem alfelemnél kezét, ami tapintatosan becsúszik, de csak egy ujja. Az nem fáj, sőt, meg se érzem, viszont mikor belerakja a második ujját is, felszisszenek. – Csak jót akarok neked. – nyugtatgat gyengéd hangján. És be is válik. Igaz, feszülve várom, hogy megérezzem magamban a 3 ujját is, de mikor már ő lesz bennem, az teljesen más lesz.

- Baekho! Dong Ho! Kang Dong Ho!!! – visítom.

- Mi az? – félelmet érzek hangján, ami izgatottsággal keveredik.

- Akarlak. – megáll. Kiveszi belőlem ujjait és gyengéden elhelyezkedik rajtam. Megfogja a kezemet, és belém csúszik. Épphogy bennem van makkja, de már fáj odalent. Nem lesz egy egyszerű menet.

Apránként halad előre, van hogy meg is áll, ekkor csak piciket lök rajtam.

Már egész jól bennem van, amikor farka nagyon merev lesz, és megérzem forró nedvét, ahogy szétárad bennem. Baekho nyöszörög párat, aztán kimászik.

- Ren, jól vagy? – kúszik oda mellém.

- Igen. – mosolygok.

- Nagyon izgultam érted. Szeretlek Choi Min Ki.

- Én is Baekho. – összeérintjük ajkunkat.

Egy kicsit még lustálkodunk és nevetgélünk, aztán visszavesszük ruháinkat és elkezdünk játszani PS3-an, hogy fenntartsuk a látszatot. Persze Baekho mindig legyőz az ilyen játékokban… 

2 hónapja járok Hwang Minhyunnal, és nagyon jól megvagyunk. Elsimítottunk mindent, ami a múltban történt, azóta nem is veszekedtünk. Miután ott aludtam nála a buli után, reggel elmentünk a Pledis Entertainmenthez, és sikeresnek bizonyult a bemutatkozásuk, így felvették őket a gyakornoklistára, bár megmondták nekik, hogy nem kell túl sok idő a debütálásig. Azóta eltelt ez a két hónap, a NU’EST pedig gőzerővel hajtja magát, hogy minél előbb tudjanak debütálni. Szóval mostanában nincs is túl sok ideje Minhyunnak velem foglalkoznia.

Most törökülésben ülök a kedvenc helyemen, a puha, fehér nyúlszőr szőnyegen és várom, hogy Minhyun hazajöjjön a gyakorlásról. Magamba meredve gondolok rá, a szépen ívelt, pici de vastag ajkaira, fekete bogárszemeire, sima arcára, gyengéd érintésére. Hiányzik.

Benyit, de nem vesz észre, így amikor egy ültő helyemből felpattanok, és a hátára ugrok, majd ledob magáról, annyira megijed.

- A szívbajt hozod rám.

- Ne haragudj szerelmem. – duruzsolom a fülébe.

- Rád soha nem tudnék. – lecsúszok róla óvatosan, és máris a karjaiba találom magam.

- Szeretlek, nagyon hiányoztál egész nap. – fejemet mellkasának dörzsölöm.

- Te is nekem. – ad egy puszit a hajtövemre.

- Ma ugye már nem mész sehova?

- Nem.

- Ez azt jelenti, hogy egész nap együtt leszünk?

- Anyud megengedte, hogy itt aludj?

- Máskülönben nem lennék itt. – pokerface arcot vág. – Csak vicceltem. – lököm meg.

- Na azért. És, mit akarsz csinálni?

- Csak azt tudom, mit nem akarok. Nem akarok tőled elszakadni.

- Ahw… Annyira szeretem, mikor ilyen édes vagy. – húz magához. Szenvedélyes nyálcserébe lesz részem, ami átmegy egyre hevesebbe. – Nem válaszoltál, mit is akarsz ma csinálni? – csípőmnél megérzem nadrágjának tartalmát, rájövök, hogy milyesféle időtöltésre gondolt.

