Sok
ember utálja a munkáját, de elmondhatom, hogy nálam jobban senki sem szenved a
munkahelyén. Az életem szerves részét felforgatta. Délután alszok, hajnalba kelek.
Az újságokon és a néhai vevőimen kívül, akik betérnek hozzám, nincs társaságom.
Hogy
őszinte legyek, ez a munkahely nem nekem való. Nem vagyok beszédes típus és
talán kicsit flegma is vagyok a vendégekkel. Segítőkészségem meg valahol a béka
feneke alatt rejtőzik. Azt se mondhatom, hogy nem próbáltam már ezen javítani,
de volt egy erős gyanúm, hogy az emberek a hülyék, és nem bennem van a hiba.
Pár héttel ezelőtt beigazolódni látszott
teóriám és már közel voltam ahhoz, hogy elveszítsem a hitemet bennük, de akkor
valaki más rávilágított arra, hogy van még jóság ezen a világon. Még annál is
többet kaptam.
Hajnali három óra harminckor keltem. Egy tíz
perces henyélés és telefon csekkolás után végre kivánszorogtam a konyhába, hogy
elkészítsem a kis kotyogós kávémat. Se tej, se cukor, lehúztam a forró löttyöt
és vártam a csodát, hogy beindítson fizikailag.
Fél órával később, tetőtől talpig beöltözve
elindultam az üzlet felé. A kávé már nem volt olyan hatásos ébresztő, mint
annakidején, amikor elkezdtem táplálni a szervezetemet koffeinnel, de a téli,
csípős hideg megtette a hatását. Az átlagos tíz perc gyaloglás lerövidült öt
percre és ez idő alatt is hiába futottam, testem a kihűlés szélére került.
Állandóan.
Mióta
beköszöntött a november, az idő egyre durvább és durvább lett, az én pénzem
pedig egyre csak fogyott, így nem maradt téli kabátra zsetonom. A jó pár évvel
ezelőtti kabátom felszakadt egy kicsit részeg pillanatomban, így az már nem
volt hordható. Rákényszerültem a tavaszi széldzsekim hordására, ami alá
jobbjára egy pulóvert tudtam felvenni.
Azon a reggelen is élet és halál között
ingadoztam, mire végre megtaláltam megfagyott ujjaimmal a megfelelő kulcsot és
sikerült is azt behelyeznem a lakatba. Gyors lendülettel felvágtam a súlyos
biztonsági redőnyt, és újabb fájdalmas percek alatt kinyitottam a kis
élelmiszer bolt üveges ajtaját is. Sötétből még sötétebbe léptem, de addig nem
érdekelt kisebb félelmem, míg fel nem melegedtem legalább annyira, hogy
fogvacogásom abbamaradjon.
Lehet kínos férfi létemre, hogy nem bírom a
sötétet, de védelmemre szóljon, ez a félelmem már kiskorom óta megvolt.
Szóval, amint felmelegedtem, felkapcsoltam a
létező összes lámpát az üzletben. Én voltam az első minden reggel, aki
bevilágította az egész utcát a boltjával. Még a karácsonyi égősorokat is
bedugtam, hogy hangulatot varázsoljak. Igazából csak magam miatt ragasztottam
körbe a kirakatot az égősorokkal. Egy kis színt csempésztem vele a szürke
hétköznapokba.
Megfordítottam a „Nyitva” oldalára a táblát
és elfoglaltam a személyes trónomat a pult mögött.
Negyed órával később megérkeztek a pékáruk,
amit a kiszállító felpakolt a polcokra. Aláírtam a papírokat, a srác elment én
pedig levettem egy kakaós csigát a polcról. Pár harapással később újabb ember
lépett be a boltba, melyet az ajtó feletti kis csengő is jelzett. Kirázott a
hideg már a hangjától is.
Letuszkoltam torkomon egy nagy falatot és a
pulthoz siettem, aminek egyik polcára eldugtam a félig megevett csigámat.
Szembefordultam új vendégemmel, aki, mint utólag kiderült nem is olyan új, és
nem is nagyon vendég. Jó barátom, Hyo Seob állt előttem, kezében zsinórral
összekötött újságpapírok. Heti lapok. Átvettem tőle és ráhajítottam az
asztalra. Felkaptam a bicskámat a személyes cuccaim közül és felszakítottam a
zsinórt az élével.
Elkezdtem szétválogatni a lapokat a nevük
alapján, mert Hyo Seob szokás szerint összevissza tette egymásra őket. Mindig
sietve kapta fel a nyomdába a lapokat, hogy elhozza nekem és a kerületben lévő
többi kisboltnak.
-
Mi újság? – kérdeztem. Tekintetem továbbra is a lapokra fókuszált.
-
Áh, ne is beszéljünk róla – legyintett egy hatalmasat Hyo Seob. - Hulla vagyok.
Tegnap este elvittem azt a csajt randizni, akivel múltkor találkoztam a B
City-be.
