Kedves Te!

Dér és fagy.

    Ez fogad kora reggel, amikor kilépek a meleg otthonból. Mégis izgatottan vetem bele magamat a hidegbe, mert belülről valami fűt. Erősen.

A hideg járda pillanatok alatt áthűti a lábujjaimat, de én mégis kisiettem...Megint. Miattad.

A régi megszokástól eltérően most már korábban is kelek egy jó ideje. Fárasztó. Ahogyan az is, hogy szüntelen rád gondolok. Csak rád.

    Amikor alszom, megjelensz az álmaimban, és olyanokat művelünk együtt, amiket nem ám, hogy a közeljövőben, de még a távoliban se fogunk megtenni.

Amikor eszem, arra gondolok, hogy milyen jó is lenne, ha együtt falatoznánk az általunk elkészített ételből.

Amikor fekszem, azt kívánom, bárcsak mellettem lennél, s mellkasodra hajthatnám a szerelemtől elködösült kútfőmet.

     NEM HAGYSZ OKOSODNI!

Akárhányszor szeretném figyelmesen végigkövetni a tanórát, te nem engeded! Tudod milyen szörnyű, hogy arra eszmélek fel, hogy megint lemaradtam úgy 3-4 sorral a többiektől?

És amikor már az sem érdekel, hogy átnézzem beadás előtt a dolgozatot, csak egyenest bambulok a semmibe, miközben agyam már egy teljesen más világba sodort? És amikor a kérdések jelentéktelen mondatokká válnak, s nem tudsz rájuk választ adni?

Utállak!

Nem. Nem utállak... Én kedvellek.  

    A buszmegálló üres nélküled. Én minden reggel ott vagyok és várok. Várok arra, hogy jöjjön a távolsági busz, amely minden pillanatban egyre csökkenti a köztünk lévő távolságot.

Pontosan tudom már, hogy mikor ér be az első járat, és ha nem szállsz le róla, reménykedem, hogy majd a következővel megteszed. Ha azzal sem, tudom mi a teendőm, de ekkor már csalódott vagyok.

Felszállok a helyi buszra, s az iskola felé veszem az irányt.

Első megálló. A szegény gyerekek felszállnak, s tolongva foglalnak helyet az üléseken.

Második megálló. A közlekedési eszköz begördül a megállóba, s te ott állsz. Bőszen tüdőzöd a rákkeltő pálca utolsó slukkjait, majd egy könnyed mozdulattal a nedves, nyálkás betonra ejted a parázsló dohányt. A tűz a víz érintkezésével azonnal kialszik. Nem úgy, mint én. Te vagy a jéghideg víz, ami rám zúdul abban a percben, ahogyan meglátlak, s én, mint a főnix madár, lángra lobbanok, hogy újjá születhessek a jelenlétedben.

    Egyetlen pillantás a válaszod tengerkék ékköveiddel az én fürkésző tekintetemre. Egyetlen egy, amit a nap 23 óra és 59 percében be kell osztanom.

   Te hátra mész, én elől maradok, s csendben magam elé meredve, fülemen a fejhallgatóval elmerülök a zene hallgatásába. Annak a zenének a hallgatásába, amiről mindig te jutsz eszembe. Az a szám, aminek a szövege a vágyaimat taglalja. Ez a szám az okozója annak, hogy akárhányszor rád sandítok, elpirulok. Elpirulok, mert rád vágyom. Csak rád. És eszembe jutnak az álmaim. A nedves álmaim, amelyekben eggyé válunk. Azok, amikben nem csak egy csók erejéig forrunk össze.

    És szomorúan hagyom el a buszt. Keserűen, mert tudom, hogy te tovább mész az ismeretlen célod felé, én pedig sínylődöm, mert alig láthattalak, mert megint csak egy buszmegállónyi utat tettünk meg együtt, holott lehetne az három is, s mert megint nem tudtam meg rólad többet.

    Mert valójában nem tudok rólad semmit. Semmit az égvilágon, azon kívül, hogy kora reggel mik a szokásaid, s hogy honnan jössz.

   Nem tudom a neved, az életkorod, a hangod színét, a kedvenc számodat, hogy kik a barátaid, hogy melyik iskolába jársz. Siralmas kilátás.

    Mégis, én ki akarok lábalni ebből az állapotból. Nem érdekel a becsületem, az sem, hogy talán túlontúl elszánt vagyok, mert Te vagy azaz ember, aki miatt még az álmaimról is képes lennék lemondani. Mert Te vagy az új álmom.

    Bennem van a tartás. Az a fajta, amelyik visszahúz, amelyik fél közeledni, amelyik azt mondja, hogy ha te majd akarsz tőlem valamit, lépsz. Ez sosem fog megtörténni. Érzem, tudom, és fáj az igazság, de tisztában vagyok vele, hogy számodra én csak egy ember vagyok a sok közül, ugyanolyan átlagos, ugyanolyan semleges, mint a többi. Csak azt nem tudod, hogy én belül mennyire is más vagyok. Hogy mennyire jobban akarlak, mint bármelyik másik fiatal nő ezen a Földön.

    Én ki vagyok éhezve a szeretetre, de csakis arra, amit te nyújthatnál nekem.

Miért nem kapom meg? Mond, miért? Miért nem jár már ki ez nekem? Hol marad a sok jótett utáni főnyeremény? Vagy mégsem voltam olyan jó? Létezik egyáltalán főnyeremény? Te biztosan az lennél... Nekem mindenképpen.

   Meddig leszek képes rád várni? Talán örök időkig. Talán egyszer megszakad a folyamat, amelyet nap, mint nap űzünk, amikor kora reggelenként együtt vegyülünk bele a szürke tömegbe. Talán kopni fognak a vágyak, ha már nem látlak többet. De az életemre esküszöm, hogy az a nap lesz a kis világom legszomorúbb napja.

    Mióta vagy, semmi sem egyszerű. Nélküled viszont unalmas lenne a könnyedség. Te teszed komplikálttá az egészet, s ez tetszik. Fogalmam sincs, hogy miért, de tetszik.

Szívem mélyén már ott hervad a szó, csak azt várja, hogy kikívánkozzon, még ha lehet, sosem hagyja el ajkaimat keserédes hangzása… Szeretlek. Ennyit mondok neked.

Sok szeretettel:

A Te valakid.

(Megjegyzés: Ez az a szám:)