A fürdőben volt. Az ablakpárkányon pihentette megfeszült testét. Lakkozott cipőjét az üres kádba lógatta, míg a másik lábát egyensúlyozásra használta. Így kompenzálta azt, hogy a kicsiny párkányon elférjen a teste.

       Mély gondolatok tengerében sodródott, a külvilágot oly magas szinten kizárva, hogy a megérkezésemet se vette figyelembe.

       Különösebben egyikünk sem vett tudomást a másikról. Én csendben a hideg víz alá mártottam tenyereimet, s talán egyszer próbáltam keresni vele a szemkontaktust, de a teljes elutasítás köszönt vissza rám.

       Felkaptam a kis, sárga rongyot, mely a mosdó csövén lógott, a látogatók szeme elől jól elrejtve, s benedvesítettem. Kifacsartam belőle a felesleget, majd a fiú felé fordultam lehorgasztott fejjel, és a kád széléhez léptem.

- Már megint? - suttogtam rekedtes hangon, miközben lassan lehajoltam a fiú cipőjéhez, hogy lemossam. Nem, nem a koszos talpát... Az orrát.

Válasz helyett elrántotta a fejét, s úgy tett, mintha valami felettébb érdekeset talált volna odakint, a szürke külvilágban. Az üvegen át bámulta a semmit, én pedig erősen suvickoltam azokat a cipőket.

- Hogy hívták? - tettem fel a kérdést.

- Nem tudom...

- A-tom, de már ezerszer megbeszéltük, hogy...

Félbeszakított. - Igen, tudom! - vágta rá idegtől vöröslő fejjel.

Elhalkultam, mert megszeppentem tőle. Jól ismerem őt, de mindig meg volt bennem a félelem, a tisztelet, amit ha kicsit is elhanyagoltam, kaptam érte.

- Még elég vörös, és nem olyan nyúlós. Ez friss - jegyeztem meg.

- Nemrég történt.

- És hova vitted utána?

- Még bent van a szekrényben - rántotta meg a vállát. Úgy igazán, különösebben nem is izgatta a dolog. Nem értem, hogy lehetett ekkora mersze...

- Nem kéne...? - vetettem fel.

- Nem. Ráér elvinni.

Egy száraz törölközővel letöröltem a lábbeliről a vízcseppeket. - Vakmerőség, amit csinálsz, Sang Gyun. - Belemeresztem fekete íriszeimet a hideg, szigorú tekintetébe. Állja a pillantásomat.

- Tökéletes megfigyelés, kedves Hye Won.

- Nem szeretnéd, ha inkább eltűnne? - A valóság az, hogy féltem Sang Gyunt. Nem szeretném, ha hatósági ügyekbe keveredne.

- Nem. Kockáztatni szeretnék. Fel akarom mérni, mennyire vagyok képes.

       Felegyenesedtem. A kezemmel lassan, gyengéden rámarkoltam A-tom összeszorított öklére. Az megfeszült, a markát felfelé fordította, s széttárta ujjait.

Kivettem a kezéből a húsvágót.

A sárga rongyot végighúztam az élén. A vörös legélénkebb árnyalatát vette fel. A mosdó felé tartottam az eszközt, a csöpögő anyaggal együtt, s szépen elmostam mindkettőt. A rongyot gondosan egy papír zsebkendőbe csomagolva kidobtam a szemetesbe.

     - Nyaka? Szíve? Csuklója? - érdeklődtem.

- Nyaka - válaszolta.

- A-tom, el kéne vinnünk... - aggodalmaskodtam. Sang Gyun-ban megbíztam, de úgy éreztem, hogy én vagyok az, aki hibát vétett. Valahol. Csak azt nem tudtam, hogy hol.

- Nem bízol meg bennem?

- Magamban nem bízok. Félek. - Ezt az érzésemet sosem mondtam ki. Életemben először közöltem A-tommal a valóságot. Alapjáraton rideg vagyok. Arcomról képtelenség leolvasni bármiféle érzelmet. Ezért is volt Sang Gyun-nak is érdekes a reakcióm.

- Csak azt mond meg, hogy mitől? - beleállt a kádba, majd kiszállt onnan.

- A börtöntől.

- Hye Won. A világ a mi börtönünk. Az a kis épület, tele bűnözőkkel, az semmi a világhoz képest. Mindegy, hol hajtod álomra a fejedet, te akkor sem vagy szabad. Én sem vagyok az.

      Szavai meghatóan hatottak rám. Nedvesedő szemeimmel gyorsan és sokat pislogtam, hogy A-tom meg ne lássa azokat a könnyeket, amiket előtte sosem hullajtottam.

- Nincs mitől tartanod - zárta le véglegesen a monológját.

- Igazad van, de én akkor sem szeretném, ha itt lenne.

- Én sem, de ha elviszem, nagyobb az esélye, hogy lebukunk.

- A-tom. Annyi holttestet tűntettünk már el. Nehogy már ez a kislány fogjon ki rajtunk! - csattantam fel. - Mutasd meg.

- A nappali szekrényében - tájékoztatott.

- Becsomagoltad?

- Bőröndben van.

Bólintottam. - Az jó.

- Eddig a legjobban a hamvasztás vált be. Miért nem tesszük megint azt? - vörös fürtjeibe túrta hosszú ujjait, és összekócolta a tökéletesen beállított haját. Kissé elvetemült külsőt kölcsönzött neki.

- Nagyon vérzett?

- Nem. Szinte alig. Tökéletes munkát végeztem.

- És viseltél kesztyűt?

- Igen.

- Akkor akár a folyóba is dobhatnánk, ha megpakolnánk kövekkel a bőröndöt - vetettem fel. - Gyorsabb, mint a hamvasztás.

