Elernyedt testem, melyet megviselt a tíz órás munka, a busz egy szakadt ülésén hevert, mint egy rongybaba. Már nem érdekelt az sem, hogy nőnemű vagyok, és nem lenne illendő ennyire széttárt lábakkal ülnöm nagyközönség előtt, egyszerűen így volt kényelmes. Jobb könyökömet az ablaknak támasztottam, öklömre nyomtam arcomat és úgy bámultam kifelé az ablakon. A látást nehezítette a szemerkélő eső, amely elhomályosította a képet. Az esőcseppek iramosan csordogáltak lefelé a busz üvegein, eltorzították a külvilágot. A cseppecskék felnagyították a külteret, a pára, ami kiült az ablakokra, pedig eltüntette az éles alakokat, színes foltokká mosta el őket.

   A hideg üveg kicsípte csupasz könyökömön a bőrt, így elrántottam azt. Megdörzsöltem, hogy visszanyerjem a testem melegét, majd lazán leengedtem magam mellé a karomat és a vállammal dőltem neki a busz ócska falának.

   Tenyeremet ráhelyeztem az üvegre és elmostam a párát róla, a kezem után áttetszővé vált az ablak, visszanyerte eredeti lényegét, vagyis hogy az ember átlásson rajta. A kis folton keresztül, amelyet magam teremtettem rajta, végre kileshettem és szembesülhettem azzal, hogy merre is járunk. Sajnos háttal ültem a buszra felszerelt kijelzőnek, ami írta a megállókat, a fülhallgatót pedig semmi áron se vettem volna ki a fülemből, hogy halhassam a bemondót. Sokkal kellemesebb volt kedvenc énekesemnek a hangja, mint a vékony hangú nőé, aki felelős volt a buszmegállók bemondásáért.

  Amint felvette az újabb utasait a 78-as járat, indultunk is tovább zötykölődve a kétsávos utcákban – már jócskán a város külső peremén jártunk.

  Egy öreg hölgy igyekezett leülni velem szembe, elég nehézkesen ment már neki, ezért a karomat nyújtottam felé, hogy tudjon mibe kapaszkodni. A nő készségesen elfogadta segítségemet és egy aranyos, ráncokat feltoló mosollyal jutalmazott meg.

- Köszönöm szépen kisasszony – szólalt meg rekedtes hangján a néni.

- Ugyan, nincs mit – viszonoztam vigyorát. Még egy pillanatig figyeltem őt, hogy biztosan kényelmesen elfér a vékony kis lábai között a hatalmas, kockás szatyor, amit még mindig rendezgetett, húzogatott maga felé. Nem szerette volna, hogy az én komfortzónámba lógjon a teli szatyor.

   Tekintetem az ablakra vándorolt, ahol már csak hűlt helye volt annak a foltnak, amit saját kezűleg mostam el tenyeremmel. Hiányzott, hogy nem láthattam megint, így újra megtettem a szükséges mozdulatot, amivel a pára összeállt vízzé és lesöpörhettem a cseppeket az üvegről. Nedves kezemet beletöröltem sötét farmernadrágomba, de pilláimat egy percre se vettem le a külvilágról.

  Egy hirdetőtábla nagyon is felkeltette az érdeklődésemet. A zuhogó eső miatt rosszabbul láttam a galaxisos háttérre rakott fehér betűket, ezért hunyorogva, ide-oda nyújtózkodva próbáltam kivenni a rajta álló szöveget: „ALIEN EXHIBITION”. Ez állt nagyobb betűmérettel a táblán. Alatta fel volt tüntetve a múzeum neve is és az utca, házszám. Sajnos túl gyorsan haladtunk el mellette, így nem teljesen tudtam végigolvasni.

   Abban viszont biztos voltam az utca név által, hogy már nincs messze a kiállítás. Meg szerettem volna látogatni, mert különös mód oda voltam a nem evilági létért és érdekeltek az olyan feljegyzések, amelyekben földönkívüliek észlelését taglalják. Lehet sokan naivnak hittek az érdekes rajongásom miatt, de én váltig állítom azt, hogy ebben az univerzumban nem lehetünk csak mi, emberek. Kell léteznie egy másik fajnak, vagy akár emberiségnek is egy másik bolygón.

   Biztosan léteznek odakint az űrben fejlettebb civilizációk is nálunk. Igaz, abban kételkedtem, hogy ezek az űrlények valaha is porig szeretnék égetni a Földünket, vagy meg szeretnék látogatni azt. Sokkal könnyebb nekik is, ha nincsenek zargatva általunk. Így is túl messzire mentünk azzal, hogy kiléptünk a Föld hatásköréből és már az azt körülvevő égitesteket kutatjuk.

  

   A busz hirtelen lefékezett, én pedig nem vártam tovább, felpattantam a helyemről és a tömeget követve belevetettem magamat az esőzésbe. Miután kikerülgettem az embereket, felhúztam a fekete esernyőmet és elindultam arra, amerre véltem a kiállítást.

   Lábam alatt tocsogott a víz, a tornacipőm kezdett beázni, így határozottabban siettem, nagyobb léptekkel.

     A kisüzletek sorjában követték egymást, nem is láttam mást, csak ruhabutikokat, étkezdéket és kocsmát egymás hegyén-hátán. Ezeket követve a macskaköves úton végre tágulni láttam az utcát és egy teret pillantottam meg, aminek egy-egy oldalán egy szökőkút állt, hangosan zubogott bennük a hatalmas víztömeg.

   Felcsillant a szemem, amikor kiértem a térre, mert a két kúttal szemben ott állt a robosztus méretű csillagászati Múzeum, melynek egyik oszlopán egy hatalmas függő ponyva hirdette az Alien Exhibition-t.

   Nagyon megörültem neki, így nem is várakoztam tovább, fellépdeltem azon a húsz lépcsőfokon, ami elnyúlt a múzeum előtt, majd elsétáltam a félelmet keltően hatalmas oszlopok mellett. A két fából faragott, nagy méreteket öltő ajtó tárva nyitva állt, lábam alatt fekete szőnyeg terült el a márvány járólapokon, amibe bele is húzkodtam a cipőm talpát. Az esernyőmet összehúztam és visszacsavartam, de nem tudtam elrakni, mert csurom víz volt, ezért a kezembe fogtam.

   Az előtérben jobbra sorakoztak a jegypénztárak, melyek most kongtak az ürességtől. Egyetlen egy ablak mögött ült egy idős hölgy, aki éppen reszelgette a körmét. Olyan volt, mintha fel se tűnt volna neki az érkezésem, nem vette le a tekintetét az ujjairól.

   Az ablak elé álltam és megköszörültem a torkomat, hogy felfigyeljen végre a jelenlétemre. Unottan emelte rám a tekintetét, s csak ennyit kérdezett: - Miben segíthetek? – A szájában még a tej is elaludt volna, olyan lassan beszélt.

- Egy felnőtt jegyet szeretnék a kiállításra – válaszoltam, miközben a táskámból kikerestem a pénztárcámat.

- Az ingyenes – mondta még mindig belassulva.

- Oh, értem. Köszönöm akkor – feleltem, meghajoltam a nő előtt és elindultam a nagy árkád túlsó végébe, ahol egy táblán ez állt: „The beginning of the Alien Exhibition”

   Igazán örültem, amiért ingyenes a kiállítás, de annak ellenére, hogy nem kellett érte fizetni, az első terembe nem volt sehol senki. Ez teljességgel meglepett. Hogy lehet az, hogy valamire nem jönnek el az emberek, ha egyszer nem kell fizetni érte?

   Megráztam rosszallásból a fejemet, majd az első monitor elé álltam, ahol egy felvételen Niel Armstrong szerepelt, amint kilépett elsőként a Hold felszínére. Alatta állt egy fekete tábla megdöntve, amelyen fehér betűkkel állt egy kisebb történet is. Ezen végigfutott a szemem, majd továbbálltam, hogy egy újabb táblát is elolvassak.

   Egyre gyűltek az érdekesebbnél érdekesebb információk az agyamba miközben rendkívül jól szórakoztam.

   A következő terem el volt sötétítve, zöld és bíbor színes lámpák mozogtak ide-oda, a fények és a zene egy különös misztikus külsőt kölcsönzött a teremnek. Itt bent állt egy fiatal srác, éppen egy vitrin mögött álló űrlény bábut vizslatott.