-
Na és hogy ment? – pillantottam mosolyogva a barátomra. A maga módján helyes
volt, én legalábbis férfi szemmel annak vallottam, úgyhogy szinte biztos voltam
benne, hogy valami jó hírrel kecsegtet.
Ehelyett csalódott sóhaj hagyta el a száját,
arcára fájdalmas ábrázat ült ki.
-
Pedig ő tényleg tetszett… - mondta elkeseredetten. Szinte szégyellte magát, hogy
ki kellett mondania előttem kudarcát. Pedig ő teljesen tisztában volt azzal,
hogy nekem még annyi sikerem se volt nők terén, mint neki.
-
Mit rontottál el?
-
Áh, nem tudom haver, gőzöm sincs! – idegesen felkócolta sűrű haját. – Illedelmes
voltam, nem olcsó helyre vittem. Szinte fél havi lakbéremet ott hagytam az
étterembe. Ja, és vettem neki rózsát is! Mindent, amit a nők szeretnek. Igaz,
kicsit ideges voltam, de próbáltam arra figyelni, hogy ne mondjak semmi
faszságot.
-
Sokat vagy keveset beszéltél? Érdeklődtél felőle? – próbáltam felsorolni a
tipikus hibákat, vagyis ami a nők szerint probléma lehet. Talán túl sok női lapot olvasok mostanában?
-
Többnyire hagytam, hogy ő beszéljen, de persze reagáltam rá és figyeltem.
-
Akkor? – Úgy sejtettem, hogy valamit eltitkol előlem Hyo Seob.
-
Jó, lehet kicsit elsiettem a végét! – tört ki belőle dühösen, mintha rám lenne
mérges.
Elmosolyodtam. Ráéreztem.
-
Most ne nevess basszameg! Segíts helyrehozni. – Szemei kétségbeesetten meredtek
rám, már szinte meglágyult kőkemény szívem miatta.
Bólintottam.
-
Jól van. Segítek.
Hyo
Seob arca kivirult, pontosan addig, míg szeme rólam, a felettem lévő órára
vándorolt.
-
Basszus, mennem kell, ne haragudj. Mindig elfelejtem, hogy nálad maximum öt
percet tudok eltölteni, aztán mennem kell tovább. – Újra megszólalt a csengő,
ahogy Hyo Seob kicsapta az ajtót. - Holnap péntek, nem találkozunk este? –
kérdezte visszafordulva.
-
Még meglátjuk. Tudod, én mindig nyitok – böktem mutatómmal az órára. – Jiho csak
háromkor vált le. Mellesleg vissza kell jönnöm hozzá zárni.
-
És szombat?
-
Az szóba jöhet.
-
Jó, akkor majd hívlak ma, hogy megbeszéljük még ezt a csaj dolgot. Hali!
És újra egyedül voltam. Teljes magányomban
kipakoltam az állványokra az újságokat. Egy Playboy magazint leemeltem közülük
és a pulthoz vittem.
Megmarkoltam maradék csigámat és
falatozgatás közben teljesen elmerültem a nők halmaiba.
Még
korán volt, kint csak alig kezdett felszakadozni a sötétség, mások még aludtak,
de nekem máris perverz gondolataim támadtak és beléjük kapaszkodva vártam, hogy
végre élet szökjön az utcákra és velük együtt a boltomba is.
Az utolsó lapok pihentek ujjam alatt, már a
cikkek részlegnél tartottam, ahol nem volt semmi intim dolog. A legújabb
Cadillacről szóló paragrafust olvastam mélyen belemerülve, amikor a kis csengő
megzörrent. Kizökkentett, szinte megijesztett. Felegyenesedtem és
rámeresztettem szemeimet a belépő hölgyre.
Számat egy rövid percre eltátottam, aztán
rájöttem, hogy mit művelek és becsuktam. Zavaromban eltemettem arcomat a lapba,
de már későn kapcsoltam, hogy milyen újságot is szorongatok a kezemben.
Éreztem, ahogy vér szökött az arcomba, égett a bőröm.
Vettem egy mély levegőt és leeresztettem a
karjaimat.
-
Segít… Segíthetek valamiben? – tettem fel a kérdést bizonytalanul. Már csak
azért is volt bizonytalan, mert ez a kérdés ritkán hagyta el a számat.
Nagy mosolyt eresztett széles, vastag
ajkaira, még a szemei is mosolyra húzódtak. Hosszú, aranybarna haja lágyan
leesett válláról a mellkasára. Pufók kabátja alatt dús keblek sejlettek fel és
formás, darázsderék.
-
Köszönöm, nem szükséges – válaszolta csilingelő hangján, majd továbblépett.
Eltűnt szépséges lénye a konzerves állvány mögött, csak fényes hajkoronája
látszott ki. Megállt az édességek előtt.