- De kockázatosabb is. A lány testén maradhattak nyomok.

- Vedd ki - utasítottam. - Kicsit szabunk rajta - ördögi mosoly terült szét arcomon. Égtem a vágytól, hogy elvégezhessem a munkámat.

     A folyó sebesen száguldozott a két hegy völgyében. A lehető legkedvezőbb körülmények tárultak elénk.

- Jól van, csináljuk.

Együtt emeltük meg a súlyos bőröndöt, és hajítottuk bele az alacsony hídról. A habok elnyelték a holttestet rövid pillanatok alatt.

- Errefelé nem járkálnak sokan. Mellesleg a folyó végig ilyen mély, és teljes hosszában magasabban van a partvonala, mint a folyó, így kisodorni sem tudja. Egész évben nagy víztömeg zubog benne. Nem fogja soha, senki megtalálni a mi kis titkunkat - magamban már örömittasan ünnepeltem. Tudtam, hogy a lehető legalaposabb munkát végeztem el, még ha úgy is éreztem, hogy valamit vétettem. Mert ez a fajta furcsa gondolat még mindig ott motoszkált bennem.

- Egyébként milyen volt a szex vele? - fejemmel a folyóra böktem, ezzel a lányra utalva.

A-tom megrántotta a vállát. - Nem volt egy izgalmas alak. Hamar fel is adta a küzdelmet. Mondjuk a szája az jól járt a farkamon.

- Akkor nem volt kár érte - legyintettem. - Na, induljunk haza. El kell még mosogatnom.

*2 hónappal később*

       - Ezt nézd - dobta elém az újságot A-tom. A címlappal találtam magamat szembe, amit szemem azonnal fürkészni kezdett az érdekes cikk után. Egyik sem volt olyan igazán megragadó, így csak megrántottam a vállamat, és belekortyoltam a reggeli kávémba.

- Mi olyan érdekes benne?

     Letettem a bögrét az étkezőasztalra, s ahogyan a két nehéz anyag érintkezett, hangos csattanás zavarta meg a csendet.

Sang Gyun rábökött egy piros szalagcímre, ami éppen csak elvétve emelte ki a lényeget.

„Bőröndben találtak rá”

- Elolvastad a cikket?

Megrázta a fejét.

Mély levegőt vettem, és felkészülve a legrosszabbra, kinyitottam az újságot a tartalomjegyzéknél.

„Brutalitás a bőröndbe rejtve..................................16.oldal”

      Fellapoztam. És szembesültem a ténnyel, hogy itt bizony vége.

- Sang Gyun... - elszorult, kiszáradt torkomon alig csusszant ki a neve. Fájt kimondani is. - Vége a játszmának.

- Hye Won. Ez még csak most kezdődik.

Marka megfeszült a vállamon.

- Túl hamar találták meg. Túlságosan is hamar... Ez szinte lehetetlenség. Miért keresték annyira azt a lányt?

- Elfelejtettem mondani... - megvakarta a tarkóját zavarában. Előre félt tőlem. Előre tudta, hogy rosszat tett. - Hogy a lány szülei befolyásos emberek. Én is csak utólag tudtam meg! Esküszöm! Még a nevét se kérdeztem meg, de nagyon rám izgult a csaj abban a szórakozóban, ezért hazahoztam, kicsit szeretkeztünk, aztán meguntam, és előkaptam a matrac alól a kést, amikor éppen hátulról pakoltam - kétségbeesést véltem felfedezni hangjában. Sejtette, hogy ezúttal elbaszta. Sang Gyun csak ennyire volt képes.

- Most már nem tehetünk semmit. A lányt megtalálták, nagy valószínűséggel a boncolása is már megvolt, már nem mintha olyan sok dolgot tudtak volna rajta boncolni; a toxikológiai eredményei még nem olyan biztos, hogy megérkeztek, de a külső sérüléseit már kielemezték. Vagyis a precíz vágásaimat. Most rajtunk áll, hogy mit választunk. Elmegyünk mindent hátrahagyva, vagy maradunk, és vállaljuk a kockázatot. Rizikós mindkettő, mert ha el is megyünk, határt kell lépnünk. A rendőrök még nem sejthetik a személyazonosságunkat, nem tudhatják, kik voltak a gyilkosok, jobban mondva KI volt a gyilkos, így még most meg merném lépni azt, hogy átutazzunk akár repülővel is más országba.

     Ajkaiba harapott. Szemei jobbra, balra cikáztak, agya pörgött.

- Rajtad áll - adtam meg neki a választási lehetőséget.

       Felvette a kezébe az újságot. Elsétált vele a konyhapult mögé, kinyitotta a szekrényt, és kidobta a kukába a folyóiratot. - Maradunk - jelentette ki érzelemmentesen, majd elhagyta a szobát.

*1 héttel később*

      A feszültség egyre fokozódott bennünk. Veszekedéseket indítottak a bizonytalanságot kifejező mondataink, melyek végeérhetetleneknek bizonyultak, és általában egy kisebb pofonnal végződtek.

      A munkatársi viszonyaink megváltoztak. Mindketten nehezteltünk a másikra egyéb okok miatt, így már az együttélés is nehézkessé vált.

       - Mit nézel? - jött be a nappaliba A-tom.

- Éppen kerestem valami politikai műsort, de leragadtam itt. Valami film - húztam fel a vállamat.

A-tom is leült a fekete bőr kanapéra. Akármennyire igyekezett ellazítania magát, test helyzete olyan rendellenesnek hatott. Lábai terpeszben, a feje egészen lecsúszott a puha támlán, mégis olyan merev az egész lénye.

- Te akartál maradni - emlékeztettem rá.