  Én is beálltam mellé, a szoba egyik legérdekesebb darabja volt ez, így nagyon felcsigázott a látványa. Előtte természetesen egy kis tábla is állt, amit külön fénnyel világítottak meg, hogy lássál is belőle valamit.

  A fiú is olvasni kezdte, rendkívül közel lépett hozzám, zakója ujja hozzáért alkaromhoz, így kicsit arrébb húzódtam.

  Őt láthatólag nem zavarta az én közelségem, csak a szöveget bújta, meg néha úgy éreztem, hogy rám sandít, de ezt nem mertem elkönyvelni valósnak.

- Ez nagyon érdekes – hümmögte.

- Igen, az – feleltem csodálattal, amint végigértem a szövegen.

- Téged mi szél hozott ide? Furcsa látni valami élőt is ezen a kiállításon, mert a biztonsági őrökön kívül még nem igazán láttam húsvér embert ezen a helyen. – nevetett.

- Hát, ami azt illeti a buszról láttam a hirdetést és felkeltette az érdeklődésemet. Lehet, hogy bogarasnak fogsz hinni, de nagyon érdekel az ilyesfajta téma – magyaráztam lelkesen, bár kicsit kínosan éreztem magamat. 

- Akár hiszed, akár nem, pár nappal ezelőtt engem is ugyanígy sodort ide a szél! – lelkendezett. – Én most vagyok itt másodszorra.

- Ó. Az szuper!

- Egyébként Taehyung vagyok – nyújtotta kezét a fiú, akinek most mertem csak igazán felmérni a külsejét. Kedves mosoly, sűrű, festett szőke haj egy kis vöröses árnyalattal, ragyogó szemek, vékonyabb, íves kis ajkak. A szemei hatalmasak, pupillája olyan végtelen, mint maga az űr. Megbabonázott.

- Megfognád a kezem végre? – Huncut kacajjal kísérte kérdését.

  Kiábrándítottak szavai a bambulásból és megráztam magamat. Azonnal belesimítottam meleg tenyerébe a sajátomat és ráztunk egyet rajta, majd elengedett. Sajnáltam, amiért ezt megtette, puha kezét még évekig is szívesen fogtam volna.

- Bocsánat – suttogtam.

- És téged hogy hívnak? – érdeklődött.

- Én Jiyu vagyok – motyogtam.

- Tessék? Bocsánat, csak nem hallottam a zenétől.

- Jiyu – feleltem kicsit hangosabban.

- Áh, értem. Tehát Jiyu, lenne kedved velem végignézni a kiállítást? – kérdezte hatalmas vigyorral az arcán Taehyung.

- Örömmel – reagáltam rá azonnal és viszonoztam mosolyát is.

- És te mit dolgozol? Vagy még tanulsz? – kérdezte, miközben a másik terem felé haladtunk. Itt a plafon tele volt kis, fényes égőkkel, úgy festett, mintha a csillagos ég alatt járkálnánk. Taehyung szemébe néztem, amiben szintén a csillagos ég ragyogott. Ezernél is több fehér kis csillagocska virított íriszeiben.

- D-dolgozom – feleltem dadogva. Nem teljesen voltam ott helyben lélekben.

- És mit?

- Egy étterembe szakácsnak. Te?

- Én űrhajós vagyok. – Megszeppentem erre, ezért gyorsan reagált. – Jaj, nem hittem, hogy el is hiszed. Nem vagyok az, dehogyis – legyintett és hangosan nevetett. Egy pillanat alatt elhalkult és közelebb hajolt a fülemhez. – Valójában az egyik galaktikus civilizáció küldött, hogy kiszipolyozzam az emberek agyát, de pszt, ez hatalmas titok!

  Ezen már belőlem is kitört a nevetés. Első reakcióm az volt, hogy ez az ember nem normális, de miközben rátekintettem és még mindig jóízűen kacagott saját magán, rájöttem, hogy ő egy iszonyat kedves és aranyos fiú.

- Ez volt az utolsó terem – sóhajtotta. Úgy éreztem ő sem akarja, hogy véget érjen a kis űrlény kalandunk. Öt termen keresztül csak beszélgettünk, néha rátekintettünk egy-egy plakátra, egy képernyőre, amelyen videók játszódtak le, de valahogy már nem érdekelt annyira a kiállítás, mint azelőtt. Taehyung sokkal érdekesebb volt bármelyik másik űrlénynél – elvégre ő is az!

- Kár. Jól szórakoztam – vallottam be neki.

- Én is. Igazán megismételhetnénk valamikor ezt az utat.

- Nincs ellenvetésem érte. Mondjuk holnap ugyanekkor itt, a főbejáratnál? – kérdeztem.

- Teljességgel megfelel hölgyem! Lenyűgözött társasága kegyednek – megragadta bal tenyeremet, kicsit kinyújtotta és pukedlizett előttem egyet, mint egy úriember. Ajkát hozzáérintette kézfejemhez és egy apró csókot pihegett rá. Arcom vérvörös lángokban égett, teljesen elszégyelltem magamat Taehyung előtt. Csak abban reménykedtem, hogy nem látta meg.

- Akkor viszlát, kisasszony – kezét felemelte maga mellé, kisujját és gyűrűs ujját összenyomta a mutatót és a középsőt is, és köztük egy rést hagyott. Ez amolyan Star Trekkes üdvözlés volt.

- Viszlát titkos alien! – Én is követtem az ő elköszönési stílusát.

  A múzeum kapujában egy utolsó pillantást vetettünk egymásra és elváltak útjaink. Hazáig végigmosolyogtam az utat a friss emlékek miatt. Taehyung nagyon fura és vicces szerzet, de mindenekelőtt rendkívül kedves és előzékeny. Türelmetlenül számoltam vissza az órákat a holnapi találkánkig, ahol talán még jobban megismerhetem ezt az agyszipolyozó földönkívülit. 

  Napok óta készült az egész AOMG csapata erre a bulira. Az összes tag készen állt rá, a rapperektől kezdve a sminkesekig, a producerek, egyszóval mindenki, aki számított. Természetesen rengeteg más ember is meg volt hívva, akik fontosak voltak ahhoz, hogy tovább fejlődjön a cég, plusz jó pár modell lány is csatlakozott az eseményhez, csakhogy legyen presztízse a bulinak, ne csak férfiakból álljon mindez.

  Ma eljött az este, a tetőtéri parti napja. Én megint késésben voltam, mint azt általában tettem. Metroszexuális vagyok, ez tény, így több időt töltök a tükör előtt a többieknél. A hajamnak tökéletesen kellett állnia, különben el sem indultam sehova. Ma, a buli előtt két órával már elkezdtem készülődni, de valahogyan megcsúsztam vele, így stílusosan késésben voltam egy fél órával. Loco már töltött fel egy képet az AOMG csapatáról Instagramra nélkülem, amint a pezsgős poharakat a magasba tartva elindították a bulit. Sajnáltam, amiért lekéstem ezt a pillanatot, de a szükség kívánta, hogy így legyen – nehezen sikerült eldöntenem egy ilyen fontos eseményre a ruha összeállításomat.

  Jay Park is hívott, hogy hol vagyok már, elkezdhetik-e nélkülem a bulit, vagy várjanak még rám. Természetesen nem akartam semmi elrontója se lenni, így nagy szívfájdalommal, de beleegyeztem, hogy elkezdjék nélkülem. Legjobban Gray hívásának örültem, aki szó szerint kijelentette, hogy nélkülem ő nem vág bele ebbe, meg akar várni. Addig győzködtem, hogy nem lesz semmi gond, nyugodtan lazuljon el a többiekkel és vágjon bele velük, míg végül belement.