Megijedek, nem vagyok benne biztos, hogy fel vagyok erre rendesen készülve.

- Minhyun, én nem hiszem… - ajkára harap, vállaimon pihenteti kezeit és íriszeimre szegezi tekintetét. A következő pillanatban nedves szájától nem tudom befejezni mondanivalómat. Hátrafelé nyom, a nappaliba pedig megáll a szőnyeg közepén. Lassan nyakához emelem a bal kezem, simogatni kezdem sima bőrét. A tarkója felé vezetem ujjaimat, apró tincseit csavargatom. Mikor izgató nyelve egy határozott mozdulattal kerül a számba, erősen beletúrok hajába. Egy aprót nyögök, és valamiféle hangot Minhyun is kiad. Behajlítja térdeit, leereszkedik, kénytelen vagyok követni, mert vállamnál fogva magával húz. Leülünk, de még így se szakadunk el egymástól. Combomat simogatja, ami fedetlen, ezért érintésétől libabőrős leszek. Végigfuttatja alsó végtagomon mancsát, aztán rátér pólóm szélének gyűrögetésére. Megragadom, hogy fejezze be, de csak kézfejére sikerül rátennem, mert bizsergés fut végig testemen, és már nincs erőmre, hogy ellökjem magamtól. A lengőbordámig feltolta a felsőm, amikor hátracsúsztatja hátamhoz karját, és a melltartóm kapcsát próbálja szétszedni. Rásegít a másik kezével is, hogy könnyebben menjen. Sikerét azzal fejezi ki, hogy belenyög a számba, de ez most sokkal erősebben.

Folytatja útját a pólóm lehúzásával. A nyakamig feltolja, amikor is el kell egymástól válnunk. Mielőtt még ezt megtennénk, egy 1 perces csókot váltunk, aztán kibújtatja belőle a fejemet. Ő szintén leveszi magáról a felsőjét, megmutatva nekem vékony felsőtestét. Időm sincs őt bámulni, visszatér ajkaim kényeztetésére. Leveti rólam a melltartómat is, szégyenlősen magam elé kapom karjaimat, de ő megragadja, és szépen kicsomagolja, hogy aztán belemarkolhasson. Körkörösen mozgatja mellemet, közben markolássza. Hogy ne csak a balt kényeztesse, a másikra is rákap. Sóhajaim egyre gyakrabban törnek fel belőlem, le is szállok Minhyun szájáról, mert már nem bírom levegő nélkül. Lefektet a szőnyegre, ő rám mászik, nyakamat lepi el csókokkal. Lekúszik, hogy a melleimre is adjon párat, és még lejjebb megy. Kigombolja rövidnadrágom, lehúzza a térdemig, ahonnan már lecsúszik magától, és elhajítom lábfejemmel a kanapéra. Beleakaszkodik bugyim szárába, azt is egy rántással a földre küldi. Combommal próbálom takarni érzékeny felületemet, de már hiába, Minhyun meglátta. Az nyugtasson, hogy kanos, és széles mosoly jelent meg arcán, mikor lepillantott rá.

Izgatottan várom a folytatást. Minhyun megint a nyakamat támadja le, miközben én nadrágjának kicsatolásával bajlódom. Nem látom, így csak tapintással állapítom meg, hogy hol van, de előtte jó párszor rányúltam a dudorra, ami zavarba ejtett.

Ameddig csak elér a karom, húzom le neki a nadrágját, de beleakadok alsónadrágjába véletlenül, így azt is húzom a gatya után. Arcom ég, nyakai vénáim megvastagodnak és erős ütemben nyomják a vért a szívembe, ami még erősebben ver.

Hozzásimul kézfejem a férfiasságához, megfagyok egy pillanatra aztán elkapom onnan.

Minhyun belekuncog a nyakamba, aztán rám néz. – Nem kell félned. – hogy megerősítse szavait, egy puszit kapok tőle.