- Tudom.

- Elnézést kérünk, hogy félbeszakítjuk adásunkat, de sikerült beazonosítani Hwang Shin Jin gyilkosait. A körözést kiadtuk ellenük. Ha bárki ismeri, vagy látja őket, kérem, jelentkezzenek az alábbi számon... - Az idős híradós úgy tűnt el, ahogyan jött is, és másodpercek töredéke alatt felkavarta a kedélyünket.

- Fasza. Ezeket a képeket honnan szedték le rólunk?

- Nem tudom - válaszoltam. - De nemrég mentem át egy kis átalakuláson, úgyhogy nem igazán hasonlítok a képen látható hölgyeményre.

     Ajakfeltöltés, orrplasztika, mellplasztika, szemhéjplasztika, frizuraigazítás. Ezeken mentem keresztül egy fél évvel ezelőtt csak ez miatt a szakma miatt.

A-tom azonban még mindig ugyanúgy néz ki, mint a képernyőre vetítetten, a haját leszámítva.

- Most már teljesen mindegy. - Kész. Lemondtam a szabadságról, még ha részben is, hisz sosem voltunk azok.

- Feladod?

- Feladjuk. Külön-külön nem menne a kettő. A szerződésünk kötelez.

- Nem hiszem el, hogy ennyi év után most lesz vége. Így.

- Miért? Hogy szeretnéd? Hogyan fejeződjön be? - rápillantottam.

 Széles mosolyra húzódtak formás ajkai. - Hye Won. Gondolkodtál már azon, hogy hány éve dolgozunk együtt? Lassan 4 is megvan már. Én ölök, te segítesz takarítani, cserében nálam lakhatsz, mellesleg még pénzt is kapsz. Mégis, mi sosem basztunk. Ez hogy lehetséges?

- Mert mindketten tudjuk a következményeit annak, hogy mi történik akkor, amikor szexelsz.

- És ha azt mondom, hogy most gyengédebb leszek?

- Ha ez azt taglalja, hogy nem ölsz meg, akkor lehet róla szó - felkeltette az érdeklődésemet. Nem azért, mert Sang Gyun vonzana, hanem mert ennyi ingerültség után jól esne már egy orgazmussal kiadnom magamból mindezt. Lehet, tisztábban átlátnám a helyzetet.

- Na nyuszikám - feljebb csusszant a kanapén. Sokkal lazább lett a tartása is. Tudtam, hogy ki van éhezve már. - Gyere ide, különben a lompos farkú róka szalad utánad. - Érzékien megtépte alsó ajkát, míg égő szemeivel a piros, duzzadt párnáimat firtatta.

      Jobb karját átdobta a vállamon, hogy közelebb tudhasson magához. Vészesen közel.

Jól tudtam, hogy nem lesz más választásom. Már többször maszturbáltam úgy, hogy rá gondoltam. Ez sem lesz most másabb. Vagy talán mégis...

És igen, én is kívántam. Íriszeim ajkára tévedtek, mely kellően nedves volt, és ívelt. Párnái puhának tűntek, halvány rózsaszín árnyalata még annál is csalogatóbbá tették azokat a harapnivaló ajkakat.

Feje lassan elindult felém, majd meg is állt alig 3 centire tőlem, az államat kecses ujjával megcirógatta, s rápihegte forró leheletével a szavakat a számra. - Ez még nem annak az ideje - szarkasztikus hümmögése arra utalt, hogy nem kapom meg a kívánt testrészt oly hamar.

Friss lehelete megcsapta orromat. A mentás rágógumi jellegzetes illatát ismertem fel benne.

- Ne játszadozz velem, az nem a te szakterületed - gyengéden belevetettem ujjaimat sűrű hajkoronájába, s hátrasimítottam vele tincseit. Továbbá körmeimmel izgattam füle tövében a fejbőrét, apró, körkörös mozdulatokkal.

A-tom félmosolyra húzta száját. - Figyelj, nyuszikám. Itt most én fogok irányítani. Csak akkor tehetsz meg valamit, ha én azt mondtam. Ha fáj is, tűrnöd kell, mert annál jobban fog fájni, ha nem fogod be.

Féltem, de rábiccentettem. Ezt az egy oldalát nem ismertem A-tomnak, de nem is akartam; az előttem lévő lányok kárából eleget tanultam.

      Jobbnak véltem befogni.

- Készülj, mert a lelkedet is ki fogod sírni - ördögi kacaja megijesztett, mégis olyan csábító, és szexi volt, nem tudtam neki ellenállni.

      Mutató- és középsőujját térdemre helyezte, majd enyhén, lomhán elkezdte felfelé vezetni hosszú combjaimon a két formás, és iszonyatosan szexi ujjait. Rájuk néztem, és azt éreztem, hogy én ezeket már magamba szeretném tudni.

     Elérték fekete szoknyám szélét, amely alá semmi tartózkodás nélkül bemásztak, pimasz módon. Szinte gyorsabban is szaladtak végig a bőrömön ujjai odabent, mint a csupasz lábamon. Vészesen közeledett nőiességemhez.

- Mire vársz kicsi nyuszi? Én nem kapok semmit?

     Le voltam dermedve a kellemes érintésektől, melyek áramként futkostak végig az egész testemben, és erősen borzolta a hátamon a szőrt. Sután, kicsit öregesen feltornásztam magamat egyenes ülésbe, és rá akartam vetni magamat végre azokra a kívánatos párnákra, de Sang Gyun elhúzta a fejét. - Nem kincsem, ebből az Édenkertből egyelőre nem falatozhatsz. Ebből sokkal inkább - mutatóujját nyílegyenesen erekciójára irányította.

