Broken Soul [Jin from BTS]

14:58



     Hangos zene dübörög a dobhártyámban. A lányok visítoznak mellettem, riszálják magukat, s mit sem érdekelve szerény személyemet, akár egy darab zsákot, ide-oda lökdösnek a seggükkel.
  Nem bírom tovább a fülledt erotika illatát, és a tömény alkoholos párát. Ki kell mennem a friss levegőre. A sok ember közt átvergődöm. Rengeteg izzadt férfi test csapódik nekem.
 Kezek tapadnak rám, melyeket azonnal le is szedek magamról. Abban a szent minutumban már egy éles könyök landol az oldalamba.
  - Ne haragudj.
 - Érkezik a válasz egy nálam fiatalabb lánytól, aki elég szúrósan méri fel az alakomat. Bocsánatkérése is elég lenézőnek, bunkónak hatott. Tovább megyek egy szó nélkül.  Az ajtót elérve egy újabb srác esik nekem, de azonnal elhárítom mancsait.
  Kinyitom a nyílászárót és kiesek a küszöbön keresztül.
  - Mi újság szívem? Még mindig nem élvezed a bulit? - kérdezi a legjobb barátnőm, akiben már jócskán van alkohol. Derekát két kar fogja közre, mögötte a karok tulajdonosa magasodik Hyosung fölé.  A ház, melyben folynak az események egyébként Hyo-é, vagyis a szüleié, kik jelenleg nem tartózkodnak az országban. Nem szívlelték, hogy egyedül kell hagyniuk lányukat, főleg, mert tudják, hogy Hyonak milyen is a természete. Egy igazi rossz lány.  - Nem igazán - rázom a fejemet.
  - Akkor igyál még - nyomja kezembe a piros műanyagpoharat, melyet eddig az ő kacsója szorongatott. A pohár tele van még alkohollal.  Megszagolom, de elfintorodom.
  - Mi ez? - nézek elszörnyülködve Hyora.
  - Sok vodka, kevés narancslé.
  - De hát ez iszonyat tömény akkor.
  - És? Mit számít? Igyad! - utasít a rosszra.
  Undorral a fejemen megkóstolom az üdítőt. Amint megérzem számban a pia keserű ízét, szememet összeszorítom, majd egy nagy korttyal lenyelem az egészet. A torkomat végig marja, égeti.
  Visszanyomom a poharat Hyonak.
  - Csak ennyi? - néz rám meglepődötten.
 - Mi az hogy csak ennyi? Tudod, hogy nem szeretem az alkoholt.
  Mire mondatom végére érek, addigra már a csávójával összegabalyodva smárolnak. Lemondóan intek egyet, s elfordulok.  Leülök a terasz lépcsőjére. Telefonom megrezzen a táskámban.
 Kitúrom.
  Egy SMS. Jin-től.

