A hideg padlón behúzzák magukat a lábujjaim. Már sehogy se tudom őket megvédeni a kihűlés elől. Veszedelmes egy tél ez.

     A kanapén ülve bámulom a kopár karácsonyfát. Kicsi, talán a derekamig se ér, s még annál is jelentéktelenebb. Ennek a lakásnak nincs szüksége ilyenre. Nem is a lakásnak… Sokkal inkább nekem.

     A fán kívül nincs is más dísz kipakolva. Üres minden egyes polc, asztal, szekrény. Üres, mint a legutolsó buszjárat egy munkanapon.

     Lehet, most jobban örülnék egy munkanapnak is. Nem mintha, nem kedvelném a karácsonyt…De mégis. Ez az idei nem úgy sül el, ahogy terveztem. Távol a szeretteimtől, magányosan, barátnő, és háziállat nélkül. A fa alatt csak egyetlen egy csomag van ünnepi köntösben. Egy igen aprócska. A tartalma nem titok előttem. Se a feladója. Még a címzettjét is ismerem. Ezért se vonz, hogy nekiessek a kibontásának.

     A címzett én vagyok. A feladója is.

Ezért érzem azt, hogy felesleges lenne kibontanom, miközben dísznek a fa alatt jobban funkcionál. Nem egy haszontárgy. Nem fogom hasznát venni soha. Én legalább is biztosan nem. Talán más.

  

      Leheletem akár a gomolygó füst, úgy szökken a levegőbe. Igen, még a lakásban is. A radiátorokat már rég nem üzemeltetem. Nem akarom. Egy ilyen hideg embernek tűrnie kell a mindennapos fázást.

Megérdemli... Megérdemlem.

    Magamra veszem a szövetkabátot, egy könnyed sálat tekerek nyakam köré, belebújok a bakancsomba, s elhagyom az otthont, melyet valójában nem tekintek annak. Egy otthon meleg. Az otthon az a hely, ahol a szeretteid várnak. Az otthon az, ahol a legjobban érzi magát az ember.

     Velem ez a három tényező még sosem történt meg ebben a lakásban. Ez inkább az a hely, ahová elmenekülök. Elmenekülök az én idegen testemtől, attól a fura személyiségtől, ami bennem lakozik. Ez az én depressziós zónám, ahová senkit nem engedek be.

     Az indok egyszerű. Megrémisztenék vele mindenkit. Senki nem tudja, hogy valójában milyen az igazi Huang ZiTao. Senki nem tud erről a személyről semmit. Még Ő maga sem.

     Nem tudom, hol a valódi helyem, hogy kik azok, akik kedvelnek, hogy mit kéne tennem. Tengődöm. Még így, karácsony éjjelén is. Sodor az ár, - ami az én esetemben most a hideg fuvallat, mely apró hópihéket helyez kabátomra - s az ismeretlen felé visz.

Ilyenkor nem is tudom, hová mehetnék. Egy olyan hely kell nekem, ahol nem érezhetem magamat egyedül. Egy olyan hely, ahol megtalálom az igazi Huang ZiTao-t, és végre kibonthatja az ajándékát, amit most is a markomban szorongatok.

    Szebb helye lenne a fa alatt. Még mindig. De egy fura érzet azt kívánta, hozzam magammal.

    Az utca üres, néma, mégis vidám fényekben úszik. Kényelmetlenül érint a hely hangulata. Egyáltalán nem nekem való. Túl ragyogó, túl zavaró a lelki állapotomnak, a magányomnak.

Minden ház ablakából szűrődik ki a sok, színes csillogás. Kivéve az üzletekből nem. Azok mind sötétek belül, csak a kirakat, a felszínük világos. Hasonlóak, mint én.

      Mindenki másnak a ragyogó arcomat mutatom, de természetesen egyik sem ismeri a sötét belsőt.

Addig jó.

    

      Egy kis kocsma ma éjszaka is szívesen látja a reménytelen eseteket. Biztosan nincs jobb dolga a pultosnak sem. Ő is magányos. Nincs kivel ünnepelje a szeretet ünnepét.

- Jó estét – libbenek be a melegen, tárt karokkal fogadó helyre.

- Önnek is - jegyzi meg búskomoran a pultos.

Kigombolom a kabátomat, s szépen, lassú léptekkel odadöcögök a korhadt fára hasonlító pulthoz.