Fizikai fájdalom volt visszatartani magamat,
hogy ne eredjek utána és legeltessem szememet rajta. Pontosan olyan volt Ő,
mintha a Playboy magazinból lépett volna ki. Még annál is szebb. Az Ő teste nem
photoshop árán volt olyan, amilyen, arca pedig nem a beállított fényektől
ragyogott, hanem a mosolyától.
Agyamban cikáztak a képek, a gondolatok, hogy
mit is mondhatnék, mert mondanom kellett valamit. Bármennyire is voltam
szerencsétlen, Ő volt az a nő, akit nem engedhettem ki azon a bolti ajtón úgy,
hogy nem próbáltam meg.
Szívem hevesen vert, leizzadtam a pulcsim
alatt. Arra vágytam, hogy kilépjen a sorok közül, de közben imádkoztam, hogy ne
így legyen, mert nem volt egy épkézláb ötletem se. Mit is mondhatnék?
Már a gyümölcsöknél álldogált,
amikor gondolatmenetemből kizökkentett az ajtó csengője. Hűs levegő áradt be a
boltba, ami rendkívül rosszul esett akkor. Rá akartam szólni a vevőre, hogy
csukja be már az ajtót, de meggondoltam magamat, miután észleltem, hogy milyen
alak tért be kis boltomba.
Sötét, alacsony férfi volt, olyan 50 év
körüli. Piszkos volt, inkább csöves kinézetű, mint munkás. Máskor nem zavart
volna, hogy ilyen ember jelenik meg nálam, de ezúttal rossz előérzetem támadt
vele kapcsolatban. El is küldhettem volna, de nem tettem. Mi van, ha mégis rendes ember?
Nem köszöntem, csak hagytam, hogy ő is
eltűnjön a sorok között és reménykedtem, hogy tévesek az előérzeteim.
A férfi alacsonysága miatt egyáltalán nem
látszott a polcoktól, de Őt szemmel tudtam tartani. Életemben először aggódtam
egy vendégemért. Fel akartam készülni a legrosszabbra is, így csöndben
elővettem a bicskámat és kihajtottam. Összeszűkült tekintettel vártam, hogy
előbukkanjon a kasszánál, vagy legalább Ő végezzen a vásárlással. Már a középső
sorban tartott. Nem haladt gyorsan. Úgy festett nem siet és mindent alaposan
megnézett.
Csak egy pillanat volt.
Emlékeim
elmosódtak, de vissza tudtam idézni magamban keserves kiáltását. Mindig
kirázott a hideg tőle. Még most is…
A bicska nyelére szorult az öklöm és olyan
lendülettel álltam fel a székről, hogy az hangos koppanással padlót ért. Igazi
félelem fogott el. Két lépésből megkerültem a pultomat és a középső sorba
fordultam, ahol pár másodperccel ezelőtt még a hajkoronáját láttam felcsillanni
a LED-ek alatt.
A férfi háttal volt nekem. Ő félig a padlón
hevert. A férfi lába mellett kilesett, láttam szemeiben a félelmet, de
felcsillant bennük a remény is. Én voltam a remény.
Megragadtam a férfit a vállánál fogva, magam
felé rántottam testét, hogy minél messzebb kerüljön tőle. A kést a férfi
nyakához szorítottam, de nem terveztem bántani, bár akkor, ott helyben
megtettem volna.
-
Ne! – kiáltott fel Ő.
Megenyhültem. Sikerült némelyest
lehiggadnom, de szorításomon nem engedtem. Rúgkapált, a könyökével el is
találta a szemöldökömet, de nem tudott szabadulni tőlem.
-
Most azonnal takarodjon innen és vissza se merjen jönni, különben kihívom a
rendőrséget! Bármit is vett el a hölgytől, azt adja vissza! – sziszegtem a
férfi fülébe.
-
Nem vett el semmit – rázta meg a fejét a lány. Szeméből a félelem könnyeit
itatta fel kabátja ujjával.
Az ajtóig elrángattam a fazont és kidobtam a
járdára. Elesett, hangosat felnyögött és összekuporodott, ahogy fölé
emelkedtem. Lendületesen belerúgtam a hátába és otthagytam, hadd szenvedjen.
Forrt a vérem, de közben kicsit büszke is voltam magamra, amiért sikerült felül
kerekednem egy bunyóban.
Az ajtót bezártam magam mögött kulccsal és a
„Nyitva” táblát átfordítottam. Ezt ki kellett pihennem.
-
Minden rendben? – kérdeztem, miután visszatértem. Még mindig ott pihegett
törékeny teste a padlón. Megesett ártatlan lényén a szívem.
Karomat nyújtottam felé, hogy felsegítsem.
Puha tenyerének érintésétől kirázott a jóleső hideg.
-
Azt hiszem – felelte, de kerülte a tekintetem. Valami nem stimmelt.
-
Na, ne tartsd magadban – próbáltam kihúzni belőle a szót. Közben nem kerülte el
a figyelmemet az sem, hogy tenyere még mindig a kezemen pihent.
