- Mennünk kell, különben nem érünk oda. – kiabál fel a felső emeletre.

Pár perc után megint rám szól. – Hallod Mi Cha?

- Igen! – ordítom vissza. – Csak egy perc.

- Nem kell kicicomázni magadat. Nem olyan helyre megyünk.

- Tudom. – odaszaladok a lépcsőkorláthoz, és kihajolok rajta, hogy egyenest Soohyun szemébe tudjak nézni. – De szeretném magamat jól érezni, és smink nélkül úgy érzem, nem vagyok önmagam.

- Pedig hidd el, a nélkül is tökéletesen szép vagy. Most már indulhatunk?  

Fejemet enyhén előre biccentem.

Az utolsó pár lépcsőfoknál tartok, amikor megbotlom saját lábamban, de Soohyun azonnal utánam nyúl. Karjaiban végzem, s ez kisebb megkönnyebbülést kölcsönöz.

- Minden oké? – kérdezi. Aggódó tekintete meg sem lep, hisz bármi történik velem, egyből ilyen szemeket vet rám.

- Igen, jól vagyok. Köszönöm, hogy elkaptál. – lesütöm pilláimat. Még mindig belepirulok közelségébe, hiába viselem a jegygyűrűt, amit tőle kaptam.

- Figyelj, Mi Cha. Biztos akarod ezt az egészet? Úgy érzem, és ezzel nem megsérteni akarlak, hogy nem vagy felkészülve erre.

Ajkaimba harapok.

Igen, valóban nem akarom. Minden porcikám megremeg, ha csak belegondolok, mire készülök, de az Ő kedvéért megteszem. Már csak azért is, hogy ne higgye rólam, milyen törékeny vagyok. Nőni akarok a szemében. Csak ezért vállalom.

Bár, ha őszinte akarok lenni magamhoz, szívem szerint megragadnám erősen a karját, és hétévesek módjára elkezdeném rángatni, hogy ne tegyük meg ezt az értelmetlen baromságot. Minek? Hogy belehaljunk? Kicsit sem jó móka. Mégis az én eszement ötletem volt.

 De ha most visszalépek, akkor nem ám, hogy megnőnék a szemében, hanem csak jobban összetörpülnék. Akkorára, mint egy bolha.

      - Én kihajtok a kocsival az utcára. Te várj meg a postaláda mellett. Nagyon vigyázz magadra. – figyelmeztet, majd egy forró csókot nyom homlokomra.

- Ez a folyamatos aggódás. – sóhajtom. - Idő előtt fogsz megráncosodni. – jegyzem meg olyan hangosan, hogy még a csukódó bejárati ajtónál is meghallja.

Remélem megértette még, amit mondtam, mert tényleg kezdek belefáradni. A nap 24 órájában őriznie kell valakinek, mintha gyémántból lennék. Nem is értem, minek ennyire óvni, hisz nem vagyok én olyan fontos személy. Ezt el is kell mondanom neki, hátha segít rajtam valamelyest a beszéd. Bár nem reménykedem, hisz nem egyszer veszekedtem vele ennek okán.

  Csodálom, hogy ezt az idióta tervemet nem hurrogta le. Inkább tette volna azt, és akkor most nem kéne belevágnom.

   Soohyun már kint vár rám kissé idegesen.

Kiszáll a kocsiból, hogy kinyissa nekem az ajtót.

Mihelyst beülök az anyósülésbe, már nyúl a biztonsági övért, hogy becsatoljon.

- Soohyun. – forgatom mérgesen a szemeimet. – Nem kell ennyire kiszolgálnod. Tudok magamról gondoskodni. Ami azt illeti, örülnék, ha befejeznéd már ezt az egész fura viselkedést. Mitől óvsz? Van esetleg valami, amit eltitkolsz előlem?

- Nem, nincs. Azért óvlak, mert szeretlek.

- Én is szeretlek, de túlzásba viszed.

- Nem.

- Akkor mondj el mindent. – kérlelem. – Mond el, miért költöztünk ilyen messze az összes barátunktól, és családtagjainktól, hogy miért nem engedsz el egyedül sehová, miért nem akarsz már lazábbra fogni, és még egy millió kérdést feltehetnék, de feleslegesnek érzem. Ezek adják számomra a legnagyobb kérdőjelet.

  Ujjai megfeszülnek a kuplungon. Egyesbe rakja és elindul az ezüst Audi.

- Mi Cha. Azért, mert veled szeretném tölteni minden időmet.

- Én is örülnék neki, ha így lenne, de néha kell némi változatosság is. Érted?

- Mi magunk is meg tudjuk teremteni a változást. Nem kellenek mellé barátok.

- Teljesen elszigetelődünk másoktól. Ez neked jó?

- Valamelyest. Nem bízok másban. Csak benned édesem.

Fogalmam sincs, mi változott meg benne ennyire.

- És hogyhogy belementél az ejtőernyőzésbe? Nem értelek komolyan. Soohyun, tudod mekkora következményekkel járhat az, ha rosszul engeded ki az ejtőernyőt, vagy esetleg nem is tudod kiengedni?

- Persze, hogy tudom. Ennél a cégnél dolgozom már vagy 5 éve.

- Na, látod. És hány olyan őrült volt, aki miután kiugrott a repülődből, soha nem látta újra a Napot?

- Volt egy pár. – rántja meg a vállát. – De én bízom a cégemben. Velünk ez nem fordulhat elő. Vagy mégis berezeltél? Forduljunk vissza?

- Én ugyan nem. – rázom hevesen fejemet. – Menj csak.

- Oké.

Beletapos a gázba.

- Megérkeztünk. – nézek fel a levegőben száguldozó repülőgépre.

- Nézd, azok ott most fognak kiugrani. – mutat a másik oldalra Soohyun.

Átmászok rajta, hogy nézhessem a nagy mutatványt. Tátott szájjal bámulom, ahogy az emberkék egyesével hagyják el a gépet. Hangyák képében zuhannak a föld felé iszonyatosan gyors tempóban.

Izgulva várom, hogy vajon mikor fogja már kioldani az ernyőt valamelyik.

Az elsőként ugró férfi húzza meg leghamarabb a kart, s a hatalmas sátorszerű anyag kibontakozik végre a kis táskából, mire belekap a szél, az embert picit visszarántja, majd vitorlaként díszelegve a teste felett lebeg könnyedén a levegőben.

Csodás dolog, hogy egy ekkora súlyú embert, egy ilyen kis anyag képes az egekbe repíteni, s időkig fent hagyni.  

- Hogy tetszik? – kérdezi izgatottan a férjem.

- Alig várom már, hogy kipróbáljam. Most őszinte leszek hozzád. Eddig paráztam nagyon a magasságtól, és a szabadeséstől, de ezek után én is ki akarom próbálni. Elvarázsolt.

- Elhiszem.

- Milyen érzés? Te már voltál odafent.

- Csodálatos. Ahogy a levegő az arcodba csap, az adrenalin teljesen felpörget, és sosem akarsz földet érni, csak időtlen időkig zuhanni a semmiben. Amikor ki kell engedni az ernyőt, csalódottá válik az ember, de kárpótolja a fentről látott messzi város látványa. Ahogy az égbetörő téglarengetegre rásüt a narancssárga csóvájú napfény, s az ablakokról csillogó fények tükröződnek vissza, melyek szinte megvakítják az embert.

Iszom szavait. Én is ott akarok lenni. Fent. A kékségben.

- Menjünk. – megragadom a kezét, ami még mindig a kormányon pihen.

Hatalmas szemekkel nézem arcát. Szinte már könyörgő kutyaszemeket eresztek.

- Jó, induljunk.

Elhagyja a járművet, és átsiet az én oldalamra, hogy ki tudja nyitni nekem az ajtót.

- Köszönöm. – erős karja után nyúlok, hogy segítsen kiszállni az ülésből.

- Ha már itt vagyunk, el kell mennem, elintézni pár dolgot, aztán lemehetünk a hangárba. Te addig menj be a recepcióra. Ott van BaekHa is.

- Tudom. Ma mondta, hogy bent lesz. Meg akarja nézni az ugrásunkat.

- Áh, értem. – egy hatalmas, cuppanós csókot nyom ajkaimra, s otthagy.

Életemben először fordul elő, hogy egyedül hagy 5 percnél tovább. Lehet kezd átformálódni a véleménye? Merjem remélni?

Merem. Csekély eséllyel, de merem.

Becaplatok a recepciós pulthoz, ahol Baekha szorgalmasan munkálkodik a gép előtt. Papírokat rendezget, s közben nagyban bújja a monitort. Észre sem vesz, mikor a pulthoz állok.

