Elkészítem neki a palacsintát, amit jóízűen elfogyasztunk.

- Ez tényleg nagyon finom volt. – dicséri a főztöm. – Figyelj csak, nem megyünk el ma valahova a városba? Úgy megnézném a központot.

- Felőlem. – rántom meg a vállam. – Bár sose értettem, hogy a turisták mi szépet látnak benne. Szerintem a ti városaitok sokkal érdekesebbek.

- Hidd el, ha egy egész életen át ott élsz, neked se lenne olyan érdekes. Mindig is egy kisebb városba vágyódtam. Meg lehet bolondulni a nagy háztömbök között. Arról nem is beszélve, hogy naponta hány ember veszik el vagy téved el. Mintha elnyelné őket a föld. A forgalmas utakról nem is beszélve. Életveszélyesek. Egy turistának esélye sincs Szöulban A-ból B-be jutnia, ha nincs ismerős, vagy ha nem ért a térképekhez.

Nagyot nyelek. – És mi lesz velem, ha majd meglátogatlak? Egyáltalán kijutok a reptérről?

- Ott leszek én neked. – vigyorog. – Nem vesznél el.

- Akkor jó. – megnyugszom.

- Még mindig szeretnék menni a városba. – próbál rávenni a dologra.

- Ajh… Jól van. Megyünk.

- Ez az. – örömittasan belebokszol a levegőbe.

- De csak pár órára! És meghívsz egy kínaira! – teszem hozzá.

- Téged bármire meghívnálak.

- Inkább nem mondom mire gondoltam.

- Óó! Dehogynem. Hallgatlak. – teszi keresztbe lábait. – Tudod jól, hogy imádom a perverz gondolatokat, főleg, ha azok tőled származnak.

Huncut mosoly, édes pofa. Ez csak is azt jelentheti, hogy beindítottam fantáziáját.

- Tudod mit? Nem mondok semmit.

- Jó, hát ha nem, nem. Egyszer úgyis megtapasztalhatom gyakorlatban is. Nem is akarom, hogy előre lelődd. – tátott szájjal bámulok felé.

- Elment a józan paraszti eszed is?

- Mert? Niki, jól tudod, hogy csak ki vagyok rád éhezve. Mióta megláttalak és valljuk be, nem egyszerű uralkodni magamon.

- Pedig még várnod kell. Nem adom egykönnyen magam.

- Oké. Csak figyelmeztetlek. Egy hetem van! – azzal a perverz mosolyával távozik a konyhából.

- Most hova mész?

- Kipakolom a cuccaimat. – szól ki a szobámból. Utána megyek és segítek neki. A meggyűrt ruháit ki is vasalom.

- És nézd, ez itt a Széchenyi Tér. Pécs szíve lelke.

- Mennyi fiatal van errefelé.

- Már hat óra. Nem is csodálkozom.

- Miért? Az mit jelent?

- Ilyenkor kezdenek el összegyűlni, aztán pár óra múlva már a Szit-en látod őket holt részegen.

- De durva. Nálatok ezt szabad?

- Nem szabadna, de látod… Pár évvel ezelőtt én is még benne voltam. – pirult arcomat hajam mögé próbálom rejteni, de Chanyeol kitűri oldalra.

- Héé, nem fogok ezért megharagudni, nyugi. Ezért nem érdemes zavarba lenned, csak, meglep, ennyi. – megrántja a vállát. – Olyan más ez a rendszer Ázsiában.

- Sokkal komolyabban veszik a piálást és a cigizést, tudom.

- Úgy ahogy mondod. És hogy őszinte legyek, nem is bánom. Egészséges vagyok legalább. És megnézheted, hogy mi meddig élünk.

- Nem kell a fejemhez vágnod. Értem! – idegeskedek.

- Én csak azt mondom, hogy azt szeretném, ha sokáig velem lehetnél. – vállaimnál fogva megállít. Egyenest a szemembe néz, majd egy gyengéd csókot lehel ajkaimra. – Szeretlek.

- Én is. – szorosan átölelem. – Amúgy hova is akartál vinni? Hm… nem is tudom, de nagyon korog már a gyomrom… - próbálom rávezetni a kajálásra. – És annyira kívánom már azokat a golyókat.

- Nekem van kettő is. – akkorát felröhög, hogy mindenki ránk szegezi tekintetét.

- Ezt neeee! – még én is visítok. – Nem arra gondoltam te Istenverte!

- Bocsi, de ezt muszáj volt el lőnöm. Na, hol van az a kínai?

- Itt le kell mennünk. Tudod, ahol leszálltunk a buszról. Azzal szembe van az a bevásárlóközpont. Annak a felső szintjén az ételudvarnál.

- Nekem ez így kínai. – megint felkacag, de most jóval halkabban.

- Haha. Mindegy is, a lényeg, hogy én tudom.

- Jójó, csak menjünk, mert tényleg nagyon éhes vagyok én is.

Gyorsan lebaktatunk a dombon, bemegyünk az Árkádba és útba veszem a gyorsbüféket. Azonnal kiszúrom kedvenc, kis éttermemet a szokásos kínai kiszolgáló fiúval.

- Sziasztok. Mit adhatok?

Chanyeolra nézek, aki nagyban próbálja elolvasni a lapokra írt ételeket, de feladja és elkezd mutogatni. Én a kedvenc szezámmagos csirkémet kérem krumplival.

- És két pálcikát légy szíves. Meg egy üveg kólát. – teszem hozzá. Kifizetjük és a tálcákkal elindulunk szétnézni hely után.

Leülünk egy asztalhoz, majd nekiállok falatozni. Chanyeolra nézek, aki csak csipegeti a tésztáját.

- Mi a baj? Nem ízlik?

- Merőben eltér az igazitól.

- Jó, ez csak gyorskajás kiadás. Ne számíts másra.

- Elég megtévesztő tud lenni az a kínai fiú. – bök pálcikájával az említett személyre.

- Ő nem tehet róla, csak itt kapott állást. Mellesleg Ő csak kiszolgál, nem szakács.

- Én akkor is beleszólnék, hogy készítsék otthonosabban.

- Akkor aztán repülhetnél is haza. Ha munkáról van szó, azért nálunk is vannak elvárások. Pl, hogy nem szólok bele abba, amit más csinál.

- Ohó, akkor jönnél ki egyszer hozzánk dolgozni. Szerintem egy napot se bírnál ki.

- Valóban? Na, majd meglátjuk.

- Mikor akarsz jönni? – csillan fel fogsora.

- Majd egyszer. – elbizonytalanodok. Ki fogok én valaha jutni oda? Egyszer úgy megnézném.

- Mindig ezt mondod, most mégis én vagyok itt és nem te nálam.

- De ott vannak neked a fiúk is. Akkor nem tudnál annyira velem foglalkozni. – De nem ez az igazi oka.

- Valld be. Félsz az úttól. – kivesz a tányéromból egy húsgombócot és benyomja a szájába. Komótosan rágni kezdi, de nehezen megy neki. Nem is baj, legalább addig befogja.

- Nem félek, csak… Látod, egyszer végig ültem egy nyolc és fél órás repülőutat.

- Esz most a kécceresze lesz. – makogja teli szájjal.

- Át kell még gondolnom. – beveszek egy krumplit és lassan elnyammogom. Közben mély gondolatmenetek suhannak át agyamon. – És mi van ha lezuhanok?

- Az őrangyalod vagyok. Megvédelek. – végig simítja kézfejét orcámon.

Eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne, ha a repülő lezuhanna, de Chanyeol valahogy megmentene. Fizikai képtelenség, de mégis, olyan jó elképzelni.