      Helyette mégis inkább eres nyakára tévedtem. Finoman nyaldostam puha bőrét a nyelvem hegyével, és vörös rúzsfoltokat hagytam nyakán. Fülcimpájával is játszadoztam, fogaim közé csíptem, meg-megtéptem, miközben egyre erősebben kapaszkodtam a hajába.

- Ülj az ölembe nyuszikám!

Kétszer se kellett mondania. Átvetettem lábaimat a derekán, és enyhén ráültem férfiasságára. Nadrágján keresztül is úgy lehetett érezni felizgulásának jeleit, hogy makkja már szinte nyomta a fenekemet.

       Mindkét tenyerét combom közepére tette, szorosan megragadta őket.

- Rendhagyó dolgot tervezek veled kincsem - árulta el a titkát, ami még inkább felkeltette az érdeklődésemet, és egyre jobban tudni akartam, mi az a "rendhagyó dolog". - Hajolj ide, megsúgom.

Befejezem nyakának kényeztetését, hogy a fülemet szájához tegyem. - Nézz a szemembe. Látni akarom azokat a fekete bogarakat - hátra tűrte fényes, puha hajamat a fülem mögé. - Így már jobb.

- Mit akarsz mondani? - suttogtam berekedten.

Válasz nem érkezett. Gyengéd ajkai tapadtak az én párnáimra, és akaratosan betuszkolta a nyelvét fogaim közé. Türelmetlensége csak leleplezte, hogy már nem volt képes uralkodni magán.

Érdes nyelve megkívánta magának, hogy én végezzem helyette is a munkát, míg ő tovább cirógatta felhevült bőrömet. Lomha izma durván pöckölgette nyelvemet, ezért igyekeztem lefogni, és kemény csatát indítottam odabent.

      Felső végtagjai eközben már felsőm alatt tapogatóztak. Könyörtelen módon markolt bele a mellembe melltartón keresztül. Egészen sokáig bírtam nyögés nélkül, de ezúttal már nem tudtam visszafojtani egy apróbbat. A-tom belekuncogott a számba.

     Ujjbegyei szorosan ráfeszültek a kebleimre, amelyeket keményen nyomkodott felfelé. Nem bírt magával tovább, zavarta a melltartóm, ezért megragadta az ingemet dekoltázsomnál, és keményen széttépte azt. Hangosan pattantak le róla a kis, műanyag gombok, és repültek szanaszét. Megsajnáltam a ruhadarabot, de élveztem is, mert ilyet még csak filmekben láttam, és nem hittem, hogy ez valaha velem is meg fog majd történni. Nem mellesleg A-tom kegyetlensége és éhsége feltüzelt. Mindezek hatására nőiességem kellően megnedvesedett. Felkészült Sang Gyunra és a kegyetlenségére, arra, hogy ma kegyetlenül csúnyán fog kapni.

     Melltartóm kapcsai szétugrottak A-tom kezei által, s még abban a pillanatban le is került rólam.

Halmaim elvesztették a tartást, könnyeden lógtak, de felszabadultabbá váltam.

- Micsoda mellek - morogta a fülembe A-tom, miután kilökte nyelvét a számból.

       Én tovább akartam tépni ajkait, de nem engedélyezte, így újra visszatértem a nyakára, míg Ő a mellbimbóimat ingerelte. Összecsípte ujjaival, s agresszívan csavargatta őket és húzogatta.

Fájt. Fájt, de nem adtam meg magamat. Nem nyögtem fel.

- Halljam a hangod bébi! - rácsapott a fenekemre erősen, mire kicsit megemelkedtem, és előre buktam a vállára. Egyenest a fülébe nyöszörögtem. - Ez az nyuszikám, erről beszéltem. Na, még egyszer - még kegyetlenebbül mért rá egy tenyerest a hátsómra, melyet hatalmas csattanás követett.

- Ahhhh... - adtam ki magamból a fájdalmat.

     Vállára hajtottam a fejemet, és ott pihegtem, de ő nem hagyott. További gyötrődést okozott nekem. Szűnhetetlenül tette próbára a tűrési képességeimet.

- Édesem, ne légy ennyire inaktív, dolgozz már meg te is értem! - felráncigált a válláról. Csuklóimat durván átfogta, és erőszakosan ráhelyezte mellkasára a tenyereimet.

      Rávetődtem az ingjének gombjaira, amik könnyen kicsusszantak a lyukaikból. Elém tárult teljes felső teste. A-tom kellően izmos, de még sem olyan durván duzzadtak ki a hasán a kockák. Pont megfeleltek.

Csókokkal halmoztam el kulcscsontját, mellkasát, rekeszizmát. Nedves bugyimat eközben dudorához dörzsöltem, ami miatt már ő sem tudta visszafogni a mormogásokat.

- Tegyél magadévá - lihegtem a fülkagylójába. - Basszál meg, keményen.

     Lenyúltam a szíjához, hogy kicsatoljam. Sliccét lehúztam, gombját kibújtattam a helyéről. Felálltam egy rövidke kis időre, hogy lehúzzam A-tomról a nadrágot. Az alsót tiszteletből rajta hagytam. A szoknyámat is levetettem, és visszavetettem magamat Sang Gyun ölébe, akinek méretes tagja már feltűnően ágaskodott.

- Ah, ah, azért óvatosan a kicsikével! - torkolt le, amikor keményen ráhelyeztem a nemi szervemet a hímtagjára.

- Fájt neki? - gügyögtem, s közben ujjaimmal végig sétáltam a farkán fehér alsóján keresztül.