- Baekha. Szia. – integetek neki hevesen.

- Szia. – fel sem néz, csak lapozgatja tovább a lapokat.

- Hogy vagy? – szinte feleslegesnek érzem a kérdést, hisz még csak arra sem méltatott, hogy rám nézzen. Beszélni végképp nem fog velem ennyi munka mellett.

- Semmi. – válaszolja.

Hát igen. Nem figyelt rám.

Egy hatalmas sóhajjal elhagyom barátnőm kis magánszféráját, és keresek inkább egy ülőalkalmatosságot, ahol szépen megvárhatom Soohyunt.

Telnek a percek, negyedek, órák.

Egyre zavarodottabb a gyomrom. Az ugrás miatt izgulok, s nem akarnak megszűnni a hatalmasodó pillangók a hasamban. Ez 2 óra után elég kellemetlenné vált. Felkavarta gyomrom tartalmát, iszonyatos hányinger kerülget.

- Itt vagyok. Te hogyhogy nem beszélgetsz Baekhaval? – furcsállja Soo.

- Elfoglalt.

- Jól vagy? Nagyon sápadtnak tűnsz. – átkarolja derekamat és szemléletesen átfürkészi arcomat.

- Igen. Teljesen jól vagyok. Kicsit izgulok, de ennyi.

- Hát akkor jó. Induljunk is, hogy minél hamarabb túlessünk az ugráson.

- Csak nem félsz te is?

- Miért, te félsz? Eddig azt hittem nem.

- Áh, dehogy félek. – legyintek.

Kicsit sem vagyok biztos ebben a kijelentésemben…

- Jó napot kívánok. – meghajol előttünk a repülőgép pilótája. Soohyunnal még kezet is fog.

- Jó napot Önnek is. – köszönök tisztelettudóan.

- Soohyun, csak nem jöttél ugrani? – mosolyog férjemre a pilóta.

- Ami azt illeti, de. A feleségem, Mi Cha ötlete volt, én pedig nem ellenkeztem. Az előző alkalom is szuper volt.

- Ez is az lesz. Gondolom, már tudod a szabályokat. Mikor kell kiengedni az ernyőt, hogyan kell ugrani, érkezési pozíció, satöbbi. Merjelek titeket egy hevederbe rakni? – töpreng a pilóta.

- Ezt a döntést rád bízom. Te értesz hozzá.

- Szeretnétek együtt lenni. – szeme kettőnk közt cikázik.

Bátortalanul felszólalok, de csak egy halk nyikkanás hagyja el a torkomat.

- Igen kisasszony?

Legyintek.

Szeretnék Soohyunnal lenni, de megkérdőjelezem tudását ilyen téren. Neki nem kifejezetten ez a munkája. Itt dolgozik ugyan, de a legkevésbé sem fizikai munkát végez. És még csak nem is a hangárban, hanem egy irodában. Valahogy kétlem, hogy olyan jól tudná kezelni az ernyőt.

- Nem bízol meg bennem? – fürkészi íriszemet Soo.

- Én? De, de lehet, jobb lenne, ha egy szakképzett ember csinálná. Érted, mit akarok mondani, nem?

- Értem. Oké, eldöntöttem. Együtt megyünk.

- Jó. Mi? – kapcsolok. – De most mondtam, hogy én nem úgy szeretnék.

- Bízz már meg bennem. – vállamra helyezi kezét.

Szóval már Ő is bizonyítani szeretne… Hurrá!

- Nem azzal van a bajom, hogy nem bízok benned. Csak szimplán tudom, hogy te nem részesültél ilyesféle képzésben. Nem hiszem, hogy azért, mert egyszer már kipróbáltad, tudnád, hogy mit kell csinálni. Ennyi a véleményem a dologról. Ha meg akarsz halni, akkor csak hajrá, menj egyedül, de én ugyan nem megyek fel veled.

- Úgysem lesz gond. – megragadja csuklómat, és közelebb húz magához.

- Hjaj, jó. Belemegyek. – sóhajtom.

- Helyes.

- Akkor hozhatom a felszerelést? – szólal meg a pilóta.

- Igen, nyugodtan. – bólint Soo.

    - Meghoztam. – húzza maga után a nehéz felszerelést. – Segítsek felhúzni?

- Nekem igen. – igénybe veszem segítségét a pilótának.

Hamarabb sikerül is felhúznom a súlyos védőruhát, mint Soohyunnak.

   A kezembe nyomnak még egy sisakot is, melynek hatalmas, kemény plexiüvegét le tudom hajtani, hogy védje arcomat. S még egy síelős szemüveget is. Felhúzom mindkettőt, gondosan eligazgatom rakoncátlan tincseimet is.

- Minden kész. Akkor felszállhatunk?

- Szerintem igen. Nem izgulsz? – szegezi a kérdést felém Soo.

- De, megint előtört bennem. Remegnek a lábaim.

- Jó lesz. – összekoccantja kobakjainkat.

Bemászik a repülőbe, majd segít felhúzni. Leülünk, míg a gép el nem indul.

Miután túl vagyunk az emelkedő érzésen, melyet akkor is rühelltem, mikor Japánba repültünk át nyaralni, felállítanak minket, és összekötik testünket ilyen-olyan hevederrel, madzaggal. Legvégül ráadják Soohyunra a táskát, melyben ott lapul az ernyő, illetve egy mentőernyőt is ránk szerelnek.

Soohyunnak még további utasításokat adnak, majd odaküldenek minket a gép nyitott oldalához.

Kicsit kihajolok, hogy szemügyre vehessem a kilátást.

Iszonyatosan nagy távolság választ el minket a földtől. Megint rám tör a pánik.

- Hülyeség ezt megcsinálni! – üvöltöm, ahogy csak tudom, de a nagy szélben kétlem, hogy eljutott volna Soohoz.

- 3 ugraniuk kell. – ordítja az ismeretlen férfi.

Ujjaival mutatja a visszaszámolást.

Három.

Kettő.

Egy.

És Soohyun nem ugrik. Helyette egy hatalmas lökéssel küldenek minket a mélybe.

Ahogy kiesünk a gépből, összeszorított fogakkal, és szemekkel kapaszkodok a millió egy kötélbe, amit ránk aggattak, de egyik sem ad biztos fogást. Hiába szorítok mindent görcsösen, az nem fog megvédeni.

Hirtelen mégiscsak kíváncsivá válok, és érdekel, hogy mi lenne, ha kinyitnám a szememet. Legalább résnyire.

Lassan, de biztosan megteszem.

Olyan… fura. Mintha nem is zuhannánk eszeveszetten, hanem csak lebegnénk. Nem érzékelem, hogy közelednénk a rét felé.

Soohyun mutogatni kezd jobb kezével. Először nem értem, de rájövök, hogy a város felé mutat.

Odapillantok.

Tényleg olyan, mint amilyennek leírta nekem a kocsiban.

Újra lenézek.

Már sokkal közelebb vagyunk.

Most kéne kiengednie az ernyőt. Nem teszi.

Rettegve kutatok a kis kar után. Megtalálom, és iszonyatosan nagy erővel megrántom.

Akkorával, hogy elszakad.

- Soohyun! – sipítom.

- Mi az?

- Oldd ki a másik ernyőt. – pánikolok.

- Azon vagyok. – tapogat a másik kis kar után. – Ah, megvan.

Megrántja.

Semmi.

Megint megrántja.

Megint semmi.

Ekkor eszmélek rá, hogy nincs már visszaút. Nem menekülünk.

Sírva kioldom a hevedert, és Soohyun kezébe kapaszkodom. Gyorsan megfordulok, a plexit szinte letépem az arcom elől.

Soohyun leveszi a sisakját.

     Megragadja arcomat, és megcsókol. Minden érzelme benne volt ebben a gesztusban. Szeretet, félelem, féltés. Minden, amit eddig is el akart nekem mondani, de nem mert.

- Szeretlek. – tátogja.

Nem hallom, de megértem. Szájáról sem kell leolvasnom, hisz szemei is ezt tükrözik.

- Én is. – suttogom vissza.

Mellkasához bújom, s várom a biztos halált azzal, akit mindennél jobban szeretek.

Ez volt életünk legnagyobb kalandja, s egyben a vesztünk is.

Öt éve vártam erre a pillanatra. És most végre túlestem az első meghallgatásomon. Izgulva ültem le a sötétkék szövettel beborított székre a főnök irodájában, és nagy reményekkel sétáltam ki onnan.

         Egy hét türelmetlen várakozás után eljött a nap, amikor megtudom, hogy megfelelek-e a munkai elvárásoknak.