Leszenvedi magáról a még rajta maradt ruhákat, aztán fölém hajol. – Saranghae Soo Hee. – szinte énekelve ejti ki ezeket a szavakat, oda se figyelve arra, hogy már nyílásomba helyezte merevségét. Elég érdekes és fájó érzés, és kicsit furcsálom is, hogy semmi előjáték, ami az én esetemben nem ártott volna, de hát Minhyun vezet. Araszolva halad felfelé, de elég gyakran meg kell állnia, mert nem könnyű így. Feszítő érzés kerít hatalmába.

Tíz perce szokom a férfiasságának méretét magamba, mikor már kitágulok annyira, hogy mozogjon bennem. Ez alatt az idő alatt leizzadtam. Kezeimmel a szőnyegbe kapaszkodok, néha még szőrcsomók is akadnak a markomba, mikor egy-egy fájdalmasabb résznél felnyomom magam.

- Gyor…  - elakad a lélegzetem a belém hasító fájástól. Percekig fuldoklok szinte, felülök, hátha úgy jobb, de Minhyun nem nagyon engedi, vagyis a merevsége.

- Cscscsssss… - nyugtatgat egyetlenem. Arcomat simogatja, könnyeimet törölgeti és puszikkal látja el fejem. – El fog múlni. – igaza van, ki kell bírnom még egy kicsit, aztán már jó lesz.

Visszaereszkedek a szőnyegre, Minhyun pedig mozgatni kezdi bennem szerszámát. Élvezettel tölt el, mikor G-pontomat meglöki, aztán megint és megint, míg el nem élvezek. Nem sokkal utánam Ő is, belém folyik forró nedve. Rám hullik Minhyun, belefúrja arcát nyakamba, és élvezgetik még egy kicsit, mielőtt még kicsúszna belőlem.

- Annyira szeretlek Hwang Minhyun. – csókokat adok homlokára.

- Soo Hee? – néz fel rám csillogó szemeivel. – Azt akarom, hogy te légy a feleségem.

- Idővel az leszek kicsim. – kotorászok hajában. – De egy rajongód miatt se hagyjál majd el.

- Nem lennék rá képes, de akkor te se hagyj el a rajongóid miatt. – búgja egy csók kíséretében. – Oh, és majd elfelejtettem! Van számodra egy meglepetésem.

- Mi az, hogy rajongóim miatt? És mi a meglepetésem?

- Egy ajánlás a Pledistől. Te is énekes leszel!

- De hát, hogyan? – fel nem tudom fogni szavait.

Tincseimet kikotorja oldalra. – Egyszer felvettem, mikor a zuhany alatt énekelsz és megmutattam a felvételt.

- Hogy mi? – akadok ki.

- Holnap eljössz és megmutatod élőben is, hogy mit tudsz.

- Nem leszek képes rá. Én nem akarok.

- Hé, nem kell, ha nem akarod, de azért nagy lehetőség lenne. A kórusban is jó hangod volt.

- De megmondtam neked, hogy nem akarok tőled elszakadni. Ez csak jobban gátolná a kapcsolatunkat. Minhyun, én mindennél jobban szeretlek.

- Igazad van, én is. Hát jó, ha nem, nem. – feláll és engem is felvesz a kezébe. Bemegyünk a szobájába, szépen lerak az ágyra, mellém fekszik és átkarolva egymást alusszuk át a nap többi részét. 

~The End~ 

- Soo Hee, várj egy percet. – fut utánam a folyosón Jong Hyeon.

- Mi van már JR? – akaratlanul fordulok vele szembe. Megáll előttem lihegve, kicsit kifújja magát, majd belekezd.

- Tervezel valamit ma estére?

- Nem igazán. De nem ma van a sulis party?

- De, azért kérdezem. Eljössz?

- Ha jön Minhyun is, nem.

