Az égen fekete felhők gomolyogtak,
vészjóslóan eregették magukból a villámokat, melyeket hatalmas robaj követett.
Bár még távol volt a vihar, a szomszédos hegyekben már javában állt a bál.
Megfélemlítő volt az időjárás mostanság, de volt benne valami megigéző, valami
varázslatos. Szerettem az ablakban állni ilyenkor, vártam, hogy megcsapjon a
hideg szellő, ebben a párás, meleg időben. Olykor, amikor eleredt az eső,
kinyújtottam a karomat, hogy érezzem a bőrömön a hűvös, simogató cseppeket.
Édesapám betoppant a konyhába, ahol én is
álltam és szokásosan bámultam kifelé az ablakon.
Azonnal odarohant hozzám,
ellökött a párkányról, s a nagy lendülettől az asztalra dőltem. Becsukta az
ablakot és erősen rácsapta a spalettát is. Teljes sötétségbe borult a szoba,
apám éles arcvonalai eltűntek, viszont a szigorú szempár csak úgy villogott,
akár csak a sötét felhők odakint.
Értetlenül álltam a történtek előtt. Miért
vált hirtelen ilyen agresszívvá? Pedig évek óta nincs baj. Mióta meghalt az a
fiú a toronyba, minden rendben zajlott, nem volt mitől tartani.
- Mi történt? – bátorkodva
kérdeztem rá.
- Sötét idők járnak
felettünk. – Rekedtes suttogása arra a következtetésre adott okot, hogy valóban
van miért aggódni. Ezernyi kérdést vetett fel bennem csupán egy kijelentés. Vajon mi lehet? De hisz meghalt… Bár ezt
csak a falubeliek mondják, senki nem tudja, hogy ki volt a tanú… Az is lehet,
hogy eltűnt a fiú. És apám vajon mit tudhat? Hetek óta csendes, magába forduló.
Homlokához kapott, őszes csimbókjait szépen
lassan hátra simította. Úgy maradt a haja. Most, hogy nem lógott a szemébe,
észrevettem, hogy milyen fekete karikák éktelenkednek barna írisze alatt.
Biztosan hetek óta nem alszik rendesen. Ápolatlan is volt.
- Tudhattam volna! Én
idióta! – csapott az asztalra. Látszott, hogy őrlődik magában.
- Micsodát? – Már nem
tudtam leplezni eléggé kíváncsiságomat. Szinte ráordítottam.
Ekkor lassan megfordult,
hogy szembe nézzen velem. Körül tekintett, mintha attól félne, hogy figyel
minket valaki, aztán becsukta a konyha ajtaját is. Gyertyát gyújtott egy
könnyed intéssel, majd leült az asztalhoz, velem szembe.
- Jól van, nem titkolhatom
az örökkévalóságig előled, Meredith. Felnőttél. – A szó öregesen hagyta el
ajkait. 21 voltam, de sose éreztem magamat felnőttnek eddig a pontig.
Megkortyolta fém kupáját, amit hangosan
csattintott a falapnak. Szakállán csordogált a vörös bor, ajkait beszínezte az
alkohol. Ekkor mélyen belefúrta tekintetét az enyémbe. Komorrá vált a hangulat.
Mi sem tagadás, a gyomrom egészen felfordult az izgalomtól.
- A fiú, akiről már annyit
hallottál… A fiú, aki a toronyban hunyt el…Én öltem meg.
