Ritkán ajánlok hozzá zenéket, de ehhez mindjárt kettőt is tudok ^_^ Az egyiket azért, mert amikor írtam ezt a ficit, akkor ezt hallgattam, a másikat meg azért, mert BTS! 

GIRLS' DAY - SOMETHING  (kattints az előadóra/címre)

RAP MONSTER - SOMETHING 

   Volt már veled olyan, hogy csak ültél a szobádban, csendben, előre meredve, a nagy, s üres falat nézve, miközben gondolataid ezer, meg ezerfelé cikáztak?

És tetszett már neked valaha is valaki? De úgy igazán. Az a tipikus meglátlak, pulzus az egekben, remegő lábak, akadozó légzés, pirosló orca.

És gondolom, ha ez megvan, akkor a hátulütőjét is érezted már ennek... Igen, a pofára esésről beszélek.

Kedves barátom, velem pontosan ez történt néhány hónappal ezelőtt.

   Az iskolától nem messze lévő fagyizóban ültem. Egyedül. Kínosan éreztem magam, ahogyan a kehelyből kanalaztam ki a hideg édességet, és magányosan nézelődtem, miközben az üzletbe egyre több fiatalabb diák tévedt be.

Az idősek körében már nem olyan divat ez a kis helység, sokkal inkább a közeli plázák, meg a kocsmák, ahol illegálisan is kiszolgálják a nebulókat. Épp ezért választottam ezt a helyet. Reméltem, hogy egykén merülhetek mély gondolataimba, ami gyakran előfordul velem. Tipikus álmodozó vagyok. Nem csak álmodozom, de azokban is élek. Ott valahogy sokkal szebb minden.

   Az egyetlen rossz benne, hogy nehéz kizökkenteni. Ha egyszer átkerülök a Csodaországomba, onnan nehezen lépek vissza a valóságba. Így már különszelektálni se tudom, hogy mi a fiktív és a reális.

        - Öh, h-hello… Hahóó! – egy integető tenyér, és annak hideg szele ébreszt fel.

- Öh, igen? – megrázom a fejemet. Vastag, fekete keretes szemüvegem felől kilesek, hogy jobban lássam, ki a tenyér tulajdonosa.

- Szia! – mosolyog bele Jung Kook az arcomba.

Ez most komolyan a valóság? Ez most tényleg nem egy képzet? Is this the real life?

Alsó ajkam szerencsétlenül csüng a levegőben, csoda, hogy a nyálam nem folyik ki a számon. Feljebb tolom a szemüveget az orromon, hogy jobban lássam őt. Ennyire közelről még sose láttam.

- He-he-hhello! Vagyis, szia. – Felpattanok a helyemről, hogy mélyen meghajoljak előtte.

   Alig tudtam kinyögni azt a köszönést.

Széles vigyora az Istenért se akar lehervadni, én pedig értetlenül állok előtte, pedig olyan kíváncsi vagyok, hogy mi ennek a kizökkentésnek a tényleges oka.

- Csak akartam szólni neked, hogy a fagyi rácsöppent a ruhádra – bök a kis, mogyorókrémes cseppecskére, ami a sárga szoknyámon éktelenkedik.

- Oh, n-nem vettem észre, köszönöm! – kapkodva a szalvéta után nyúlok, hogy letörölhessem vele a fagyit, ami még nem száradt bele a ruha szövetei közé. Felsóhajtok elkeseredettségemben, amikor látom, hogy csak jobban szétkentem a cukros, folyós szirupot a ruhadarabon.

- Menj haza, és öblögesd ki. Biztosan ki fog belőle jönni – lelkesít életem kicsi egyetlene, akiért oly hevesen dobog a szívem. Eszem ágában sincs megfogadni a tanácsát.

- Nem, meg leszek így is – legyintek. – Annyira nem feltűnő. Vagy igen?

- Igazából nem vészes. De figyelj, kárpótlásképpen vehetek neked még egy fagyit – mutatóujjával a választékra mutat, mely pontosan mögöttem van.

Igen drágám? Máris meghívsz egy randira? Állok elébe!  - Annak ellenére is elfogadom az ajánlatát, hogy szervezetem már nem tudna befogadni több hideg gombócot.

- Kedves tőled, elfogadom.

  Kezeimet tördelve várok, míg Jung Kook megveszi a fagyikat.

Meglepetésemre azonban két papírpohárral tér vissza. Meglepődött arckifejezésemet látván azonnal magyarázatot is ad a két pohárra: - Ezzel talán nem fogod tudni leinni magad – viccelődik, de valahol, mélyen mégiscsak megsért az indoklása.