-
Nem, semmi, tényleg. Csak kicsit megijedtem. Nem nagyon fogtam fel még a
történteket.
-
De mit akart tőled?
-
N-nem is tudom… Elhaladt mellettem, aztán megragadta a karom… majd a földön
voltam – sóhajtott fel keserűen. Zavarodott volt.
-
Gyere, ülj le! – kezénél fogva vezettem a pultig. Ekkor el kellett, hogy engedjem,
amit nem szívesen tettem, de a széket fel kellett állítanom.
-
Köszönöm – mondta, miközben szemét dörzsölgetve helyet foglalt.
-
Nincs mit. – Szembe álltam vele, elég közel. Térde majdnem hozzáért alhasamhoz.
Akaratlanul is mosolyra húzódott az ajkam miatta.
-
Aigoo, hiszen te megsérültél! Felrepedt a szemöldököd! – emelte ajkához a
kezét.
-
Áh, nem gáz – legyintettem. – Legalább lesz mivel felvágni a haveroknál.
Jóízűen felnevetett. Ezután már jele se volt
arcán a szomorúságnak. – De komolyan, ezzel valamit kezdenünk kell. Nincs
elsősegély dobozod?
-
Van. Mindjárt előkeresem – feleltem. Leguggoltam előtte és kinyitottam a pult
egy szekrényajtaját. Kiemeltem a piros kis dobozt a fehér kereszttel, majd
felnyitottam. – Tessék – adtam át neki a dobozt.
-
Ülj le te – készült lecsúszni a székről, de még időben megállítottam.
-
Hagyjad csak, majd lejjebb hajolok, akkor eléred. Jobban teszed, ha ülsz.
-
Rendben – egyezett bele. Mielőtt belefogott volna, levetette kabátját. Kicsit
úgy éreztem magam, mintha a karácsonyi ajándékdobozomat bontogatná ki.
Kabátja alatt egy V nyakú, szűk pulóver
rejtőzött meg, mely tökéletes kilátást biztosított a férfiak számára. Mély
dekoltázsa kívánta a tekintetem, de szégyelltem rátekinteni.
Közben előkészítette a vattát, melyre
fertőtlenítőt itatott.
Közelebb
merészkedtem hozzá és lehajtottam fejemet. Térdei csípőmnek feszültek, szemeim
pedig feszes mellén pihenhettek büntetlenül. Sajnos ennek eredményeképpen
odalent megfeszültek a dolgok, és féltem, hogy ezt észreveszi majd, így
magamban csúnya dolgokat mantráztam. Öregasszony
pinája, szaros pelenka, kibelezett csirke…
Semmi sem segíthetett ezen.
Rányomta
a sebemre a vattát, mely elviselhetetlenül égető érzést hagyott maga után.
Felszisszentem, fogaimat és szemeimet összeszorítottam, de erősnek akartam
mutatni magamat, ezért türtőztettem magamat.
-
Mindjárt kikeresek neked egy kis ragtapaszt is – és ezzel együtt átnyúlt újra a
dobozért, mellei pedig gyönyörűen egymásnak feszültek, mint két jókora lufi.
Ezzel együtt kifogytam a gusztustalan dolgok tárából. Nem lehetett megállítani
már a játékost, állt, mint a cövek, és ezt szűk nadrágom sem tudta már
elrejteni. Csak reménykedtem, hogy szeme nem vándorol lejjebb az arcomról.
-
Meg is van! – feltépte a ragtapaszt és óvatosan ráhelyezte a szemöldökömre.
Rányomkodta, lesimította, és akkor már tudtam, hogy itt most vége, fel kell
egyenesednem és ezzel együtt fel kell fednem titkomat.
-
Szóóóval… Azt még nem is mondtad, hogy hogy hívnak – tartottam szóval.
Próbáltam erős szemkontaktust kialakítani vele, hátha úgy nem terelődik oda a
tekintete.
-
Min – nyújtotta kezét, melyet készségesen el is fogadtam. – Téged?
-
Hyuk – feleltem. – Igazából a haverok Deannek szólítanak.
-
Csak nem jártál Amerikába? Vagy ott születtél?
-
Egyszer, 4 éve voltam kint, igen.
-
Ó, de jó. Az az álmom, hogy egyszer én is kijussak oda – álmodozva ringatta
testét jobbra-balra a forgós széken és a plafon egy pontját bámulta. Láttam az
elvágyódást a szemében. Hirtelen engem is elkapott az érzés, hogy vissza akarok
menni Amerikába. Ezúttal viszont nem egyedül.
Végül legyintettem egyet. – Áh, igazából jó
volt, de sokkal jobb itthon, hidd el. Hiányoztak a haverok és a családom. Ott
kint megtanultam becsülni őket.
-
Értem – bólintott, aztán levándorolt a tekintete az arcomról a karjára.