  *Előtte egy órával*

 Hajnali 1 van. Sötétség, köd, hideg. Csak az utcai lámpák adják a fényt.  Az egész táj egy negatív képzetet tükröz. A lelki állapotomhoz illőt.
  Megállok a hatalmas, régi épület előtt. 60 éve ugyanígy áll. Több ezer ember fordul meg minden nap ebben az épületben. Rengeteg vidéki, külföldi cipője tapossa a betonföldet naponta.  Én, mint a helyi diák, nem túl gyakran fordulok elő ezen a helyen, de ez most egy különös alkalom. Most nem azért jöttem, hogy kijöjjek egy rokonomért. Sem azért, hogy külföldre utazzak. Nem. Ezúttal máshová szeretnék utazni.
  Ez a máshol messze van. Nagyon messze. És drága a jegy is, de úgy döntöttem, feláldozok ennyit rá, mert tudom, hogyha már ott leszek, jobban fogom érezni magamat.
  Összehúzom a ballonkabátomat. Körül nézek, hogy biztos nem lát-e valaki.  Nem. Egy ember sem tartózkodik a környéken, ami abból a szempontból érdekes, hogy a következő vonat pontosan 54 perc múlva fog megérkezni.  Ezek szerint senki sem várja az utasokat. Lehet ők is olyan magányosak, mint én.  Évek óta szenvedek ezzel. Hiába vannak haverjaim, mégis, úgy hiszem, hogy engem senki sem kedvel úgy igazán. Csak egy zavaró tényező vagyok az egész világ számára.  Semmi tehetséggel sem rendelkezem. Nem vagyok különleges. A lányok körében sincs sikerem, pedig egyesek szerint helyes vagyok. De csak ennyi mire jó? Helyes. Hm. Jóképű. Ezzel tudok bármit is kezdeni az életben? Nem hinném. Modellnek se lennék elég jó. Ha rút lennék, még az is jobb lenne. Akkor legalább tudnám, hogy a lányoknak nem a belsőmmel van problémájuk.  Ezeken a belső problémákon már többször igyekeztem javítani, alakítani, de nem ment. Mindig visszaestem ugyanabba a hibába.  Az aulában a kivetítőn fel vannak tűntetve a vonatérkezések. Láthatóan az én járatom 5 percet fog késni. Tökéletesen elég lesz a tervem befejezéséhez.  Komótosan, elmélázva battyogok tovább a peronra. A 8-ason fog megállni. Azaz én sínem.  Gondolataimba mélyedek.
  Az első kérdésem magamhoz célozva, hogy akarok még élni?  A válaszom egy bizonytalan nem rá.
  A második kérdés az, hogy miért nem?  Mert felesleges vagyok. Egy szenny. Egy érzelmi roncs. Magányos. Depressziós. Ha Yura nem lenne, előbb is megtettem volna azt, amit ma éjjel fogok. Ő viszont nem tudja a terveimet. Sosem akartam volna összetörni azt a világot, amelyben engem látott. Nem akartam, hogy tudja, mély depresszióban szenvedek, azt sem, hogy magányosnak érzem magamat, még ha mellettem is volt. És természetesen azt végképp nem akartam mondani neki, hogy többet érzek iránta, mint puszta barátság. Kinek kellene egy lelkileg törött ember, egy férfi, akit ápolni kell? Senkinek. Neki se. Az órámra lesek. 50 perc múlva begördül a vágány.  A 8-as vágánynál megállok. A szám ívelten, sárgán díszeleg a kék táblán, mely csüng a levegőbe. Felsóhajtom. Sokat kell várnom, és én egyre türelmetlenebbé válok. Fázom. Az alakalomra direkt csinosan öltöztem fel, bár nem értem miért. Lehet ez is csak valami hülyeségem a sok közül.     Öltözzünk ki a halálunkhoz. Hm. Vicces.
  Megteszek előre 10 hosszú lépést. A peron vége egyre közeledik. A peron azonban sokkal magasabban fekszik, mint a sínek, vagyis le is kell ugornom a sínre. Ha minél nagyobb tempóval üt el, annál biztosabb a halálom.  Állok és csak nézek körbe. Továbbra sem tartózkodik rajtam kívül itt.  Ez valamelyest megnyugtat. Azt sem akarom, hogy lássák a tettemet és azt sem, hogy megakadályozzanak benne.  Egy lámpa fénye alatt pihenek. Végig futatom íriszeimet a szunnyadó vonatokon. Így mennyivel másabb, mint akkor, amikor dolgozik. Sokkal kellemesebb látványt nyújt, mint egy keményen, haragosan suhanó monstrum, mely nagy zajjal halad át a térségeken. 
       Félve újra rálesek a drága karórámra. 45 perc. Még 10 lépés előre. Ha így folytatom, hamar odaérek a végéhez. Hogyha már azon túl vagyok, akkor nem lesz visszaút. Meg kell tennem, bárhogy is döntök.
Most még azonban percenként felteszem a kérdést. Akarok még élni? Igen...vagy mégsem.  Folyton átbillen a mérleg a másik oldalra. Olyan ez, akár egy libikóka. Amikor már magabiztosan kijelented az egyik döntésedet, eszedbe jut egy csomó indok, amiért nem mered megtenni. Nekem az egyedüli indokom a Nem-re az a fájdalom. Sejtem, hogy undorító lesz és szörnyű. Testemet a nehéz fém cafatokra fogja szedni. Nem lehet majd eltemetni. Kis darabkáimat majd a madarak fogják felenni.  Türelmetlenül megnézem az időt. Újabb 5 perc telt el. A 10 lépést ezúttal is megteszem. Eszembe jut Yura. Fáj, hogy nem mondtam el neki semmit, de ezzel megmentettem a bennem lakozó szörnytől. Ő az én hercegnőm, és nem akartam, hogy a kis meseszép álmából kiábrándítsam. Szerettem volna a hercege lenni, de tisztában vagyok vele most is, hogy ez a szerep nem nekem lett kiosztva.
  Ő fog a legjobban hiányozni. Bár hiszem, hogy ott lehetek mellette örökre. Vigyázni akarok rá.  Egy sós könnycsepp gördül végig arcomon. Megvárom, míg az lekoppan a hideg betonra.
  Előveszem a mobilomat. Yura most buliban van, tehát valószínűleg nem fogja hallani, ha küldök neki egy sms-t. Vagyis biztos nem időben. Ezért is írok neki.
  "Elmegyek. Messzire. És sokáig nem jövök vissza. Szeretlek nagyon. El sem tudod képzelni, mennyire."
 Sokszor sírtam az utóbbi években, ezért sikerült megtanulnom kontrollálni, azonban most nem megy. Leomlok egy oszlop tövébe, lábamat felhúzom, térdeimre helyezem könyökömet, fejemet tenyereim közé fogom. Lányokat megszégyenítő sírásba kezdek.

