A nappali kanapéján henyéltem. Órák óta nem csináltam mást, csak hallgattam a televíziót. Még mindig utáltam az érzést, hogy nem láthatom a képernyőt, de a fantáziám egyre élénkebbé vált, így viszonylag mindent el tudtam képzelni. Ez némelyest enyhített az űrön, amit nem tudtam betölteni a hangokkal.

  A fülem is kiéleződött. Egyre halkabb neszekre is felkaptam a fejemet. Még az olyanokra is, amiket szüleim nem észleltek. Így történt az is, hogy egyik este én figyelmeztettem anyáékat, hogy be akarnak törni a házba. Persze utólag az is kiderült, hogy csak az öcsém érkezett meg az iskolából.

  Na igen, az iskola… Ez az a hely, amit a balesetem óta meg se látogattam. Úgy döntöttem, hogy inkább feladom. Nem voltam hajlandó olyan iskolába járni, ahol fogyatékosként kezeltek volna és úgy is tekintettek volna rám. Nem. Azt szerettem volna, ha én is tökéletesen egyenrangú diák lehessek. Ez természetesen kizárt dolog volt. Nem láttam. Ilyen egyszerű. Pedig teljes értékű embert voltam én is.

  Ezáltal a barátaim többsége is csak ex-barátokká váltak. Nem hívtak, közösségi oldalakon nem tudtam még visszaírni nekik, mert a Braille írás tanulásával hadba álltam. Nem tetszett. Olyan furcsa volt az egész. Én látni akartam a betűket, nem tapintani. Mellesleg mindegyik karakternek egyéni volt a pontozása. Olyan más.

  Persze nem adhattam fel, különben soha a büdös életbe nem tudtam volna magamtól talpra állni a világban. Olvasás és írás nélkül az ember egy fabatkát se ér. Csak lassan haladtam vele, ennyi az egész.

  A legnagyobb pozitívum, amit magával rántott a vakságom, az az, hogy édesapámtól kaptam egy kutyát. Egy igazi vakvezető kutyát. Myunnak neveztem el, a nővérke után, aki oly gondosan ápolt ott, a kórházban. A Golden retriever fajtájú 2 éves szuka is olyan barátságos, kedves és segítőkész volt, mint maga a nővér. Innen ered a név.

  Myun egész álló nap velem volt, ha éppen otthon voltunk, akkor csak egy vékonyabb pórázzal a nyakában tartottam, de amikor az utcára kényszerültünk menni, egy vakoknak felszerelt hámot vetettem fel vele. Ezáltal nyújtott nekem biztos talpakat.

  Sose hittem volna, hogy egy kutya lehet ennyire okos is. Pedig erre a tévedésemre erősen rácáfolt Myun. Annyira megértett és óvott, mint egy önzetlen emberi lény. Rendkívüli természete volt. Ő volt az egyetlen társam, az igazi. Rajta kívül csak a családom volt és Hyemi, aki nem adta fel a barátságunkat vakságom ellenére sem. Bár neki lett pár hónapja barátja, így az utóbbi időben nem tudott annyi percet tölteni velem, mint azelőtt, de azért nem feledkezett meg rólam, és heti kétszer minimum benézett hozzám. Ez is bőven elég volt nekem.

  Ő persze rendszerességgel megpróbált rávenni arra, hogy menjek el vele, vagy vele és a barátjával ide, meg oda, mert jól érezném magamat biztosan, de mindig nemet mondtam rá. Féltem. Nem szerettem a nagyvilágba kilépni. A ház küszöbét átlépve minden olyan ismeretlen volt és hatalmas, na meg hangos. Nyüzsögtek odakint a nagyvárosban az emberek, nekem pedig esélyem se lett volna túlélni közöttük.

  Volt, hogy Myunnal kimentünk, hogy elmenjek az egyik bevásárlóközpont gyógyszertárjába, de félúton vissza kellett sétálnom, mert pánikrohamot kaptam az emberek zsibongó tömkelegébe.

  Ez a pánikroham dolog is azóta van csak. Előtte sose éreztem hasonlót. Egyszeriben összeszorult a gyomrom, ha kitört a roham és csak olyan gondolatok lepték el az agyamat, hogy itt fogok meghalni, most fognak elütni vagy agyon taposni.

  Ilyenkor Myun jelenléte se tudott megnyugtatni, pedig érezte rajtam a félelmet és próbált hozzám dörgölőzni, bújni.

  Még az volt a szerencse, hogy ez a roham nem volt gyakori esemény. Vagyis igyekeztem kerülni a tömeget. Magyarán mióta kiengedtek a kórházból – bő egy éve, itthon töltöttem az időm nagy részét. Be voltam punnyadva.