Megijedtem, hogy menet közben esetleg kiszúrta a szemét a dudorom, de
megkönnyebbültem, amikor észrevettem, hogy csak az órájára pillantott. – Ó, ne
haragudj, de lassan mennem kell. Gyorsan összeszedem a cuccokat – sietősen
lecsúszott a székről, közben már elkezdett belebújni a kabátja ujjába is.
Megértettem, hogy siet, de ennek ellenére is
rossz érzés fogott el. Féltettem és egyben el is szomorodtam. Többet akartam
tudni róla. Miért csak Min-ként
mutatkozott be? Miért nem akarta felfedni a teljes nevét? Vajon visszajön még
ide? Valamit lépnem kellett…
Felszedte a sorok között elejtett dolgokat,
majd a pulthoz lépett. Bevittem a gépbe egyesével a termékeket, majd ránéztem.
-
Mennyit fizessek? – kutatott a pénztárcájában.
-
Semmit. Menj csak. Ezt állom én – mosolyogtam rá.
Ő is kurtán vigyorgott egyet. – Ezt nem
fogadhatom el Dean. Nagyon rendes vagy tényleg.
Hangosat
dobbant a szívem a nevem hallatán. Még soha, senki nem mondta ilyen szépen.
-
Nem, tényleg. Hagyjad. Nem fogadhatok el tőled pénzt – utasítottam vissza az
összeget, amit felém nyújtott.
-
Jó, rendben – törődött bele.
Átnyújtottam neki egy szatyrot, amibe
belepakolt mindent, kivéve egy banánt. Meghámozta előttem.
-
És mi lenne, ha kicsit részletesebben elmesélnéd nekem, hogy milyen is volt
Amerikában? – kérdezte kicsit csábosabb hangon.
A banánt közelebb emelte ajkához, majd
lassan bekapta a csücskét. Gyengéden siklott le a feléig a párnája a
gyümölcsön. Leharapta azt és finoman rágni kezdte a falatot. Mindezt oly
természetesen tette, miközben én már saját térdeimbe kapaszkodva figyeltem őt.
Alig tudtam türtőztetni vágyaimat. Éles képek jelentek meg lelki szemeim előtt,
ahogy felette támaszkodom, és jól megdolgozom a testét.
Megköszörültem kiszáradt torkomat. - Ő,
persze. Mikor szeretnéd? – Részemről most
azonnal is mehetne.
-
A ma este nekem megfelel – búja mosolyát elrejtette a banán mögé, melyből még
egy falatot harapott.
Légszomjam lett hirtelen. – Rendben. Ő… -
kerestem egy cetlit és egy tollat – Otthon leszek. Gyere bármikor. Ez a címem –
nyújtottam át neki a papír fecnit. Már nem érdekelt, hogy vissza kell jönnöm
zárni. Majd megoldja valahogy Jiho. – Vacsorát is csinálok. Mit szeretnél enni?
– Mondd, hogy engem.
-
Ó, ne fáradj semmivel. Nekem az is megfelel, ha rendelsz egy pizzát.
Kioldalaztam a pult mögül és kinyitottam
újra a boltnak az ajtaját.
-
Ahogy óhajtod. Akkor várlak.
-
Ott leszek. Szia!
-
Szia!
És a kellemetlen csilingelő hang újra
felszólalt, majd mély űrt hagyott maga után.
Hangosan felsóhajtottam. Ezzel a sóhajjal
minden eddigi visszafojtott érzésem távozott. Hirtelen felszabadultam. Aztán
ránéztem a nadrágomra és újra eszembe jutatta azokat a melleket. A melleket,
amiket este, ha minden jól alakul, akár meg is foghatok.
Visszazártam a bejárati ajtót. Szünetre volt
szükségem. Hátramentem a mosdóba. Bezártam magam mögött a WC ajtaját,
legörnyedtem a WC tetejére és bámulni kezdtem a nadrágom tartalmát, mely nem
apadt, ahogy a képzeletem se tudott leállni a szebbnél szebb gondolatokkal.
-
Hát haver, nem maradt más választás… - sóhajtottam, és elkezdtem kigombolni a
nadrágomat. A többi már jött magától…
Aznap rájöttem, hogy nem is olyan rossz
dolgozni. Onnantól kezdve, hogy Min elhagyta a boltot és újra kinyitottam, már
minden másképp zajlott. A vevőimet kedvesen fogadtam, egész nap vigyorogtam, és
közben arra gondoltam, hogyha hazamegyek, nekiállhatok készülődni az estéhez.
Sok teendőm volt, de ez sem tántorított el.
Háromkor megjelent Zico is. Elújságoltam
neki, hogy egy csaj jön fel hozzám este, és ő rögtön felajánlotta, hogy bent
marad és zár is egyedül. Az aznapi bevételt majd hazaviszi és másnap behozza a
boltba. Nem mondhattam nemet rá.