- Így már jobban szeretem - beletúrt hajamba, és embertelen módon nyomta fejemet az alsójához. A kíntól sírni tudtam volna, amit a fejbőrömön érzett fájdalom okozott, de nem tettem. Ajkaimat rákényszerítettem fehérneműjére, és apró, cuppanós csókokkal rúzsfoltokat hagytam rajta.

Lassan felvezettem csípőjére a kezeimet, és megragadtam az alsó korcát. Idegtépő lassúsággal csúsztattam le róla az anyagot. Szépen felfedtem íves ágyékát, a pihés szőrzetét, majd átbújtattam figyelmesen a farkát is.

    Vékony ujjaimmal közre zártam, nézegettem még egy kicsit, ismerkedtem A-tom eddig rejtegetett barátjával. A bőrt lejjebb húztam makkjáról, s rácuppantam számmal a nagyságára. Nyelvemmel köröket lejtettem rajta, benedvesítve azt. Elő váladéka a számba keveredett nyálammal. Mint egy kisbaba, úgy szívogattam a váladékát, hogy még többet kierőszakoljak belőle.

Többször is végig futattam nyelvemet hosszán, csakhogy síkosabb felületet hozzak létre, amelyen nyugodtan játszhatok a markommal. Eres férfiasságára tapasztottam bal kezemet, a jobbal pedig a földön támaszkodtam.

 Nem túl erős mozdulatokkal dolgoztam rá, mert nem akartam, hogy olyan hamar elmenjen. Makkját azonban kíméletlenül ingereltem ízlelőbimbóimmal.

      Nedves ujjai hajamba tapadtak, és elkezdte diktálni a tempót. Gyorsan és durván mozgatta fejemet az erekcióján. Izmai megfeszültek, és hangosan nyögdécselt.

     Több percen keresztül segített, mire kőkeménnyé vált a fasza, és hátradőlt a bőr kanapén, amihez már hozzáizzadt meleg teste. Továbbra is pumpáltam, ahogy csak tudtam, az erek már megduzzadtak a karomon, izmaim teljesen bedurrantak, de nem hagytam alább, és végül sikerült elérnem a célomat.

    Forró magja számban landolt, minden egyes cseppjéért megküzdöttem, semmit nem hagytam kárba veszni. Nyeltem, ahogy csak tudtam.

     A-tom annak ellenére, hogy túl volt az első hullámon, még mindig ereje teljében volt.

- Elég lesz nyuszi - állított le.

Felnéztem rá csillogó szemekkel.

     Homlokomon gyöngyöztek az izzadságcseppek, a vörös rúzsom biztosan már a fülem tövébe kenődött, a szemfestékem pedig szemeim alá kerülhetett. Undorító lotyónak éreztem magamat. Egy igazi ribancnak. De élveztem!

- Na gyere, ülj ide - csapott a combjaira.

      Feltérdeltem a kanapéra vele szembe, ahogyan ezelőtt is voltunk, de nem ültem még le.

A-tom férfias keze büntetlenül nyúlt a bugyimba. Keményen megszorította, s belemélyesztette középső ujját a nyílásomba. Csiklómon keresztül ment végig.

- De nedves vagy kincsem. Mi lenne, ha most kihagynánk a te kényeztetésedet?

- N-ne, kérlekh - lihegtem feszülten. Tágítás nélkül sosem szexeltem még, és féltem, hogy A-tom méreteihez az én hüvelyem még nem elég befogadó képes.

Leszedte rólam a bugyit. - Itt én irányítok picinyem. Ne ellenkezz - vállaimnál fogva nyomott le az ölébe.

     Csiklómat kemény farka simogatta. Az érdes, dudoros felületen elkezdtem mozgatni csípőmet, hogy legalább a csiklómakkomat izgassam fel valamennyire. Pár lökés után kihegyesedett, és éreztem, ahogyan a nyílásom lüktetni kezdett.

- Erre most nem érünk rá! Ülj rá a faszomra!

    Nehézkesen megemeltem a fenekemet, és megvártam, míg kezével teljesen kiegyenesítette a tagját A-tom. Beleirányította egyenest a nyílásomba. A lüktető hüvelyem azonnal rásimult a makkjára, éreztem, ahogyan feszül bennem. Azonban Sang Gyun nem elégedett meg azzal, hogy már bennem van. Ő teljesen be akart hatolni minél rövidebb idő alatt.

    Megint lenyomott, mire férfiasságának háromnegyede felcsusszant, amire én még nem voltam felkészülve. Sírva kiáltottam fel. Tudtam, hogy felsértette a falamat ez a behatolás.

- Üvölts még! - csapott rá vörös fenekemre.

- Sang Gyun! - üvöltöttem a szobába.

- Mozogj! - utasított.

- Deh, én nem... - ellenkeztem.

- Ó, dehogynem. Lovagolj! - újra megcsapott.

- A-tom... - sírtam.

- Azt mondtam csináld! - arcon vágott. Teljesen megfélemlített.

     Mozogni kezdtem erőtlenül, de attól tartottam, hogy még ezért is meg fog szólni.

Sejtésem beigazolódott: - GYORSABBAN TE KURVA!

      Megkapaszkodtam széles vállaiba, és becsukott szemekkel kurattam magamat. A-tom elégedetten kacagott egyet, majd végre a kényeztetésemnek eleget téve csiklómakkomhoz nyúlt mutatóujjával. Birizgálta, míg én keményen basztam.

- Jól van kicsi, ügyes vagy - jutalmazott szavaival. - Csak add ki magadból! Eeeezaz! Sírj csak! Üvöltsd a nevemet.

- A-TOM! Ah...ahh...aaaahh... Oppahhh! - harsogtam.