- De most miért? Nem kell vele lenned. A lényeg, hogy én, mint a legjobb haverod, ott leszek és jól fogjuk magunkat érezni. Nem kell törődnöd vele. Hidd el, hogy Ő ugyanannyira utál téged, mint te őt, szóval még csak szóba állnotok se kell. – nagyon rá akar venni a dologra. Húzom még kicsit a számat, végül mégiscsak belemegyek. Úgyse tudnék nagyon mást csinálni.

- Legyen.

- Király! Akkor estére csípd ki magad. Mellesleg fel fogunk lépni, szóval még egy ok, amiért ott kell lenned. Ja, és még valami. Előírás, hogy kell lenni rajtad valami rózsaszínnek.

- Úristen. Fejen nem kell állnom esetleg?

- Nem te butus. – nyom egy puszit a homlokomra és eltűz. Ballagok tovább a folyosón, mikor nekimegyek valakinek.

- Óh, baz… Nem tudnál az orrod elé nézni? – a hang alapján is felismerem. Minhyun az.

- Ha nem te lennél, bocsánatot is kérnék, talán, de így. És ha most nem haragszol, mennék órára.

- Nem, menjél csak. Aztán jól nyaljál be Mrs. Lee-nek.

- Kapjad be. – bemutatom neki a középső ujjamat, és továbbállok.

 Az átka annak, hogy elit suliba járok az, hogy egy normális embert se ismerek, aki ne lenne gazdag és öntelt. Kivéve talán JR-t, bár őt azért nem tekintem önteltnek, mert már gyerekkorom óta ismerem.

Szüleim is gazdagok, de nem verem nagydobra a dolgot. Ők akarták, hogy ide járjak, pedig én nagyban elleneztem. Mikor kiderült számomra, hogy JR is ide fog járni, akkor törődtem bele sorsomba, hogy egy csapat nagyképű társadalom fog körbevenni 4 évig. A 2. évemet taposom most, mint jeles tanuló. Az osztályban én vagyok a legjobb, bár ez a lusta, elkényeztetett népség már nem is foglalkozik a tanulással. Egész nap csak a kütyüiken nyomják a közösségi oldalakat. Nem mondom, én is szoktam, de az csak azért van, mert többnyire egyedül vagyok az iskolában. JR a bandájával lóg, akiket bírok, de ott van Minhyun is, akit egyenesen rühellek. Hogy miért? Mert egyszerűen bunkó. Amikor Junior Royal összehaverkodott velük, áthívott hozzájuk, hogy bemutassa nekem őket. Rennel azonnal megtaláltuk a közös hangot, viszont Minhyun még csak meghajolni se volt képes. Köszönni se, semmi. Lenézően méregetett, majd mikor megszólta a ruhámat, kiborultam, és rátapostam a lábára. Elkezdett hisztizni, mert össze mertem koszolni az új Lacoste cipőjét, és akkor nem bírtam tovább. Leléptem.

- Mrs. Lee, elnézést, azt hittem… - bocsánatkérően meghajolok egymás után háromszor.

- Semmi gond, üljél le. – szerencsém, hogy jó kapcsolatot ápolok az angol tanárommal, máskülönben már megkaptam volna magamét.

Leülök JR mellé, aki folyton hátrafelé forgolódik Baekhohoz és Renhez. Folyamat kuncognak valamin, és ez irritál, mert nem tudok a tanárra figyelni. Rácsapok a könyvemmel JR vállára, aki azonnal visszafordul és sajgó vállát kezdi simogatni.

- Ezt most miért kellett? – suttogja.

- Maradj kussban. Nem hallom a tanárt. – csitítom.

- Hé, ti ott hátul. Maradjatok csendben.

- Elnézést Mrs. Lee. – negédes hangon felelem. JR megbök és ránézek. – Mi az?

- Ne puncsolj már neki ennyire. Soo Hee, ha nem ismernélek, az iskola legnagyobb gázának tartanálak. Lazulj el. Nagyon jó csaj vagy, de próbálj meg egy kicsit megváltozni. Ne legyél már ennyire stréber. – elpirulok. Soha nem mondta még nekem, hogy jó csaj vagyok.