- Mit adhatok? – kérdezi az idős, talán 60-as férfi. Ősz bajsza erősen takarja a felső ajkát. Hordó hasán pedig feszül a fehér kötény.

- Whiskyt – mondom határozottan.

Kitölti egy alacsony, kocka formájú pohárkába, s átpasszolja nekem.

- Egészségére.

Lehúzom a tömény piát, mely arcomat durva összeráncolásra kéri fel. A kaparó torkomat kénsavként marja szét, s mint a tüzes pokol, úgy landol a gyomromban.

- Kérek még egyet! – csapom az asztalra a poharat.

A férfi lecsavarja a kupakot, s nézi, ahogyan az aranyló ital megtölti az átlátszó poharat. Fel se tekint rám.

- Egy ilyen fiatal fiú egykén ezen a napon?

- Így igaz – válaszolom. Egy csepp bánat se tükröződik vissza szavaimból. Talán az alkohol elködösítette már a fájdalmat. Valamennyire.

- Nem szép dolog ez. Te neked nem szabadna egyedül lenned. Menj, keresd fel azt a lányt, és add át neki az ajándékod – bök a kis csomagra, ami most a pultot díszíti.

Félre érti a helyzetet a fickó.

- Ez nem egy lányé – suttogom.

- Talán… férfié? – puhatolózik óvatosan.

- Nem. Nem igazán.

- Hát?

- Ez az én ajándékom.

- És kitől kapta?

- Egy Huang ZiTao nevezetű fickótól - belekortyolok a piába. Ezúttal óvatosabban bánok vele, és csak apránként iszogatom.

- És miért nem bontja ki?

- Meg van rá az okom. Majd ha eljön az ideje, talán, de tudom, mit rejt.

- De meg sem akar róla bizonyosodni?

- Nem. Minek?

- Hát… csak… talán…

- Nem érdekel.

Tudom, hogy mostantól furán fog rám tekinteni a férfi. Ki azaz ember, akit ne érdekelne, hogy mit rejt egy titkos doboz tartalma?

Természetesen magamon kívül.

A fogadó ajtaja csilingel. Fel se tekintek, hogy ki az új vendég, csak annyit tudok, hogy ezzel elrontotta a meghitt, csak én, és a pultos hangulatot.

Közvetlen mellettem foglal helyet.

    Sálját letekeri nyakáról, s a puha, illatos anyaggal megcsapja véletlen az arcomat. Sőt, nem csapja meg. Megcirógatja. Az illatfelhő eléri a szaglószervemet, amely azt súgja, hogy ez egy nagyon kellemes női illat.

    Muszáj rá néznem.

Fiatal. Hosszú, barna hajjal rendelkezik, csinosan, és melegen van felöltözve. Karácsonyi feelingje van a teljes lényének. Még csak magányosnak sem mondhatom.

- Uram?! Egy csoki likőrt, ha lenne oly szíves.

Hangja simogató. A legszebb ária, melyet valaha hallottam.

    Visszafordulok, s a poharam aljára nézek.

Érzem a lány tekintetét rajtam. Érdeklődőnek látom. Tudom, hogy tudni akarja az okát annak, hogy miért itt tartózkodom. Őszintén vallom, hogy én is kíváncsi vagyok az ő sztorijára.

   

    A csoki likőrt kikapja. Ahogy legurítja, máris megérintenek apró ujjbegyei a vállamnál.

- Ne haragudj, de te miért tanyázol itt?

Hidegen rápillantok. Talán túl hidegen is.

- Nem akarok magyarázkodni.

A szemei pirosak. Biztosan sírt. De miért? Mi történt vele? Ki bántotta? Miért érdekel engem ennyire ez a lány?

- És te? – kérdem.

- Én sem magyarázkodom.

- Huang ZiTao – nyújtom neki balomat.

- _______ – adja a mancsát.

- Nincs kivel töltenem a karácsonyt.

- Ah, értem – bólint. Nem is faggat tovább, pedig biztosan tenne fel még jó sok kérdést.

- Te?

- Nem a legszebb karácsonyaim közé fog tartozni a mai. Ma kérte volna meg a barátom a kezemet… Végül közölte, hogy Ő ezt nem fogja tudni megtenni. Így végül én is egyedül töltöm az ünnepeket.

Megsajnálom.

- Szemétláda. Én nem tettem volna meg a helyébe. Aranyos lánynak tűnsz.