  Miután a tükörben meggyőződtem róla, hogy tökéletesen festek, összeszedtem a kulcsaimat, némi zsetonnal megtömtem pénztárcámat a házi széfemből és elindultam. Bezártam a lakást, majd idegesen beszálltam a liftbe. Ez a gyomorideg nem hagyott nyugodni, mióta készülődni kezdtem, ott bujkált, és csak egyre erősödött. A liftben már ott állt egy elég szemrevaló kis bige, egy pár pillantás alatt végigmértem testét, de valahogy nem éreztem azt, hogy szívesen megdugnám. Csendben vártuk mindketten, míg leér a harmadik emeletről a felvonó a mélygarázsba, ahol sorakoztak méregdrága autóim. Persze nem volt olyan nagy gyűjteményem, mint mondjuk Jay-nek, vagy esetleg Dok2-nak, aki előszeretettel hangoztatja, hogy egy Rolls Royce áll a garázsában, mégis büszke voltam rá, hogy tulajdonosa lehetek egy fekete Jaguarnak, egy fehér Porschenak és a kedvenc darabomnak, a sárga, fekete Lamborghininek. Ma is rá esett a választásom, főként mert illet az alkalomhoz és az öltözetemhez, ami egy fekete farmerből, fekete lakkozott cipőből, egy sima, fekete pólóból és egy cipzáros kardigánból állt, melynek oldalán mályvaszín csíkok húzódtak.

   A Lambo hangos berregéssel jelezte, hogy készen áll az indulásra, én pedig nem ellenkeztem ellene, nem tarthattam vissza. Kihajtottam a garázskapun és belevetettem magamat az éjszakai forgalomba, ami szinte mindig megbénította a közlekedést Szöul főútjain. A kocsimban ezúttal sem kellett csalódnom, a GPS olyan felszerelt volt, hogy ki tudta kalkulálni, merre lenne érdemesebb elindulnom, hogy érek oda a buliba minél hamarabb. Ezzel ki is tudtam kerülni a forgalmat. A motor dolgozott, hármasba kapcsolva repesztettünk, a város fényei színes csíkokká mosódtak, gyönyörű és nem mindennapi látványt tárt elém. Figyelmemet mégsem pihentettem oldalt, ilyen sebesség mellett a szememet az előttem elterülő betontengerre kellett fókuszálnom, és az azon berregő más utasszállítókra.

  A GPS jelezte, hogy alig 500m és ott leszek a célpontomnál, így lelassítottam a motorokat, kellemesen siklottunk tovább. Kilestem a vezetőülés felőli ablakon, hogy lássam az épületeket, amik az egekig nyúltak. Egy hatalmas, tiszta üveg épület előtt újra megszólalt a kellemes, női hang a GPS-ből, bejelentette, hogy megérkeztem a célpontomhoz. A ház mellett állt egy kissrác, bugyuta öltözetben, göndör fürtjei összevissza álltak a furcsa kis sityakja alatt. Láttam, hogy egy sorompó zárja le a hátsó parkolót, így a fiú mellé hajtottam és lehúztam az ablakom.

- Hello. Beparkolhatok ide? – böktem a sorompóra.

- Jó estét. Attól tartok nem, ez a parkoló az AOMG-sek részére van fenntartva, ma ezen épület tetején tartanak bulit – szólalt meg a fiú fegyelmezetten. Testét mereven kihúzta.

- Simon D vagyok – hajoltam ki jobban az ablakon, hogy lássa rendesen az arcomat a srác. Egy pillanatnyi ijedséget fedeztem fel rajta.

- Jaj, ne haragudjon, elnézést kérek Öntől! – hajolt meg egymás után háromszor is. – Bocsánat, amiért ilyen figyelmetlen voltam. Természetesen máris megnyitom a sorompót, de ha gondolja be is parkolhatok én is Ön helyett – hangja remegett, mint a nyárfalevél.

- Hogy hívnak? – tettem fel a kérdést, bár nem igazán érdekelt, mégis megvolt a szándékom rá.

- Sungwon – hirtelen vágta rá a választ, kicsit talán túlbuzgón is.

- Idefigyelj Sungwon, ehhez az autóhoz senki nem érhet rajtam kívül. Megértetted? – szigorú szemeket vetettem rá.

  Nem győzött bólogatni, láttam rajta, hogy majd összeszarta magát. Elköszönés nélkül felhúztam az ablakot és türelmesen kivártam, míg Sungho, vagy Sungmo vagy valami ilyesmi, minden gond nélkül felengedte a sorompót. Behajtottam a parkolóba, ahol a sok autó között megbújt egy névtábla is egy üres sávval övezve, ami csak nekem volt fenntartva. A névtáblán cikornyás, aranyozott betűkkel volt belevésve a Simon Dominic emblémám. Könnyedén beparkoltam a számomra kijelölt helyre, pontosan Jay Park 1978-as Chevy Camaroja mellett, ami neki lett külön tervezve. Nem tagadhatom, gyönyörű példány volt.

  A visszapillantó tükörben még megigazítottam hajamat, kicsit beletúrtam itt-ott fürtjeim közé, ami nem is volt olyan egyszerű, mert a hajlakktól keményen álltak. Pár perces igazgatás után végre készen álltam, hogy én is elvegyüljek a tömegben és egy jót bulizzak a többiekkel. Sajnos a sok koncertezés miatt ez nem igazán adódott meg, a Show Me The Money-ra való felkészülésünk és zsűrizésünk is rengeteg energia befektetést igényelt, így egy jó ideje a műsorok és a stúdiózások után csak beestem otthon az ágyba és ki sem keltem másnap reggelig, amikor is minden kezdődött elölről.

  Igaz, még nincs vége a show-nak, de úgy éreztük kiérdemeljük ezt a bulit, nem mellesleg a bulin megjelenik a G2 és BewhY is, hogy a nagy fejesek között promotáljuk őket. Elméletileg fel is lépnek.

  Az épületen kívüli tiszta üveg felvonóhoz léptem, megnyomtam fémes gombját, hogy kitáruljon előttem a fotocellás ajtó, majd beléptem a tágas liftbe.

   A gombok tengerében majdnem elvesztem, mire rájöttem, hogy nincs külön olyan, hogy tetőtér, csak 15. emelet. Így megnyomtam a sorban legalul elhelyezkedő kis számlapot, ennek hatására az ajtó bezárult és velem együtt elindult felfelé a felvonó.

   Az alja is tiszta üveg volt, amit nem díjaztam igazán, abból kifolyólag, hogy némileg tériszonyos vagyok. Ez kifejezetten előhozta belőlem az instant remegést, így csak azzal nyugtatgattam magamat, hogy ez az üveg két elefántot is elbírna. Vagy mégse? A biztonság kedvéért inkább megkapaszkodtam a lift falára felszerelt fémrúdban. Elgondolkodtatott, hogy ezeket pont az olyanoknak szerelik fel, mint amilyen én is vagyok, különben tök feleslegesen foglalják a helyet a korlátok a liftben, mellesleg kényelmetlen is nekidőlni. Most mégis biztonságérzetet kelt.

  Amint felért a 15. emeletre a lift ellöktem magamat a rúdtól, egyenest a négyzet közepére léptem. A fotocellás ajtó két fele lassan eltávolodott egymástól, már majdnem szabad voltam, amikor valami hülye ötlettől vezérelve mégis letekintettem a mélybe. Szédülni kezdtem és megijedtem, hogy most lezuhanok, így inkább jobbnak láttam kiiszkolni innen. Senki nem látta a mutatványomat szerencsére, pedig a tetőtér bővelkedett emberekben rendesen. Csak Gray nézte végig a műsoromat, aki pontosan a lift előtt állt egy itallal a kezében. Úgy tűnt valakit türelmetlenül keres.

- Na végre – sóhajt fel. – Már azt hittem soha nem érsz ide!

- Ne haragudj – öleltem magamhoz haveri módon Gray testét. Kellemes, édeskés illata azonnal átjárta orrjárataimat, mámorítóan hatott lényemre, el is feledkeztem arról, hogy hosszabban ölelem magamhoz, mint kellene.

  Gray ellökött magától, de nem tette szóvá ezt a kínos helyzetet, inkább elvett egy pezsgős poharat az éppen arra járó felszolgáló lánytól, aki épp csak egy falat ruhában illegette-billegette magát a tálcával egyensúlyozva.

- Ez a tiéd – nyújtotta felém a gyöngyöző, arany folyadékot. Elfogadtam és átvettem tőle.