- Nem vagyok az. Teljesen más, hogy nekem a jegyeim nem olyan szarok, mint a suli nagy részének.

- Te tudod, de én a helyedben változnék egy kicsit. Soha nem lesz így pasid.

- Nem is kell. – rám hagyja, de az óra további részében szavai csengenek a fülembe. Mégis kéne változnom? A party! Talán ott meg tudnám mutatni, hogy nem vagyok olyan nyomi, mint azt gondolják.

- Köszönöm a figyelmet, aztán jó szórakozást estére, de csak okosan. – mondja kedvesen a tanárnő. Szokáshoz hívően mindenki kirohan a teremből, telefonok elő és kezdődhet a chatparty. Én kibandukolok, és mivel nem lesz több órám már, egyszerűen kisétálok az épületből.

- Soo Hee, te vagy az? – ordítja a konyhából anyám.

- Aha. – bemegyek hozzá. Vonakodva, de rá kell térnem a lényegre. – Anya, esetleg… nem mehetnék el ma este a sulis elit partyra?

- Na, mi történt veled?

- Hát...

- Menjél csak nyugodtan. – megsimogatja a hajam.

- Köszönöm. Adnál egy kis pénzt, hogy tudjak venni magamnak pár dolgot?

- Persze, de ne költsd el az egészet azért.

- Nem fogom. –felszaladok a szobámba és levetem az egyenruhámat, majd egy lazább, de mégis csinos ruhát veszek fel a városba.

Miután megvettem a megfelelő ruhát(A RUHA), hazamentem és nekiálltam készülődni. Kicsit erősebb smink a szemhéjamon, tus, hosszú szempillák, egy halvány rúzs. A hajamat feltűzöm úgy, hogy kicsit rakoncátlan legyen, pár tincs a vállamra hullik. Mikor tizenhat lettem egy vágyam volt, hogy befesthessen a hajam szőkére. Sok unszolás után megengedték nekem, és most örülök is neki, hogy e mellett a szín mellett döntöttem, mert tökéletesen illik a ruhámhoz. Felveszem még hozzá az újjonan vett magas sarkúm is.(A CIPŐ)

Egy nagyot nyelve lépek az egész alakos tükör elé, hogy lássam a végeredményt. Magamra se ismerek. Elakad a lélegzetem.

- Nagyon csinos vagy. – nyit rám anya. Egy örömmosolyt engedek arcomra, majd elpityeredem. Letörölöm gyors a könnyeket, nehogy szétkenődjön a sminkem. – Itt van már Jong Hyeon érted.

- Megyek. – letipegek a lépcsőn, melynek aljában már JR vár a fellépős ruhájában.

- Nagyon, sőt, iszonyatosan szexi vagy Soo Hee. – dicsérete megint csak pirulásba torkollik.

- Te is nagyon csinos vagy.

- Köszi. Gyere, menjünk. A többiek már várnak, mellesleg egy órával előbb kell ott lennünk, mert színpadi beállításokat kell még végeznünk.

- Akkor siessünk. – bepattanunk JR kocsijába és felvesszük a többieket is. (Igaz, nem lehetne még jogsia, de hát aki gazdag, az gazdag. A szülei elintézték neki, bár beletelt egy kis időbe, mire szabad utat engedtek neki. Viszont mikor letette a vizsgát elsőre, mindenki tökre ki volt akadva rá a suliba.)

Miután már a színpadi munkákkal is készen vannak a fiúk elkezdenek betódulni a diákok a partyra.

- Soo Hee, kérlek legyél elől. – suttogja a fülembe JR. – Hozz szerencsét. – kacsint egyet és felmennek a stagere.

