Decision [RAP MONSTER ONE SHOT]
13:55
- Ma délután újabb baleset történt a 70-es úton. Az autó
frontálisan nekicsapódott a szalagkorlátnak. Egy férfi vezette a járművet, s mellette
volt felesége is. Az asszonyt súlyos sebesüléssel vitték be a kórházba, a férfi
kimentése a roncsból még folyamatban van. A forgalom teljesen leállt, így
forgalmi dugókra számíthatnak a város azon részén – mondja monoton hangon a
60-as férfi.
Még vagy hatféle balesetről közvetít, majd utólag
egyetlen egy mondat hagyja el megereszkedett ajkait: - Remélem minden úr
meglepte kedves barátnőjét minimum egy szál rózsával. Boldog Valentin-napot. Későbbi
híreinkkel… - de már nem tudja befejezni mondatát, mert kikapcsolom a készüléket.
- Tehát ma lenne Valentin-nap? – cinikusan megrázom
fejem, egy röpke félmosolyra húzom vaskos számat.
Felkelek a
kanapéról, hogy az íróasztalon felkapcsoljam kislámpámat. Újra fényhez jut a
szoba.
Nagyobb sóhajtozások közt levetem magamat a kényelmetlen bükkfaszékre,
s előre görnyedve az asztal fölé hajolok.
A lapok ki vannak készítve az íróasztalra, s a fekete
tollam is.
- Remélem, most összejön – lehelem a lapra.
Felkapom a tollat, hátha megszáll az ihlet, de az nem
jön.
Ez megy egy hónapja. Egy kerek teljes hónapja. 31 napja.
Minden nap leülök, hogy nagyot alkossak, de agyam képtelen rá. Leblokkol, amint
kezembe ragadom a drága töltőtollamat. Minden egyes nap fejfájást okoz, mert
4-5 órán keresztül az üres lapok fölé görnyedve intenzíven töröm az agyamat.
Már eszembe jutott, hogy írhatnék a politikáról, majd a sok híradónézésnek
köszönhetően felmerült bennem a balesetek ötlete is, de nem bizonyult erős
témának. Gondoltam én szerelemre, de azaz egy, ami a legnagyobb fájdalmat
okozta nekem. Szívem 31 napja sír. 2.629.746 másodperce. S ez a szám egyre csak
növekszik. Minden egyes másodpercnél nagyobb az üresség, a fájdalom.
De az óra ketyeg tovább, s nekem szükségem van az
ihletre. Írhatnék az elmúlásról is, de nem bírnék vele. Az érzéseimet, amiket
most átélek, nem tudnék csak úgy papírra vetni. Tudom, hogy nem egyszer
hullatnék könnyeket a lapokra szétfolyatva vele a tintát.
De erősnek akarok mutatkozni. Egy rongyos lapot nem fogok
beadni az ügynökségnek. Az nem én lennék.
Kiegyenesítem gerincoszlopomat, s elhatározom, hogy ma
tényleg megírom, még ha hajnalig is kell vele bajlódnom.
A kezdetet megzavarja telefonom csörgése.
- Mi az? –kapom fel idegesen, meg se nézve, ki a hívó.
- Monster? Hallod, hogy állsz az írással? – kérdi Suga a
másik oldalról. Hangjából kicseng, hogy nem ezt akarta kérdezni, csak
puhatolózik még egy kicsit.
- Most álltam neki megint.
- Aha, az szuper. És ma meglesz?
- Talán. Mit akarsz Suga?
- Nemm… akarlak ezzel most sürgetni, de az igazgató
szeretné, ha még ma behoznád a nyers szöveget. Pontosabban éjfélig.
- Mi a fasznak? – idegesen válaszolok.
- Már lassan 1 hete tervezzük felvenni a számokat. Ez az
egy hiányzik. Te mondtad, hogy elvállalod, és most mégis itt tartunk. Se szám,
se szövegkorrigálás, és még a többi számot se vettük fel, mert te arra se
veszed a fáradtságot, hogy be gyere, vagy hogy velünk lógj a dormban. Nem csak
én panaszkodok a viselkedésedre, hanem a hátad mögött mindenki.
- Suga, a tököm tele van már mindenkivel. Lehet fel kéne
adnom ezt az egész szakmát…
- NamJoon. Azzal csak te veszítenél.
Leteszi.
A telefont lebaszom a papírok mellé. Idegesen tarkómra
helyezem mindkét tenyerem, s hátradőlök. Kifújom a beszorult levegőt, ami
akkora nyomást fejtett ki tüdőmre.
- Most mit tegyek? – kérdeztem csendben a sötétségtől.