NEM VAGYOK BÉNA, HAHÓ!

Vagy talán mégis? Jelen pillanatban biztosan, mert egy légtérben vagyok vele. Sőt! Beszélgetek is vele!

- Egyébként hogy hívnak? – teszi fel a kérdést. – Ne haragudj, kérdezhettem volna szebben is! – jut eszébe az udvariasság.

- Nem, semmi gond. Min Hae a nevem – mutatkozom be, de csakis informálisan. Nem akarom, hogy megtudja a vezetéknevemet. Akkor levágná, hogy én vagyok az a bizonyos lány, aki többször írt neki chaten Kim-Mint néven.

- Én Jung Kook vagyok.

     Igen, tudom. Azt is tudom, hogy hány éves vagy, melyik osztályba jársz, ismerem a családod minden egyes tagját, tudom, hogy hol laksz, tudom a szekrényed kódját, hogy mit kaptál születésnapodra, hogy mit szoktál csinálni minden reggel, amikor kilépsz a házatokból.

   Az én nevem viszont semmit nem mondhatott neked. Valószínűleg tátongó üresség áll mögötte a te fejedben.

- Észrevettem, hogy sokat jársz ide. Hogyhogy?  - Oké, akkor egy dolog mégis csak szerepel a nevem alatti listán. A fagyizós lány. Korrekt.

- Igazából nem tudom. Szeretem a hangulatát, és minden finom. Nem szeretek korán hazamenni suli után, ezért szoktam beülni.

- Elég sokáig ülsz itt.

Bólintok.

- És miért mindig egyedül? - Akkor most korrigálom magamat. A MAGÁNYOS fagyizós lány.

- Szeretek egyedül lenni. Szeretem a csendet, a mély gondolatokat. – Rólad…

- Miken szoktál gondolkodni?

Megrántom a vállamat.

- Mindenen. Igazából nem tudom. Elég sokszor jutnak eszembe gyerekes dolgok – elszégyellem magamat, de úgy éreztem, ezt most muszáj volt vele megosztanom.

- Mint például? – érdeklődően előre dől, könyökeit felpakolja az asztalra, ökleire helyezi az állát. Jobb szemöldöke, magasan, nagy ívben még inkább alátámasztja a kíváncsiságát.

- Hát, mint például… Hogy milyen lenne egy unikornis a való életben.

Hangosan felkacag. – Ez aranyos. Komolyan gondolkodtál ilyenen?

Bólintok, miközben hajam mögé próbálom rejteni a pírt, mely megjelent az arcomon. Hideg kézfejemmel hűtöm.

- Azt már ne kérdezd, hogy milyen gondolatmenet során jutok el egészen idáig. Sokszor el is feledem, hogy éppen min törtem az agyamat.

- Tényleg szeretsz álmodozni. – Igen, én vagyok a MAGÁNYOS, ÁLMODOZÓ fagyizós lány, kedvesem.

Pillanatra összeráncolja a homlokát, és a zsebéhez kap. Előkapja a mobiltelefonját, amely erőteljesen rezeg.

- Ne haragudj, ezt muszáj lesz felvennem.

- Nyugodtan!

    Alig fél percet beszél a készüléken, és abban a rövidke időben is csak az „Aham”, „Ühüm”, „Igen” szavakat hagyták el formás ajkai.

- Bocsi, hol is tartottunk?

- Lényegtelen. Mesélj kicsit te magadról.

A telefon, mely már az asztalon hever, újra rezgésnek indul. Rápillantok a kijelzőjére.

„Eun Jin”

- Mondtam, hogy igen… Oké, 5 perc… Jó… Szia…Igen, én is! – leteszi. – Aj, agyamra megy. Mindjárt kikapcsolom.

- Hagyjad csak. Neked úgy is menned kell, nem?

- Hova? Ja, hogy az? Igen, igazad van, de ígérem, hogy holnap, ugyanitt, ugyanekkor befejezzük ezt a beszélgetést. Én itt leszek! – feláll, s megigazítja a ruháját. – Hát akkor, szia!

- Szia! – Drága, egyetlenem, kicsi szívem, szerelmem…

      Kisétál az üzletből, egy pillanatra még hátranéz, gyönyörű szép mosolya újra elkápráztat, már kezdek reménykedni, hogy lehet ebből még valami… És akkor egy törékeny lány karjai fonják át a fiú nyakát…