Unalmas, monoton napok, hideg szobák, éjszakázások. Ezek jellemzik a napjaimat.
Na meg a 4-5 réteg ruha, papírzsepik halma, pirosra kidörzsölt orr, könnyedző szemek, gyulladt torok, sok-sok meleg tea és gyógyszerek tömkelege.
Mégis az íróasztalnál előregörnyedve gubbasztok egy asztali lámpa fényében naphosszakat.
Szorgalmasan olvasom a tételeket, és próbálom felfogni szivacs agyammal azt, amit leírva látok, de egyszerűen nem megy. Mondatonként meg kell állnom, hogy értelmezni tudjam azokat. Szörnyen lassan megy az egész, s mire eljutok a következő témáig, az előzőt már el is felejtem.
Ameddig nem voltam beteg, jobban ment, már készen voltam 10 tétellel, de azokat mostanában nem néztem át, s lepergett rólam az egész. Már a felére nem emlékszem.
Még egy hét és kezdődnek az érettségik. Itt szenvedek az emelt történelemmel, amit már utólag teljesen megbántam. Nem ebből a tantárgyból kellett volna emeltet tennem, hanem irodalomból.
Sosem voltam én az a nagyon okos, kitűnő tanuló személyiség, ezért is kezdtem el tanulni rá már 2-3 hónappal ezelőtt. Tudtam, hogy ilyen kútfővel nem lesz egyszerű jó eredményt elérni, márpedig az álmomhoz szükséges a magas pontszám.

Ránéztem a lapra. Aztán a ketyegő órára. Fél hat. Automatikusan az ablak felé lestem. Sötét van és még esik is a hideg eső. A szél egyre hangosabban dobálja az esőcseppeket az ablaknak. Durván koppannak az üvegen.
A következő tárgy, amit ilyenkor általában ellenőrizni szoktam, az a mobilom. Hetek óta némaságra van ítélve szegény, de utálom, ha megzavarnak az amúgy sem túl intenzív tanulásomba.
A kijelzőn felvillan a kék fény, vagyis volt valami. Feloldom a zárat. Egy nem fogadott.
- Hoseok? - suttogom meglepődötten, rekedtesen.
Tárcsázom a számát. Alig csöng ki, máris felveszi.
- Yejun?
- Igen. Miért kerestél? - érdeklődöm.
- Hazafelé menet beugrom a boltba. Hozzak neked még teát?
Elmosolyodom. - Igen.
Hálás vagyok, amiért a gondomat viseli.
- Gyerekteát? - kuncog bele a készülékbe. Hallom, ahogy a csapattársai is hangosan felnevetnek a háttérben.
Elpirulok kissé. - Igen - cincogom halkan.
- Sietek haza, csak még átöltözöm, aztán megyek vásárolni. Lesz egy kis meglepetésem is.
- De Hope, haza tudsz jönni ekkora esőben? Van nálad esernyő?
- Ne aggódj, megoldom - tudom, hogy a vonal túloldalán széles mosoly terül szét arcán. - Te pedig légy szorgalmas, és tanulj.
- De egész nap azt csinálom. Már képtelen vagyok! - Nyafogok, mint a kisgyerekek.
- Bírd ki, ameddig hazaérek. Utána átvesszük az anyagot együtt. Segítek.
Felsóhajtok. - Legyen.
- Helyes. Szeretlek.
- Én is.
Leteszi.
Eszembe jut a hiánya. Már mióta elment, bennem lappangott az érzés, de most kiteljesedett, urrá lett rajtam. Szeretném már látni kedves vigyorát, csillogó szemeit, a kis gödröcskéit. Meg akarom fogni meleg tenyerét, át akarom ölelni vékony, csontos testét. Hallani akarom a szívverését, a mély sóhajait, a férfias hangját, a hümmögését, a nevetését.
Igen, s most eljött a pillanat, hogy félretegyem a papírosokat.
Egy pillanatig sem akarok harcokra, egymillió évszámra és személyre gondolni. Végig fut a hideg a hátamon, ha csak egy is eszembe jut.
Kikelek a jó meleg takaró alól, amibe be voltam burkolózva az íróasztali széken. Belebújok a mamuszomba, s elcsoszogok benne a fürdőszobáig.
Lehunytam a szemem, s csak aztán léptem a tükör elé. Kinyitottam.
Hát igen, nem számítottam jobbra.
Cilámpás tincsek lógnak ki copfomból innen-onnan, arcom sápadt, mint a hó, s nyúzott, az orrom piros, akárcsak Rudolfnak. A táskákat már nem a vállamon, hanem a szemem alatt cipelem, és szép, nagy karikák éktelenkednek alatta.
Kéne kezdenem valamit magammal. Talán nem ártana először megfésülködnöm.
Kiszenvedem hajamból a hajgumit, aztán a kezembe ragadom a fésűt. A koronám ősellenségét.
Sok-sok húzás, és "Au"-zgatás után végre normálisnak mondhatom a hajzuhatagot. Felkapok rá egy fehér, pom-pomos sapkát, hogy legalább a fejem ne fázzon.