- Annyeong Haseyo! – ordítja bele JR a mikrofonba. – Mi vagyunk a NU’EST és elsőnek itt a NU Establish Style Tempo. – beállnak a kezdő pózba és belekezdenek. Hihetetlen hangerővel rendelkeznek, mindenki tombol. Mikor ennek vége, újból felállnak egy másik pozícióba és – Face! – ordítja JR. Aztán elérkezik az a rész, amire a leginkább kíváncsi voltam. Minhyun előre lép, csillogó szemeit belefúrja enyémbe. Lábaim belegyökereznek a földbe, még a tánccal is leállok. Életében talán először nézett rám úgy, hogy nem a szánalmat látta bennem.

A fellépés után lesietnek a színpadról és a backstagebe mennek kicsit kifújni magukat, de JR odajön hozzám és behúz magával.

- Na, mi a véleményed kicsilány?

- Iszonyatosan VÁÁÁ! Mikor akartok menni egy Entertainmenthez?

- Attól félünk, hogy szétszednének minket. – mondja Aron.

- Ja, értem. De egy próbát megérne. Nagyon jók vagytok.

- Nem tudom, a Pledis-nél megpróbálhatnánk… - így Ren.

- Holnap elmentek és kész. – az asztalról leveszek egy pezsgős poharat és felemelem. – Rátok és a sikerre. – lehúzom. A többiek is ugyanígy tesznek.

Minden flottul halad. Már többen is felkértek táncolni, összeismerkedtem egy egészen normális csajjal, akinek a létezéséről tudomásom se volt, és a pia is rendesen fogy. A fő oka ennek én vagyok.

- Igyunk még! – megpróbálok felállni az ülőgarnitúráról, ami most a buli miatt lett idehozva, de visszaesek rá, valakinek az ölébe pontosan.

- Leszállnál rólam? – lök le magáról Minhyun.

- Rólad biztos. – lepördülök róla és a földre érkezek négykézlábra.

- Ez nem fog menni egyedül látom. – karomnál fogva felránt és kisiet velem az előcsarnokba.

- Hagyjál békén! Magamtól is tudom, merre vagyok. – azt se tudom, miről beszélek.

- Beszélni se tudsz rendesen. Menj haza inkább és pihend ki magad. Az rohadtélet, hogy át kell szenvedned egy másnaposságot.

- He? – nézek rá bambán.

- Semmi, hagyjuk. Hol van JR? Nem láttad?

- A-a. Bent – mutatok az ordító zene irányába – lehet, hogy kint van.

- Jobb, ha nem kérdezek tőled semmit. Egy értelmes mondatot se sikerült eddig összeraknod.

- Menjél csak bazzmeg, menjél! – hadonászok kezeimmel összevissza és ordítok, mint a fába szorult féreg. – Engem meg hagyj itt, egyedül.

- Itt is hagylak, ha nem fejezed be a kiabálást. Na, lássuk csak. JR-t tuti nem tudom felhívni, oda vissza meg már nem megyek. Hol laksz? – néz le rám, a földre.

-  Nem tom. – rántom meg a vállam.

- Nem tudod, hol van a házatok?

- Nem jut eszembe.

- Fasza. Akkor esetleg valami rokonod?

- Mittudjamén?

- Jó, akkor azok is kilőve. Egy megoldás van, de a hányinger is kerülget az ötlettől.

- Hallgatlak. – oldalasan döntöm nehézkes fejem.

- Adok helyet a házamban a kanapén, egy feltétellel.

- Mi az?

- Ha mostantól megpróbálsz velem kicsit kedvesebb lenni, azt megköszönném.

- Na, ebben nem csak én vagyok a hunyó. Paraszt vagy ám te is.

- De felőlem itt is aludhatsz a folyosón.

- Lehet, hogy jobban járnék, de elfogadom az ajánlatod, csak segíts fel innen. – csuklómnál megragad és felhúz. Csípőmet átkarolja, hogy legalább menés közbe ne essek hanyat. Én is átkarolom. Sose voltam még ilyen közel hozzá, ha azt az ütközést nem számítjuk bele. Igazából nem is olyan rossz mellette.