Az óra ketyeg tovább. Tick-tack-tick-tack. A lapon pedig
még mindig nem áll semmi.
Az a kevés önbizalmamat is elhagytam a telefonbeszélgetés
során, amit a hívás előtt sikerült összegyűjtenem.
Igaz, még csak délután 6 van, de az a 8 óra nem tűnik túl
soknak. Főleg ilyen üres aggyal.
Kínomban már a
lakást kezdem szemeimmel pásztázni, hátha találok valami olyat, amitől megszáll
az ihlet.
Tévé? Nem. Bár a műsorokról zagyválhatnák, de maradandót
akarok létesíteni, ahhoz pedig nem holmi polgárpukkasztó zagyvaságokról kell
írnom.
Az előttem lévő politikai újságra tévedek.
Politizálás? Nem. Az sem elég jó, hisz már mindent
kimerítettem ebből a témából az előző comebackünknél.
Rápillantok egy könyvre.
Iskola? Tanítás? Nem. Semmiképpen sem. Lejárt lemez.
Végül mégis csak leragadok azon a képen, amit direkt
próbáltam kikerülni íriszeimmel. Még a tudat is zavar, hogy az a kép még mindig
fent van a parafatáblámon, mely pontosan az íróasztalom felett helyezkedik el.
- Heejin? - Ő lenne mégis csak a megoldás? Másra amúgy
sem tudok gondolni.
És róla mit?
Egyáltalán nem szeretnék rossz szájízű szöveget írni,
mert egyből tudná, hogy neki céloztam. De talán… ha csak úgy ámblokk fiú-lány
ismerkedésről regélnék. Ha hallaná Heejin a számot, talán még azt is hihetné,
hogy túltettem magam rajta, és most mással vagyok.
Egyszeriben megvilágosodok. Ekkora reménysugár még sose
vetült rám. Azonnal bele is kezdek az írásba, és úgy körmölök, mint azelőtt még
egyszer sem.
Az óra fél
tizenegyet üt. Még két sor, és meglesz. Nincs sok. Az ujjaim már görcsösen
szorongatják a tollat, sajog minden tagom, de nem tartok több pihenőt.
Pulcsim ujjával törlöm le a gyöngyöző izzadságot
homlokomról. Kiszáradtam az írás közben, s meg is éheztem, de önmagamra még egy
percem se volt.
Hat és fél órán keresztül csak körmöltem, többször
újraírtam, terveztem, átgondoltam, hogy milyen ritmust kéne alátenni, satöbbi.
Leamortizált, s teljességgel kimerültem, de megérte.
Az utolsó tollvonást büszkén teszem meg. A tollat
eldobom, s azonnal a telefonom után nyúlok.
Tárcsázom Sugát, aki 4 kicsörgés után végre fel is vette.
- Kész! Suga, megvagyok – örömittasan lihegem bele az
okostelefonba.
- Be tudod még hozni?
- Beérek. Fél óra, és ott leszek. Ígérem!
Letettem. Felkaptam magamra a bőrdzsekimet, mindent magam
mögött hagyva, kezembe a kisköteg lappal loholtam le a lépcsőházban.
Izgatottan szaladtam a buszmegállóba, ahova be volt állva
a járatom, s már éppen csukta be ajtaját, amikor intettem a sofőrnek.
Ő megvárt, s nagy megkönnyebbüléssel léptem be a járműbe.
- Köszönöm. Egy jegyet szeretnék – nyújtom át a jegynek
szánt pénzt.
- Tessék fiam – adja át a kis cetlit, amit ki is
lukasztok.
Leülök egy üres ülésbe.
A párás ablakon keresztül próbálom kivenni, mi folyik
odakint a nagyvilágban, amit már régen láttam.
Az eső éppen csak szemerkél, s kis vonalakat hagyva az
ablakon, csapódik neki az üvegnek.
Nekihajtom nehézkes fejemet a hideg üvegnek, s pilláim
elkezdenek szórakozni velem. Mintha ólom lenne bőröm alatt, úgy csukódik le, én
mégis minden alkalommal próbálom nagyra tárni szemeimet.
Mindhiába. Túl fáradt vagyok, s a busz ringat, akár egy
bölcső.
Csipogásra leszek figyelmes. Felriadok kisebb rándulással
a hang hallatán. Eszembe jut, hogy hol is vagyok, és hogy hova tartok.
Magamba folytok egy hosszas káromlást, majd rálesek, hogy
hol vagyunk.
A monitor azt jelzi, hogy most hagytuk el a megállót,
ahol le kellett volna szállnom.
A következő megálló viszont nincsen olyan messze. Csak
éppen esernyőm nincs. Ha elázik a papír, az azt is jelenti, hogy elveszíthetem
az állásomat.