Az arcom azonban változatlanul rossz állapotban van.
Elsőként alapozót kenek szét a fejemen, aztán igyekszem korrigálni a karikákat, a pirosságot másféle kenceficével, majd egy kis szemceruza és spirál.
A végeredményt tűrhetőnek minősítem.
A gardróbba indulok kedvenc babarózsaszín pulcsimért, melyen egy édes hullócsillag díszeleg. Magamra öltöm, s visszamegyek a nappaliba.
Baromi nagy a sötétség.
Az egész szobában csak a kisvillany ég, ami mellett konkrétan megvakul az ember. Azt lekapcsolom és világosságot varázsolok a nagyvillanyokkal.

Az ajtónál kulcszörgés hallatszik. Kattan a zár.
Megjött! - Örömittasan pattanok fel a gurulós székből, s sietek az előszobába.
Karjaiba omlok.
A kabátja hideg, arcát kicsípte a szél, légzése szapora.
- Siettem - lihegi.
- Nem kellett volna annyira.
- Hogy vagy?
- Mint a betegségem első napján. Nem értem. Semmit nem javul.
- Holnap nem megyek be reggel próbára. Visszaviszlek az orvoshoz. - A kabátját felakasztja a fogasra.
Egy szatyrot átveszek tőle, s a kiskonyhába viszem azt. Hope követ. Egymás mellé tesszük a pultra a zacskókat, majd egymás felé fordulunk.
Nem tudom türtőztetni magamat, újra át kell, hogy öleljem.
- Na, mi az nyuszi? - kissé gügyögősre válik a hangja.
Megcsókolja a halántékomat.
- Hiányoztál.
- Hjajj, egyelek meg. Te is nekem. Nem vagy éhes?
- De.
- Hoztam Rament. Instant, de most ez is megteszi. Nincs kedvem főzőcskézni. - Meglepő, de Hoseok a jobb szakács közölünk, ami, hát... Szégyen az én személyemre nézve, de ez van. Nem vagyok gasztrótündér .
- Tökéletes lesz.
Felteszi a vizet forrni, s előhalássza a két zacskót, melyben benne van a tészta és a poros alap.
Pár perc múlva beleteszi a cuccokat a lábosba, majd ráteszi a fedőt.
- És, hogy telt a napod?
Vállat ránt. - Fárasztó volt és kemény. Sokat gyakoroltunk. Meg egy órát bent ültünk a stúdióban is dalszöveget írni. Meg addig Jimin lelépett vlogot csinálni.
- Fent lesz a neten?
- Majd biztos. Na, kész a leves. Terítsél addig meg.
Úgy teszek.
Mire kiteszem az összes tányért, evőeszközt, addig Hopi is meghozza a gőzölgő edényt.
- Ez tuti jó lesz most a torkodnak.
- Rajtam már ez se segít - lemondóan tekintek arra, hogy makkegészségesen menjek be érettségire.
- Kikúrálunk az érettségiig, ne aggódj.
- Hope, én félek - vallom be, miközben a tányérom tartalmát piszkálgatom a pálcikával.
- Mitől? - Összeráncolt homlokkal tekint fel rám, s egy jó nagy adag tésztával tömi meg a nyílását.
- Attól, hogy leblokkolok, hogy nem fog eszembe jutni semmi. Már most elfelejtettem egy csomót! - Igen. Baromira kétségbe vagyok esve.
- De okos lány vagy. Menni fog, hidd el. Ott, élesben már nem így fogsz gondolkodni. Légy magabiztos, és optimista. Akkor minden jó lesz. Most csak itt bevonzod magadnak a rosszat ezzel a sok negatív dologgal.
- Jó! - mérgesen vágok vissza. - Igyekszem, nem az lenni, de stresszes vagyok.
- Azért is lettél beteg. Figyelj édesem, ma átnézzük a visszamaradt tételeket, és holnap egyet sem fogsz elolvasni. Egyetlenegyet sem. Reggel elviszlek az orvoshoz és utána egy teljes napot az ágyban fogsz tölteni. Pihenned kell most már.
- De...
- Nincs de. - Vág a szavamba.
Bólintok beletörődve a sorsomba.
- Majd nézünk egy jó filmet, vagy valami. Nézd a jó oldalát. Egész nap együtt lehetünk végre.
- Nem fogsz bemenni? - lepődök meg.
- Nem.
Már nagyon régen nem volt ilyen, ezért most nem is tudom, hogy reagáljak rá. Természetesen iszonyat boldog vagyok, de közben borzalmas, hogy beteg vagyok, és ez miatt nem mehetünk sehová.
- Miattam nem kell itthon maradnod, komolyan.
- És ha azt mondom, hogy nem csak miattad maradok? - kiissza a levest a tányérból. - Nem is ettél semmit! - átveszi tőlem a pálcikákat és kiemel a tányéromból egy csomó tésztát.
- Edd meg - utasít.
Az egész tányér levest megetette velem.
- És most lássunk neki azoknak az évszámoknak, mert még egy csatát nekünk is vívnunk kell velük.
