Száguldás. Ez az életem. Ezért van motorom, ezért utazok naphosszakat, ezért nincs munkám.

Mint mindig, most is úton vagyok, de nem is akárhova tartok, hanem Tokyoba. Szöulból indultam, egyenest Buasn felé, ahol aztán komppal átmegyek a szigetországba. Onnan már csak el kell jutnom Tokyoba, ahol részt veszek egy versenyen. Két, három nap alatt meg is leszek.

   Az emeletes ház előtt állok, és próbálom hozzáerősíteni a mocihoz a sporttáskámat. Nem viszek túl sok cuccot.

   Kedvenc, fekete motoromat választottam az útra, ugyanis nem csak egy van. A többit fájó szívvel hagyom hátra a garázsban, de megnyugtat a gondolat, hogy egy hét, és újból láthatom drágaságaimat. Úgy beszélek róluk, mintha a háziállataim, vagy éppen a pasim lenne.

Miután sikerült felkötnöm szorosan a táskát, megigazítom ruhámat, felrakom a bukót és átdobom a lábamat a motoron. Kényelmesen elhelyezkedek rajta. A kulcsot kiveszem és belecsúsztatom az indítóba. Elfordítom, a motor felizzik és fénysebességgel száguldozok az utcákon.

Első piros, áhh, már a másodikon is átmentem, és most jön a harmadik. Szirénák hangzanak fel mögöttem, az adrenalin szétárad a testemben. Csuklóm automatikusan ráránt a gázra, felgyorsítva amúgy se lassú motoromat. Az autók között szlalomozok, esélyük sincs utolérni engem. Még mindig hallom a rendőrök szirénáját, de már korántsem annyira, mint 2 perccel ezelőtt.

Ismerem Szöul minden egyes négyzetét, így nem is nehéz kicseleznem a rendőrséget. Amint elérkezünk egy kereszteződéshez, azonnal bevetem magam a forgalomba. Igaz, hogy piros van, de van akkora merszem, hogy beforduljak a jobb sarkon. Egy kamion jön szembe, a másik oldalon pedig egy kisebb autó. A kettő között átcsusszanok, szinte súrolva a karomat.

- Innen már nem olyan forgalmas. – jegyzem meg. Hátrapillantok, hogy követnek-e, de nem. – És Kim Chae Ra megint megcsinálta!!! – büszkélkedek.

Észre se vettem, hogy mellettem egy motoros ugyanolyan tempóban száguldozik, mint én. Egymásra pillantunk, fekete rostélya miatt nem látom az arcát, de szinte biztos vagyok benne, hogy fiú. Yamaha motorja az egyik legvagányabbak közé tartozik.

Kicsit lelassítok, Ő felhúzza az üveget, és csík szemeit rám szegezi. Fehér mosolyát kivillantja, ezzel kihívva egy versenyre. Rábólintok, intek neki, és ráhúzok a gázra. Egyik autó suhan el mellettem a másik után.

A fiú se rossz, tartja velem az iramot. Vajon tudja, hogy merre tartok? Nem hiszem, hogy végig fog követni. Pedig kíváncsi vagyok erre a rejtélyes motorlovagra.

Piros van. Megálljak? Az nem az én stílusom, de mégis, talán most, hogy más is van a nyomomba, be kéne tartanom a szabályokat. Megállok. Ő szint úgy.

- Hova tartasz? - kérdezem.

- Busan. És te?

- Tokyo.

- Hosszú út. Akkor Busanig egy verseny?

- Benne vagyok. – előre nézek. Sárga, izzítom a motort, zöld, elengedem a féket, kilövés.

   Kiértünk a városból. Itt már 200-al is simán mehetek. Ahogy látom, a fiú sem ellenkezik a sebesség átlépéséért. Eddig én vezetek, de néha beelőz, persze hamar vissza is szerzem tőle az előnyt. Hiába, már 4 éve élvezem az utak szabadságát, és olyan tapasztalatokat szereztem száguldó ismerőseimtől, hogy azokat nem egyszerű felülmúlni. Ahhoz képest, hogy milyen béna sofőrök vannak az aszfalton, ez a csávó még nem is rossz.