     Makkja gyors ütemben bökdöste a méhszájamat. A hüvelyem egészen hozzászokott a mérethez, a sok nedvem pedig kellemessé tette a ki-be járást. A-tom ágyékán is már a nedvem folyt, és a combommal folyamat összetapadt. Hangos cuppanásokkal váltunk el minden egyes alkalommal.

- Elég - állított le. - Térdelj!

 Érthetetlenül álltam vele szembe. - Azt mondtam térdelj! - lelökött magáról.

     Feltápászkodtam a kanapén négykézlábra. A-tom mögém térdelt, megragadta a csípőmet és könyörtelenül belém hatolt újra.

     Alig bírtam megtámaszkodni, már olyan fáradt voltam. Időtlen időknek tűnt mindaz, amit eddig csináltunk, pedig még csak a 2 órás kalandon se voltunk túl.

      Ujjai megint csiklómon csúszkáltak, és már egyre elviselhetetlenebb volt. Egyre közelebb éreztem magamat az orgazmushoz.

- A-tom! - kiáltottam.

- Mondjad aranyom!

- A-azt hiszem... M-mindjárt...

- Én viszont még nem! - Ennyivel elintézte a dolgot. Ő még nem... Hát ennyit értem.

      Csúnyán paskolgatott tovább, mintha csak egy lovat akarna hajtani. Megelégeltem. Le akartam állítani. Elegem lett. Idegessé váltam.

      Egyszer csak hüvelyemen egy furcsa érzés futott végig, elgyengítette a testemet másodpercek alatt. Elmentem. Én végeztem.

      A-tom farka azonban ugyanúgy járt bennem, amit már alig éreztem. Sőt, szinte semmit. Nem is érdekelt már a másik fél, csak az, hogy én túl vagyok már az egészen.

      Arcomat a hideg bőrre tettem, jobban bepucsítottam Sang Gyun-nak, akinek a merevsége szinte megremegett, majd ezt követően belém lőtte ondóját. A forróság járta át nyílásomat, amely még mindig kegyetlenül pulzált, pumpálta beljebb a nedvet méhembe.

- Bazdmeg... Nem védekeztünk - mondtam ki az első gondolatomat.

- Felesleges lett volna - pihegte a fülembe, miközben mutatóujját végigvezette gerincemen.

Éles tárgy szorult a nyakamhoz. Akaratlanul is félmosolyra húzódott az ajkam.

- Ismerlek már, Sang Gyun. Ismerlek, mint a rosszpénzt - nevettem. - Ezért is egyeztem bele a szexbe.

- Csak annyit akarok hallani tőled, hogy élvezted?

- A legtökéletesebb volt egész életemben.

- Jól van nyuszikám. Légy büszke magadra.

- A-tom, mond, miért döntöttél így?

- Mert mindkettőnk útja véget ért.

- Akkor te is utánam jössz?

Bólintott. - Utolsó szavak?

- Dögölj meg Kim Sang Gyun. Szeretlek!

     Forró csókot pihegett selymes nyakamra, s ezzel egyidejűleg a hideg fém felszaggatta a bőrömet, mely pillanatokon belül szétnyílt, akár a pillangó szárnya, és kibuggyant a vérem. Ömlött, én mégsem tettem semmit ellene. Néztem, és vártam a teljes elgyengülést, míg A-tom nyugtató puszikkal búcsúzott tőlem. - Majd a túloldalon találkozunk, nyuszikám - suttogta a fülembe.

     Abban a pillanatban elvesztettem az eszméletemet. Összerogytam, mint egy rongybaba, és már soha többet nem éreztem a fájdalmat. Utolsó szívverésem is már oly gyenge volt, mint a harmat. Küzdeni sem akart. Már ott akart lenni, és találkozni akart vele. A szívem gyilkosával...

- Ma délután újabb baleset történt a 70-es úton. Az autó frontálisan nekicsapódott a szalagkorlátnak. Egy férfi vezette a járművet, s mellette volt felesége is. Az asszonyt súlyos sebesüléssel vitték be a kórházba, a férfi kimentése a roncsból még folyamatban van. A forgalom teljesen leállt, így forgalmi dugókra számíthatnak a város azon részén – mondja monoton hangon a 60-as férfi.

Még vagy hatféle balesetről közvetít, majd utólag egyetlen egy mondat hagyja el megereszkedett ajkait: - Remélem minden úr meglepte kedves barátnőjét minimum egy szál rózsával. Boldog Valentin-napot. Későbbi híreinkkel… - de már nem tudja befejezni mondatát, mert kikapcsolom a készüléket.

- Tehát ma lenne Valentin-nap? – cinikusan megrázom fejem, egy röpke félmosolyra húzom vaskos számat.

   Felkelek a kanapéról, hogy az íróasztalon felkapcsoljam kislámpámat. Újra fényhez jut a szoba.

Nagyobb sóhajtozások közt levetem magamat a kényelmetlen bükkfaszékre, s előre görnyedve az asztal fölé hajolok.

A lapok ki vannak készítve az íróasztalra, s a fekete tollam is.

- Remélem, most összejön – lehelem a lapra.

Felkapom a tollat, hátha megszáll az ihlet, de az nem jön.

Ez megy egy hónapja. Egy kerek teljes hónapja. 31 napja. Minden nap leülök, hogy nagyot alkossak, de agyam képtelen rá. Leblokkol, amint kezembe ragadom a drága töltőtollamat. Minden egyes nap fejfájást okoz, mert 4-5 órán keresztül az üres lapok fölé görnyedve intenzíven töröm az agyamat. Már eszembe jutott, hogy írhatnék a politikáról, majd a sok híradónézésnek köszönhetően felmerült bennem a balesetek ötlete is, de nem bizonyult erős témának. Gondoltam én szerelemre, de azaz egy, ami a legnagyobb fájdalmat okozta nekem. Szívem 31 napja sír. 2.629.746 másodperce. S ez a szám egyre csak növekszik. Minden egyes másodpercnél nagyobb az üresség, a fájdalom.