- Köszönöm. - Mosolya a csillagos eget is lehozza nekem. Elkápráztat.

Ujjaim megtapintják az ajándékom. Eszembe jut, hogy hol lenne a legtökéletesebb helye.

 - Figyelj csak, ezt odaadom neked –nyújtom át a kis, masnis csomagot.

- N-nekem? – remegő kezekkel nyúl az ajándék felé. – De hát…

- A címzett Huang Zitao. Igen, tudom. De nekem nem kell.

- Biztosan?

- Igen, biztosan.

- Miért?

- Mert ez a saját ajándékom magamnak. Nem kell. Jobb helyen lesz nálad.

Letépi a csomagolópapírt.

A kis doboz feltárja ezüstös külsejét, amelyen kicsi virágok pompáznak.

- Nyisd csak ki – utasítom.

Káprázattal bontja szét az ékszeres dobozt.

És igen, ott van benne.

- Ez… Ez gyönyörű, de Zitao, nem fogadhatom el, hisz nem is ismerlek.

- Nem, ne értsd félre. Én nem akarlak eljegyezni. Ez csak egy kis… Meglepetés szomorú lelkednek.

Pedig valójában eljegyzési gyűrűnek szántam. Az ok, amiért a címzett én vagyok, az azért van, mert nincs meg a feleségem neve. Nem ismerem a feleségemet, viszont nekem kell majd átadnom neki ezt a gyűrűt, így én fogom majd először a kezembe a csomagot.

Egyáltalán nem logikus, amit műveltem, de mégis, ez az én fura gondolatom volt. Meg kellett tennem. S most, egy csodálatos lány életét pezsdítettem fel ezzel a gyűrűvel, ami jelentéktelenné vált abban a percben, ahogy átnyújtottam neki, s csak remélem, hogy egy nap visszanyeri az értelmét. Hogy egy nap majd _______ lesz a feleségem.

- Köszönöm szépen.

- Ugyan nincs… - egy apró, gyengéd, simogató, meleg, selymes csók csattan sápadt arcomon, ami teljesen felforrósít. Szívemet átjárja a szeretet. Érzem, hogy soha többet nem leszek magányos, hogy nem lesz több unalmas, hideg karácsony -…mit.

Mert az igazi Huang Zitao meglelte önmagát. 

Kedves Te!

Dér és fagy.

    Ez fogad kora reggel, amikor kilépek a meleg otthonból. Mégis izgatottan vetem bele magamat a hidegbe, mert belülről valami fűt. Erősen.

A hideg járda pillanatok alatt áthűti a lábujjaimat, de én mégis kisiettem...Megint. Miattad.

A régi megszokástól eltérően most már korábban is kelek egy jó ideje. Fárasztó. Ahogyan az is, hogy szüntelen rád gondolok. Csak rád.

    Amikor alszom, megjelensz az álmaimban, és olyanokat művelünk együtt, amiket nem ám, hogy a közeljövőben, de még a távoliban se fogunk megtenni.

Amikor eszem, arra gondolok, hogy milyen jó is lenne, ha együtt falatoznánk az általunk elkészített ételből.

Amikor fekszem, azt kívánom, bárcsak mellettem lennél, s mellkasodra hajthatnám a szerelemtől elködösült kútfőmet.

     NEM HAGYSZ OKOSODNI!

Akárhányszor szeretném figyelmesen végigkövetni a tanórát, te nem engeded! Tudod milyen szörnyű, hogy arra eszmélek fel, hogy megint lemaradtam úgy 3-4 sorral a többiektől?

És amikor már az sem érdekel, hogy átnézzem beadás előtt a dolgozatot, csak egyenest bambulok a semmibe, miközben agyam már egy teljesen más világba sodort? És amikor a kérdések jelentéktelen mondatokká válnak, s nem tudsz rájuk választ adni?

Utállak!

Nem. Nem utállak... Én kedvellek.  

    A buszmegálló üres nélküled. Én minden reggel ott vagyok és várok. Várok arra, hogy jöjjön a távolsági busz, amely minden pillanatban egyre csökkenti a köztünk lévő távolságot.

Pontosan tudom már, hogy mikor ér be az első járat, és ha nem szállsz le róla, reménykedem, hogy majd a következővel megteszed. Ha azzal sem, tudom mi a teendőm, de ekkor már csalódott vagyok.

