Pass away... [EunB from LADIES' CODE]
12:42
Amikor az ember fiatal
korában a saját életére gondol, mindig nagyratörően, naivan azt hiszi, hogy az
hosszú lesz és boldog, akkor is, ha a gyermekkora nehézkes életkörülmények
között zajlott, és akkor is, amikor minden olyan felhőtlenül ment.
Az én
boldogságom abban rejlett, hogy valóra vált a legnagyobb álmom, mely nem más
volt, minthogy énekesnő legyek. Négy másik lány mellé osztottak be, akik nálam
sokkal tehetségesebbnek tűntek, és bár félénken üdvözöltem őket, hamar be
kellett lássam, hogy közvetlen, kedves fiatalokról van szó, olyanokról, akik
könnyen befogadtak maguk közé, hogy együtt küzdjünk meg a népszerűségért.
2013. Februárján
a díszletek rengetegében, a pompában találtam magamat Ashley-vel, vagyis a csapatunk
összetartójával, Rise-al, a banda mosolygós tagjával, Sojungal és Zuny-val, a
legfiatalabbikkal. Bár a kifulladás széléig hajszoltuk aznap magunkat, teljesen
megérte. Büszkén hagytam el a forgatás helyét és vetettem magamat az ágyra a
dormban. Bár mindannyian iszonyatosan fáradtak voltunk, mégis cseverésztünk a
sötétben.
Kora reggel
keltett Ashley, hogy igyekezzünk gyakorolni, annak ellenére, hogy minden
porcikánk visszakozott ez ellen. Már csak 3 nap volt a debütálásunkig. Addig
más sem volt beiktatva az órarendünkbe, minthogy gyakorlás, gyakorlás és
gyakorlás.
Akkor azt hittem meghalok kimerültségben, de rá kellett
jönnöm, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami még vár ránk. Egyetlen okom volt,
hogy akkor ne adjam fel, és azok a lányok voltak. A lányok, akik szintén
feladhatták volna, de nem tették. Egymásból nyertünk lendületet és erőt. „Csak még egyszer táncoljuk el!” –
csengtek Ashley szavai a táncteremben, mely zihálások hadától volt hangos. A
hideg padlón ültem törökülésben, amikor Rise keze kinyúlt felém. Felnéztem rá.
Szemeiben égett a kitartás, mosolygott, mint mindig, bár izmai remegtek megállás
nélkül. Belecsúsztattam tenyeremet kacsójába és segített felállni. A zene
elindult, mi pedig beálltunk a helyünkre.
Eljött A nap! A nap, mely izgalommal, de némi
félelemmel töltött el. Az a bizonyos nap, amikor életemben először végre
megcsillogtathatom a tudásomat. Megmutathatom a nagy közönségnek mire is vagyok
képes ilyen fiatalon. Az álmaim kiteljesedtek a színpadon. Kinyíltak, mint a
vízililiomok nappal. Akkor még nem is sejtettem, hogy ezek a liliomok össze is
csukódhatnak...
Az első
fanmeeting, ahol lelepleződött a nehéz munkák eredménye. Az eredmény
teljességgel meglepett. Nem számítottam ekkora tömegre. Csak ültem a székemben
és sorjában lepték el az asztalomat a Code#01
Bad Girl egyes példányai, hogy firkantsak bele egy autogramot, ami nekem
nem jelentett semmit, de a kedves fanok olyan széles vigyorral hagyták el az
asztalt, hogy azt öröm volt nézni. Némi ajándékkal is megleptek bennünket,
amire végképp nem számítottam. Érzelmileg azon a napon hatódtam meg igazán. Már
akkor elhatároztam, hogy bármi is lesz, örökre a fanoknak fogok élni és
szeretni fogom őket ameddig a világ a világ.
Fellépéseink
sora kezdett apadni, lassan elcsendesedett a nagy Bumm! Iszonyatosan élveztük
azokat a napokat. Kikapcsolódhattunk egy kicsit és végre, a sok gyakorlás
helyett volt egy kis időnk magunkra is. Sőt, még a családra is. Rég nem láttam
viszont a szüleimet, csak mobiltelefonon keresztül tudtunk minden nap pár szót
beszélni. Sajnáltam, hogy nem volt rájuk elég időm, de minden nap megháláltam
nekik, hogy engedték, hogy ezt a pályát válasszam magamnak, és hogy támogatnak
mindenben, amit teszek. Azt is folyamatosan hangoztattam, hogy mennyire
szeretem őket és mennyire hiányoznak. Számoltam vissza a napokat a
találkozásunkig. Már csak 20 nap…10…2… Hittem benne, hogy hamar találkozom
velük megint, de nem így lett. Eltelt egy év, és csak a monoton
telefonbeszélgetések maradtak nekem. A vigaszt az nyújtotta, hogy rajtam kívül
még több ezer idol is ugyanígy él.
Azaz egy év szélsebesen telt el. Események
sorozata követte a másikat. Gyakorlások, forgatások, fellépések, fanmeetingek,
néhai pihenőnapok. Rendesen be voltunk táblázva.
Nem volt ez máshogy 2014. Szeptember 6.-án sem. Daegu-ban
volt dolgunk. Aztán elindultunk hazafelé.
A lányokkal kimerültek voltunk, a manager-ünk sem volt
igazán baráti hangulatban, így nagy csend ülepedett a kisbuszban. A rádióban
játszott zenék igyekeztek javítani a hangulatot eredménytelenül.
Már egy jó ideje úton voltunk. Besötétedett és az eső is
eleredt.
A pilláim elnehezedtek. A kedvenc kis plüssömet
szorítottam. Elernyedtek az izmaim és az ölembe esett, majd elaludtam.