- Szörnyen vicces vagy - ironikusan elmosolyodom.
Mindketten leülünk az íróasztal elé. Hope kezébe kapja a lapokat, amiket nagy bőszen átfut, s kiválasztja a megfelelőket.
- Na, tehát ezeket még nem néztük át együtt - mutat fel két tételt.

Az első tételen fél óra alatt átfutunk.
Hope egy pillanatra otthagy, s visszatér, valamit rejtegetve háta mögött.
- Ezt majd elfelejtettem - nyújt át egy doboz édességet.
- Ah, pepero! - örvendezek.
- Boldog Pepero napot.
- Jé, az ma van?
- Igen. Egy csomót kaptunk a rajongóktól, de én valami különlegeset akartam neked hozni, nem simát.
- Nagyon köszönöm - megölelem.
Őszintén hiányzik a forró, szenvedélyes csókja, de nem tehetem meg. Hope többször is próbált már a héten, de én mindig visszautasítottam. Egyszerűen nem akarom, hogy elkapja, pedig fogalma se lehet róla, hogy mennyire akarom már.
- A teádat meg közbe felraktam.
Kibontom a csokit, s benyomok egy pálcikát J-Hope szájába.
Előre sejtettem, hogy azt szeretné majd, hogy harapjam le a másik felét.
- Megegyeztünk - emlékeztetem rá.
- Nem érdekel.
- Nem foglak tudni pátyolgatni mostanában.
- Akkor majd magam teszem. Egyszerűen már leszarom. Akarom.
- Hjajj.
Lehunyja a szemét. A csokis felét bekapom, s onnantól már én sem figyelem az eseményeket. Vakon majszolom az édes finomságot, miközben hallgatom, ahogy J- Hope is előre törekvően rágcsálja azt. Ropog fogunk alatt a pálcika.
Az orrunk hegye összeér. Megállok. Innentől már Hope dolga az egész.
Harapásonként közeledik. Ajkaink egymáshoz simulnak. Az extázis dolgozik bennem, az egész testem bizsereg. Akarja Hopeot. Kívánja Hopeot.
S meg is kapja őt.
Az utolsó falatot kikanalazza számból a nyelve segítségével. Megeszi, s újra visszatér hozzám, belém.
Nyelvünk ritmikusan simulnak egymáshoz, kényeztető köröket lejtenek a csokis mámorban. Ennyire édes még egyik csókunk se volt. Ez még az elsőt is felülmúlja.
A pillangók ugyanúgy csapdosnak a hasamban, a szívem iszonyat gyorsan adja a vért a tág ereimbe.
Hope a karfán támaszkodik, s maga felé húzza a széket folyamatosan, nehogy a nagy erővel, amivel nekem nyomul, hátra csússzak.
Hoseok kiveszi a nyelvét, még nyom pár puszit ajkamra, s abbahagyjuk.
Kérdő tekintetemre azonnal meg is adja a választ. - Nem akarom, hogy átessünk a ló túloldalára. Ez is csak arra volt jó, hogy... jobban akarjalak. Na mindegy, én türelmes vagyok.
- De miért nem csinálhatjuk most?
- Viccelsz? Beteg vagy. Ennyi belefért, de az túl megerőltető dolog lenne most számodra.
- Jó, valóban, igazad van.
- Hát tudom én. Kész a tea. Hozok neked, addig less bele az utolsó tételbe.
Magam elé teszem a lapot, de egy szót se értek belőle. Megint.
Hoseok két jókora gőzölgő bögrével tér vissza.
- Na, akkor ezt most felolvasom neked először, aztán részenként elmagyarázom. Úgy jó?
Előre biccentem a fejem.
Belekezd az olvasásba, de hamar elvesztem a fonalat. Szemeim nehézkessé válnak, folyamat lecsukódnak. Többszöri kényszeres fenntartás után beadom a derekamat. Elalszom az íróasztalra hajtva a fejemet.

- Yejun! Nyuszi! Ébredj - rázza Hope a vállamat.
A takaró valahogy a hátamra került, Hoseokon meg a pizsamája ékeskedett.
- Amíg elmentem fürödni, hagytam, hogy aludjál itt kint. Most viszont beviszlek.
Alám nyúl, én a karomat gyengén átdobom a vállán, s felemel.
Kómás vagyok, semmit sem érzékelek, csak Hope érintését. Újra, s újra lecsukódnak a szemeim menet közben.
J-Hope lerak az ágyra, kiszedi alólam a takarót, s rám teríti.
- Jó éjszakát nyuszi - nyom egy puszit a számra.
- Te nem jössz? - nyöszörgöm félálomba.
- De, csak lekapcsolom kint a villanyt.
Oldalamra fordulok, s alszom tovább.
Érzékelem, amikor besüpped mellettem az ágy. Gyorsan a kis meleg zugomba vackolom magamat, amit J-Hope teste biztosít nekem.
Így biztonságba érzem magamat. Ez az én menedékem. Az én testőröm, védelmezőm.