Egyszerűen képtelen vagyok elszakadni a kanapétól és a meleg takarótól, amibe szorosan bebugyoláltam testemet. Kezemmel görcsösen szorongatom mobiltelefonomat, illetve a vezetékes telefont is csak egy karnyújtásnyira helyeztem magamtól. Minél hamarabb fel kell vennem, ha esetleg megcsörrenne.

Délután olyan kettő körül megszólal a kedvenc dallamom, mely a Super Junior Daydream szám első szakaszából áll.

Remegve emelem fel a mobilt. A kijelzőn csak egy telefonszám jelenik meg.

Ez lesz az. – jegyzem meg magamban.

Megnyomom a zöldellő gombot, és a fülemhez emelem a készüléket. Megköszörülöm torkomat, majd belenyögök egy erőtlen ’Halo’-t.

- Jó napot kívánok. Kim Sun Ah-hoz van szerencsém? – szólal meg a másik oldalról egy öblös férfihang.

- Igen. Jó napot Önnek is. – válaszolom egyenesen.

- Szeretném tájékoztatni Önt, hogy felvételt nyert a Ceci Fashion Magazinehoz. Az igazgatóság alkalmasnak találta Önt, mint fotós, de először gyakorlati státuszba állítjuk, miszerint a mostani fotósunk segédjeként kell dolgoznia. Ennek a státusznak a kinövéséhez kemény munkát várunk Kim Sun Ah. Képes lesz önhöz mérve a legkiemelkedőbbet teljesíteni?

- I-igen. – örömömben alig tudom megformálni a szavakat. – Azt hiszem.

- Legyen magabiztos, és akkor nem lesz gond. Ha esetleg a fotósunk panaszt tenne a munkájára, azonnali intézkedéseket végzünk. Természetesen ezt Ön is tudja. Holnap reggel 8-ra várja Kang Dong Ho a Ceci Fashion Magazine székháza előtt.

- Kell magammal vinnem valamit esetleg?

- Nem, nem szükséges.

- Rendben. – jelképesen is bólintok, mintha a vonal másik oldalán levő férfi itt lenne előttem.

- Van kérdése?

- Nem, nincsen.

- Akkor ez esetben további szép napot kívánok. A viszonthallásra.

- Viszonthallásra.

Kinyomom a mobilt, és örültek módjára elkezdek ugrálni a nappaliban.

Hirtelen feleszmélek, hogy örömömet meg kéne osztanom családtagjaimmal is, és persze a barátokkal, így azonnal a telefon után nyúlok, hogy elindítsam a lavinát.

Másnap reggel háromnegyed 8

            Ceci Fashion Magazine székháza

         Remegő lábakkal szállok ki a kis Cooperemből. Tipegve teszem meg a parkoló és a bejárati ajtó közti rövidke távot. Sajnos többször is meg kell állnom, hogy meg tudjam igazítani a folyton felcsúszó szoknyámat. Nem kedvelem ezt a viseletet, de ilyenkor az ember rákényszerül hordására. Az első benyomás a legfontosabb.

    - Te lennél Kim Sun Ah? – szólít le egy fiatal srác.

- Igen. Ismerjük esetleg egymást?

- Nem hinném. Kang Dong Ho vagyok. – nyújt kezet.

- Te lennél a magazin fotósa? Nem vagy te kicsit túl fiatal? – kezet fogok vele, s közben tetőtől talpig végig futtatom szememet egész lényén.

- De, lehet. Viszont mindenemet feladtam azért, hogy fotós lehessek. És lám, itt vagyok ennél az ügynökségnél. Korea egyik legnépszerűbb magazinjának dolgozhatok, és több ezer idolt kaphatok lencsevégre különböző kompozíciókban. Én is kaphatok egy kis ízelítőt a hírnévből, már nem mintha arra vágynék. Én csak a hobbimat végzem.

- Most érzem igazán, hogy még rengeteget kell tanulnom. Évekbe fog telni a gyakornoki időszakom.

- Megpróbálok a lehető legtöbb dologban segítséget nyújtani. – kemény vonásai egyszeriben eltűnnek, helyét egy édes mosoly veszi át.

- Dong Ho? Vagyis ne haragudj. Szólíthatlak így?

- A Baekho-t jobban kedvelem, de te úgy szólíthatsz, ahogy akarsz. Csak az ügyfelek előtt maradjunk a Baekhonál. Oki?

     Olyan lazán kezel. Kár volt ennyire túlzásba vinnem a hivatali öltözéket. Rajta is csak egy kockás ing van. Kissé kényelmetlenül érzem magam.

- Most elviszlek a műtermünkbe, ahol megismerkedhetsz a többiekkel. Mellesleg legközelebb nem kell ilyen ruhába jönnöd. Feszengsz benne. Amúgy csinos vagy.

- Köszönöm. Megfogadom a tanácsodat Baekho.

- Amúgy mit szerettél volna kérdezni?

- Most pontosan milyen munkát is kell végeznem gyakornokként?

- Mellettem kell lenned. Nézni, ahogy dolgozom. Lencséket kell adogatnod, fényeket állítanod, esetleg beleszólni, hogy milyen pózt kéne a modellnek felvennie, satöbbi.

- Kicsit izgulok. – vallom be neki, miközben idegesen kezemet gyűrögetem.

- Ez természetes. Nem kell félned. Természetesen nem fogom leszedni a fejedet egyből, ha valamit elrontasz. Azért vagyok, hogy fejlesszem a tudásodat.

Bólintok.

- Oh, és még valami. Tudod kezelni a fényképezőt? Gondolom igen, de ilyen professzionálisra gondoltam, mint ez. – elővesz a táskájából egy jó nagy gépet. Elkerekednek a szemeim. Rengeteg gomb, tekerő, effektusok, melyekről még nem is hallottam. Mellesleg a táskából még további lencsék kandikálnak kifelé.

- Ilyen monstrummal még nem volt dolgom. Megfoghatom?

- Persze. – átadja óvatosan. Úgy kezeli, mintha tiszta gyémántról lenne szó.

- Uh, van súlya. – jegyzem meg. Tényleg nem könnyű.

- Be is durrannak a karjaim, mikor napi 2 fotózást le kell zavarnom. Gyakran már egy is sok.

Izmos alkarjára téved a szemem. Az erek kidudorodnak rajta, ahogy fél kézzel még mindig fogja a kamerát.

- Na, de elteszem a készüléket, és akkor induljunk meg, mert 10-re elő kell készítenem a műtermet. Délben kezdjük a fotózást, ha az nem zavar téged.

- Nem, dehogy. És akkor ma már kell segítenem?

- Igen, hogyne. Nem mondom, hogy mindenben, de örülnék, ha legalább megfigyelőként jelen lennél.

- Okés. Ez azt hiszem menni fog.

Két hónappal később

        Végre a végére értünk ennek a napnak is. Fáradtan, nagy sóhajok közt törölgetem le a lencséket a félhomályban. Már csak egy lámpa ég, az is pislákol. Már rég ki kellett volna cserélnem. Baekho biztos mondaná, hogy milyen hanyag munkát végzek, ha ezt észrevenné.

- Sun Ah? Te még itt bent? – érkezik mögülem a hang.

- Baekho? Azt hittem már elmentél.

- Azt terveztem. Mit csinálsz? – néz a kezemben lévő finom, selyemhatású rongyra.

- A lencséket tisztogattam és gondolkodtam.

- Min? Ha szabad érdeklődnöm. – nagyon közel lép hozzám. Egy pillanatra megragadja derekamat, és egy picit arrébb helyez. Mellém áll.

- Még mindig nem értem, hogy hogyan kell beállítani a szuper makrót a gépen.

- Nem túl sokat használjuk, de ha gondolod, megmutatom. Kell esetleg valamire?

- A projektmunkára, amivel megbíztál. Ki szeretnék menni a szabadba és útjára engedni a fantáziámat. Lehet születnek egész jó kis képek hozzá.

-  Akkor hozd ide a fényképezőt. Megmutatom. Én addig szerzek valamit, amin kipróbálhatjuk.

Előveszem a mázsás masinát, Baekho pedig egy szőnyeggel állít vissza a berendezések szobájából.

- Úgy gondolom, ez tökéletes lesz. Ráközelítve egészen érdekessé válik a sok szál erdeje.

Át akarom adni neki a gépet.

- Ó, nem. Fogd csak te. Ezt meg ráterítjük erre. – ledobja egy karfa nélküli székre a zöld szőnyeget. Felkapcsol néhány világítást is. – Tökéletes. – dicséri meg saját munkáját.

- Én hova álljak?