Munka után sietősen hazamentem és nekiálltam
takarítani. Mivel hónapok óta tobzódtak a ruháim itt-ott, ezért bedobtam egy
mosást, aztán belevágtam a portörlésbe. Ágynemű csere, porszívózás, felmosás,
teregetés, mosogatás. Elment vele bő 2 és fél óra, én pedig még sehol se
voltam.
Elkezdtem pánikolni. Öt perc alatt
lezavartam egy tussolást, majd szárítkozást, aztán nagy gondba ütköztem, amikor
az öltözésre esett sor. Melegítőbe nem várhattam. A tiszta ruhák csurom vizesek
voltak. Azt, amit munkába viseltem már nem húzhattam fel. Olyan kellett,
amiben lenyűgözhettem, még ha magam sem dobtam hátast a testemtől. Kicsit
kezdtem úgy érezni magamat, mint egy nő.
Végül visszavettem azt a fekete nadrágot,
ami volt rajtam és felhúztam mellé egy egyszerű, piros kockás inget. Nem volt a
legelegánsabb, de ezzel is beértem.
Az utolsó simításokat is elvégeztem, aztán
leültem a kanapéra, bekapcsoltam a tévét és vártam.
Telefonon böngészgettem, hogy honnan
rendeljünk pizzát, amikor valaki kopogott az ajtómon.
Ránéztem az órára. Fél nyolc múlott. Csakis ő
lehetett.
Szorongás
fogott el. Ilyet még soha nem éreztem randi előtt. Nem szerettem volna semmit
se elcseszni, azt akartam, hogy minden úgy zajlódjon, ahogy azt elképzeltem.
Tudtam, hogy képtelenséget kérek, de azért reménykedtem.
Elhangzott még egy kopogás. Nem
várakoztattam tovább, be kellett engednem. Az ajtóhoz siettem, még utoljára
megigazítottam a hajamat és az ingemet, majd feltártam a falapot.
Ő volt az.
-
Hát eljöttél.
-
Ki nem hagytam volna egy beszélgetést a nap hősével, aki járt már Amerikába –
kuncogott. Hirtelen elváltozott az arca. Kislányos vigyora eltűnt, átadta
helyét egy komolyabb, mégis csábítóbb ábrázatnak. – De mi lenne, ha ezt a
beszélgetést egy kicsivel későbbre hagynánk – hangja kihívóan mélyre változott.
Tenyerét ráhelyezte kulcscsontomra, majd a
mellkasomra vezette.
Egy
pillanatig nem hittem a fülemnek, az agyam egyszerűen képtelen volt felfogni,
hogy mindez velem történik meg. Értettem a célzást és akartam is. Nagyon. Egész
nap rá vágytam.
-
Tudom, hogy akarod – súgta fülembe.
-
Persze, hogy akarom, egész nap csak ezt akartam – búgtam a nyakába. Nem bírtam
türtőztetni vágyaimat, keményen megragadtam a derekánál fogva és berántottam.
Becsaptam az ajtót, majd a lapnak nyomtam.
Falni kezdtem puha bőrét a nyakán, mely lágy
sóhajokat váltott ki belőle. Képtelenség volt elszakadni tőle. Finom parfümje
úgy csábított arra a területre, mint méhet a virág negédes illata.
Csípőmet nekitoltam alhasának, hogy érezze,
mi lakozik bennem. Azt akartam, hogy tudja, mit rejtegettem előle, hogy milyen
szörny akarja hatalmába keríteni a testét.
Nem fékeztem a bennem tomboló erőt. Durvává
váltam. Ő is ezt akarta. Tudtam, minden egyes harapásában, amit a nyakamra mért
ezt éreztem.
Valamilyen módon a hálóban kötöttünk ki. Nem
emlékszem rá, hogy hogyan, mert csak rá fókuszáltam. Elködösítette elmémet a
mámor.
Az ágyra löktem. Úgy zuhant hanyatt, mint
egy rongybaba, de élvezte. Ingje félig ki volt gombolva. Valahogy kicsúszhattak
a lyukakból az apró, fehér gombok, de már nem fedte mellkasát az anyag.
Megtámasztotta magát a könyökén, én pedig
fölé tornyosultam és széttártam ingemet. Fesztelenné váltam. Nem érdekelt már a
saját testem. Neki ez kellett, és ez önbizalmat adott. Végre kellett ez
valakinek és én nem ellenkeztem.
-
Vetkőzz! – utasítottam határozottan.
Kéjes vigyort eresztett ajkaira. – Igenis uram!
Meztelenül hevert alattam. Testünk felvett
ritmusra hullámzott a matracon, mely mozgásra bírta az ágyat is. Hangosan
koccant neki a falnak, de ezt a hangot Min nyögései elnyomták. Nem fogta vissza
magát, nagyon durván adott hangot az élvezetének. Nem gátolhattam meg benne,
mert bár féltem a szomszédoktól, én akkor is örültem, hogy ezt válthattam ki
belőle.
