Barna, sárga és vörös árnyalatok uralják az egész tájat. A városban az élet már nem az utcákon folyik, sokkal inkább a meleg, fűtött kávézókban, butikokban, éttermekben.

   Természetesen ezúttal is előfordulnak olyan bátor jelentkezők, akik megkísérlik a pólóban, szoknyában flangálást, de a libabőrt ők sem tudják elrejteni.

Az átlag, a normál, ha minimum egy kényelmes ballonkabátot, vagy egy dzsekit veszünk magunkra, valami pulóverrel. Sokan már a sálat is nyakuk köré tekerik. A kis lurkóknak meg már a kesztyűk is kijárnak.

Én egy krémszínű könnyed ballonkabátot, egy sárga sállal feldobva viselek. Kezeimet zsebre vágom azért, mert ujjbegyeim átfagynak a nagy hidegben.

Az idő jócskán romlott a hét folyamán. Az elején még egész napos volt, azonban így péntekre olyan süvítő szél tépázza a száraz fákat, hogy majd kifacsarja őket gyökerestül.

Hajamat sem kíméli. Durván belekap, és egy lökéssel csomókat köt bele. Ide-oda dobálja. Hol az arcomba fújja a tincseket, hol a hátam mögött lebegeti, mint egy zászlót.

   Az avart nem hagyja nyugton. Folyamatosan kavarognak tűsarkúm körül a száraz barna levelek.

Egy-kettő mindig alá is kerül, s akkor reccsenő hanggal szétporlad, ahogyan sebes lépteimmel eltiprom őket.

Egy újabb fogat kocogtató fuvallat köszön velem szembe. A kabátomat még jobban összehúzom magamon, az arcomat sálam mögé rejtem. Dideregve megvárom állva, hogy elálljon ez a hideg szél.

    A valódi célom a belvárosban található, s eme kis sétálóutcától még jó pár háztömbnyire található. Feladom az ötletet, hogy gyalog eljussak a körmösömhöz. Azonban egy kávézó meleg, otthonos belseje nagyon csalogatóvá válik.

A tömeg is tűrhető, így felbátorodva lépek be a kis üzletbe. Csengettyűszó jelzi érkezésemet.

   A kis kávézó valóban olyan otthonos, mint amilyennek kívülről láttam. Egy kicsit sötét, de mindenképpen meleg. Úgy van megoldva az egész, mintha csak egy fakunyhóban lennénk valahol az Alpokban. Még kőből kirakott kandalló is van, melyben ropog a tűz. Az oszlopok és a fal burkolata valamilyen sötét fából vannak, durván megfaragott asztalok és székek vannak.

Csak páran ülnek bent, de mivel a helység sem túl nagy, így ez a pár ember teljességében elfoglalják az asztalokat.

A pulthoz baktatok.

Egy idősebb nő azonnal felkel a kis sámlijáról, és odasiet hozzám. A tulajdonos lehet.

- Mit szeretne fogyasztani kedvesem?

Elmélázok a kézzel írt táblákon. Minden egyes termék ára és neve van rajta feltűntetve. Némelyik különleges kávé még meg is van magyarázva.

- Mit ajánlana? – teszem fel a kérdést.

- Nos, ilyen hideg időben gondolom nagyon átfagyott odakint. Van chilis cappuchinonk, ami garantáltan felmelegít. Nem túl csípős, éppen hogy csak kellemes.

- Ühm… Esetleg más?

- Különlegeset szeretne?

- Nem kifejezetten. Melyiket fogyasztják a legtöbben?

- A karamellás macchiatot.

Ez valóban jól hangzik. Ízlelőbimbóim pezsegni kezdenek.

- Akkor egy olyat szeretnék.

- 5 perc, és hozom. Addig kérem, foglaljon helyet.

Reméltem, hogy valaki elhagyja az üzletet, míg én kiválasztom a kávét, de sajnos csalódnom kellett. Az üzlet ugyanúgy tele van. Ettől függetlenül csend ül a helységben.

Egyetlen egy pár van, a többiek egyesével ülnek egy könyv társaságában. Nincs is jobb kikapcsolódás a fiatalság számára a szünetben. Vagyis a diáksereg okosabbik felének biztos.

Körültekintek. Minden egyes arcot jól kielemzek (már amelyiket ki tudom, ugyanis egyesek nagyon takargatják magukat a könyvükkel).

Egy valakit azonban nem a könyv takarása bújtat el, hanem a dobogó korlátja. Ugyanis a pult és némelyik ülőhely közt pár foknyi eltérést egy dobogóval egy pár lépcsőfokkal korrigáltak.

A dobogót azonban a biztonság kedvéért vastag, tömör fával választották le. Körülbelül egy ülő ember válláig ér az egész.

Viszont ennek a valakinek csak a sapkájának hegye látszik ki.

   A másik illető, akit kiszúrtam magamnak, az egy békés lány, de ezúttal is a kíváncsiság kerekedett feljebb bennem. A rejtélyes sapkást választom.