De az óra ketyeg tovább, s nekem szükségem van az ihletre. Írhatnék az elmúlásról is, de nem bírnék vele. Az érzéseimet, amiket most átélek, nem tudnék csak úgy papírra vetni. Tudom, hogy nem egyszer hullatnék könnyeket a lapokra szétfolyatva vele a tintát.

De erősnek akarok mutatkozni. Egy rongyos lapot nem fogok beadni az ügynökségnek. Az nem én lennék.

Kiegyenesítem gerincoszlopomat, s elhatározom, hogy ma tényleg megírom, még ha hajnalig is kell vele bajlódnom.

A kezdetet megzavarja telefonom csörgése.

- Mi az? –kapom fel idegesen, meg se nézve, ki a hívó.

- Monster? Hallod, hogy állsz az írással? – kérdi Suga a másik oldalról. Hangjából kicseng, hogy nem ezt akarta kérdezni, csak puhatolózik még egy kicsit.

- Most álltam neki megint.

- Aha, az szuper. És ma meglesz?

- Talán. Mit akarsz Suga?

- Nemm… akarlak ezzel most sürgetni, de az igazgató szeretné, ha még ma behoznád a nyers szöveget. Pontosabban éjfélig.

- Mi a fasznak? – idegesen válaszolok.

- Már lassan 1 hete tervezzük felvenni a számokat. Ez az egy hiányzik. Te mondtad, hogy elvállalod, és most mégis itt tartunk. Se szám, se szövegkorrigálás, és még a többi számot se vettük fel, mert te arra se veszed a fáradtságot, hogy be gyere, vagy hogy velünk lógj a dormban. Nem csak én panaszkodok a viselkedésedre, hanem a hátad mögött mindenki.

- Suga, a tököm tele van már mindenkivel. Lehet fel kéne adnom ezt az egész szakmát…

- NamJoon. Azzal csak te veszítenél.

Leteszi.

A telefont lebaszom a papírok mellé. Idegesen tarkómra helyezem mindkét tenyerem, s hátradőlök. Kifújom a beszorult levegőt, ami akkora nyomást fejtett ki tüdőmre.

- Most mit tegyek? – kérdeztem csendben a sötétségtől.

Az óra ketyeg tovább. Tick-tack-tick-tack. A lapon pedig még mindig nem áll semmi.

Az a kevés önbizalmamat is elhagytam a telefonbeszélgetés során, amit a hívás előtt sikerült összegyűjtenem.

Igaz, még csak délután 6 van, de az a 8 óra nem tűnik túl soknak. Főleg ilyen üres aggyal.

   Kínomban már a lakást kezdem szemeimmel pásztázni, hátha találok valami olyat, amitől megszáll az ihlet.

Tévé? Nem. Bár a műsorokról zagyválhatnák, de maradandót akarok létesíteni, ahhoz pedig nem holmi polgárpukkasztó zagyvaságokról kell írnom.

Az előttem lévő politikai újságra tévedek.

Politizálás? Nem. Az sem elég jó, hisz már mindent kimerítettem ebből a témából az előző comebackünknél.

Rápillantok egy könyvre.

Iskola? Tanítás? Nem. Semmiképpen sem. Lejárt lemez.

Végül mégis csak leragadok azon a képen, amit direkt próbáltam kikerülni íriszeimmel. Még a tudat is zavar, hogy az a kép még mindig fent van a parafatáblámon, mely pontosan az íróasztalom felett helyezkedik el.

- Heejin? - Ő lenne mégis csak a megoldás? Másra amúgy sem tudok gondolni.

És róla mit?

Egyáltalán nem szeretnék rossz szájízű szöveget írni, mert egyből tudná, hogy neki céloztam. De talán… ha csak úgy ámblokk fiú-lány ismerkedésről regélnék. Ha hallaná Heejin a számot, talán még azt is hihetné, hogy túltettem magam rajta, és most mással vagyok.

Egyszeriben megvilágosodok. Ekkora reménysugár még sose vetült rám. Azonnal bele is kezdek az írásba, és úgy körmölök, mint azelőtt még egyszer sem.

    Az óra fél tizenegyet üt. Még két sor, és meglesz. Nincs sok. Az ujjaim már görcsösen szorongatják a tollat, sajog minden tagom, de nem tartok több pihenőt.

Pulcsim ujjával törlöm le a gyöngyöző izzadságot homlokomról. Kiszáradtam az írás közben, s meg is éheztem, de önmagamra még egy percem se volt.

Hat és fél órán keresztül csak körmöltem, többször újraírtam, terveztem, átgondoltam, hogy milyen ritmust kéne alátenni, satöbbi.

Leamortizált, s teljességgel kimerültem, de megérte.

Az utolsó tollvonást büszkén teszem meg. A tollat eldobom, s azonnal a telefonom után nyúlok.

Tárcsázom Sugát, aki 4 kicsörgés után végre fel is vette.

- Kész! Suga, megvagyok – örömittasan lihegem bele az okostelefonba.

- Be tudod még hozni?

- Beérek. Fél óra, és ott leszek. Ígérem!

Letettem. Felkaptam magamra a bőrdzsekimet, mindent magam mögött hagyva, kezembe a kisköteg lappal loholtam le a lépcsőházban.

Izgatottan szaladtam a buszmegállóba, ahova be volt állva a járatom, s már éppen csukta be ajtaját, amikor intettem a sofőrnek.