Ahogy közeledtem a célvonal felé, már én sem
tudtam nem hangoztatni „Istenem” és a „jó kurva anyja” nevét.
Kemény farkam pulzált, Min pedig erősen
megfeszítette izmait rajta, amennyire csak tudta, és még löktem néhányat, aztán
belé folyattam magomat. Fáradt sóhajokban hulltam izzadt mellei közé, mely
szinte már sebes volt a sok harapdálástól. Sajnáltam Min-t, mert biztosra
tudtam, hogy fájt neki, de elvesztettem a fejemet.
Most kezdett kitisztulni minden. Kezdett
visszatérni a régi Dean, aki már árnyéka volt önmagának. Most döntött meg egy
10/10-es csajt!
-
Ne haragudj – kértem bocsánatot tőle. – Kicsit elkattantam.
-
Élveztem – válaszolta és ezzel egyidejűleg beletúrt a hajamba. Játszadozni
kezdett a hajszálaimmal. Pödörgette, csavargatta őket, masszírozta a
fejbőrömet.
Hirtelen nehéz fáradtság telepedett
szemeimre. Nem bírtam már fent tartani pilláimat, egyre csak csukódtak le. Min
relaxációs mozdulatai alfába vittek. Pedig úgy szerettem volna még beszélni
vele…
Három harminckor csörgött az ébresztő. Sietősen
kinyomtam, mert féltem, hogy felkelteném vele Min-t is. Miután elhallgattattam
a telefont megfordultam, hogy ránézzek Min-re. Meglepetésemre már nem volt ott.
Ez kiugrasztott azonnal az ágyból.
Körbejártam a lakást utána kutatva, de sehol senki. A ruhái sehol, a cipője és
a táskája eltűnt.
Kicsit féltem attól, hogy mindaz, ami
történt velem az nem is a valóság, aztán realizáltam, hogy még pucér vagyok. A
nemi szervem ragadós volt és ez csak egyet jelenthetett. A tegnap este valós
volt.
Egész
reggel töprengtem. Fürdés alatt, a reggeli kávézásom során, a boltig vezető
utamon… És valljuk be, nem jutottam semmire. Lövésem se volt, hogy miért tűnt
el olyan korán Min, és ezt tőle se tudtam megkérdezni, mert az egyetlen dolog,
amit tudtam róla, az keresztneve, vagy beceneve. Még ezt se tudtam pontosra. Az
is lehetett, hogy kitalálta…
Még Hyo Seob-bal se dumáltam sokat. Nem
dicsekedtem el annyira az éjszakával, csak éppen megemlítettem neki, hogy
meghúztam a csajt. Már nem is voltam büszke rá. Valami megváltozott bennem az
éjszaka folyamán.
Még mindig testi vonzalmat éreztem Min iránt,
de azt kívántam, bárcsak megismerhetném jobban. Tudni szerettem volna a teljes
nevét, hogy hol született, hány éves, szereti-e a kutyákat, de legfőképpen,
hogy mi tetszett meg bennem. Ha egyáltalán megtetszett neki valami bennem azon
kívül, hogy lerendeztem neki azt a fickót.
Őrjítő volt.
-
Ma akkor elmegyünk inni? – kérdezte bátorkodva Hyo Seob. Láthatta rajtam, hogy
levert vagyok.
-
Még meglátjuk. Ma zárásra vissza kell jönnöm, tudod.
-
Jól van. Akkor visszajövök később. Ma korábban végzek, utána benézek.
-
Rendben.
Szokásos kézfogásunkkal elváltunk egymástól
legjobb barátommal, majd visszatértem a szürke hétköznapokba.
Feltűnően bunkó lettem a vendégeimmel.
Próbáltam visszatartani szarkasztikus hozzáállásomat a dolgokhoz, de nem tett
jót lelkemnek Min eltűnése. Nem volt kedvem a világhoz.
Teltek az unalmas órák, amelyet olvasással
töltöttem el, meg kiszolgálással, ha éppen úgy adódott, amikor megjelent Jiho.
-
Máris csere van? – néztem az órámra. Nem egészen kettő óra volt. Összeráncoltam
a homlokom. – Miért jöttél ilyen korán?
-
Gondoltam behozom a pénzt. Az igazság az, hogy MI csak éppen beugrottunk.
A „MI”-re felkaptam a fejemet. Ki az a MI?
És
akkor észrevettem. Ott állt Jiho mögött, szinte teljesen elfedte testét Jiho-é.
Nem csodáltam, hogy el akarja fedni kilétét.
Felpattantam a székről, hogy közelebb menjek
Jihohoz. Kezet fogtam vele, de közben nem vettem le a szememet a vele érkezett
nőszemélyről, aki háttal állt nekem és úgy tett, mintha nézelődne.
-
Ő kicsoda? – kérdeztem érdeklődve Jihot.