- Vedd le a cipőd, mert orbitális nagyot fogsz zakózni benne. – engedelmeskedek neki, felveszem a kezeimbe a cipőket. – Inkább azt add oda, mert el fogod veszíteni.

- Azért ne nézz már ekkora szerencsétlennek. – vissza akarom tőle szerezni, de nem adja.

- Nem adom, örülj neki, hogy egyáltalán viszem neked.

- Jól van, köszi. – durcázom.

Csöndben sétálgatunk, amikor kulcszörgésre leszek figyelmes. Minhyun rántja elő a kulcsot a kabátjából és dugja a zárba. Az kattan, kinyitja az ajtót és előre enged udvariasan. Amikor beér, felkapcsolja a villanyokat, világosság tárul elém. Minden olyan letisztult. A fehér szín uralja a cuccainak nagy részét.

- Szép. Nagyon szép a házad. Egyedül laksz?

- Aha. Apám ötlete a design és hát egy megfelelő tervező segítségével meg is valósították azokat. Elég kifinomult lett, és az, hogy a fehér a domináns, és a néhol feltűnő fekete tárgyak kompenzálják ezeket. – olyan beleéléssel beszél erről. Tetszik neki, hogy lenyűgözött, ugyanis kis mosoly jelenik meg arcán.

- Hogy engedték meg neked, hogy 16 évesen egyedül élj?

- Van egy bejárónőm, aki gondoskodik rólam, de a többi az én felelősségem. Igazából könnyen ment az egész. Sose figyeltek rám túlságosan anyámék. Elfoglaltak.

- Áhh… Akkor lehet, hogy azért lettél ilyen, de ezt most nem rosszból mondom.

- Hát?

- Úgy értem, hogy rám odafigyeltek, ezért is lettem jó tanuló, viszont rád nem annyira, érted?

- Aha. De te ezt akarod? Mármint élvezed azt, hogy ennyit tanulsz? – felnevetek.

- Alig tanulok valamit. Napjában 2 óra maxi a hétvégéket pedig végigalszom nagyjából.

- Kezdesz kijózanodni. – leülünk a fehér bőr kanapéra. – De akkor hogy csinálod?

- Hamar felfogom miről olvasok, és Én figyelek az órákon. Nem beszélgetek Aronnel vagy Rennel.

- Jól van! De fontos dolgokról van szó általában.

- Meghiszem, mert ti aztán olyan fontos emberek vagytok.

- Még nem, de azok leszünk. Hiszek benne, hogy egy nap még ott lesz a CD-nk a polcokon.

- Bízunk benne.

- Amúgy kéne egy kicsit enned. Az javítana a helyzeteden.

- Nem, köszi. Nem hinném, hogy képes lennék enni. – felhúzott lábaimat lerakom a puha, nyúlszőrhöz hasonló szőnyegre. Lábujjaimat beletúrom, olyan, mintha selyem csiklandozná a talpamat.

- Nagyon puhaa.

- Amilyen puha, olyan drága is volt, és megkérhetnélek, hogy ne koszold össze, mert az előbb mostad fel a lábaddal az idevezető utcákat.

- Jaj, ne haragudj. – lekapom a szőnyegről és a hideg, barna fapadlóra rakom.

- Semmi. Inkább megmutatom, hol tudod megmosni.

- És addig koszoljak össze mindent? – nem mond semmit, csak alám nyúl és elindul a befelé vezető kis előtéren, aztán lenyomja a kilincset és a fürdőben lerak. Egy mukkot se szóltam, mint egy kőszobor, tűrtem az érintését, miközben egész testemben megborzongtam, mert végigfutott valami az agyamon, amit még magam se nagyon tudok feldolgozni. Felnéztem rá, arcát fürkésztem, amin semmi érzelem nem mutatkozik. Vajon hogy csinálja?

- Tedd be a kádba a lábad és mosd meg. Én kimegyek, ha nem baj.