  A legnagyobb gond csak az volt ezzel, hogy még a szüleimnek se nagyon tudtam segíteni a házi munkába. Arra voltam ítélve, hogy a hosszú napjaimat televízió nézésével, Myun sétáltatásával és hasonló egyszerű feladatokkal üssem el. Igazán nem is voltak feladatok ezek, csak sokszor a szüleim megkértek, hogy ne tegyek semmit - magyarán ne legyek útba takarítás közben-, így csináljam ezt és ezt.

  Így hát mindig engedelmeskedtem. Még ha untam is ezt a rutint. Már nagyon is.

Ezért volt jó, amikor Hyemi átjött. Akkor mesélt nekem olyan dolgokról, amiket nekem ki kellett hagynom. Ilyen volt az osztálykirándulás, az írásbelik, a szalagavató bál… Ugyanis ez mind a nyakukban volt. Mindebből kimaradtam. Jobban fájt volna egyébként, ha Hyemi nem újságol el róluk dolgokat, mert a szavain keresztül mindig úgy éreztem, hogy egy kicsit én is részese voltam az ott történteknek.

  Mindig nagyokat nevettünk, bár többnyire Hyemi beszélt, mert nekem mindig ugyanazzal telt a napom. Sose volt tartalmas és nem akartam olyanokkal untatni, hogy például mit ebédeltem. Pedig néha tényleg az ebéd volt a napom fénypontja.

  Szinte állandóan azzal fejezte be barátnőm a hosszas beszámolóit, hogy felajánlott valamilyen programot, amivel elüthetnénk egy kis időt. Ezek voltak azok, amiket rendszerességgel visszautasítottam. Persze egy idő után rájött Hyemi magától is, hogy nem kinti programokat kéne szerveznie, hanem olyat, amit bent is tudunk csinálni.

  Így kicsit visszaszálltunk a gyerekkorba és elkezdtünk társasozni. Természetesen olyan játékokkal, amikhez nem kellett szem. Ilyen például a ki nevet a végén. Hyemi mindig elmondta, hogy hányast dobtam és segített irányítani a kezemet, de lényegében én csináltam minden mást. Nem volt olyan izgalmas, de elmondhattam, hogy vakon is lehet társasozni.

 

  Pár év elteltével is ugyanolyan maradt a kapcsolatunk. Az egyetlen, ami megváltozott, az az volt, hogy Hyemi-n már ott volt az aranykarika, én pedig még azt se mondhattam el magamról, hogy csókolóztam már.

  Ha a barátnőm átjött, leggyakrabban a jövő évre tervezett esküvőről beszéltünk. Mindent segítettem neki kitalálni és még arra is felkért, hogy én legyek a nyoszolyólány. Azonnal igent mondtam, bár tudtam, hogy ez felelősséggel is jár. Nem voltam annyira biztos abban, hogy képes leszek ezeket a feladatokat elvégezni, de úgy voltam vele, hogy mindent a barátnőmért. Ha kéne, meghalnék érte. Ez volt hát a legkevesebb…

  Az elmúlt alkalommal mégsem az esküvő újabb fejleményeivel érkezett. Sokkal nyugodtabb és csendesebb volt Hyemi, ami nem volt tőle megszokott. Kicsit meg is ijedtem, hogy baj van.

- Valami történt? – kérdeztem aggódva.

- Nem – válaszolta. – Csak félek, hogy le fogod szedni a fejemet azért, amit tettem – mondta visszahúzódóan.

  Mibe sodort ez a lány? Szívverésem a duplájára nőtt, a torkomba akadt a lélegzetem. Csak rosszra tudtam gondolni.

- Ne haragudj, én tényleg csak jót akartam neked ezzel.

- De mi van? Nem értek egy szót sem az egészből – ráztam meg a fejemet.

- Na, jó. Kezdem az elejéről.

- Az jó lesz!

  Hyemi vett egy mély lélegzetet, majd belekezdett. – Tehát. Sonmi. Egyszerűen nem tudtam elnézni már azt, hogy évek óta itt sínylődsz ebben a házban és nincsenek barátaid rajtam kívül. Ami persze egyrészt megtisztelő, de másrészt kicsit aggasztó. Ezt remélem te is tudod.

  Bólintottam.

- Mindig hívtalak, hogy mozdulj ki velem, de sosem jöttél. Nem akartam rád erőltetni, de egy idő után kétségbe ejtett a tudat, hogy így soha nem fogsz találni magadnak senkit. Csak egy mód volt rá. Hát én megtettem – fogta vissza a levegőt Hyemi. Érezhetően megfeszült mondata végére.