Felkészülve a
legrosszabbra, hátrébb megyek a buszba, hogy le tudjak szállni.
A jármű megáll, széttárja ajtaját, s egyből megcsap a
dermesztő hideg. A papírt a bőrdzsekim alá gyömöszölöm, és elhagyom a járatot.
Szöul belvárosi utcáinak legnagyobb előnye, hogy szinte
majdnem mindegyik üzletnek van egy kisebb ernyője, ami alá bemenekülhet az
ember eső elől.
Ezek alatt szaladgálok, de még így is bőrig ázok
pikk-pakk.
A két buszmegálló közti távolságot 5 perc alatt gyűrtem
le futással, ami már fél siker, mert a cél onnan alig 3 perc.
Megváltásként élem
át, ahogy kinyitom a BigHit üvegajtaját. Beesek rajta, s gondolkodás nélkül
felszaladok a második emeletre.
Csurom vizesen a folyosón csúszkálva benyitok a
táncterembe, ahol J-Hope, Jung Kook és Jimin megint tolják a szokásos dance
bottle-jeiket. Most éppen Jimin volt soron, de ahogy megláttak, abbahagytak
mindenféle mozgást.
- Te? –lepődik meg Hope.
- A stúdióban még van valaki?
- Suga elméletileg ott csövezik V-vel meg Jinnel – így Jimin.
- Ah, oké. Köszi.
Bezárom magam mögött az ajtót, és folytatom az utamat a
stúdió felé a 3. emeletre.
Kopogás üti meg fülkagylómat.
Egyre közeledik, s már a lépcsőket rója, amikor
megpillantom a hosszú, fekete hajat, a sápadt bőrt, az ismerős ruhadarabokat.
- Heejin? – a sok szenvedés után, amit okozott, a neve
mégis édesen csúszott ki ajkaim réséből.
Felkapta fejét neve hallatán.
Lélektükreink azonnal megtalálták egymást, s mint régen,
egybeolvadtak. Egy pillanatra sem pislogott egyikünk sem, és más felé se
fordítottuk fejünket.
- Te mit keresel itt? – teszem fel az első normális
kérdést, ami először felmerült bennem.
- Sugánál voltam.
Válasza kicsit meglep.
- Ma mosást tartottam, és megtaláltam az alsódat…
Gondoltam visszaadom neked – magyarázza.
- Adhattad volna közvetlen nekem is. Minek küldözgetsz
ilyen dolgokat Sugán keresztül? Tiszta megalázó! – ideges leszek. Nem tudtam
dühömet kontrollálni, muszáj volt kiadnom.
- Mindegy, már úgy sem lesz legközelebb! – üvölti vissza,
és letrappol a lépcsőn, majd elsuhan mellettem.
Várok, vacillálok.
Most jobb esetben utána kéne mennem, de lábaim nem
engedelmeskednek. Hagyják futni őt…
Lehet ez a végzetem. Nem szabad egymás útjait tovább
kereszteznünk.
Letekintek a lapra, amit még mindig örömmel szorongatok.
Talán nekem pont ezt kell tennem. Most belépni a
stúdióba, és felvenni a zenét.
Ez az én célom.
De a valóság…
…
Várok, vacillálok.
Szívemnek engedelmeskedek és visszarántom a lányt
csuklójánál fogva.
- Heejin? – feszülten, gyomromban pillangókkal állok
előtte. Lenyelem a gombócot, amely nem enged szólásra jutni, s végre
belekezdek. – Tudtad, hogy egy nap 86.400 másodpercből áll? – hatásszünetet tartok,
de túl kínosnak találom, ezért folytatom. – És azt, hogy ebben a 86.400
másodpercben mennyi lehetőséget hoz az ember? Végtelen sokat. És mindig csak
egy döntést hozunk. Azt hiszem, hogy 2. 629.746 másodperccel ezelőtt életünk
egyik legrosszabb döntését hoztuk meg mindketten. Nem akarok tovább élni
nélküled, mert egy élet 2.366.820.000 másodperc, és ennyi időt magányosan
letölteni képtelen lennék. Megbocsátasz nekem, kérlek? Mert én sohase tudtam
rád haragudni.
Széttárom karjaimat, s Heejin törékeny testének közelsége
azonnali melegséggel tölti el szívemet. A válasz egyértelmű szavak nélkül is.
Több rossz döntést
nem hozunk az életünkben…
1 megjegyzés
Hát ez annyira hihetetlenül aranyos!*o* A végefelé annyira rázott a hideg...rohadtjó:3 ^^
VálaszTörlés