- Milyen a buli? – Szememmel átfutottam a terepet, hogy felmérjem a helyzetet. Kellemes kis hely volt, ezt el kellett ismernem. Fényfüzérekkel volt díszítve az egész, hálósan belepte a tetőteret. Középen helyezkedett el a tánctér, amelynek alja üveglapokkal volt kirakva, alattuk víz csordogált, amelyet színes fényekkel világítottak meg. Folyamat váltakoztak, hol kék, hol lila, hol rózsaszín volt, és így tovább pompázott a szivárvány minden színében. A táncparkett felett egy szintén üvegből kialakított tető volt, hogyha esetleg esne az eső, a buli akkor se érjen véget. Ez alatt a tető alatt volt a Dj pult is, ahol egy srác forgatta a lemezeket, a hangfalakból dübörögtek az amerikai zenék.

- Eddig elég slampos volt nekem, bár Loco meg Ugly eléggé élvezik, meg mondhatni rajtam kívül mindenki – próbálta túlüvölteni a hangos zenét. Ezúttal a Mommae zengett a hangfalakból.

- Ők hol vannak? Hogyhogy nem vagy velük? – soroztam meg kérdéseimmel.

Gray hanyagul megrántotta a vállát és lehúzta a maradék pezsgőjét. Ezalatt én is belekóstoltam poharam tartalmába. Egészen üdítő, kellemes pezsgés bizseregtette nyelvemet, az alkohol alig érződött ki belőle.

- Ott – bökött a tetőtér egyik sarkába, ahol egy fából összetákolt bokszszerű ülőhelység volt kialakítva, elég sok személyre. Valószínűleg ez csak nekünk, az előadóknak lett összerakva. – Nem tudom, megint kokózni akarnak, de én nem annyira szeretnék, úgyhogy eljöttem onnan, hogy megvárjalak itt – magyarázta és aggódó szemekkel a fiúk felé tekintett, akik láthatóan sunnyogtak és az asztalt sűrűn körbeállták, szinte rá se lehetett látni az alacsony bútordarabra.

  Grayre fordítottam tekintetem. Homlokráncolva, összekulcsolt karokkal méregette a fiúkat és ez alátámasztotta bennem a döntést – én sem állok be beszippantani a fehér halált. Valóban régen nyúltam a szerhez, nem is voltam nagy pártija, de néha megesett, hogy egy-egy alkalommal én is használtam. Bár volt bennem egy kósza hang, ami arra invitált, hogy most is csatlakozzak a srácokhoz, de Gray láttán ennek a hangnak a volumene a minimálisra csökkent. Nem szerettem volna, ha csak ő marad tisztán, mert azzal akár el is üldözhetjük őt innen.

- Te nem akarsz menni? – kérdezte, arcát azonban továbbra se emelte felém.

- Nem – feleltem és aprón megráztam a fejemet.

- Értem. Akkor esetleg csajokra vadásszunk addig, amíg felszakadozik ott az asztal körül ez a védőfal? – nézett rám tanácstalanul a nálam nem sokkal fiatalabb Gray. Olyan volt ezzel a kérdő kifejezéssel az arcán, mint egy elveszett kiskutya.

- Nincs kedvem – vágtam rá egy legyintés kíséretében. Tény, hogy volt pár jó hús a terítéken, most valahogy mégsem állt fel rájuk a farkam eléggé ahhoz, hogy leszólítsam őket. Lehet ráuntam ezekre a modell lányokra? Elvégre is egy és ugyanaz az alkat, maximum mell méretben különböznek, bár az ilyen rendezvényekre mindig a bögyösebb bigék lettek kiválogatva és ez most sem volt máshogy.

  

   Egy újabb tálcás lányka haladt el mellettünk, az ezüstös fémről le is emeltem magamnak még két pohár pezsgőt, hogy az egyiket átnyújtsam barátomnak a jobbomon, de mire felé fordultam, ő már háttal állt nekem és rohant valahova. Próbáltam lábujjhegyre ágaskodni, hogy lássam, hova sietett el ennyire, de nem vettem észre semmi különöst, ami miatt ennyire kellett volna szednie a lábát. Se mobiltelefont nem szorongatott a füléhez és még csak nem is szólt, hogy esetleg a mellékhelységbe kell mennie. Ez biztosan fontosabb volt annál, különben szólt volna.

  Így egyedül maradtam a táncparkettől alig egy köpésnyire. Egy villanás alatt megváltozott a hangulat, amikor megszólalt a számom első pár sora a hatalmas hangfalakból.

Simon, Simon Dominic, Simon D-O-M-I-N-I-C, oh, oh…

  A srácoknak, mintha csak valami szupererő lenne a hatalmukban, azonnal lecsaptak rám, rögtön megtaláltak és megkörnyékeztek. Ittasan, az alkoholtól bűzölgött mindenki lehelete, valakinek még a fehér por is az arcán ragadt. Körbeálltak és a lejátszóval egy ütembe ordították a fülembe a saját kezűleg írt számom dalszövegét. Egyszerre volt bennem öröm és idegesség, mindkettő pontosan azért, mert körülugráltak a srácok. Mindazok, akik nekem számítottak, de olyan hangosan, hogy jóformán kiszakították a dobhártyáimat.

- Gyere velünk Ssam! Te is zamatozd meg ezt a kincset – zörgetett meg előttem egy kis zacskót Loco.

- Igyál még, olyan keveset ihattál! – duruzsolta jókedvűen Jay és egy lendülettel jól hátba vágott, amitől összerezzentem.

  Kezdtem kényelmetlenül érezni magamat, így utat törtem a fiúk között és elindultam az bokszunk felé. A többiek a lábamba lihegve követtek, még mindig túlharsogva a hangszórókat, szavalták a szöveget.

  Leültem az egyik padra, de így sem maradt nyugtom, Loco bevágódott mellém és valamit ügyködni kezdett. Jól sejtettem, hogy mire készül. Most, hogy nincs itt Gray, a hang újra felerősödött, és mint a kisördög, vasvillával szurkálta a seggemet a rossz döntés felé. Egyre jobban benne voltam a témában és mire Loco szépen elrendezte egy csíkba a fehérkét, már halál biztos voltam a dolgomban. Kaptam egy fekete, félbevágott szívószálat, hogy azt dugjam az orromba. Lehajoltam a kisasztal üveglapjához, amin tökéletes egyenesben ott hevert a cucc és én megszívtam. A szívószál segített abban, hogy jó mélyre menjen azonnal. Be is ütött a kábítószer hatása elég hamar. Lassan a tiszta fényekből csak homályos pacák lettek, az alakok elmosódva, vibrálva jelentek meg előttem és minden szín erősen kiéleződött. Szürreális élményt nyújtott a szer, az agyam szinte kikapcsolt és csak nevetni tudtam mindenen. Már nem is emlékszem miken. Valami ronda kacsáról beszéltek ezek, meg folyamat angolul dumáltak… Nem is értem, pedig koreai az anyanyelvünk.

  Egy órába is telt, mire magamhoz tértem úgy igazán. Lassan minden visszatért a normál kerékvágásba, nem csak úgy zajlottak körülöttem a dolgok, de én is részt vettem bennük. Egy elég komoly beszélgetést zavart le Jay és Ugly, majd valahogy ráterelődött a szó a gáz helyzetekre, amik valaha is megtörténtek velünk az ágyban. Igen, jobb témát nem is találhattak volna a srácok.

  Már iszonyatosan el kellett mennem a mellékhelységbe, de nem akartam otthagyni a felfokozott hangulatot, amit Jay és Loco teremtett a hülye sztorijakikkal. Húgyhólyagom mégsem bírta tovább a tartást, bármennyire is csűrtem-csavartam lábaimat ide-oda, így felálltam, bocsánatot kértem a többiektől és kimentem a férfi mosdóba. Meglepetésemre teljes lényében ott állt előttem Gray, lehúzott sliccel, amint épp a piszoár felett terpeszkedett.

- Szia! – intettem neki oda, és melléálltam, bármennyire is volt még másik két piszoár is, ahova kiereszthettem volna hólyagom tartalmát. Titkon átlestem térfelére, ahol ott ágaskodott felizgult hossza. Már láttam jó párszor, elvégre Gray sosem volt szégyellős előttem, nem mellesleg sosem hagytam ki egy alkalommal sem, hogy rátekintsek, sem a WC-ben, sem az öltözőben egy-egy fellépés előtt. Nem untam meg a látványt, sőt, mondhatni imádtam rajta pihentetni tekintetem, mégsem tehettem meg, az illetlenség lett volna és talán Gray is rájött volna, hogy én nem olyan vagyok, mint Ő. Nem tudtam magamat nemi identitás szerint besorolni, szerettem a nőket, de Gray iránti való vonzódásomat nem tudhattam be csak barátságnak, annál sokkal többet éreztem iránta. Ezt csak ő tudta kiváltani belőlem, semelyik másik férfi sem.