  *Yura szemszöge*

  Az SMS-t nem tudom értelmezni. Jin hova akar menni? És ezt eddig miért nem mondta? Miért ilyen későn? És el sem búcsúzik tőlem rendesen? Talán tudja, hogy nem engedném el.
  Meg kell keresnem.
  Felpattanok a dobogóról.
  - Te hova indulsz? - kérdezi Hyo.
  - El. Jin írt.
 - És máris pattanni kell? Jaj ugyan már. Miért szaladsz annyira utána? Ha ő is viszont szeretne, azt már elmondta volna.
  - Nem érdekel. Még ha nem is érez irántam semmit, akkor is segítenem kell neki - hisztérikusan vágom vissza.
  - Tehát akkor elmész?
  - Miért baj? Inkább álljak itt tétlenül és várjam, hogy elmenjen? El akarok tőle köszönni, bárhová is megy.
 - Külsősnek elég érdekesnek hangozhatott ez, de így van.
  Megragadom a táskámat és kiszaladok az utcára. A kocsimat kinyitom, majd beülök. Jin vajon hol lehet? Repülővel megy? Busszal? Vonattal?  Megcsörgetem, de nem veszi fel.  Ideges leszek. A gyomrom görcsbe rándul, félek. Marasztalásra akarom bírni. Hiánya egy hatalmas űr lenne szívemben.  Beindítom a kocsit, és arra megyek, amerre az aortapumpám húz. Szinte egyenest az állomást célzom meg. Nagyon remélem, hogy tényleg ott van. Mikor kicsi volt, imádta a vonatokat. 20 percembe telt Hyosungéktól eljönnöm az állomásig. A kocsit azonnal leparkoltam, be se zártam, csak kipattantam és szaladásnak eredtem. Az 1-es peronról kezdem utamat. A 6-osig meg se állok. Viszont onnan kiszúrok egy alakot a 8-ason.  A fényben jól látszik barna haja, fekete ballonkabátja. Messze áll tőlem, viszont a peron legszélén ácsorog. Félelmetes milyen közel mer merészkedni a széléhez. Le is zúghatna.  Felkiáltok.
  - Jin!  A fiú forogni kezd. Kiszúr. Még ilyen távolról is látom a kétségbeesést az arcán.  Továbbszaladok.
  Egyre kisebb lesz a táv köztünk. A 8-as peron felénél megállok.
  - Ne gyere közelebb! - erőtlenül mondja.
 - De hát miért?
 - Mert úgy jobban fájna mindkettőnknek.
  - NEM ÉRDEKEL! - kiáltom vissza. Megszaporázom a lépteimet.
  - Yura. Fogadj szót nekem! - mondja már sokkal magabiztosabban.
  - Nem akarok. Meg akarlak ölelni. Tudni akarom, miért akarsz elmenni és hova. 
 - Messzire. Azért, mert itt már nem érzem jól magamat.
 - Jin, de hisz egy táska sincsen nálad - realizálom.
  - Tudom - lehajtja a fejét. 
 - Jin. T-te...te öngyilkos akartál lenni? - remegve kérdezem.
 Jin nem néz a szemembe. Kerüli a kontaktust.
  Tehát igen.
  - De miért? Mi a baj? - aggódva még két lépést teszek felé. Már nagyon közel van.
 - Nem foglak ilyen jelentéktelen dolgokkal terhelni téged.
 - De akarom tudni. Úgy tudtam egészen idáig, hogy legjobb barátok vagyunk. 
 - Na, látod, pontosan ez az egyik gondom.
  Ráles az órájára. Titokban én is megnézem a sajátomat. 1.53.
  - Nem voltam túl jó barát, vagy mi?
 - Nem. A gond ott kezdődik, hogy én többet érzek, és ezzel csak a kapcsolatunkat tenném tönkre. Nem akartam elmondani.
  Majd egy percembe tart felfogni a mondatát. Tehát akkor szeret? Úgy, ahogyan én is őt?
  Csillogó, sötétbarna szemébe nézek. Állja a tekintetemet.
  Közelebb megyek hozzá. Ujjaimmal megragadom csuklóját és elhúzom a párkánytól.  Most már biztosan megölelhetem.
  Gyengéden bújok bele teste melegébe. A kabátját széttárja, szürke pulcsijának hajtom a fejemet mellkasánál. Hallom, ahogy szíve hevesen ugrál.
  - Nem foglak elengedni. Nem mész sehová. Utálnálak, ha itt hagynál. Nagyon. - Szorosan átfog. Fejét az arcomnak dörgöli. - Szeretlek - suttogom. Puha ajka megsimogatja állkapcsomat. Arcomra is nyom egy puszit, majd elereszt.
  - 2 óra van.  A föld megremeg. Egyre hangosodik a sínek felől érkező moraj.  - Én is szeretlek - suttogja a fülembe.
  Rákanyarítja ajkait puhaságomra. Hosszas csókot nyom rá, majd elereszt.
 - Az utolsó járatot meg már amúgy is lekéstem - kínosan felnevet.
 - De ez nem vicces! - torkollom le. - Amúgy meg menjünk haza. Nem akarom megvárni, míg az a sok ember letódul a vágányról.
  - Ahogyan akarod.
  - És Jin. SOHA TÖBBET NE JÁTSZD EL VELEM EZT! SOHA! Egy újabb csókot lehel számra.
 - Soha. Ígérem.

Share This Story

Tags: , , , ,

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetuer adipiscing elit. Aenean commodo ligula eget dolor Aenean massa.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Popular Posts