- Guggolj le a szőnyeg elé. A kamerát próbáld úgy fogni, hogy… Na várj, inkább segítek beállítani.

Elég szerencsétlenül érzem magam ezzel a bazi nagy fényképezővel a kezemben. Megemelni is alig bírom.

És valószínűleg Baekho is így látja.

Mögém jön. Szinte a hátamra simul. Kézfejemet megragadja és beállítja a tökéletes szöget.

- Most oké. Látod ezt a gombot?

- Igen.

- Nyomd le, miközben ezt elforgatod kettővel jobbra.

- Áh, így? – utasításainak megfelelően cselekszem.

- Igen, így. Ügyes vagy. Most várd meg, míg ráfókuszál a szőnyegre.

- Megvan.

- Akkor lőj egy képet.

- Kész. – büszkén felállok, de teljesen megfeledkeztem róla, hogy Baekho mögöttem volt, így az állát bevágta a hátamba. – Jaj, ne haragudj. – megfordulok, és felsegítem.

- Semmi baj. Megvagyok. – hatalmas mosolya megnyugtat, hogy tényleg nem okoztam bajt. – Hadd lássam azt a képet. - állát szinte ráteszi a vállamra. Derekamat mindkét oldalon megfogja. Nem tudom, mi ütött belé, de tartok tőle, hogy ennek nem lesz jó vége.

- Milyen lett?

- Király. Büszke vagyok rád.

Csattan az arcomon a jutalom puszi.

Mindketten megdermedünk. Ezek szerint Baekho sem számított rá, hogy hirtelen ötlettől vezérelve megteszi.

Csak állunk egymással szembe, és nézzük a másik tekintetét.

Ha már idáig elmentünk… lehet be kéne vallanom neki az érzéseimet. Lépnem kéne, de hogy?

Még egy pillanatig nézem sötét íriszét, és akkor megragadom mindkét oldalt az arcát, szájon puszilom. Hosszan.

  Ellök magától.

Valójában nem erre számítottam.

- Mi ütött beléd? – hüledezik.

- Én, én azt hittem szeretnéd. – lesütöm szégyenemben pilláimat.

- Igen, szeretném, de nem itt. – szorosan átfonja ujjaival a csuklómat és bevezet a pakolós szobába. Erőszakosan belök, mire nekiesek egy állványnak.

- Miért pont itt? – nézek körül a vékony porlepte térségen.

- Mert nem bírok már magammal, de nem akartam a műteremben. – letépi magáról az inget.

Mindig is sejtettem, hogy izmos, de nem hittem volna, hogy ennyire. Csodálatos a kidolgozott teste. Már a látványától is elindul bennem egyfajta vágy.

Ahogy ő közeledik felém, én úgy hátrálok, míg nekimegyek valaminek, amire le is esek. Az ágy… Hát ezért akart ide jönni.

- De Baekho, ez kell a fotózásra.

- Nem érdekel. Vigyázunk rá, viszont én már nem tudom megállni. – hevesen kibújik a nadrágjából is.

Megragadja a lábamat és sietősen leszedi rólam is a csőnacit.

       Hátrébb csúszok, hogy Baekho kényelmesen fölém tudjon mászni.

A két lába közé szorítja csípőmet és úgy próbál kicsomagolni felsőmből. Miután azt lehámozta, nyakamba fúrja arcát. Elevenen felfal. Én telhetetlenül markolászom haját, és várom, hogy ő vezessen.

Hátamat simogatja a melltartóm tájékán. Érzem, ahogy szétpattan a pántja. Gyorsan abból is kibújok.

Baekho erősen belemarkol mellembe, nyelvét pedig betolja számba.

A körkörös masszírozást alkalmazza emlőmnél, amit hamar megun, s izgalmasabb területekre téved. Egyenest bevezeti markát csipke bugyimba. Egyik ujját végigvezeti csiklómon, és megállapodik a nyílásomnál. Nem vacakolva az időt belém nyomja két ujját.

Nem értem hova ez a sietség, de rendben, akkor én sem várok tovább.

Feltérdelek és letolom alsóját a combja közepéjéig. Megragadom a hímtagját, és gyengéden nekiállok verni.

   Mindketten nagyokat sóhajtunk egymás szájába.

 El akarok tőle szakadni, hogy megkérdezzem, miért siet, de az izgalom nem engedi. Ráér később is, most viszont szexelni akarok. Már régen részesültem ilyen élményekben, mellesleg most egy első osztályú pasival, akiért odavagyok.

Dongho kiveszi belőlem ujjait, hogy meg tudja ragadni csípőmet. Beleültet ölébe, vagyis jobban mondva a farkára ültet rá.

Apait, anyait beleadva élvezetünkbe, mozgok rajta. Az ő ujja még mindig odalent tevékenykedik, és piszkálgatja vele csiklómakkomat.

Felkiáltok.

- Jól van édes! Tarts ki. – ordítja Baekho.

Izmaim elernyedtek a nagy mozgásban, de folytatom, mert érzem, hogy lassan vége. Dongho magömlése folyamatossá válik, majd hirtelen belém lövell. Szinte abban a pillanatban élveztem el én is. Fejemet hátracsapva lovagolok tovább Kang ölében, de egyre kisebbeket rugózva. Végül abbahagyom, mert már nem bírom tovább. Belezuhanok Baekho ölébe.

- Minden oké? – kérdezi még mindig mosolyogva.

- Igen, azt hiszem. – lihegem fáradtan és elernyedten.

- Mondanám, hogy pihenjünk le, de… - körülnéz. – Hazavigyelek?

- Nem, köszönöm. Megpróbálok hazatalálni. Nem akarom itt hagyni a kocsimat estére.

- Érthető. – végig simít a karomon. – Szeretném, ha nálam aludnál. Nem akarok második fordulót, viszont úgy érzem, hogy üres lenne az estém nélküled. Megvacsorázhatnánk otthon, filmezhetnénk, meg amit csak akarsz.

Bólintok. – Okés.

Elolvadok szavaitól. Nagyon édes. Szívem iszonyatosan zakatol odabent.

- Sun Ah, viszont van egy kevésbé jó hírem. Én nem is tudom, mit tegyek. Az agyam és a szívem nem ugyanazt diktálja, és már hetek óta őrlődöm felette.

- Mi lenne az? – szomorkás izgatottság kerít hatalma alá. Gondolom nem fog tetszeni az, amit hallani fogok.

- Állást kaptam máshol. Ezért is keresett a cég másik fényképészt helyettem. Nem kevés összegért kaptam ajánlatot, de én nem hiszem, hogy képes vagyok elhagyni az országot. Egyszerűen, ha arra gondolok, hogy nem láthatom nap mint nap mosolyodat, selymes hajadat, nem érezhetem illatodat, ideges leszek.

- Kang Dongho. Ha képes leszel miattam visszautasítani egy nagy lehetőséget, én esküszöm, megöllek.

- De értsd meg, hogy nem akarom. Én érezném magamat rosszul, ha elmennék. Viszont a pénz.

- Szükséged van arra az összegre. Nem tudom, mire kell neked, de nagy hasznát vennéd, tudom. Különben most nem vesződnél. Ezért is mondom én, hogy menj.

- Kim Sun Ah. Szeretlek, és ezért nem megyek sehová. Itt lezárok mindenféle kommunikációt. Öltözzünk, és megyünk hozzám.

Leragadtam az Sz betűs szónál. – Én is szeretlek. – szorosan megölelem újból és csenek tőle egy csókot.

Nem akartam vele összejönni, mert féltem a munkahelyi kapcsolattól, de végül nem bántam meg semmit (még az elhamarkodott dugást sem)…

*Ébresztőóra csipogás*

Kipattannak a szemeim.

Morcosan megjegyzem, hogy egy újabb hétfő kezdetének állok elébe. Utálom.

Az ágy melege visszahúz, képtelen vagyok egy lábujjamat is kivenni a takaró alól. Még csak öt percet kérek. Lehunyom a pilláimat.

    Abból az öt percből lett negyed óra. Sietősen kiugrok az ágyból és kapkodva szedelődzködöm össze. A fürdőben pisilés közben fogat mosok, és meg-megállok, hogy fel tudjam húzni a zoknimat.

Amint elvégeztem a kis dolgomat a vécén, és kiöblítettem a számat, rátérek a sminkelésre. Felviszem magamra az unalmas hétköznapit. Hajamat gyorsan átkefélem, miközben már szobámba válogatom a ruháimat.

Mi a francot húzzak? – merül fel bennem a kérdés, melyet minden nap felteszek magamnak.