   Lassan megmászom azt a két lépcsőfokot. A fiú háttal van nekem.

Bizonytalanul megállok majdnem a bejáratnál.

Most tényleg menjek oda hozzá?  

Még egy pillanatig figyelem. Bár nem látom, miért görnyed annyira az asztalra, de olyan, mintha írna valamit.

Fehér kis zsinór lóg ki a füléből, tehát biztosan nagyon koncentrál arra, amit csinál.

Mégiscsak a lányt kellett volna választanom?

Nyelek egy hatalmasat.

Megkocogtatom a fiú vállát.

Először összerezzen.

Egy nagyon röpke pillantást vet rám, aztán kiveszi a fülhallgatót.

- Igen? – kérdezi mély, dörömbölő hangján.

Lesokkolok.

Biztosan jó választás volt ez.

A fiúnak gyermekien szép arca van. Kicsi, mégis gyönyörű szemei. Ajkai mosolyra húzódnak, s fehér fogai kivillannak. Mellé párosul még ez a férfias, mély hangja. Totálisan kiakadok. Megszólalni se tudok.

- Ühm… Mit szeretnél?

- Ja, őőő… - még mindig nehezen térek vissza a Földre. – Nincs sehol se szabad hely. Esetleg leülhetnék veled szembe, vagy zavarnálak?

Fölmér szemléletesebben is.

- Nem, nem zavarsz – mondja végül.

Gyorsan leülök. A kabátomat lehámozom magamról, aztán csendben nézem. Ő újból az asztal fölé görnyed. Bár most a fülébe nem tömte vissza a hangszórókat, a kezében továbbra is görcsösen szorongatja a ceruzát. Mintha az tudást adna át neki.

Látszik rajta, hogy keményen töri az agyát.

A lapon azonban csak pár mondat helyezkedik el.

Sokáig vesződöm, hogy szólítsam-e meg, vagy inkább maradjak kussban és várjam a kávémat.

Meglepetésemre azonban ő szólal meg először a kínos csend után. Előtte azonban még megbizonyosodott róla, hogy őt nézem.

- Amúgy a nevem Min Yoon Gi – nyújtja át a kezét az asztal fölött.

- Az enyém Shin Myung Ji – megragadom puha tenyerét.

Szégyenlősen elkapja pillantását. Újra a lapra tekint.

- Megkérdezhetem… - tartok egy pillanatnyi szünetet, míg újra rám néz. – Hogy mi ez, amit írsz?

- Ja, hogy ez? – bök a lapra. – Dalszöveg.

Egyből felkelti az érdeklődésemet.

- Áh. Tehát dalszövegszerző vagy? – tippelek.

- Nem egészen. Részben igen. Másrészt rapper.

- Ó! – Meglep a válasza. – És egyedül?

- Nem. Természetesen bandában. – Mintha büszke lenne magára. Mosolya azonban elárulja, hogy boldog és örül, hogy ezzel eldicsekedhet.

- Mióta?

- Nem olyan rég debütáltunk.

- És hogyhogy te írod a dalszövegeket? Az általában nem csapatmunka?

- Néha. Ezt viszont elvállaltam. Nagyon szerettem volna bizonyítani.

- Ah, mindent értek.

   A néni időközben megzavarja a kommunikációnkat. Vigyorogva néz ránk. Átad két bögre karamellás macchiatót.

Yoongi értetlenkedve néz a nőre.

- De hát én nem is kértem több kávét.

- A ház ajándéka – kacsint rá.

- Oh, értem. Köszönöm. Akkor ezt neked adom. Majd én fizetem a tiédet.

- Ne, hagyjad. Rosszul érezném magamat, ha tartoznék valakinek.

- Ez nem tartozás. Csak szeretnélek meghívni egy kávéra. Vagy már ezt sem szabad a mai társadalomban? – emeli fel a szemöldökét.

- Jó, legyen – adom be a derekamat.

Yoongi örömittasan mosolyog rám.

- És te kedves Myung Ji, mivel foglalkozol?

- Tanulok egyetemen.

- Akkor hogyhogy nem te is egy könyvvel a kezedben bújtál meg ebben a szerény kis kávézóban? – kicsit gúnyolódós a hangja. Bár inkább csipkelődő.

- Mert én a szüneteimet nem úgy töltöm, ahogyan más stréber egyetemisták.

- Hát akkor mit szoktál csinálni? – közelebb hajol az asztalon. Érdeklődővé válik. Kissé szemtelenné.

- Szeretek eljárni esténként beülni a barátokkal valamire. Délutánjaimat meg inkább magamra szentelem.

- Értem. Ezen felül vannak még hobbijaid?

- Nem. Nem igazán. Mondhatom azt is, hogy unalmas nőszemély vagyok.

- Komolyan? Pedig az én érdeklődésemet igen is sikerült felkeltened. Tudod, nagyon rejtélyesnek tűnsz.

Ezt még soha nem mondta nekem senki.