- Nem, dehogy. Menj. – bár igen is bánom. Most, hogy kezdek belelendülni a közösségi életbe, elég unalmas magányosnak lenni. Visszatekintve az elmúlt éveket, igen unalmas életem volt.

Gyorsan sietek a talpam megmosásával, aztán kirohanok még majdnem vizes lábbal a nappaliba. Egyértelmű, hogy megcsúszok, de nem esek el. Minhyun elejt egy halk kuncogást én meg összehúzott szemöldökkel nézek rá.

- Megesik az ilyen, nem vicces.

- Az biztos. – még mindig alig tudja visszafojtani feltörekvő nevetését.

Ásítok egyet.

- Álmos vagy? – erre még egy ásítás a válasz. – Aludhatsz a szobámba.

- És akkor te? – megrántja a vállát. – Itt kint.

- Dehogy alszol te itt. Maradjunk annál, hogy én itt, te a szobádba.

- Biztos vagy benne?

- Teljesen. – elveszek egy párnát a heverőről és ledobom magam a puha szőnyegre.

- Te tényleg ott akarsz aludni? – megint elneveti magát. – Tudod, nem gondoltam volna, hogy te ilyen vicces lány vagy. – Hohóó, az első bók. Hova kell felírni? Minden esetre nagyon jól esik ezt TŐLE hallani.

- Én meg nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok veled beszélgetni. Örülök, hogy végül így alakult. – leül mellém törökülésbe, egy takarót terít rám óvatosan, közben szemeivel arcomat fürkészi.

- Soo Hee, ma nagyon csinos voltál. – ahogy meghallom ezt a mondatot, összeszorul a gyomrom, automatikusan feljebb húzom a lábaimat, összegömbölyödve fekszek a szőnyegen. Keze irtó lassan közelít arcomhoz, kitűri a hajamat oldalra, hogy belenézhessen szemembe. – Ne haragudj, hogy olyan bunkó voltam veled.

- De miért? – erre akarom már a választ azóta, mióta megtörtént köztünk az a dolog.

- Nem tudom. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy bejössz nekem. – saját maga is elvörösödik. Ez olyan váratlanul ért, és a szívemig hatoltak szavai. Egy nagyot dobban, légzésem felgyorsul. – Jó éjt. – lehajol, nyom egy apró puszit a homlokomra, és már húzódna el, mikor megragadom az állkapcsánál, lágyan, és lejjebb csúsztatom ajkait a számhoz. Megállítom, hogy döntsön Ő, akarja-e vagy sem. Forró levegőt fúj rám, aztán megfutamodik. Eltávolodik tőlem, így már több mint tíz centi van köztünk. Csalódott leszek. – Ne légy csalódott, de nem akarom elsietetni, egy tartós kapcsolatra vágyom. Szóval, Choi Soo Hee, eljönnél velem egy randira, mondjuk holnap este?

- Szíves örömest. – megnyugszom, de még mindig akarom a csókját. Feláll mellőlem, lekapcsolja a nappaliba a villanyt, korom sötét van. Lehunyom a szemem, még hallom léptei zaját, aztán elcsöndesedik minden.

Rátapad valami a számra, és mikor leesik mi, azaz ki az, elengedem magam. Alsó ajkamat tépkedi, majd kicsit ráharap, azzal beengedést bocsátok a számba. Nyelve szájpadlásomat csiklandozza, aztán lassú, érzéki mozgásba lejtenek táncot nyelvemmel. Kimászik az érzékszervével a szájnyílásomból, még egy csókot nyom ajkamra, és leszáll rólam. – Nem bírtam ki, bocsi.

- Ezt vártam már. – simítok végig mellkasán. – Jó éjt.

- Neked is. – még egy puszit kapok a számra és elmegy. Lehunyom a szemem, és megpróbálok gyorsan elaludni, hogy minél hamarabb eljöjjön a holnap.