Jéghideg esőcseppek gördülnek le a ködös ablakon, melyen üres tekintetemet pihentetem. Ébenfekete hajam belelóg annál is feketébb szemembe, eltakarva fájó érzelmeimet, melyek belülről fakadnak. Szívem minden egyes dobbanása sajgó gondolatokat ébresztenek fel bennem. Könnyáztatta, piros arcomat letörlöm egy fehér, kopott anyagzsebkendőbe, és elhajítom messzire, a szobám másik végébe.

Zokogva felállok az ablakpárkánytól, erőtlenül teszem meg az utat az ágyamhoz, mire letérdelek és erőteljesen belezúdítom lüktető fejemet a halom párnák közé.

- Hagyd abba ezt. Egy hete ki se mozdultál. Nekem meg már el kéne a segítséged a háznál. – tör be szobámba édesanyám feldúlt hangulatban.

- Menj ki! – kérem tőle nyugodt, de mégis feszült hangvétellel.

- Jó, emésszed csak magadat. – kisuhan és jól rám csapja a tölgyfa ajtót.

Idegesen belekapok a hajamba és összekócolom, mintha az amúgy már nem lenne eléggé gondviselt. Megint kitéptem egy jó adaggal, ami annyira feldühít, hogy beleordítok a fojtó sötétségbe. Nekiesem a szürke falnak, ököllel vágok bele kettőt-hármat, aztán megállok, mert a vöröslő pöttyöktől megrémülök. Saját testemben csörgedező vér szaladt ki a kezemen ejtett sebeken, melyeket a tegnapi alkalommal szereztem ugyanezzel a módszerrel.

Önkínzás. Már egy hete ezt csinálom magammal. Mintha bármit is segítene elfeledtetésében. Lehetetlen. Kamenashi Kazuyát nem lehet olyan egyszerűen kisöpörni gondolataimból, a szívem kénköves mély bugyrából. Ahhoz túlságosan behízelegte magát aortapumpámba.

Egyszerű édes mámor kerített hatalmába, mikor először beszélhettem vele. Nem volt túl nagy eszmecsere, de Én ennek is örültem.

Rózsaszín felhők közt jártam, ha mellém lépett a folyosón, és belesúgott egy-egy gondolatot a fülembe. Ezek az elvek többnyire pajkos jelentéssel bírtak, melyektől mindig vér szökött orcámba.

De amilyen hirtelen jelent meg oldalamon, olyan hamar el is tűnt. Mintha egy szellem lett volna, vagy valamilyen természetfeletti lény. Minden esetre gyors volt, mint a villám és könnyen elvegyült a tömegben.

Aztán feltűnt, hogy már másra nem is tudok gondolni, csak rá. A tanórák alatt unottan bámultam kifelé az ajtón, hátha elmegy a terem előtt, vagy a füzetemet firkáltam tele szívecskékkel, mint egy szerelmes csitri.

Teljesen megváltoztatott. Én nem ilyen voltam. Szerény, inkább egyke, egyszóval elvoltam a magam dolgával.

Egy hónap kellett. Egyetlen egy. És szívem már nem bírta tovább. Bevallottam neki érzéseimet. Azt hittem, hogy majd visszautasít, mert hát egy magamfajta lány kinek kellene? De az ellentettje történt…

Még aznap megvolt az első, érzéki csókunk is. Émelyítően jó, eszméletlen, még a lábam is beleremegett.

Négy hónap járás, és itt a jelen. Pontosan itt tartok most. Egy érzelmi roncs. Meggyötört ketyegőm darabokra hullott, apró részekre szakadt. Ennek hatására külsőm is nagy változásokon ment keresztül. Bordáim kilátszanak, arcom beesett, hegek fedik egész testemet. Kés és egyéb éles eszközök nyomai.

    Megbíztam benne, de ezek szerint naiv voltam. Kijátszott, és ez idegesített fel a legjobban. Most azt hiszi, hogy én olyan könnyű nőcske vagyok, mert számára az voltam. Egy kellék, egy marionett bábu.

Hegeimet vakargatom, mikor megszólal mobiltelefonom:

„If tomorrow is the end of the world
I'll wanna be, always here…”  

Még ezek a sorok is Őt juttatják eszembe. Kat-tun. Iskolai együttes. Kame is benne van.

Ismeretlen.

Habozok, végül felveszem.

- Igen, tessék? – szólalok meg erőtlenül.

- Asami? – szólít nevemen érdesen csengő hangjával.

Ő az!

Tenyerem verejtékezni kezd. A készülék is majdnem kicsúszik a kezemből. Végtagjaim remegnek, gyomrom apróra összehúzódik. Izgulok, pedig legszívesebben elküldeném a Pokol mélyére, ahol lelkét kitéptetném az ördögökkel, hogy aztán azok kicsiny darabokra szaggassák, és dobják be az Akherón folyóba.

- Itt vagy? – kérdezi.

Pár másodpercet még várok, mire válaszolok. – Igen.

- Hallgass meg. Csak egyszer. Utána örökre békén hagylak, ha gondolod.

- Kame, Én nem…

Szavamba vág: - Kérlek.

Túl jószívű vagyok hozzá. – Na, mond.

- Nem akarlak azzal nyaggatni, hogy gyere vissza hozzám, mert valóban nagy bűnt követtem el. Sajnálom. Nem kellett volna. Nagyon nem. Viszont szeretném, ha tudnád, én mindig visszavárlak, ha mégis szükségét érzed egy barátnak… vagy többnek. Ezerszer megbántam már, amit tettem, ezért vettem a bátorságot, hogy most felhívjalak. És még annyit, hogy szeretlek. – végére elcsuklik.