Hatalmas robajra
ébredtem és egy sikításra. Vérfagyasztóan átjárta testemet az a sikoly. Fel se
fogtam mi történt. Pár másodperc volt az egész. A testem, mint egy rongybaba,
előre vetődött és vissza, majd a fejemet ért nyomás egyre hatalmasodott. Lassan
átjárta a bizsergés teljes lényemet. Nem értettem mi ez.
Egyedül ébredtem. A fejem még mindig sajgott,
de már jobban éreztem magamat.
- Rise? – szólítottam meg a barátnőmet, de nem érkezett
válasz.
- Ashley? – erre sem.
- Zuny? Sojung?
Egyikre sem.
Egy autóra
lettem figyelmes. Közelebb mentem hozzá, hogy megszemléljem. Ismertem ezt az
autót. Nagyon is. De nem ilyen állapotban... Mi történhetett itt?
Az autópálya le
volt zárva. Több mentő és rendőrautó, sőt, még tűzoltók is villogtak a
sötétben. Rengeteg ember tevékenykedett az autó körül. Egy testet emeltek ki a
volán mögül. A manager volt az. Megsérült. Mindenhol vér borította testét.
Pár perces szenvedés után felfeszítették a furgon hátsó
ajtaját is, és további testek kerültek ki belőle. Az egyik Zuny volt. Zuny
látszólag az eszméleténél volt, de olyan dermedt volt, mint egy hulla. A színe
sem különbözött tőle. Egyik másik tűzoltó erős karjaiban Ashley került elő,
akit rögtön rátettek egy hordágyra, hogy megvizsgálják.
Aztán jött Sojung. Sojungot nagyon csúnya sebek fedték.
Alig lehetett ráismerni. Épphogy kivették, már tették is át a mentőautóba és
elszáguldottak vele.
És akkor jött Rise. Ha valaki ismeri Rise-t, az tudja,
hogy ez a lány egy percig sem hervasztotta le a mosolyát. Most azonban sehol
nem volt az a gyönyörű, íves kanyarulat az ajkain. Elvesztek. Csak úgy csüngtek
vörösen, vérrel itatva. Közeledni akartam felé, de nem tudtam. A lábaim az
aszfaltba gyökereztek, amikor megláttam, hogy egy kar lóg ki a kocsiból, közvetlen
a volán ülése mögül. Ismertem ezt a csuklót, ezeket a vézna, fehér ujjakat a
halvány rózsaszín körömlakkal díszített körmökkel.
Engem is
kiemeltek. Ha eddig csúnyán néztek ki a többiek, akkor én egyenest ijesztő
voltam. Az arcom ki sem látszott a töménytelen mennyiségű vértől. Mély
lélegzetet kellett vegyek, hogy visszafojtsam a könnyeimet. Hirtelen
szembesültem a valósággal. A valósággal, mely undorító módon elbánt velem,
pedig én hittem Istenben. Minden nap imádkoztam hozzá és Jézushoz, hogy
vigyázzon a családomra, a barátaimra és rám. És mégis… Itt vagyok egyedül, a
családom, a barátaim pedig mind azt várják, hogy épségben hazatérjek, hogy egy
év után végre találkozhassak velük Chuseok napján, ehelyett egy olyan hírrel
csapják arcon őket, amire senki sem tudna felkészülni lelkileg.
Álltam a
tömegben. Mindenki feketében volt. Virágok borítottak mindent. Egy ajtón
kihozták a koporsót, melyben testem hevert, közvetlen nyomában édesanyám, aki
édesapámba kapaszkodva majdhogynem belefulladt a könnyeibe. Szívbemarkoló
látvány volt. Sose láttam őt sírni. Soha. Életvidám, erős nő volt, a
példaképemnek tekintettem. Viszont ebben a helyzetben megtört volt. Lelkem azt
diktálta, hogy menjek oda hozzá és öleljem meg utoljára, még egyszer, jó
szorosan. Bár megtehettem volna…
Bár felnőhettem
volna, bárcsak megtudhattam volna, hogy mire vihetem a hangommal, hogy ki lett
volna a férjem, hogy milyen gyermeket szülni neki, hogy milyen az, ha az ember
családot alapít és milyen az, amikor természetes úton, nyugalomban hal meg az
ember… Mindezek már sosem derülnek ki, de az a 21 évem, melyet a Földön
élhettem, bármennyire is volt nehéz és pörgős, minden ízében élveztem.
Rest In Peace EunB.
3 megjegyzés
Ez egyszerűen gyönyörű. :'( Erre nem lehet mást mondani. Nagyon szépen megfogalmaztad. Gratulálok. :)
VálaszTörlésSzia!
VálaszTörlésNem nagyon szoktam ilyen ficiket olvasni... Jó, valójában egyáltalán nem, már mióta be se kukkantottam a KPOP Fanfics from Hungary csoportba, mert csak yaoikhoz van kedvem. Ezt a történetet azonban megláttam a facebookon, és talán a kép miatt, talán a lányok iránti tisztelet miatt, de úgy döntöttem, hogy elolvasom. És nem csalódtam. Én egyáltalán nem ismerem a bandát, de természetesen hallottam az esetről - persze melyik kpooper nem hallott róla... És jó érzés volt ezt elolvasni, nagyon. Csodálatos dolognak tartom, hogy így emlékezel meg a lányokról és az őket ért balesetről és köszönöm, hogy ilyen módon megtudhattam néhány érdekes dolgot a bandáról. Egy rövid, de megható és csodaszép kis memoár-szerűség volt, köszönöm, hogy olvashattam, nem bántam meg!
Bomi
Én köszönöm, hogy elolvastad és vetted a fáradtságot, hogy kommentáljál is ^_^!
Törlés