  Kivételesen, az alkohol és a kokain hatására már nem tudtam uralkodni gondolataimon, tekintetem egyenest ráirányult férfiasságára, és szó szerint képtelen voltam elfordítani a fejemet róla. Ezt ő is észrevette, és nem is hagyta szó nélkül.

- Mi olyan érdekes? – tette fel a kérdést furcsállva. Ő is letekintett a farkára és vizslatni kezdte.

- Semmi – ráztam meg magamat, hogy kizökkentsen bambulásomból. Egy kacér mosolyt ejtett csábos arcán, amitől a hideg is kirázott. Nem hiszem el ezt az embert…Mégis hogy képes erre?

- Te merre voltál? – kérdezte tőlem, miközben elrakta nemesebbik felét a nadrágjába.

- Ugyanezt kérdezhetném én is. Nagyon elsiettél és eltűntél órákra – mondtam kissé szemrehányóan.

- Az egyik modell csaj… Szóval Soomin, vágod. Már egyszer összefutottam vele, de akkor nem igazán alakultak úgy a dolgok… A lényeg, hogy megvolt neki és akkor inkább nem.

- Akkor most beakasztottad neki, vagy nem? – tereltem a lényegre a témát. Kicsit szíven ütött a kérdés feltevése is, de a választól még jobban rettegtem.

- Hát be – reagált rá félvállról.

   Szerettem volna visszafogni az érzéseimet, de valahogy ez a tartás megingott bennem az alkohol és a maradék fehér hatásától. Kipréseltem egy nagy levegőt a tüdőmből, ezzel kieresztve a gőzt, majd a maradvány lélekjelenlétemmel még feltettem egyetlen kérdést.

- És jó volt?

- Annyira nem, mint gondoltam, hogy lesz. Kicsit szűk volt. De mi lenne Ssam, ha ezt a beszélgetést máshol folytatnánk? Lehet kulturált ez a férfi mosdó, de azért mégiscsak egy mosdó – húzta a száját Gray.

  Én nem akartam tágítani innen. Minden tényezőnek tökéletesen megfelelt. Csendes volt, nem volt bent senki rajtunk kívül és épp annyira feszült volt köztünk a levegő, hogy eláruljam magamat Graynek.

- Figyelj, nem érdekel különösebben az a csaj és az sem, hogy mennyire jól basztad meg. Őszinte akarok lenni hozzád, de úgy éreztem, hogy soha nem lehetek az, mert azzal elüldözlek, de a héten már ő a harmadik lány, akiről mesélsz és már képtelen vagyok eltitkolni – magyaráztam Graynek. Igazából nagyon szét voltam csúszva, lövésem sincs, mennyire tűnhettem hisztisnek számára, de én nem éreztem annak magamat. Igyekeztem kimért maradni, de bensőm már tombolt régóta, így nehéz volt megtartani az egyensúlyt.

- Most arra akarsz kilyukadni, hogy buzi vagy, Simon? – hüledezett Gray. Láthatóan kiakadva reagálta le a homoszexualitást, és ez rendkívüli sebet ejtett a mellkasomban.

- Nem vagyok buzi! – torkolltam le. Azért tudja, hogy hol a határ. – Biszexuális vagyok csak, te is tudod jól, hogy volt barátnőm is, meg jó pár egyéjszakásom is és mind lányok voltak.

- Hát ezután kétségbe lehetne vonni azt is, hogy esetleg transzexuálisak voltak – forgatta meg a szemét.

- Mi lenne, ha nem ilyen paraszt módon kezelnéd le végre? – kiabáltam rá erősen. A vérnyomásom az egekbe szökött, valóban mérges voltam Grayre, nem csak megjátszottam mindezt.

  Láthatóan megszeppent. Ujjaival állát simogatta, valamin nagyon törte az agyát, de tekintetemet direkt kerülte, nem akart találkozni vele. Úgy éreztem megvet azért, amiről nem tehetek és valóban bántóan kezelte a dolgot.

- Jó, figyelj, ne haragudj haver. Nem így szerettem volna, tényleg – esküdözött. – Ami azt illeti… - sóhajtott. – Tudom, hogy ezzel most nagyon megbántottalak, és ha lenne mód arra, hogy megbocsáss… - hangja a mondat végére szinte elhalt.

  Töprengeni kezdtem, mivel nagyon is megtetszett ez az ajánlat. Persze Grayel se szerettem volna kitolni, ő mégiscsak hetero, ezért az, hogy kipróbáljam vele most azonnal, milyen is az anális, szóba se jöhetett. Sem a kiverés. Az amúgy is olyan lett volna, mintha egy nő csinálná. Az nem olyan különleges.

  A csókja mégis más lehet. Amúgy is rengetegszer álmodoztam arról, hogy megízlelem húsos párnáit. Olyan szép ívben kanyarodott ajka, amilyet még egy nőnél se láttam. Ebbe csak belemegy…

  A fiú idegesen dobolt egyik lábával, miközben ijedséggel az ábrázatán nézte lényemet. Semmi jót nem sejtett, ebben biztos lehettem gesztusaiból is.

- Jó, rendben. Legyen. Egy csók. – Mutattam a számot mutatóujjammal is. – Egyetlen egy, de nyelves. Egy perc. Rendben? – fúrtam sötét szemeibe az én íriszeimet.

- Azt hiszem, ez még belefér – pihegte. Egyszerre volt megkönnyebbült a választásom miatt és rendkívül ideges. Csípőre tette a kezeit, teljesen be volt feszülve. – Menjünk be az egyik fülkébe, kérlek. Nekem csak ennyi kérésem lenne.

  Rábólintottam.

  A fülke pont annyira volt nagy, hogy mindketten kényelmesen elférjünk a WC kagyló előtt, még elég közel is álltunk egymáshoz, ami előnyt jelentett számomra. Nem kellett sokáig azzal babrálni, hogy közeledjünk egymás felé.

- Na? – búgtam izgatottan.

- Jó, mehet – suttogta megadva magát Gray. Lehunyta pilláit és várt. Nem csücsörített, de nem is harapta be a száját, csak állt, csípőre tett kezekkel és várta a csókomat. Fel voltam készülve rá. Elindultam arca felé, milliméterről milliméterre csökkent a távolság közöttünk, szívem zakatolt, a torkomban lüktetett ezerrel, még a Lambom motorjánál is hangosabb lehetett.

  Legintimebb atmoszférájába lépve megéreztem a hőséget, amit a teste áraszt, és kellemes illatú parfümjét, ami ismerős érzéseket keltett bennem. Azt az állandósult boldogságot, amit Gray közelében éreztem.

   Bőrünk összeért. Innentől kezdve elvesztem. Nekem kellett volna lépnem, de agyam leblokkolt, egyszerűen nem hitt a jeleknek, amiket az érzékszerveim küldtek neki. Tényleg elképesztő volt, mégis megtörtént. És lassan letelik az egy perc, én pedig nem csináltam semmit.

  Nyelvemmel megnyalom alsó ajkát, amely feszesen nekipréselődik a felsőnek. Érezhetően nem akar bebocsájtást engedni a szájüregébe.

   Én mégis kierőszakoltam. Nyelvemet durván áttuszkoltam a résen, mire Gray meglazult és átadta magát nekem. Hevesen nyúltam izmommal az övé felé, hogy egymásnak simulhassanak, és vad táncba kerüljenek. Először Gray visszakozott, de egyre élvezetesebbé vált számára is.

  Letelt az egy perc, de ajkunk még mindig összeforrt, nem voltam képes rá, hogy megszakítsam a folyamatot. Ez nem érhet soha véget.

  De Gray se szakította meg. Egyre vadabbul csókolt, játszadozott a halmokkal és úgy elkapta néha a nyelvemet, hogy azt hittem össze fogunk akadni teljesen.