Ő megvárt, s nagy megkönnyebbüléssel léptem be a járműbe.

- Köszönöm. Egy jegyet szeretnék – nyújtom át a jegynek szánt pénzt.

- Tessék fiam – adja át a kis cetlit, amit ki is lukasztok.

Leülök egy üres ülésbe.

A párás ablakon keresztül próbálom kivenni, mi folyik odakint a nagyvilágban, amit már régen láttam.

Az eső éppen csak szemerkél, s kis vonalakat hagyva az ablakon, csapódik neki az üvegnek.

Nekihajtom nehézkes fejemet a hideg üvegnek, s pilláim elkezdenek szórakozni velem. Mintha ólom lenne bőröm alatt, úgy csukódik le, én mégis minden alkalommal próbálom nagyra tárni szemeimet.

Mindhiába. Túl fáradt vagyok, s a busz ringat, akár egy bölcső.

Csipogásra leszek figyelmes. Felriadok kisebb rándulással a hang hallatán. Eszembe jut, hogy hol is vagyok, és hogy hova tartok.

Magamba folytok egy hosszas káromlást, majd rálesek, hogy hol vagyunk.

A monitor azt jelzi, hogy most hagytuk el a megállót, ahol le kellett volna szállnom.

A következő megálló viszont nincsen olyan messze. Csak éppen esernyőm nincs. Ha elázik a papír, az azt is jelenti, hogy elveszíthetem az állásomat.

   Felkészülve a legrosszabbra, hátrébb megyek a buszba, hogy le tudjak szállni.

A jármű megáll, széttárja ajtaját, s egyből megcsap a dermesztő hideg. A papírt a bőrdzsekim alá gyömöszölöm, és elhagyom a járatot.

Szöul belvárosi utcáinak legnagyobb előnye, hogy szinte majdnem mindegyik üzletnek van egy kisebb ernyője, ami alá bemenekülhet az ember eső elől.

Ezek alatt szaladgálok, de még így is bőrig ázok pikk-pakk.

A két buszmegálló közti távolságot 5 perc alatt gyűrtem le futással, ami már fél siker, mert a cél onnan alig 3 perc.

 

 Megváltásként élem át, ahogy kinyitom a BigHit üvegajtaját. Beesek rajta, s gondolkodás nélkül felszaladok a második emeletre.

Csurom vizesen a folyosón csúszkálva benyitok a táncterembe, ahol J-Hope, Jung Kook és Jimin megint tolják a szokásos dance bottle-jeiket. Most éppen Jimin volt soron, de ahogy megláttak, abbahagytak mindenféle mozgást.

- Te? –lepődik meg Hope.

- A stúdióban még van valaki?

- Suga elméletileg ott csövezik V-vel meg Jinnel – így Jimin.

- Ah, oké. Köszi.

Bezárom magam mögött az ajtót, és folytatom az utamat a stúdió felé a 3. emeletre.

Kopogás üti meg fülkagylómat.

Egyre közeledik, s már a lépcsőket rója, amikor megpillantom a hosszú, fekete hajat, a sápadt bőrt, az ismerős ruhadarabokat.

- Heejin? – a sok szenvedés után, amit okozott, a neve mégis édesen csúszott ki ajkaim réséből.

Felkapta fejét neve hallatán.

Lélektükreink azonnal megtalálták egymást, s mint régen, egybeolvadtak. Egy pillanatra sem pislogott egyikünk sem, és más felé se fordítottuk fejünket.

- Te mit keresel itt? – teszem fel az első normális kérdést, ami először felmerült bennem.

- Sugánál voltam.

Válasza kicsit meglep.

- Ma mosást tartottam, és megtaláltam az alsódat… Gondoltam visszaadom neked – magyarázza.

- Adhattad volna közvetlen nekem is. Minek küldözgetsz ilyen dolgokat Sugán keresztül? Tiszta megalázó! – ideges leszek. Nem tudtam dühömet kontrollálni, muszáj volt kiadnom.

- Mindegy, már úgy sem lesz legközelebb! – üvölti vissza, és letrappol a lépcsőn, majd elsuhan mellettem.

Várok, vacillálok.

Most jobb esetben utána kéne mennem, de lábaim nem engedelmeskednek. Hagyják futni őt…

Lehet ez a végzetem. Nem szabad egymás útjait tovább kereszteznünk.

Letekintek a lapra, amit még mindig örömmel szorongatok.

Talán nekem pont ezt kell tennem. Most belépni a stúdióba, és felvenni a zenét.

 Ez az én célom.

De a valóság…

…

Várok, vacillálok.

Szívemnek engedelmeskedek és visszarántom a lányt csuklójánál fogva.

- Heejin? – feszülten, gyomromban pillangókkal állok előtte. Lenyelem a gombócot, amely nem enged szólásra jutni, s végre belekezdek. – Tudtad, hogy egy nap 86.400 másodpercből áll? – hatásszünetet tartok, de túl kínosnak találom, ezért folytatom. – És azt, hogy ebben a 86.400 másodpercben mennyi lehetőséget hoz az ember? Végtelen sokat. És mindig csak egy döntést hozunk. Azt hiszem, hogy 2. 629.746 másodperccel ezelőtt életünk egyik legrosszabb döntését hoztuk meg mindketten. Nem akarok tovább élni nélküled, mert egy élet 2.366.820.000 másodperc, és ennyi időt magányosan letölteni képtelen lennék. Megbocsátasz nekem, kérlek? Mert én sohase tudtam rád haragudni.

Széttárom karjaimat, s Heejin törékeny testének közelsége azonnali melegséggel tölti el szívemet. A válasz egyértelmű szavak nélkül is.

Több rossz döntést nem hozunk az életünkben…