Kiválogatok egy vörös, krémszínű csíkos pulcsit és egy fekete nacit. A barna vállra vehető iskolatáskámat felkapom és leszaladok vele a konyhába. Ott bepakolom az üveg vizemet, egy kis rágcsálni valót, és felhúzom a kényelmes tornacsukámat.

Öt perc múlva kezdődik a suli. Nem fogok beérni. – nézek az órámra. – Most mit tegyek? – suttogom.

Végül úgy döntök, az első órára már nem megyek be. Lassítok a tempómon és komótosan felveszem a kabátomat. Nyakam köré tekerek egy kötött sálat, mert még hűvös van odakint. A kesztyűn is elgondolkodom, de azt végül otthon hagyom.

Kibattyogok a közeli buszmegállóba és türelmesen várok egy buszt, ami megáll az iskolám előtt. Alig nyolc percet vártam csak a járatra, de addig is majd odafagytam a járdához.

Felszállok.

A busz szinte tele van, így kénytelen vagyok az ajtó közelébe maradni. Beljebb már nem tudok menni. Ahogy bezáródik mögöttem az ajtó, szinte nekipréselődöm. Az előttem lévő mami sok szatyra és táskája arcomnak nyomódik. Alig kapok levegőt így is, de mikor megérzem azt a jellegzetes halpiac szagot a néni szatyrából, hányingerem lesz. Csak nagyon ritkán merek levegőt venni.

Szerencsémre legyen mondva, hogy csak 3 megállót kellett utaznom, mert különben nem bírtam volna tovább. Ahogy kiszabadulok a fogságból, máris beleszagolok a frissnek nem mondható szmogos levegőbe. De valljuk be, ez még mindig jobb, mint a halszag.

  A suli kapuján belesek. Az udvaron senki. Kinyitom a nehéz kaput, majd becsukom magam mögött. Felbaktatok a lépcsőkön és bemegyek a jó meleg épületbe. Végig megyek a folyosón és megkeresem a szekrényemet, ami egy újabb firkával bővült. Ez állt rajta: Szánalmas vagy.

Ezeken én már nem kapom fel a vizet. Megpróbálom a lehető legjobban kezelni, egyszóval leszarom mit gondolnak rólam.

Kinyitom a szekrényem ajtaját. Áttúrom a tesiruhámat keresve, de nem találom a cipőimet.

 Hova tűntek? – mérgelődöm.

Megint biztos elvitték azok a faszfejek. – megforgatom a szemeimet. – Hát akkor ma a kinti cipőmbe tesizek. – sóhajtom.

A következő órám testnevelés, ezért a nagy csarnok elé megyek, ahol vannak az öltözők. Bemegyek a lányokéba, és úgy döntök, addig is itt fogom várni az osztálytársaimat, ameddig azoknak be nem fejeződik az előző óra.

Leülök egy fapadra és meredten bámulom az öltözői szekrényem.

Agyam a cipőm eltűnésére összpontosul. Sejtem ki akart velem kicseszni. Bang Minsoo. Csak ő lehetett, vagy megkérte az egyik fafej haverját, aki lesi minden egyes kívánságát. Nem is tudom, melyiket utálom jobban. A nyomorék csatlósait, akik minden szar poénján vihognak, vagy magát a személyt, aki eget rengetően buta. Az iskolai kosárlabda csapat főkapitánya, a focicsapat középpályás játékosa és emellett még hokizni is el szokott járni suli után. Egyszóval sportsztárnak érzi magát. És naná, hogy minden lánynak benedvesedik a bugyija már csak a neve hallatán is. És persze a kis naivakat bevezeti a málnásába, ahonnan egy éjszaka után ki is dobja őket. Áhítatva gondolja az összes, hogy majd Ő lesz az, aki megváltja a többi kis ribancot, és ő lesz majd a tökéletes személy, aki Minsoo izmos karjai közt találja magát örökre. Persze ez még nem következett be és egy ilyen giggolo személynél nem is hiszem, hogy mostanában fogja megtalálni élete szerelmét. Ő inkább csak szórakozik velük, de én átlátok rajta. Mellesleg utál, szóval még egy pont, amiért én nem bomlok utána.

Az ok, amiért nem kifejezetten kedvel azaz, hogy amikor először léptem be a termünkbe év elején, megkérdezte a nevemet, de én enyhén lekoptattam magamról. Vagyis bunkón visszautasítottam béna ismerkedős szövegét.

Léptek zaja töri meg gondolkodásomat. Az ajtó felé fordítom a fejemet, ami kinyílik és belépnek rajta a többiek.

Egyikük se vesz rólam különösebben tudomást. Vagyis de, az egyetlen barátnőm, Sora.

- Hát te hol jártál? Lemaradtál életem egyik legjobb biosz órájáról.

- Elaludtam… De miért, mit néztetek?

- Konkrétan pornót mutatott nekünk a tanár. Nagyon meglepő volt. Amúgy meg most tiszta kanos az összes fiú. Szörnyűek, és ez csak rosszabb lesz, mert összevont tesink lesz.

- De hát miért?

- Nincsen Jay, a fiúk edzője.

- És mit fogunk csinálni? – aggódom, mert nem akarok beégni a fiúk előtt. Alapjáraton véve jó vagyok tesiből, de ha velünk lesznek a srácok is… Főleg Minsoo. Tuti tesz azért, hogy az óra folyamán valami sérülést szenvedjek.

- Szerintem röplabdázunk. – Sora is húzza a száját.

- Nagyon remélem, hogy röpizünk. Inkább, mint foci. Nem bírnám elviselni Bang önelégült fejét.

- Nyugi van. – fogja meg a vállamat Sora. - Na, de veselkedjünk neki az öltözésnek, mert el fogunk késni.

A fiúk már felállították a pályát, minden készen áll a játszmára. Már csak a csapatokat kell kialakítani.

- Jól van idióta nebulók. Minsoo lesz az egyik kapitány. Ki szeretne a másik lenni? – kérdezi Miss Di. – Senki? Akkor legyen Sora. – bök a mellettem álló barátnőmre.

Tény és való, hogy mindenki Mr. Bang mögé szeretne kerülni, és ez nem csak azért van, mert közkedvelt, hanem mert Sora és én vagyunk a legnépszerűtlenebbek az osztályban.

- ……..! – választ ki elsőként Sora. Mögé állok.

- Akkor legyen Jenny. - mutat a kiválasztott lányra.

Jenny köztudottan a legnagyobb kurva a sulinkban. C.A.P legjobb lánybarátnője, de kétszer sem mondom, hogy minden héten összefekszenek. Forrásaim vannak erről.

Miután sikerült összekaparni a csapatokat, felállunk a pályára. Előre megyek, a jobboldalra, hogy onnan tudjak szaladgálni a labda után. Bár szinte semmi értelme nem lesz ennek a játéknak, mivel aki nem C.A.P csapatában van, azok is ’vele’ játszanak, vagyis ellenünk.

Jae feldobja a labdát és egyenesen felém céloz vele. Egy erős ütéssel el is találja, a labda pedig szélsebesen száguld felém. Először összehúzom magamat, de feleszmélek, hogy én ennél ügyesebben is ki tudom védeni, és egy jól rögtönzött kézmozdulattal visszaütöm az ellenfél térfelére a lasztit.

Mindenki ledöbbenten néz rám.

Én csak megrántom a vállamat és mit sem törődve velük elkérem a labdát, hogy nyithassak.

Megint egy sikeres ütés, amit Minsoo csapata nem tudott kivédeni.

Büszkeséggel tölt el, hogy ennyire van tehetségem a röplabdához, pedig nem sokat játszottam még. Persze sejtettem, hogy jó vagyok benne.

Megint megkapom a könnyű labdát. Egy jól irányzott felső érintéssel passzolom az ellenfélnek a lasztit. Bang nem hagyja magát, elkezd futni mindenkit félrelökve, mit sem érdekelve, hogy lányt vagy fiút terít a földre. Öklösen belebokszol egyet a labdába, ami visszajön. Egyenest a pofámba ütközik.

Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy mit is érzek jobban. A fájdalmat, ami az arcomat érte, a megaláztatást, amit Minsoo okozott, vagy az irdatlan nagy haragot, amit szívemben érzek.

Ökölbe szorított kézzel, gyors léptekkel közeledek Minsoo felé. Mérgesen nézek rá. Nagyon mérgesen, amitől ő megijed, kissé hátra is hőköl.

- N-ne haragudj. Nem volt szándékos. – maga elé teszi védekezően mindkét kezét. Most először érzem, hogy C.A.P parázik tőlem. Valószínűleg rájött csöppnyi agyával, hogy nagy hibát követett el.