  Annyira felizgult állapotba kerültem, hogy nem tudtam már uralkodni a testem felett, egyszerűen csak cselekedett. Ujjbegyeimmel végigcirógattam nadrágja dudorán, amitől Gray felsóhajtott. Nem értettem mi folyik vele, de nem is akartam, végülis minek, ha egyszer így beindult az érintésemre. Többet akartam még tőle, sokkal többet.

  Kicsapódott az ajtó, a hideg szél végigsöpört a mosdón. Mindketten megfagytunk a fülkében, a lábunk a földbe gyökerezett és hegyezni kezdtük füleinket. Ajkaink lassan leváltak egymásról, csak éppen egy apró cuppanást hallattak.

- Gray? – jött egy vékony, női hang az ajtó felől.

- Ó basszameg – sziszegte fogai között Gray. – Ez Soomin.

- Tudom – sóhajtottam elszomorodottan.

- Figyelj, kimegyek most hozzá, beszélek még kicsit vele, aztán menjünk vissza a fiúkhoz. Oké? – sutyorogta a lehető leghalkabban. – Mindjárt megyek, itt vagyok! – kiáltotta ki a lánynak.

- Rendben! – jött a válasz és becsukódott az ajtó.

- Idefigyelj, Ssam, még mielőtt bármit kérdeznél, igen, élveztem. Nem tudom, hogy miért és hogyan, de nagyon jó volt. Ma este a buli után nálad folytatás. De ez egyszeri alkalom, értettem? És csak azért, hogy visszakamatozzam a leszólásomat! – magyarázta keménykedve, de már nem tudtam komolyan venni.

- Jól van, te fasz, most menj, koptasd le azt a ribancot és este megmutatja Simon D, hogy mire képes! – kacsintottam rá kacérkodva.

   Gray felkacagott és egy búcsúcsókot lehelt ajkaimra, mellyel megpecsételte a ma esti ígéretét.

-------------------------------------------

Magyarázat: kokó, fehérke, fehér halál, fehér, cucc - ezek mind a kokain nevű drogra utalnak. 

 Másnap, amikor felébredtem, olyan érzésem volt, mintha újra a kómából keltem volna fel. Valószínűleg a fájdalomcsillapítók kiütöttek. Az előző nap csak ködképként lebegett előttem, mintha egy csúfos álom lett volna, valami orvossal és egy kellemes hangú nővérkével.

  A kötés alatt hiába próbáltam felnyitni pilláimat, a fájdalom beléjük hasított, szinte belekönnyeztem, így inkább jobbnak láttam visszazárni őket. Már most utáltam ezt a helyzetet. Mintha egész nap csak úgy léteznék egy üres térben, ami vagy a valóságot képezi, vagy az álmot. A valóság már halottá vált számomra. Nem láthattam, csak hallhattam, így az egész olyan volt, mintha egy folytonos álomba csöppentem volna. Felkelek reggelente, de mégsem teljesen. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy a fülemmel nem volt gond. Bár itt, a kórházban legszívesebben ettől a páros részemtől is megszabadultam volna, mert a gépek állandó pityegése csak az őrületbe sodort. Nem elég, hogy idegesített, de egy idő után megfájdult tőle a fejem is.

 Az ajtó kinyílt és valaki betoppant a kórterembe. Becsukta maga után az üveglapot - ahogy tegnap távozott a doktor úr és becsapta maga után, az üveg rezgéséről tájékozódtam róla, hogy milyen anyagból is van.

- Jó reggelt! - csendült fel Myun nővér hangja mézes-mázosan. Persze a jóféle mézes-mázos értelemben.

- Jó reggelt - próbálgattam hangomat, de továbbra sem tudott kiteljesedni olyanra, mint az eredeti.

- Hogy van? - Úgy tűnik ez ilyen állandósult kérdés itt, a kórház falai között.

- Kicsit még kómásan - feleltem és a homlokomhoz nyúltam, hogy megvakarjam. Kezdett a géz alatt bepállani a bőröm, így egyre gyakoribbá vált a viszketés.

- Ma kötést cserélünk és belecsöppentünk a szemébe. Az majd kicsit csillapít a fájdalmán.

- Fájni fog? - kérdeztem kicsit megijedve. Nem lepleztem félelmemet, utáltam a szemcseppeket, pedig allergiámból kifolyólag kellett volna használnom. Természetesen inkább viszketni hagytam a látószervemet, mintsem belecsöppentsek vele. Egyszerűen nem mertem soha.

- Egy kicsit. - Ezt becsültem. Legalább nem hazudik, mint általában ilyenkor a doktorok vagy ápolók. Igaz, ezzel csak azt érte el, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom.

- Ki kell mennem a mosdóba - suttogtam. Nem akartam illetlen lenni, de már nagyon kellett és jelenleg nem voltam olyan állapotban, hogy ezt az utat egyedül megtegyem.

- Rendben, akkor segítek - toppant az ágy mellé Myun nővér. Valamit még megnyomott, amitől az ágy lejjebb ereszkedett, majd megragadta az alkaromat és annak segítségével kitoltam magamat az ágyból. Az ágy szélén ültem. Idegőrlő volt ez a pillanat. Az első séta. Szem nélkül. Egyszerre félelmetes és izgalmas amolyan morbid módon...

  Gyengéden lejjebb csúsztam a takaróról, és szépen lassan megérintettem talpammal a hideg kőpadlót. Másik karommal azonnal keresni kezdtem egy támpontot, amit meg is találtam Myun nővér vállában. Sajnos a bal karja nem volt szabad, valamit egészen vállszélességben magához szorított. Ahogy megtettem az első lépést bizonytalanul, az alkaromnak csapódott valami, olyan érzés volt, mintha egy légy szállna rám.

- Mi ez? - tettem fel a kérdést, bár nem biztos, hogy elég egyértelműen.

Mégis, az ápolónő megértette és könnyedén válaszolt. - Hoznunk kell magunkkal a katétert is, tudod. Egyébként milyen az első lépés ennyi idő után? Nem fáj semmid? A baleset során csak kisebb zúzódások keletkeztek a lábadon, de nem tudhatjuk mi, hogy te mit érzel.

- Nem, nem fáj - ráztam meg a fejemet. - És nem akarok hazudni, de borzalmas így menni. Minden lépés olyan bizonytalan... - csüggedtem el. Ezt ő is észrevette, a szám görbéje akaratlanul is lefelé biggyedt.

- Hé, Sonmi, ne aggódj! Bele fogsz jönni, csak most még furcsa. Minden az lesz, de hidd el, pár hónap és minden olyan lesz, mint régen, csak kicsit máshogy - próbálta tartani bennem a lelket. Ez kifejezetten jól esett, bár nem kecsegtetett szép jövővel. Valahogy nem tudtam elképzelni azt, hogy sétabottal a kezemben mászkálok otthon vagy a városban... Talán egy vakvezető kutya jobban illene hozzám. Csak a szüleimnek is bele kell mennie, ami nagy falatnak ígérkezett. Édesapám allergiás a kutyaszőrre, és ez nem könnyíti meg a helyzetemet.

  Még tíz lépést tettem, ami elég lassan ment és bizonytalanul, de Myun nővér nagyon segítőkész volt és türelmes. Ez is volt a dolga.

  Elvégeztem a dolgomat, bár a wc papírt nem találtam olyan könnyen, de végül az is a kezembe akadt nagy nehezen.

  Myun visszafelé is segítőkezet nyújtott, még vissza is takargatott, majd szólt, hogy most elmegy egy időre, hoz nekem reggelit. Addig is egyedül maradtam újra, csipogó gépekkel körülvéve. Unottan ültem az ágyban és vártam, míg az ápolónő visszatér.