   Megint én vagyok elől, mikor hátrapillantok, hogy megnézzem, hol van ellenfelem. Nem sokkal mögöttem. Hirtelen lelassít, és ledobja magáról a bukót. Utánam kiált, de nem hallom, mit mond. Kétségbeesett feje megijeszt. Előre fordulok, elrántom a kormányt ijedtemben, egyenest bele az erdőbe. Egy őz, egyetlen egy állat, és megvan a baj. Mindenem sajog, nem vagyok benne biztos, hogy csontjaim épségben megúszták ezt a kalandot. Abban se vagyok biztos, hogy én magam megúszom ezt. Forró, nehéz tárgy érkezik rám, fejbe vág, azonnal elvesztem az eszméletemet.

 

- Héé, jól vagy? – rázogat fel a fiú.

- H-hol vagyok? Sajog a fejem. – nyúlok a homlokomhoz. Feltápászkodok, de szinte azonnal forogni kezd velem minden.

- Inkább dőlj vissza. Hozok egy kis vizet. – felkel mellőlem és odasétál a motorjához. Kivesz belőle egy üveg, hidegnek látszó palackot, és a kezembe adja. Nem tudom letekerni a kupakot, ezért visszaadom neki. Ő könnyedén lecsavarja, számhoz emeli az üveget, és megitat.

- Mi történt?

- Egy őz ugrott eléd, de elrántottad a kormányt, az út szélén megcsúsztál és berepültél ide, az erdőbe. Ne tudd meg, mennyire megijesztettél. Idefutottam hozzád, a motort ledobtam rólad és elkezdtelek szólongatni, bár a nevedet nem tudom. Én Bang Minsoo vagyok, de a motoros haverjaim CAPnek hívnak.

- Én Kim Chae Ra, a barátaimnak csak Rara. – nyújtok kezet, de félúton megakadok, ugyanis sajogni kezd. – Ne haragudj, nem tudok kezet rázni. – nézek le a sajgó végtagomra.

- Semmi gond. Mid fáj?

- Mindenem. – nevetek. – De erős vagyok, egy két perc, és jól vagyok, hidd el.

- Ez nem megy ilyen egyszerűen. Lehet kéne hívni mentőket.

- NEM! Arra semmi szükség. Menjünk tovább. Tudok vezetni.

- Aha, és mit akarsz vezetni? Azt a motort? – bök a fél méterre fekvő roncsra. Nagyon összetört. Elérzékenyülök, szipogok párat. Le se veszem a szemem a járgányról. Annyira fáj, hogy elvesztettem. Annyi mindent éltem át vele. Az a sok kilométer, amit együtt tettünk meg…

- Ő volt a kedvencem. – húzom félmosolyra a számat.

- Nagyon szép darab volt. Azt hiszem, mostantól együtt kell mennünk.

- Rendben.

- Segítek felkelni. – hónom alá nyúl és megemel. A lábaimat magam alá szedem, rájuk erősödöm és felnyomom testemet. Átdobja karomat a vállán, de nem tudok megmozdulni.

- Ez így nem megy. – térdhajlatomhoz és a derekamhoz kap, kicsit leguggol és felvesz a karjába.

- A motorra rá tudsz ülni?

- Talán.

- Kibírod Busanig az utat? Elviszlek ott a kórházba.

- Kibírom. – felrak a hátsó ülésre, de még nem dobom át bal lábamat. – Köszönöm.

- Mit?

- Hogy megálltál és segítesz.

- Hagytalak volna ott? Ugyan már. Soha nem lettem volna rá képes. Az nem versenyszerű.

- Igazad van. – átölelem. El akarom engedni, de ő nem engedi. Közelebb jön, a két lábam közé áll, csípőmre rakja kezeit, és lassan közelít. Puha szája birtokba veszi enyémet. Alsó és felső ajkaimat tépkedi, gyengéden belenyal. Széttárom szájnyílásomat, nyelvünk összeér, egymáshoz dörzsölődik.

Kezeim nyakán végigfutnak, hajába turkálok, aztán letévedek a karja simogatására. Az övé mellembe markol, körkörösen masszírozza. Ahogy hozzáér, kiráz a hideg, lepkék ezrei csapdosnak gyomromban, átjár a forróság, kiver a víz.

   Eltolom magamtól. Szép szemeit fürkészem a válasz után. Mi volt ez?

- Legközelebb innen folytatjuk. – kacsint.

   Felmászik a motorra, átkarolom, arcomat hátához nyomom és útnak indulunk. Vigyázz Busan, jövünk!