-
Ő itt a barátnőm – lépett egyet oldalra, hogy ne takarja. – Min, gyere, be
szeretném neked mutatni Dean-t, a haveromat – visszafordult felém és halkabbra
vette a hangját. – Ne haragudj, kicsit félénk tud lenni néha. Még nem túl sok
barátomnak mutattam be. Igazából azért jöttünk be, mert erre tartottunk, éppen
ma ünnepeljük a 3 hónapot!
-
Áh, hát akkor gratulálok! – erőltettem egy álmosolyt az arcomra. Csak kicsit fogd vissza a szarkazmusodat…
-
Köszi. – Szerencsére nem vette a lapot.
Az ajtócsengő megszólalt és belépett Hyo
Seob.
-
Sziasztok! Visszajöttem – szegezte nekem örömmel a visszatértét.
-
Szuper. Figyelj, ma lehet, mégis jól jönne, ha elmennénk inni. Jól esne kicsit
lerészegedni – simogattam állkapcsom.
-
Ó, na fasza! Ezt már szeretem – csapott vállamra Hyo Seob örömittasan. Majd
minden öröme elszállt egy szempillantás alatt, ahogy szeme a bolt hátsó részébe
siklott. Elképedt.
-
Mi az? – néztem rá érdeklődően.
-
Ő… - mondta elfojtottan, de már nem tudta befejezni mondandóját, mert
rátapasztottam tenyeremet a szájára, hogy megállítsam.
Egyszeriben megértettem mindent, hogy mi
zajlik körülöttem. Ez a lány randevúzott Hyo Seobbal, akit én este
megfektettem, és aki valójában Jiho barátnője. Mérhetetlen fájdalmat és dühöt
éreztem iránta.
Szívem szerint Jiho képébe vágtam volna,
hogy egy undorító, álnok kígyó a barátnője, de aztán eszembe jutott Jiho. Ő a
barátom. Nem engedhettem meg magamnak, hogy eláruljam a titkot, különben minden
megszakadt volna közöttünk. A mi hármasunk már nem az a hármas lett volna.
-
Na, mi az srácok? – kérdezte Jiho, aki érthetetlenül állt előttünk. Láthatóan
nem értett semmit az egészből, ahogy Hyo Seob se kapizsgált semmit. Itt csak
Minnek és nekem volt világos minden az elejétől a végéig.
-
Ne haragudj, de egy percet szeretnék kérni, hogy megbeszéljek valamit Crushal –
böktem Hyo Seobra.
Jiho bólintott, bár láthatóan nem örült
neki, hogy kimarad valamiből.
Hátra
rángattam a szűk mosdóba Hyo Seobot. Alig fértünk el a kis mellékhelyiségbe ketten,
de sikerült bepréselődnünk. Magunkra zártam az ajtót és belefogtam
magyarázatomba.
-
Tudom, hogy az a lány odakint az, akivel randiztál. Nos, ne haragudj, hogy ezt
kell mondanom, komolyan nem tudtam, de ő szintén ugyanaz a lány, akivel tegnap
este szexeltem. És hogy itt ne érjen véget a sor, Ő egyben Zico barátnője is.
Érted?
-
A büdös kurva! – szaladt ki Hyo Seob száján.
-
Igen, tudom, hogy mit érzel. Legszívesebben porig aláznám, de nem tehetjük
Crush… - néztem mélyen a szemébe. Tudtam, ha a becenevén szólítom, úgy jobban
meg tudom győzni.
-
De miért nem?
-
Mi a fontosabb? Hogy Zico boldog legyen, és a barátunk maradjon, vagy az, hogy
megsemmisítsük mindkettőt? – kérdeztem komolyan.
-
Az első – felelte habozás nélkül.
-
Én is így gondoltam. Úgy hogy most kimegyünk hozzájuk és jópofát vágunk hozzá.
Rendben?
-
Legyen – sóhajtott fel nehezen Hyo Seob.
-
Tudom, Crush, tudom – paskoltam meg a hátát kifelé menet.
Nem volt könnyű mosolyt erőltetni az
arcomra, de sikeresen összezavartuk Min-t úgy, hogy Jiho ne értsen az egészből
semmit. És ennyi kellett. Se több, se kevesebb.
Este beültünk a közeli kocsmába sörözni Hyo
Seobbal. Akkor persze kijött minden. Elmeséltem neki az élményeimet, és végül
arra jutottunk, hogy bármennyire is álnok volt Min, mindketten kaptunk valami
szépet tőle. Rájöttünk, hogy a barátságunk mindennél fontosabb. És erre
koccintottunk is.
After
credit:
Matt részegen feküdtünk a kocsma előtti padon
Hyo Seobbal, éppen dohányoztunk, amikor megjelent Jiho. Nem tűnt túl boldognak.
-
Mi a helyzet? – búgtam ittas hangomon.
-
Eltűnt – felelte szomorúan.
-
Mi? – pattantam fel ülő pozícióba. Összevontam a szemöldökömet.
-
Hát Min!
És Min így tűnt el a Bermuda Háromszögben.