- És? – sürgettem a folytatásra.

- Felregisztráltalak egy társkeresőre. Nyugi, tudom, hogy először furcsán hangzik, de nem adtam meg rólad semmilyen olyan személyes adatot, amit te nem raktál volna ki. Csak az alapokat. És képzeld. Írt egy srác, aki említette, hogy a haverja nagyon szívesen találkozna veled. Ő volt az egyetlen normális, nagyon kedves üzenetet írt. És volt egy információ a fiúról, amit nem árulok el neked, hadd legyen meglepetés, de engem felpezsdített. Kaptam róla képet is és irtó aranyos. Találkoznod kell vele Sonmi! Muszáj! Most vár a válaszomra. Jobban mondva a válaszodra. Mi legyen?

  Ledöbbentett. Nem is tudtam, mit mondhatnék. Először is, egy társkereső? Komolyan? Idáig fajultunk? Kicsit becsapottnak éreztem magamat, hogy a barátnőm a hátam mögött rendezkedett az életembe. Igaz, az enyhített egy kicsit rajta, hogy sikerült találnia nekem valakit… De mégis kit? Igazából nem tudtam mit reagáljak. Az idegesség azt parancsolta, hogy nemet mondjak. Azt is fogok. Megmakacsoltam magamat. Nem akartam vele találkozni.

- Nem – feleltem szigorúan. Erősnek akartam tűnni, hogy a barátnőmnek eszébe se jusson tovább firtatni a témát. Igaz, valahogy sejtettem, hogy ez nem lesz elég neki.

- De Sonmiiiii! Ez egy tök jó lehetőség! Aludj rá egyet, jó? Kérlek! Fontold meg. Megírom neki, hogy még egy napot szeretnél várni a döntéssel. Rendben? – hadarta izgatottan. Ezzel is csak rá akart beszélni az ő akaratára.

- Nem. Nem akarok vele találkozni!

- Somni, én ezt eddig tűrtem! Egészen idáig folyamatosan behódoltam a te akaratodnak, de most már nem! Elég lesz. Nem érzed, hogy én csak jót szeretnék neked? Itt heversz évek óta és nem teszel semmit! Pedig ne feledd, hogy mindig ott volt az alkalom! Én hetente felajánlottam neked… - mondta a lány heves vérmérséklettel. Hangjában csalódottságot véltem felfedezni.

  Mindketten sértettek voltunk. Ezen csak egy dolog segíthetett. Nem szerettem Hyemivel rosszba lenni, mert ő volt az egyetlen támaszom, akit nem szerettem volna elveszíteni. Ilyenkor mindig rezgett a léc a barátságunk alatt. Egyikünk mindig megérezte – legtöbbször Hyemi – és engedtünk a saját döntésünknek, hogy a másiké érvényesüljön. Sose volt kompromisszum.

  Fájt, amit hozzám vágott. Még akkor, hogy tudtam, mindenben igaza van. Ő persze nem tapasztalta, hogy mennyire is rossz vaknak lenni. Régen minden ilyen tervébe lazán belementem. Minden egyes programján részt vettem. Ez… ez a fogyatékosság pedig mindent tönkre vágott. Magamba fordultam, mert rettegtem a külvilágtól.

- Én most elmegyek. Holnap reggel visszajövök. Addigra legyen meg a végleges döntésed. Nem foglak nyaggatni vele, ezt megígérhetem. – A lány felállt a kanapéról, majd elindult. Elhaltak koppanó léptei, aztán csapódott az ajtó.

    Kora este hangos könyvet hallgattam. Egy újabb kellemes regényt használtam fel kikapcsolódásnak, amibe belemerültem. Ennek ellenére is frusztrált a döntés gondolata.

   Az óra éjfélt ütött. A pilláim akaratlanul is lecsukódtak. A fülemben lévő fülhallgatók kicsúsztak félig, mellém kerültek a párnára. Már nem volt erőm visszadugni őket. A félálom állapotába kerültem. Mégsem tudtam teljesen elmerülni az álmok tengerében. Az a fiú, az a randevú nyomasztóan kecsegtetett, de tartózkodtam tőle. Féltem, hogy nem tud arról, hogy vak vagyok, hogy ezt esetleg elfelejtette említeni neki Hyemi. A találkozáskor pedig csalódna és hátat fordítana nekem. Nem mellesleg soha nem voltam igazi randevún. Milyen kérdéseket kell feltenni ott? Mit lehet elárulni magamról? Rettegtem. Most mit válaszoljak reggel Hyeminek?