- Ó persze, és az sem volt szándékos, hogy elloptad a cipőmet? És az sem, hogy minden nap telefirkálod a szekrényem ajtaját? A mindennapi megaláztatások sem azok? Valóban? – kiabálom.

Szikrát se kap. Végre meg mondtam neki, amit oly régóta akartam.

- Én…

- Tudod mit, ne is mondj semmit. Amúgy sem használna. Végül is csak az egész iskola előtt égettél le nem egyszer. Ezt már nem tudod helyrehozni. A lelkemet törted darabokra. – a végén elcsuklik a hangom. Nem akarok sírni, főleg nem a többiek előtt.

Elhagyom a csarnokot. Az öltözőbe szaladok és leborulok egy sarokba sírni. Keservesen. Most minden kijön belőlem, amit eddig éreztem. A firkák miatt, a tornacipő miatt, a rágók miatt, a beszólások miatt. MINDEN.

Hallom, hogy bejön valaki. Gyorsan a térdemre hajtom a fejemet, hogy ne lássa arcomon a piros csíkokat, bárki is jött be.

Fölém tornyosul, eltakarja előlem a lámpa fényét.

A kíváncsiság legyőz, felnézek rá. A kidolgozott testet egy fekete trikó fedi, éles állkapocs, apró száj, húzott szemek, fekete haj, melyet szokásosan sapka takar.

- Menj innen. – utasítom.

- Nem megyek.

Leül mellém.  

- Mit akarsz? - kérdezem szemkontaktus nélkül.

- Itt a bocsánatkérés kevés lenne… gondolom.

- Ezt eltaláltad. – felveszem a duzzogó pozíciót.

- Nem tudom, mit mondjak tényleg. Összeszedettebb gondolatokkal kellett volna ide jönnöm. Az imént történtek valóban nem direkt voltak, viszont amik előtte történtek… Nem is értem mi ütött belém. – kényszeredetten kineveti saját hülyeségét. – Fogalmam sincs, hogy lehettem képes egy lányt bántalmazni.

- Ugyanúgy, ahogy az ágyban is teszed. – rántok vállat.

Összevont szemöldökkel néz rám. – Hát ezt hogy érted?

- Hallottam, hogy durva vagy az ágyban. Másoktól… Szóval elég pletykásak a lányok az öltözőben.

- Ah, így már értem. Ne higgy nekik. – ránt vállat.

- De hát…

- Csak fel akarnak vágni a másiknak, hogy milyen erős és jó vagyok. Satöbbi… De most megosztok veled egy titkot.

Belenézek szépen csillogó szemébe. Kissé ijedt nyuszi arcom lehet.

- Szűz vagyok még.

Saját nyálamat is félrenyelem e hallatán.

- De hát azt hogy? Két hétig csak arról beszélt Hyojin, hogy milyen jó volt veled.

- Ez vicces. – hangosan felnevet. – Már akkor kirúgtam, amikor megtudtam, hogy hány pasi után ért hozzá a szája az enyémhez.

- Valahogy nem vagyok rá kíváncsi, de sejtem. Ez undorító.

- Nekem mondod? Egy hétig ötször mostam fogat minden nap.

Erre már én is elmosolyodom.

- Én ezt még mindig nem tudom elhinni.

- Pedig muszáj.

- Minsoo? Lehetne egy kérdésem?

- Persze. Akár több is.

- Miért bántottál?

- Hm, ez egy jó kérdés. Most mondjam el az igazat?

- Igen.

- Hát jó, legyen. Talán mert már az első nap, ahogy beléptél az ajtón, tudtam, hogy te kellesz nekem. Szarul esett a visszautasításod. Jó, elismerem, gyerekes volt a bosszúállásom, és minden alkalommal bűntudattal mentem haza. Amikor köve… Nem mondtam semmit.

- Te követtél? – kerekedik ki a szemem.

- Csak néha. Szörnyű volt téged sírni látni. – lehajtja fejét.

- Láttál volna elalvás előtt. Szánalmas vagyok és gyenge, de ki kellett adnom magamból. A suliba erősnek, merevnek mutatom magam, de egyébként most látod az igazi énem.

- Szeretném, ha továbbra is ilyen maradnál, mint most.

- De a többiek az osztályból. Továbbra se fognak békén hagyni.

- Mostantól nem bánthatnak mellettem. Értetted?

Izmos karját átdobja vállamon is magához húz. Félve megigazítja arcomba hulló tincsemet és a fülem mögé tűri, hogy pirospozsgás arcomra puszit tudjon adni.

A hideg is végig fut testemen. Soha nem éreztem magamat ilyen nyuszinak minden értelemben.

Kezemet szám elé kapom, és kiskutya szemekkel C.A.P-re nézek, aki csak vigyorogva viszonozza pillantásomat.

Elveszi ujjaimat ajkaim elől, hogy azokat felválthassa az ő puha, nedves szája. Épphogy csak megízleli azt, mire benyitnak a többiek. Minsoo nem válik el tőlem azonnal, csak miután belenyalt számba.

- Fogd a cuccodat és öt perc múlva legyél az iskolakapu előtt.

- Ne hagyj itt. – nézek a kicsit sem kedves lányokra.

- Akkor most hozd a cuccodat és majd valahol átöltözünk.

Kb egy perc alatt kiszedek mindent a szekrényemből és már rohanok is C.A.P-el tovább.

Sejtelmem sincs, hova akar vinni iskolaidő alatt, de annyira hajt a kíváncsiság, hogy már semmi sem érdekel.

Azt hiszem kezd elvakítani egy rózsaszínes felhő.

     Kiskoromban elhatároztam, hogy Jeju szigetén fogok üzemeltetni egy lovas farmot. Két dolog érdekelt igazán világéletemben. A lovak és a gyönyörű sziget rejtelmei.

     Hajtott a kíváncsiság, s ez a jó tulajdonságom megmaradt, ennek köszönhetően 14 évesen sikerült rávennem szüleimet, hogy vegyenek egy kis farmot Jejun. Alighogy odaköltöztünk, kora hajnaltól késő estig a szigeten túráztam. Főleg az erdőket jártam be, és különböző jelöléseket rajzoltam a fákra, hogy ne tudjak eltévedni. Egy év után már rutinosan jártam az ösvényeket.

 Másik kedvenc helyem természetesen a partvonal. Ahogy kitettem a lábam az erdőből, rohantam is le a tengerhez, hogy megmártóztassam benne fáradt lábaimat.

Persze ezek mellett rengeteget kellett lovagolnom, ugyanis készültem a helyi ugrató versenyekre. Gonggal, a lovammal szinte az összeset megnyertük. Többször is ajánlották, hogy menjünk nagyobb, nevezetesebb versenyekre, de a szívem visszahúzott. Egy percre se akartam elhagyni Jejut.

Egyik alkalommal mégiscsak meg kellett tennem. Pont egy hete érkezett a levél, hogy Dél-Koreában rendeznek egy árverezést, ahova mindenképpen el kell mennem, ugyanis egy olyan lovat állítanak ki, akit meg kell vennem, ha törik, ha szakad. Nem akármilyen kezes bárányról van szó. Lay egy olyan paci, akiről folyton beszélnek az újságok. Itt a nagy lehetőség, hogy a gazdája nevét átírassuk az én nevemre. Ma van a nagy nap, az árverezés napja.

   Elfoglaltam a helyemet az asztalnál, és hallgattam, ahogy az árverező hadarja a növekvő árajánlatokat, miközben a körülöttem levő emberek fel-felemelgetik a kezeiket. Én egy fiatal fiú mellé ültem le, akin egy sárga pulcsi van, s arckifejezéséről le lehet olvasni, hogy nem különösebben érdekli a felhajtás. Telefonját birizgálta.

Én árgus szemekkel figyeltem, mikor hozzák be Layt. Már csak egy ló, és Ő jön.

- És a következő lovunk Lay, egy mén, 3 éves, és nagyon híres. A kezdő összege 4 millió won. Ki ad érte többet?

Kezek a magasban. Körülnézek, hogy lássam, hányan akarnak rá licitálni. Szinte mindenki. Még a fiú is megmozdult erre az ajánlatra.

- 4 és fél millió! – ordítják be.

- 5 millió!

- 5 és fél.

És így megyünk egészen 8 millióig, míg végül már csak ketten maradtunk. A fiú és én. Farkasszemet nézünk, s úgy mondjuk a nagyobbnál nagyobb árajánlatokat.

- 9 és fél millió. – mondja a fiú magabiztosan, győzelmi mosollyal az arcán.

Hezitálok. Ez már valóban sok ezért a paciért.