Felszállok a helyi buszra, s az iskola felé veszem az irányt.

Első megálló. A szegény gyerekek felszállnak, s tolongva foglalnak helyet az üléseken.

Második megálló. A közlekedési eszköz begördül a megállóba, s te ott állsz. Bőszen tüdőzöd a rákkeltő pálca utolsó slukkjait, majd egy könnyed mozdulattal a nedves, nyálkás betonra ejted a parázsló dohányt. A tűz a víz érintkezésével azonnal kialszik. Nem úgy, mint én. Te vagy a jéghideg víz, ami rám zúdul abban a percben, ahogyan meglátlak, s én, mint a főnix madár, lángra lobbanok, hogy újjá születhessek a jelenlétedben.

    Egyetlen pillantás a válaszod tengerkék ékköveiddel az én fürkésző tekintetemre. Egyetlen egy, amit a nap 23 óra és 59 percében be kell osztanom.

   Te hátra mész, én elől maradok, s csendben magam elé meredve, fülemen a fejhallgatóval elmerülök a zene hallgatásába. Annak a zenének a hallgatásába, amiről mindig te jutsz eszembe. Az a szám, aminek a szövege a vágyaimat taglalja. Ez a szám az okozója annak, hogy akárhányszor rád sandítok, elpirulok. Elpirulok, mert rád vágyom. Csak rád. És eszembe jutnak az álmaim. A nedves álmaim, amelyekben eggyé válunk. Azok, amikben nem csak egy csók erejéig forrunk össze.

    És szomorúan hagyom el a buszt. Keserűen, mert tudom, hogy te tovább mész az ismeretlen célod felé, én pedig sínylődöm, mert alig láthattalak, mert megint csak egy buszmegállónyi utat tettünk meg együtt, holott lehetne az három is, s mert megint nem tudtam meg rólad többet.

    Mert valójában nem tudok rólad semmit. Semmit az égvilágon, azon kívül, hogy kora reggel mik a szokásaid, s hogy honnan jössz.

   Nem tudom a neved, az életkorod, a hangod színét, a kedvenc számodat, hogy kik a barátaid, hogy melyik iskolába jársz. Siralmas kilátás.

    Mégis, én ki akarok lábalni ebből az állapotból. Nem érdekel a becsületem, az sem, hogy talán túlontúl elszánt vagyok, mert Te vagy azaz ember, aki miatt még az álmaimról is képes lennék lemondani. Mert Te vagy az új álmom.

    Bennem van a tartás. Az a fajta, amelyik visszahúz, amelyik fél közeledni, amelyik azt mondja, hogy ha te majd akarsz tőlem valamit, lépsz. Ez sosem fog megtörténni. Érzem, tudom, és fáj az igazság, de tisztában vagyok vele, hogy számodra én csak egy ember vagyok a sok közül, ugyanolyan átlagos, ugyanolyan semleges, mint a többi. Csak azt nem tudod, hogy én belül mennyire is más vagyok. Hogy mennyire jobban akarlak, mint bármelyik másik fiatal nő ezen a Földön.

    Én ki vagyok éhezve a szeretetre, de csakis arra, amit te nyújthatnál nekem.

Miért nem kapom meg? Mond, miért? Miért nem jár már ki ez nekem? Hol marad a sok jótett utáni főnyeremény? Vagy mégsem voltam olyan jó? Létezik egyáltalán főnyeremény? Te biztosan az lennél... Nekem mindenképpen.

   Meddig leszek képes rád várni? Talán örök időkig. Talán egyszer megszakad a folyamat, amelyet nap, mint nap űzünk, amikor kora reggelenként együtt vegyülünk bele a szürke tömegbe. Talán kopni fognak a vágyak, ha már nem látlak többet. De az életemre esküszöm, hogy az a nap lesz a kis világom legszomorúbb napja.

    Mióta vagy, semmi sem egyszerű. Nélküled viszont unalmas lenne a könnyedség. Te teszed komplikálttá az egészet, s ez tetszik. Fogalmam sincs, hogy miért, de tetszik.

Szívem mélyén már ott hervad a szó, csak azt várja, hogy kikívánkozzon, még ha lehet, sosem hagyja el ajkaimat keserédes hangzása… Szeretlek. Ennyit mondok neked.

Sok szeretettel:

A Te valakid.

(Megjegyzés: Ez az a szám:)