Talán nem is viselkedtem még így egy srác előtt sem. Ez lehet a megoldás. Valami arra késztetett, és továbbra is szeretné, hogy ezt a rejtélyes maszkot viseljem. Nem akarok mindent egyszeriben kitálalni.

- És ez jó, vagy rossz? – belekortyolok a gőzölgő italba.

- Eddig jó – ő is így tesz.

- Mmm… Ez nagyon meleg.

- Várjál még egy kicsit, még kihűl. – Íriszei ajkamat vizslatják. – Öhm… Van ott egy kis… - piros pozsgás arcát lehajtja.

- Hm? Mi?

- Ahj, várjál.

Megfog egy szalvétát, kihajtja, s az ujja köré tekerve a számhoz közelíti.

Az utolsó pár milliméternél egyre lassabban közeledik. Végül ráhelyezi.

Végigsimít felső ajkamon. Mindkettőnknek elakad a lélegzete is.

Yoongi ujján érzem, hogy remeg. Nagyon gyengéden, és lassan szedi le a habot róla. Jól tudom, hogy szíve szerint nem szalvétát használt volna.

- K-köszönöm – motyogom, miközben majd elsüllyedek szégyenemben.

- Nincs mit.

Újra visszatér a papírosaihoz. Úgy tesz, mintha az előbbi meg se történt volna közöttünk.

Folyamatosan szuggerálom, de egy pillantásra se méltat.

Megköszörüli a torkát.

- Segítsek? – kérdezem.

- Öh, miben?

- Dalt írni.

Bár ahogyan ezt kimondom, máris elszáll minden önbizalmam. Őszintén fogalmam sincsen róla, hogy hogyan kell dalt írni.

- Hát, ha tudsz.

- Felolvasnád azt a pár sort, amit írtál?

- Biztosan?

- Különben nem tudnék rajtad segíteni.

Megköszörüli a torkát.

- „Baby baby, you’re a caramel macchiato, Your scent is still sweet on my lips, Baby baby tonight…”

Megdermedek.

- Öhm, hát nem is tudom – eltűröm a hajamat, és mint egy szakértő, a papíros fölé hajolok. – Eddig tetszik, csakhogy ez nem túl sok.

Yoongi beharapja alsó ajkát. Egy pillanatra elbambulok.

A lelkiismeretem már kajabál, hogy: ÚRISTEN, HARAPJ MÁR BELE TE IS!

Persze nem hallgatok rá. Milyen is lenne az?

- Yoongi?

- A Sugát különben jobban kedvelem, de mondjad.

- Ez a dal… tehát… vagyis… kinek szól?

- Kinek akarod? – érdeklődve figyel.

Arcom rákvörössé válik.

Nagyon gyengéden, alig észrevehetően a mutatóujjammal mellkasomra bököm. Nagyon gáznak érzem magamat.

Bólint. - Jó választás.  

- És Suga? Hogy szeretnéd folytatni?

- Mit?

- A dalt. – Rápillantok az utoljára leírt sorra. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit akar ma éjjel velem csinálni.

- Oh, hogy az? Hát, ahogyan te szeretnéd – egyre kajánabb vigyorral néz rám.

Inkább a bögrébe fojtom a kínomat.

- Nos? – nyomatékosítja meg a kérdését.

- Hallgatlak. – Leteszem a bögrét.

- Mondjuk egy vacsorával? – oldalra biccenti a fejét.

- Hol, mikor?

- Nálam. Mondjuk, legyen este 8.

- És hol van az a Nálam?

Leírja egy kis cetlire a címét és telefonszámát. - Pontosan itt. Nehogy elveszítsd.

- Ne aggódj. A szemem fényénél is jobban fogok rá vigyázni.

Szívem már most zakatol. Ebből az emberből többet akarok. Minden egyes szava, tette cukormázas.

- Akkor én megyek is. Készülődnöm kell – áll fel.

Kabátját felveszi, papírjait megragadja. A pulthoz megy, ahol fizet, aztán visszajön az asztalhoz.

Iszok a macchiatóból.

Érzem, hogy újabb habréteg került felső ajkaimra. Yoongira nézek.

Ő azonnal elmosolyodik. Megragadja hüvelykujjával az államat, mutatóujjával megtámasztja azt. Lehajol, s könnyedén ajkaimra pihegi édes csókját. Nyelve hegyével leszedi a habot felső ajkamról, majd egy cuppanással elválik tőlem.

- Finomak az ajkaid – állapítja meg.

Mámoros állapotomat fokozzák bókjai.

Megszólalni se tudok. Még elköszönni se. Ő viszont kimegy az üzletből, s a kis ablakon keresztül még int nekem.

    A cetlire tekintek, amit a kezembe szorongatok már egy jó ideje. Elsüllyesztem a táskám legaljára, hogy a szél biztosan ne kapja ki a kezemből.

   Nagyon izgatott vagyok az este miatt. Főleg, mert megtudom, hogy mi fog következni a baby tonight után…