  Délben megebédeltem, Myun még abban is segített, jóformán megetetett, megitatott, mintha újra 2 éves lennék, kicsit szégyelltem is miatta magam. Miután megteltem a kórházi koszttal, ami annyira nem is volt borzalmas, mint azt már hallottam, a doktor úr is meglátogatott és Myun segítségével levették rólam a kötéseket. Végre felfrissülhetett a bőröm és kedvemre megvakarászhattam itt-ott, ami miatt rám is szóltak, hogy nem szabad. Hát eljött a csöppentés ideje is. Az ebédem 360 fokos fordulatokat tett a gyomromban, nem éreztem túl jól magam. Lefektettek a párnák közé, és a doktor kifeszítette ujjaival a szememet környező bőrt. A szívem feltornászta magát a torkomba és ott dobogott tovább olyan sebességgel, hogy azt már megirigyelte volna egy Ferrari motorja is. Nem mondom, iszonyatosan fájt az, ahogy kifeszült a szemhéjam, a szemgolyóm égett. Ahogy a csepp hozzáért a látógömbömhöz, felordítottam és elfordítottam a fejemet, hogy ki tudjak szabadulni a doktor úr martalékából és végre össze tudjam zárni a pilláimat. Ez sem jelentett felüdülést, még mindig baromira csípett és fájt. El is kezdtem szidalmazni az Istent magamba, amiért páros szervnek teremtette a szemeket, mert még mindig vissza volt egy cseppentés a másik felébe.

- Az a rohadt... Ez nagyon fáj - nyavalyogtam, miközben tenyeremmel leszorítottam azt a felemet, amely égett.

- Na, Sonmi, gyere, essünk túl rajta. Ha engeded, felhívom a szüleidet is, hogy jöjjenek be azonnal. - kérlelt Myun nővér. Egyre közvetlenebbé vált velem és ez tetszett. Nem tudom, hogy ez, vagy az vett rá, hogy visszafordítsam a fejemet a doktor úr felé, hogy túl essek végre ezen a folyamaton. Valószínűleg mindkettő.

- Miért, mikor jöttek volna? - érdeklődtem Myun nővértől, miközben a doktor úr a másik szememet is kifeszítette.

- Csak estefelé. Tegnap legalábbis azt mondták.

  A doktor elvégezte a cseppentést, így Myun nővér válaszát megkoronáztam egy újabb hangos visítással.

  A doktor távozása után Myun nővér még bekapcsolta nekem a televíziót, ami semmi jóval nem kecsegtetett. A kezembe nyomta a távirányítót, az ujjamat is rátette az adóváltó gombra, hogy könnyebb dolgom legyen. Hiába kapcsolgattam és hallgatóztam, valahogy már a tévézés sem nyújtott olyan élményeket, mint régen. Az, hogy csak a beszédet hallhattam, már nem adta vissza a képet, így jobb híján a híradós csatornán maradtam. Ott legalább tényeket közöltek, nem volt szükség mozgóképre is ahhoz, hogy el tudjam képzelni a baleseteket, amiket bemondtak, vagy az elképesztő sztárhíreket, amik egyáltalán nem számítanak híreknek, csak mindennek iszonyat nagy feneket kerítenek, ha róluk van szó.

  Még ez mellett is unatkoztam, így rettentően megörültem, amikor hangos üdvözölések közepette végre belépett az ajtón a családom. Sőt, még Hyemi-t is magukkal hozták, aki a legjobb barátnő címet viselte a szívemben.

- Szervusz, kincsem, hát végre ébren vagy! - hangzott el édesanyám hangos és megkönnyebbült hangja. Szorosan átkarolt és el sem akart engedni, míg végül édesapám segített levakarni rólam anyát. Ő egy atyai homlokcsókkal áldott meg, majd öcsém következett, aki felugrott az ágyamra és a hasamba fúrta kis buciját. Nem is tágított mellőlem, sőt, szinte kitúrt az ágyból, hogy ő is felférjen a matracra és be tudjon feküdni mellém. Bár 10 éves volt, elég apró termetű, így ezzel se volt gond, egész jól elfértünk mi ketten.

  Hyemi is boldogan adott két puszit az arcomra, de hangjából azt ítéltem meg, hogy kicsit szomorú. Megértettem, én is az lennék a helyében.

- Minden rendben kincsem? Jól etetnek itt téged? Nem vagy rosszul a sok gyógyszertől? Rendesek veled az ápolók és doktorok? - halmozott el kérdésekkel aggódó édesanyám.

- Igen anya, minden a legnagyobb rendben - sóhajtottam, bár örültem neki, hogy ennyire érdeklődő. - Ezt leszámítva persze - böktem a fejemre.

  Elnémult a szoba, csak a halk sóhajokat hallottam.

- Mi lesz most velem? - törtem meg a csendet. Most először estem igazán kétségbe a szemem elvesztése óta. Eddig csak szomorkodtam miatta, talán kicsit depressziós is lettem, de még nem aggódtam azért, hogy mi lesz velem, a jövőben. Nem titkoltam, féltem. Iszonyatosan. Úgy éreztem én képtelen leszek ehhez hozzászokni, nem is értettem, hogy másoknak ez, hogy sikerül... Annyira kíváncsi vagyok a szobában lévők arcára. Attól is rettegtem, hogy egyszer majd elfelejtem, hogy hogyan is néznek ki. Azt hittem, hogy majd láthatom a testvéremet felnőni, a szüleimet megöregedni és a barátnőmet a menyasszonyi ruhájában a jövőbeli, eddig ismeretlen férje mellett. Mindez elveszett a sötétségbe örökre. Most már csak a hangjukat hallhatom és csak a képzeletemre támaszkodhatom. De legfőképpen az zavart - és ez lehet, hogy önző lesz -, hogy nem láthatom saját magamat. Elveszett a remény, hogy lediplomázzak, hogy találjak magamnak egy férfit, hogy családot alapítsak...   Megpecsételte ez a baleset a teljes életemet.

 A szem a lélek tükre - állítják sokan. Ezt nem is vitathattam, így volt, mégis léteztek olyan emberek, akik lelkek nélkül éltek, és olyanok is, akik szem nélkül. Nekem megvolt mindkettő, mégis az utóbbi hasznavehetetlenül helyezkedett el a koponyámba. Évek óta már, hogy elvesztettem a látásomat. Friss jogosítvánnyal az ember boldogan ül a volán mögé és utazgat mindenfelé szabadon. Én is átéreztem ennek hatását, büszkén csusszantam be édesapám Nissan pick up-jába, ami a legkevésbé sem a frissen levizsgázott emberekre volt tervezve. Nagy és magas autó volt, az én kis termetem elveszett a sofőrülésben, én mégis bátran szálltam be.

   Egy nyári szülinapi bulira igyekeztem. Késésben voltam, így rendesen rátapostam a gázra, szinte tövig nyomtam - meg is tehettem, elvégre is autópályán vezettem. A vesztembe rohantam hatalmas sebességgel... Egy órája se vezettem, de a karom már leszakadt, erősen kellett tartanom a kormányt, valamiért folyamat ellentartott, jobbra húzott. Nem estem kétségbe, de a vérnyomásom feljebb szökött, a tenyerem izzadni kezdett.

  Le akartam húzódni az autópálya szélére, hogy a következő kijáraton le tudjak menni, de a kanyart már nem sikerült bevennem, a tenyerem alól kicsúszott a bőr kormány és én egyenest a szalagkorlátnak csapódtam.

  Az utolsó pillanatokban egy hatalmas levegőt vettem és felkészültem a biztos halálra. Percekkel később ébredtem fel az ájulásból, az egész testem zsibbadt, a fejem hasogatott, de a legnagyobb fájdalmat a szememnél éreztem. Élesen szúrta valami, rosszabb volt annál, mint amikor homokot szórnak bele. Ezerszer rosszabb. Nem tudtam kinyitni sem, a próbálkozásom során csak még jobban szúrta látógömbömet valami. Karomat kiszabadítottam a légzsák martalékából és azonnal a szememhez nyúltam. Amint megtapintottam a hegyes üvegszilánkokat, amik kiálltak szemhéjamból, remegni kezdtem. Hatalmába kerített a fájdalom, a tudat, hogy talán nem lehet megmenteni a látásomat. A többi testrészem nem is érdekelt már, akár a lábamat is elveszíthettem volna, de a szememet nem akartam.

  Megbódultam, érzékeltem, ahogy a vér kiszökik az arcomból és újra eszméletlen állapotba kerültem.

  Két héten keresztül kómába voltam. Semmire nem emlékszem, néha álmodtam, de azokat is hamar elfeledtem. Egyetlen álom ragadt meg kútfőmben. Saját magamat láttam benne, bekötött szemmel. Egy fekete selyemkendő szorult a fejemre, befedte az orrnyergemet, a látószervemet, a füleim hegyét, a hajamra simult és hátul volt összekötve egy szoros csomóval.