- 9 és fél millió először. – lengeti meg a kalapácsot az idős férfi. – Másodszor.

Nem tudom, mit fogok mondani, de felemelem a kezemet.

- Mennyi az új ajánlat? – kérdezi öblös hangján az árverő.

- 10 millió, és ez az utolsó ajánlatom. – felállok, és várom, mit lép erre a fiú.

- 10 millió először.

- 10 és fél millió! – a fiú is feláll. – És ez az én utolsó ajánlatom.

- 10 és fél millió először. Másodszor. És harmadszor. – rácsap az asztalra az öreg. – Eladva.

Egy önelégült mosolyt vet rám a fiú, majd elmegy az asztaltól. Faképnél hagy.

Hát köpni, nyelni nem tudok. Most mit fogok mondani apámnak? Üres ló szállítóval megyek haza. Ki lesz akadva.

És mindezt csak egy fiú miatt, aki alig 20 éves. Igaz, én is csak 18 vagyok, de nem számít. Már nagyon régóta benne vagyok a lovas szakmában. Mégis mit képzelt magáról ez az alpári paraszt? Hogy idejön és elviszi előlem Layt? Nem tudom, hogy képzelte.

Tiszta idegesen felcaplatok hotelszobámba és tárcsázom édesapámat.

- Appa! Van egy rossz hírem.

- Mi lenne az?

- Elvitték előlem a lovat.

- Mennyit ajánlottak érte?

- 10 és fél millió won.

- Azta rohadt! Lehet jobb is, hogy nem kértél érte többet. Majd legközelebb megszerzed Chambet. Ha jól tudom, két hét múlva őt is kiállítják.

- De az a ló fele annyira se jó, mint Lay.

- Nem baj. Majd mi tökéletesre fejlesztjük. Holnap hazajössz?

- Igen, valószínűleg. Délre talán már otthon leszek.

- Rendben. Légy jó.

Leteszem. Hát most ettől se lett jobb a kedélyállapotom. Fogalmam sincs, mit tegyek. Nekem nem kell Chamb. Én Layt akarom.

- Alice? Mi lenne, ha lemennénk a medencéhez? Kicsit pihenjük ki ezt a mai napot. – jön be a szobámba legjobb barátnőm, Maya.

- Legyen.

- Jaj, ne legyen már ennyire paprikás hangulatod. Tisztára elveszed a kedvem mindentől.

- Szerintem te is mérges lennél most a helyemben.

- Az meglehet, de én, ha mérges vagyok, olyat teszek, ami lenyugtat.

- Két dolog tudna lenyugtatni, de per pillanat egyiket se tudom megvalósítani. Haza szeretnék menni most azonnal. – a honvágyam mérhetetlenül kínoz. Gong is már hiányzik. A sziget teljes varázsa, meg minden más is.

Miután eleget voltunk a napon, és kiázattuk magunkat a medencében, úgy döntöttünk visszamegyünk a szobába, és készülődni fogunk a vacsorához.

- Te már eldöntötted mit fogsz viselni? – kérdezem barátnőmet.

- Nem, még nem. Valami koktélruhán gondolkodom erősen.

- Szerintem én is azt húzok, de semmi feltűnőt. A vacsora utáni kis partyn is maradunk?

- Én szeretnék, igen. Egy-két jó pasit kiszúrtam magamnak a medence mellett. Most lehetőségem adódik, hogy közelebb is kerüljek hozzájuk.

- Maya, nem pasizni jöttünk ide. Az egyetlen csávó, akit fel kellett volna szednünk, az Lay, de ez a hajó már elúszott.

- Nem vagy vicces, ugye tudod? – összefonja karjait melle alatt.

- Hát nem is viccnek szántam.

Beszállunk a liftbe.

- Hölgyem. Még mindig Layen rágódik?

- Ne hölgyezzél itt nekem, és igen, még mindig szúrja a csőrömet az eset. – szúrós tekintettel nézek A fiúra.

- Sajnálom, de nagyobb szükségem van a lóra.

- Nem hinném.

- Amúgy Do Kyungsoo. – nyújt kezet.

- Ez engem hol érdekel?

- Gondoltam jobb, ha már most tudod, ki fog téged elverni a következő versenyen.

Hát a pofám leszakad.

- Alice vagyok, és jobb, ha már most leszögezzük, hogy attól még, mert Lay tehetségesebb ló, mint Gong, attól még lehet a lovasa béna. Nem minden a lovon múlik.

- Egy hónap múlva meglátjuk. – félmosolyával búcsúzik tőlem. Kiszáll a 10. szinten.

- Hallottad ezt? – hüledezem.

- Nem csak hallottam, de láttam is. Alice, ez a gyerek irtóhelyes.

- Na jó, menj innen. Nem fogom azt hallgatni, ahogy áradozol róla. Szerintem semmi helyes nincs benne.

- Vak vagy. – kidugja a nyelvét gyerekesen.

- Nem válthatnánk témát?

- Csak akkor, ha nem a lovakról fogsz beszélni.

- Legyen. – beletörődöm sorsomba, és folytatjuk a beszélgetést a ma esti partyról.

A kelleténél lehet kicsit több alkoholt ittam. Még a kiömlött piát is szívószállal szívtam fel az asztalról. Mindenki idiótának nézett, de nem akartam kárba veszni a drága Jagert.

- Mayaaa! – ordítom a nagy tömegben. Mindenki beszélget mindenkivel. Már azt se tudom, hogy néz ki az a lány, akit keresek. – Mayaaa!

Megbotlom egy cipőben és egyenest egy szmokingos férfi kezébe zuhanok.

- Elnézést. Nem látta Miát?

- Kit?

- Mia! A barátnőm. – megfogom fájó fejemet.

- Két perccel ezelőtt még Mayát kiabáltál. Akkor mi az igazi neve?

- Igen, az. Köszönöm. Maya. Na, őt nem látta?

- Nem. Esetleg haja színe, ruhája?

- Nem tudom. – rázom a fejemet. – Nála van a szobám kártyája. Anélkül nem tudok felmenni. Mit tegyek?

- Ahj, te lány. Segítsek esetleg?

- Jó lenne. Azt megköszönném.

Átveti karomat a vállán, és kisegít a recepcióig.

- Szerintem nem fogjuk tudni megtalálni a barátnődet. Én speciel nem emlékszem rá, hogy néz ki, te meg nem vagy abban az állapotban, hogy felismerd az arcát.

- Hm?

- Semmi. Már tudom, hova viszlek.

207-es szoba. Hisz ez az enyém. De akkor ez a srác mégis hogy tudta kinyitni?

- De jó, végre itthon. – ledobom a cipőimet és az ágyba vetem magamat.

- Kérsz inni?

- Ah, köszi nem. Nem vagyok szomjas.

- Azt látom, de dehidratálnod kell magad. Ezt az üveget meg kell innod. – nyomja kezembe a kis flakont.

A feléig kiiszom, de több már nem folyik le a nyelőcsövemen.

- Amúgy hogy hívnak? – kérdezem meg a fiút.

- Kyungsoo.

- Húú, de ismerős. Isten se tudja, honnan, de szép neved van.

- Köszi. Te meg Alice vagy, igaz?

- Honnan tudtad?

- Gondolatolvasó vagyok.

- Oh, igen? Akkor most mire gondolok?

Közelebb jön hozzám. Homlokunk összeér, mélyen a szemembe néz.

- Arra, hogy nem akarod, hogy megcsókoljalak.

Már tényleg kezdek attól parázni, hogy lesmárol, de még mielőtt bármi rossz is történt volna, Kyungsoo meghátrált.

- Tényleg az vagy.

- Nem szoktam hazudni.

Kitölt két pohár pezsgőt. Átadja nekem az egyiket.

- Hát akkor, fenékig. – koccint velem, majd meghúzza a gyöngyöző italt.

Én inkább félre rakom. Nem tudok már a piára nézni.

- Kyungsoo? Kinyitnád az ablakot? Meleg van.

- Igazad van. – kilazítja nyakkendőjét. – Várj egy percet, mindjárt intézkedem.

- Hát legyen. – bár nem tudom, mit kell annyira intézkedni. Én csak arra kértem, hogy nyissa ki az ablakot, hogy egy kis hűs, nyári szellő bejöjjön a fülledt szobába.

Hirtelen lekapcsolódik az összes villany. Teljes sötétség övezi a szobát.

- Kyungsoo? – suttogom. – Mire készülsz?

Ekkor meggyullad egy gyertya, minek fényében meglátom a fiút. Még vagy tízet meggyújt, mire félhomály lesz. Pont elég ahhoz, hogy kivegyem Kyungsoo alakját.