Hogy mi ez, azt nem tudom, de hogy most mindent jobban megkavart, az biztos.

Nagy levegőt veszek, hogy nekiálljak szónoklatot tartani, de a levegővétel megakad, és egy szó se hagyja el az ajkamat.

- Nem várom el, hogy válaszolj. Hát, ennyi lenne lényegében. Szia. – elemeli fülétől a telefont, és egy sípszó jelzi a hívásnak a végét.

Fél percig hallgatom még a fülsüketítő búgást, végül kinyomom.

Bárcsak ki tudnám kapcsolni az agyamat, hogy ne száguldozzon annyi kérdés benne. Egyféleképpen lehet csak ezt megvalósítani, de nem hinném, hogy véget akarok vetni az életemnek, akármennyire is kilátástalan.

- Elmegyek sétálni. – kiabálom szülőanyámnak, ki a konyhában tevékenykedik.

Az előszobában felveszek egy kabátot és kilépek a hűvös levegőre. Az eső elállt, illata az egész várost belepi. Beleszippantok, hogy felfrissítsen.

Lelépkedek a lépcsőn és megállok a kapuba. Ráteszem a kilincsre ujjaimat, melyek azonnal átveszik a hideg fém hőmérsékletét.

Összedörzsölöm a tenyereimet, aztán szétnyitom, mert szétkenődött vörös festéket vélek felfedezni rajta.

Megszagolom. Illata a vaséra emlékeztet. Ez nem festék… ez vér.

Egyből végignézek magamon, hogy nem-e belőlem származik, de egy vérző sebet se találok. Jó, egyet még is talán, de ez a szívemen található.

A ház felé fordulok. Először semmi érdekes nem tűnik fel… aztán mégis.

    Nem térek magamhoz. Tátott szájjal bámulok ki üres fejemből. Teljes filmszakadás. Összeesek.

 Iszonyatos fejfájásra kelek fel. Kinyitom a szemem, de túl nagy a világosság, és homályos a látásom. Azt viszont sikerül kivennem, hogy még mindig a ház előtt vagyok.

Nagyon furcsa dolgot álmodtam, de hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg csak álom volt, odasandítok a ház oldalára.

Sajnos azzal kell szembesülnöm, hogy nem, ez nem álom. Ez a valóság. A valóság, mely oly kegyetlen némely emberrel. És velem kifejezetten az.

Lüktető ereim most összeszűkülnek, könnycsatornám benedvesíti lélektükrömet, vérkeringésemért felelős szervem szúrni kezd, összefacsarodik, összeszűkül, az öklömnek a felére csökken mérete. Ilyen szintű fájdalmat még életemben nem éreztem. Mintha ezer apró késsel szurkálnának.

Közelebb lépek hozzá. Az élettelen testéhez.

Ezt nem hiszem el. Lehetetlen.  

Hozzáérek kezéhez. Olyan puha és meleg volt, most viszont jéghideg. Arca lefelé néz, előrehanyatlik feje, mint egy rongybabának.

Nyaka körül vastag kötél szorul. E tárgy minden reményem elvesztésének okozója. Pedig én képes lettem volna neki megbocsátani.

Épp most indultam volna hozzá…

Miért nem siettem? Miért csapta le a telefont? Miért nem voltam képes beleszólni?

Az iskolai egyenruha van rajta. Miért pont erre esett a választása? Talán ez a ruha kötődik leginkább az együtt töltött 4 hónaphoz.

Nadrágjának zsebe kiáll. Mintha lenne benne egy papírzsepi.

Beletúrok és kiveszem a galacsint. Kihajtogatom, majd olvasni kezdem.

„ Én pajkosan suttogtam, Te elpirultál,

Én eltűntem, Te megkerestél,

Én csendben figyeltelek, míg Te szerelmet vallottál,

Én megcsókoltalak, Te visszacsókoltál,

Én elrontottam, Te áldozattá váltál

Én bánkódtam, Te sírtál

Én hívtalak, Te hallgattál

Én szerelmet vallottam, míg Te figyeltél,

Én meghaltam, s lám, Te még mindig élsz.

S élj tovább emlékemmel, a tudattal,

Hogy én odafent örökké figyellek,

És ha eljön az alkalom, mi újra találkozunk,

Akkor onnan folytatjuk, ahol most abbahagytuk.”

Torkom összeszűkül, az utolsó sorokat már alig tudom elolvasni, annyira összefolynak a betűk. A könnyeim összemossák őket.

Felnézek Kame-ra. Le kell vennem onnan.

Sírások közepette letornázom a kiálló rúdról, majd teste rám hanyatlik. Lefektetem a fűre, óvatosan kiszabadítom a hurok fogságából és dermedt arcát figyelem.

- Hogy lehettél ekkora… idióta? Az életedet áldoztad fel értem! Fölöslegesen. – suttogom. – Látod? Most Én suttogok neked, de Te már nem tudsz rá válaszolni. – legördülő könnycseppem ráesik szájára. – Itt hagytál engem egyedül. Nélküled elveszettnek érzem magam. – üvöltöm neki.

Lehiggadok kicsit.

- Szeretlek. – csukott ajkára tapasztom számat. – Alig várom, hogy újra láthassalak.

Mellé fekszem, kezemet a kezébe fonva, sírva elalszom. Örökre…