  Folyamatosan visszatérő látomássá vált ez, és ahogy felkeltem kómámból, az volt az első, hogy megérintsem szemüregeimet. Ujjaim nem selymet érintettek, de nem is bőrt. Durva anyagú géz fedte fél arcomat.

  A sírás kerülgetett, de a könnyek hiába próbáltak kiszökni a könnycsatornáimból, az hatalmas fájdalmakkal járt.

- Jó estét Sonmi! - szólalt meg egy kellemes, de ismeretlen női hang. Ez volt az első szó, amit két hét alvás után halhattam.

- Ki van ott? Mi történt? - dőltem előre a magasra polcolt ágyból, mégis vissza kellett vetődnöm a párnák közé, mert a hirtelen mozdulat kellemetlen szédülést váltott ki. A fejem is lüktetett, így jobbnak láttam visszafeküdni.

- Én Myun nővér vagyok és kórházba kerültél az autóbaleseted után. Esetleg emlékszel valamire? - tette fel a kérdést kimérten.

   Átsuhantak az események a tekervényeimbe, de nagyon tompán dolgozott az agyam, pár percbe is telt, mire meg mertem szólalni. - Azt hiszem igen.

- Ne haragudj, de muszáj lesz feltennem néhány általános kérdést. Utána a doktor úr veszi át a helyemet és részletesen elmeséli a diagnózist.

- Rendben, legyen - suttogtam erőtlen hangommal. Két héten keresztül pihenhettek a hangszálaim, így nehezükre esett újra kellően működni.

- Hogy hívnak?

- Park Sonmi - feleltem kurtán.

- Hány éves vagy?

- 18.

- A szüleidet hogy hívják?

- Park Soo Kyung az édesanyám és Park Min Ho az édesapám. Van egy testvérem is, Park Chun Woo.

- Nagyon jó! - Hallottam, ahogyan sercegett a golyóstoll a papíron. A nővér mindent jegyzetelt.

- A szüleim voltak bent? - kérdeztem aggódva.

- Természetesen, a baleset után azonnal értesítettük őket és besiettek a kórházba. Minden nap ellátogattak. Ma is voltak itt, fél órája sincs, hogy elmentek. De őket is értesíteni fogjuk a felébredésedről, ma már azonban nem látogathatnak meg. Pihenned kell.

  Ezt szomorúan hallottam. Hallani akartam a családomat, és legfőképpen bocsánatot szerettem volna kérni tőlük, főleg apától a kocsi miatt. Biztosan mérhetetlen kárt okoztam benne, javíthatatlanra törtem. Felemésztett a bűntudat, amiért így rájuk ijesztettem.

- Mire emlékszel a balesetből? - jött egy újabb kérdés Myun nővértől.

- Hm... Arra, hogy nagyon izzadt volt a tenyerem, és én odafigyeltem az útra, de túl gyorsan hajtottam és nem tudtam már bevenni a kanyart. Aztán üvegszilánkok... mindenhol. A szememben - elcsuklott a hangom. Újra késztetést éreztem arra, hogy megtapintsam a kötést, mégsem mertem megtenni a nővér előtt.

  A szívem legmélyén már ott hervadt egy árva kérdés, de nem mertem feltenni a nővérnek. Úgy gondoltam, ha megteszem, nem tudom majd befejezni a mondatomat és elsírom magamat. Az viszont fájt volna. Bár nem is ettől féltem a legjobban, hanem a választól. Szinte sejtettem, hogy mit mondana a nővér. Nem akartam hallani.

- A kocsival mi lett? - tereltem el a gondolataimat.

- Roncstelepre került, ha jól tudom. Erről nem igazán informálnak minket, a mi feladatunk a beteg ellátása, nem a helyszín megtisztítása és felmérése.

Bólintottam. - Igaz is.

  A nővér párat koppantott cipőjével a kövezett padlón, közelebb jött hozzám. Valamit állíthatott a mellettem lévő gépeken, a csipogásokból ítélve. Halk szuszogása egyenletes volt, nem úgy, mint az enyém. Furcsa volt újra levegőt venni, szinte kapkodnom kellett érte. A tüdőim is ellustultak.

- Miért veszek ilyen nehezen levegőt? - kérdeztem érdeklődve.

- Tegnap vettünk le a lélegeztetőről. Megszokta a tüdőd, hogy nem magától működik, most biztosan kicsit furcsa még, de ne aggódj, pár óra, és újra belejössz - biztatott a nővér.

  A pittyegések befejeződtek. - Behívom a doktor urat, rendben?

Megköszörültem száraz torkomat. - Igen, azt hiszem - feleltem erőtlenül. Nem fűlött rá a fogam, hogy megtudjam, mi van velem, de elkerülhetetlennek tekintettem ezt a procedúrát. Túl kellett esnem rajta.

  Teltek a percek, szinte óráknak tűnt a várakozás, és én egyre idegesebb lettem. Üres gyomrom kavargott, így nem is éreztem éhséget, csak a hányingert.

  A kilincs nyikorogva lecsapódott egy erős kéz alatt, majd az ajtó elvált a keretétől és suhogva kinyílt. A doktor úr megköszörülte a torkát, párszor nyammogott, mint aki most fogyasztotta volna el jóízűen a vacsoráját, majd megszólalt öblös, rekedt hangján. - Jó estét kisasszony! Fel tetszett kelni? - kérdezte kedvesen. Mély hangja miatt ez a kedvesség elég érdekesen hangzott, valahogy nem illett hozzá, de jól esett kérdése.

- Igen - feleltem a tőlem telhető legaranyosabb hangomon, de az nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Inkább tűnt halálhörgésnek, mintsem egy boldog szónak. Igaz, cseppet se voltam örömteli, de megpróbáltam legalább annak tűnni.

- Hogy van? - Nyikorogva leült mellém egy székre.

- Nem akarok hazudni, nem túl jól.

- Ezt a választ reméltem. Egy ilyen baleset után senki se lenne jól. Tudja, elképesztően erős nő maga!

Elvörösödtem, bár nem voltam benne biztos, hogy ezt észrevette, a kötés takarta az orcám nagy részét is.

- Köszönöm.

- Gondolom, nem szeretné hallani a rossz hírt, de muszáj elmondanom - mondta egyel komolyabb hangsúllyal.

Beletrafált. Tényleg nem akartam tudni, de muszáj volt.

- Akkor fogjunk hozzá - sóhajtott. Valószínűleg neki se volt ínyére kimondani a valóságot, de ez volt a munkája. Már hozzászokhatott.

  A párnák közé süllyedtem, teljesen elnehezedett a testem, az izmaim is megmerevedtek a feszültségtől. Tapintható volt a levegőben a komoly hangulat, a doktor is többször nyelt, mire belekezdett.

- Nos, maga is tudja, hogy komolyan megsérült a látószerve. Sajnos nem csak a retinája sérült meg, az üvegszilánkok nagyon mélyre hatoltak. Teljesen szétroncsolták a szemgolyóit. A műtőben már nem volt túl sok dolgunk, az üvegszilánkokat teljesen eltávolítottuk, hogy ne karcolja a szemeit, de ennyit tudtunk magáért tenni. Nagyon sajnálom mindazt, ami történt magával. Természetesen egy idő után hozzá fog szokni az új helyzethez, nincs veszve semmi, maga előtt áll az élet, de azt is tudnia kell, hogy ez magától függ. El kell fogadnia azt, hogy megvakult és tovább kell lépnie rajta. Persze nem mondom, hogy ez egy könnyű út lesz, de tudja, hogy a kórház, a családja, a barátai mind maga mellett állnak és mi azért vagyunk, hogy segítsünk magán. - Reményteli mondatai a legkevésbé se javítottak a kedélyállapotomon.

  Magamba zuhantam és nem találtam kiutat a saját testem rabságából. Már soha nem is fogok. Örökre itt ragadtam, a saját gondolataim rabjaivá váltam, már nem szabadulhattam.

Félelmetesen ért a valóság. Miután nem bírtam megszólalni, az orvos elhagyta a szobát. Egyedül maradtam a kórterembe, teljesen egyedül.

  Magába szívott a vaksötétség és a magány csúfos valósága.