A fiú mellém ül, kezét térdemre helyezi.

- Fogalmad sincs, hogy ki vagyok, igaz?

- Nem, tényleg nem.

- Do Kyungsoo. Lay jogos tulajdonosa.

- T-tessék?

- Tudod miért jöttem el az árverezésre?

- Nem. – válaszolok neki őszintén.

Ujjával kitűri fülemből a hajamat és belesúgja.

- Azért, mert tudom, hogy ma van a szülinapod.

- És ezért vitted el előlem a lovat?

- Nem. Az a ló mától a tiéd.

- D-de hát miért vetted meg nekem? – lepődöm meg.

- Mert nem tudtam, hogyan közeledjek feléd. Ezért jutott eszembe, hogy ennek biztos nagyon örülnél.

- Honnan ismersz?

Teljesen zavaros ez a történet nekem.

- Óvoda, általános iskola, lovas iskola, Jeju sziget, a D.O. Ranch tulajdonosának fia.

Elakad a lélegzetem. Az nem lehet. Nem ismertem fel azt a fiút, akibe 5 éves koromtól egészen 12 éves koromig szerelmes voltam.

- D.O.? Te is… vagyis te szerelmes vagy belém?

- Óvoda óta. – arca jól láthatóan kipirult. Tarkóját vakargatja, és kerüli a szemkontaktust.

Magam felé fordítom a fejét.

- De akkor ezt miért csak most mondod?

- Mert nem akartam elkapkodni. Talán, ha nem lettünk volna olyan érettek egy kapcsolathoz, akkor hamar szakítottunk volna. Viszont, most már elég nagyok vagyunk. Te is nőiesebb lettél…

- Te meg férfiasabb. – jegyzem meg halkan.

- Khöm, hát igen, valahogy úgy.

- Akkor, mi most…?

- De csak ha te is szeretnéd. – mondja.

- Én igen. – visszafogottan elmosolyodom az orrom alatt. Lehajtott fejjel bámulom a lábaimat. Tiszta kínosnak érzem ezt a pillanatot, de szerencsére nem én vagyok az egyetlen, aki ugyanezt érzi.

Kyungsoo keze lassan araszolgat az enyém felé, mígnem megfogja azt.

Szívemet boldogság járja át.

- Alice? Megengednéd, hogy?

Szavak nélkül is értem, mit akar. Bólintok.

Remegő keze félve ér hozzá arcomhoz. Hüvelykujja végigszalad alsó ajkamon. Mivel látom rajta, hogy izgul és nagyon zavarban van, ezért rásegítek az első lépésben, és közeledni kezdek felé. Onnantól már Kyungsoo se fogja vissza magát, rátapad ajkaimra. Nyelve megízeli ajkaimat, bebocsátást követel számba. Megadom neki a lehetőséget, ugyanis évek óta erről álmodoztam, és valószínűleg ő is.

Először gyengéd lökésekkel járja körbe a számat, majd nyelvemmel összegabalyodva folytatjuk a játékot.

A nagy csókcsatában D.O.ról lekerült a az öltöny, a nyakkendő és a fehér ing. Nincs kifejezetten izmos testalkata, de szerintem ő így tökéletes.

Keze körútra indul a testemen. Belemarkol fenekembe, de valójában sokkal izgalmas területekre akar kóborolni, amit nem engedek neki. Áttér mellemre, viszont a ruha teljesen megakadályozza a hozzáférést. Kizipzáraz hátul és letolja csípőmig a ruhát. Melltartó hiányában egyből láthatóvá válik felső testem, amit kezeimmel próbálok takargatni, de Kyungsoo ellenkezve elveszi karomat mellem elől.

- Ne szégyelld előttem a tested. – suttogja fülembe. – Szép vagy.

- Kyungsoo-ah?

- Igen angyalom?

Nem mondok semmit. Kivesznek a gondolatok belőlem, mert D.O. hirtelen lefektet és rám fekszik. Csípőjét derekamra nyomja.

- Mit akartál mondani?

- Már nem tudom.

- Alice? Benne lennél abban, ha továbbmennénk? Vagy álljak meg most?

Elgondolkodom. Végül is, mire várjunk? Ismerjük egymást.

- Én, benne.

Leveti rólam teljesen a ruhát.

- Csak tudd, holnap is ugyanúgy szeretni foglak, mint eddig egész életemben. Ha most megtörténik köztünk az a dolog, nem fog semmi változni, akár jó lesz, akár nem. Szóval csak azt akarom letisztázni, hogy nem akarlak kihasználni.

- Csss. Kyungsoo. Tudom. – mutatóujjammal némítom el a fiút.

- Ígérem, hogy óvatos leszek. – fölöttem támaszkodik. Vastag szája újból megtalálják enyémet. Kezével belemarkol mellembe és körkörös masszírozásba kezd. Hüvelykujjával pedig a mellbimbómat simogatja, amitől megkeményedik.

Kiszökik első sóhajom.

Kyungsoo erre a nyakamat veszi célul. Nyelvével megnyalogatja azt, majd a kulcscsontomon összecsípi fogával a bőrt.

- Ah, ezt ne, kérlek. Nem akarok foltokat.

- Ne haragudj. Akkor megyek tovább.

Az a tovább a mellemet jelentette. Azt is megszívogatja, miközben keze folyamatosan csúszik lefele a hasamon. Eléri a bugyim szélét. Megemeli ujjával és berakja az egész kezét, ami rásimul nőisségemre. Középső ujját belemélyeszti a két ajkam közötti résbe, és csiklómat ingerelni kezdi vele.

Nyakába kapaszkodva tűröm, ahogy ő odalent kényeztet. Egyre nagyobb vágyat érzek a szex után Kyungsooval. Akarom őt magamban érezni.

Hirtelen hüvelyemhez csusszan ujja, és beledugja hegyét.

- Mehet tovább is? – kérdezi óvatosan.

- Igen. – rámosolygok, hogy bíztassam kicsit. Olyan kis szerény.

Beledugja ujját tövig és mozgatni kezdi bennem.

Egy pillanat alatt elakad a lélegzetem és kapkodni kezdek a levegő után, ezáltal a sóhajok felhangosodnak.

Hüvelyem sikamlóssá válik, jól járhatóvá, ezért azonnal mellé rak még egyet és az ollózós technikával tovább tágítja lukamat.

- Kyungsoo. Kérlek, nem tudok tovább várni.

- Biztos kincsem? –simogatja meg a fejem búbját.

Bólintok.

Ledobja magáról a nadrágot és az alatta levő alsónadrágot is, majd fölém mászik megint.

- Nagyon boldog szülinapot Alice.

- Köszönöm Do Kyungsoo. – megragadom arcát és végig simítok élén. Mire elérek az állához, D.O. már bennem van.

- Te atya ég. – magamhoz ölelem szorosan, hogy levezessem a bennem felgyülemlő fájdalmat, amit odalent érzek.

 - Minden rendben? – érdeklődik utánam Kyungsoo.

- Igen, vagyis nem egészen, de túlélem. – hadarom.

- Ne hagyjam inkább abba? – kérdezi aggódó pillantások közepette.

- Nem, dehogyis! Inkább csak kezdj neki. – sürgetem.

Ennek hatására beindul csípőjének mozgása. Gyengéden löki beljebb melegségét a hüvelyembe. Nagyon lassan és óvatosan csinál mindent.

- Kicsit gyorsíthatsz is. – mondom neki.

- De biztos?

- Igen, teljesen. – adok neki egy puszit szájára.

Erősebb és határozottabb lökéseket ad. Ritmusosan hullámzunk a selyem ágyneműn. Végül már teljesen bennem van merevsége.

- Kyungsoo ahhh. – kiáltom fel egy nagyobb lökés során.

- Alice. – suttogja rekedt, férfias hangján.

Az aktus végén járunk. Kyungsoo teljesen elfáradt, izzadt testével hozzám ragad, és utolsó lökéseit már teljesen erőtlenül teszi meg. Elernyed, mire anyaga belém folyik, és elér engem is a gyönyör.

Kyungsoo csendben pihenteti mellkasomon a fejét, miközben én hangosan szuszogva, becsukott szemmel élvezem, hogy végre nincs semmi gondom, és csak a szépet látom és érzem.

Haját piszkálgatom, amikor hirtelen felnéz rám, és csak annyit mond: - Szeretlek Alice.

Ennél szebb szülinapom sose volt.

Megkaptam álmaim lovát a herceggel együtt.

Azt hittem, üres kézzel térek haza, végül két férfival az oldalamon hagyom el Dél Koreát, és térek vissza a szeretett szigetemre, Jejura.